Ezt nem merem pontozni. Nem is arra való.

Meg nem is arra, amit én csináltam vele, hogy gyorsított menetben olvastam végig. (De így legalább tényleg visszaadhatom a tulajdonosának holnap.)

Hogy én személy szerint mit éreztem ennek a XV. századi klasszikusnak az olvasása közben, azt most hangsúlyozottan kihagyom az értékelésből. Most csak arról szeretnék írni, ami más, keresztény vagy nem keresztény, hívő vagy nem hívő olvasók számára érdekes lehet. 

Ez a kötet határozottan nem gyors olvasásra való. Nem igazán engedi magát. Azt engedné, hogy mindennap egy kicsit olvasson belőle az ember, és azon jó alaposan elgondolkozzon.

Úgy talán meg is lehetne különböztetni egyik fejezetet a másiktól. Mert ritka mód repetitív szöveg ez. Amit az első könyv elmond, azt ismételgeti a többi három: intelmek és bölcsességek (ilyen sebesség mellett) nyomasztó tömege, gyakorlati útmutatás, időnként közbeszúrt imádságokkal, misztikus himnuszokkal, elmélkedésekkel.

(…) ne felelj azokra a kételyekre, amelyeket a sátán fölvet benned (…).
Gyakran nagyon hasznos az,
hogy Isten szolgájának ilyesmit kell tűrnie.
Mert nem kísérti ő a hitetleneket meg a bűnösöket, azokat már biztosan magáénak ismeri,
a hívő embereket s az imádságos lelkűeket azonban sokféle módon kísérti, zaklatja.

A stílus szándékoltan nagyon egyszerű, nagyon dísztelen, éppen azért, hogy az olvasó ne a „hogyan”-ra figyeljen.
Elsősorban egyházi emberek számára készült (nagyságrendekkel jobb lenne a világ, ha minden egyházi ember életvitelhez készült kézikönyvnek tekintené), de nyugodtan olvashatja bárki más is.*

Amire az intelmek túlnyomó többsége koncentrál, az az alázat és az önfeladás, minden értelemben.

Éppolyan szívesen kell olvasnunk a jámbor és egyszerű könyveket,
mint a magasztosakat és a mélyeket.
Ne a szerző tekintélye számítson előtted,
ne az, hogy művelt vagy műveletlen:
hanem a tiszta igazság szeretete indítson olvasásra.
Ne kutasd, ki mondta ezt vagy azt,
inkább arra figyelj, mit mondott.
Az emberek elmúlnak:
de az Úr igazsága örökre megmarad.
Személyválogatás nélkül
sokféle módon szól hozzánk az Isten.

Az ember semmi, az Isten minden. Szigorú következetességgel ebből a tételből vezet le minden intelmet. A „misztikus” itt nem „elvont”-at jelent (ennél a könyvnél konkrétabbat nehezen lehetne elképzelni), hanem mindazt, amit az Istennel való egyesülés vágya magában foglal.

Az Isten felé vezető út pedig – a szöveg szerint – a befelé, a lélekbe vezető út. Az anyagi világ pusztán jelrendszer, amelynek helyes megfejtése elvezet az igazsághoz. (Helyes értelmezéshez viszont leginkább csak a kegyelem segítheti az embert.**) A könyv abból indul ki, hogy a lélek Istentől való, Istenhez tartozik, és radikálisan különbözik a testtől – tehát minden, amiben az ember egyénisége megnyilvánul, az a test, az az anyag, az a külső, az a bűnös; az az, amitől meg kell szabadulni. A következetességet nem lehet elvitatni tőle, az biztos.
És messziről látszana rajta a középkoriság akkor is, ha nem volna rajta évszám. De azért nyilvánvaló, hogy a mához is szól. 

Minél többet tudsz, minél műveltebb vagy,
annál szigorúbb ítélet vár rád, ha szentebbül nem élsz.
Ne bízd el hát magad ügyességedben vagy tudományodban,
inkább érezd felelősnek magad minden tudásért, amit kaptál.

* Merem állítani, hogy egy-két részlet kivételével minden további nélkül elfogadható lehet nemcsak katolikusok, hanem protestánsok számára is a könyv, sőt még tovább is mennék: minden Istenkereső embernek.
** Mondom, hogy protestánsok is bizalommal fordulhatnak hozzá. 

Ezt 2014. december 26-án írtam.