Idáig nem tudtam, hogy más nyelveken is létezik az a kifejezés, hogy „az istenadta nép”, pont ugyanezekkel a konnotációkkal, mint magyarul. Most már tudom, hogy az oroszok is ismerik, „люди нашего царя” formában, és nem Arany János írta le nekik a XIX. században, hanem Nyikolaj Szemjonovics Leszkov, nagyjából ugyanakkor. Őt idézi a kötet címe. Akikről pedig a kötetben Ulickaja ír, azok minden értelemben kimerítik „az istenadta nép” fogalmát. Csak éppen nem magyarok. Hanem oroszok. Jaj, NAGYON oroszok! 

Ez a kötet, ahogyan a fülszöveg ígéri, nem több, nem kevesebb, mint mese. Olyan, mintha leülne veled szemben valaki, és elkezdené, ahogy kell, kilencszázhúszban, aztán addig fel nem kelne, amíg el nem jutott napjainkig. Neked meg csak annyi a feladatod, hogy néha bólogass, néha rázd a fejed, általában meg részvéttel figyelj. Beleszólni nem kell. Ahogy én szeretek mesét hallgatni, éppen úgy. 

Némelyik novella évtizedeket sűrít össze néhány mondatban, más novellák néhány órát vagy percet tágítanak ki. Némelyik kiszámítható, némelyiktől őszintén meglepődsz, van közöttük rémisztő, undorító, megható, mulatságos, sőt, még olyan is, amelyik happy enddel végződik. Az elbeszélő mindig tudja, hol kell belecsapni, és hol kell abbahagyni, és mindig mindenre tudja a megfelelő kifejezést, és azt is pontosan tudja, minek mennyi teret kell szentelni. Olyan ember benyomását kelti, aki szeretettel, okos szemmel, bölcs és (ön)ironikus kívülállóként figyeli a környezetét, de legfeljebb elvétve és visszafogottan ítélkezik.

Jó volt olvasni. Megérdemli a világhírt.

Ezt 2015. február 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10