„(…) egy olyan történetet, amelynek épkézláb, logikus befejezése azt a teremtményt is kielégíti, akit az értelem vezérel. De kell lenni még benne valami plusznak, valami megmagyarázhatatlannak, mélységes meggyőződésem bizonyítékaként, hogy nem mindent vagyunk képesek megérteni abból, ami szemünk elé tárul. A világ érthetetlen, akár a gótikus regény.”

A regény elbeszélője éppen két XVIII. századi regényíróról magyaráz, de közben már ő maga nyakig benne van abban a XX. század végi Prágában játszódó történetben, amelyet a legjobban szeretne olvasni. Megtörténik vele az, amit mindenki szeretett volna megélni már: álmai történetét éli át. Csakhogy ez nem A Végtelen Történet ám.

K. (hogy a francba hívhatnák máshogy, mikor cseh és szorong?) történetének van egy logikus befejezése, plusz kerül bele egy rakás megválaszolatlan kérdés, és ebből következően jó sok gyomorgörcs és félelem. Ha pisztolyt szegeznek a fejemnek, akkor se mindig tudtam volna megmondani, hogy tetszik vagy nem. Időnként igen, időnként nem, időnként mind a kettő. Így a végére érve mégis inkább igen (lásd a kilenc pontot). Azt adja, amit az alcím ígér: gótikus regényt Prágából. A XVIII. századi gótikus regények összes sablonját, piszok ügyesen beillesztve egy nagyon sajátosan XX. század végi problémakörbe. Na jó, egy kicsit Kafka is besegít neki. 

A múltat láttam: a kőcsipkézet különös, csodás képekre szabdalta az üveget, a támpillérek az oszlopokon felkúszva magasan a fejem fölött bolthajtásokká fonódtak össze, amelyek engedelmes, s mégis örömteli meghajlásban görnyedeztek, lelkiismeretesen tartva a mennyezetet és a szentély kupoláját. A középkor emberének alázata volt beléjük vésve, a papé, a katonáé, a kézművesé – és a székesegyházak építőjéé. Fölemeltem a távcsövemet, és rézsút felfelé szegeztem. Egy csapásra gyermekkaleidoszkóppá változott, össze kellett hunyorítanom a szemem a vakító ragyogásban, a fénycsillámok és szivárványszínek özönében, amelyek a magas ablakokon, a templomfalakon kívül csak fehér nappali fény varázslatos kirakójátékán szikráztak. 

(...)

Tekintetem ekkor a nyugati bejárat fölötti rozetta hálójában akadt meg, és kővé dermedtem rémületemben. A kezdet kezdetét láttam, a világ teremtését. Feje tetejére állított teremtés volt ez. És akkor megértettem, hogy ez a tótágast álló kép többet mond az emberről, mint a világ összes könyve.

Aki szereti a történelmi krimit, az hozzá ne nyúljon ehhez a regényhez, mert ez nem az. A krimi-szál ott van a tisztesség kedvéért, de nemcsak hogy kiszámítható, még idegesítő is. Még egy ilyen béna nyomozót nem látott a krimiirodalom.* Imádnák viszont Kafka, sőt szerintem Lovecraft meg úgy általában a horror metaphysicae szerelmesei, úgyszintén a kemény krimi (illetve a noir) rajongói.** Az előbbitől örökli a rémálomszerűséget, a szélsőségesen össze nem illő elemek lidércnyomásos egyvelegét, ahol még egy szoborfejre illesztett sárga virágkoszorú se ártalmatlan holmi. Az utóbbitól a felfordult és kaotikus, labirintusszerű város képét, füsttel, korommal, köddel tele, ahol valami mindig éppen pusztulóban van. Bizony, ez (is) Prága, és éppen ez a regényben a legszomorúbb: hogy egy olyan város szétesésének tanúi vagyunk, amelyet minimum turistaként jó sokan bejártunk és csodáltunk már. (Én is voltam, és nagyon szerettem.)

Mint Simeon az oszlopon, csendben és mozdulatlanul üldögéltem az ablaknál, és nézelődtem. A nap nagy részében kihalt volt a környék; körös-körül ezernyi emberi hajlék, ám életnek semmi nyoma. A betonfalak csöndje szokatlan volt, csak itt tudtam igazán összpontosítani. Egyvalami hallatszott a betonelemek közül: a vasmerevítők nyiszorgása, amikor a forró nyár után hirtelen hűvösre fordult az idő. Többé senki sem születik itt, gondoltam, és a hideg futkosott a hátamon. Ezen a világon, ebben a társadalomban, ebben a városban már nem. Aki még él, lassan sírba hanyatlik, és új élet nem támad.

 

Meg a legnyugtalanítóbb. Nem sok olyan könyvet tudnék hirtelen előszámolni, ahol az ember egyre inkább a gyilkosnak szurkol, nem a detektívnek… és nem azért, mintha a gyilkos olyan rokonszenves lenne, hanem a nézetek rokonszenvesek, amelyeket követ… és azért azt ne má'...

A gond szerintem ott van, hogy én világéletemben gyűlöltem majd' az összes XVIII. századi rémtörténetet. A Udolpho rejtélyeitől rosszul voltam, Az otrantói kastélyt végigröhögtem (kínomban), Az olasz azon kevés könyv közé tartozik, amelyeket képtelen voltam végigolvasni… Ehhez képest amit Urban kihoz a műfajból, az a csúcsok csúcsa, ha még én is odaadom neki a kilenc pontot. 

* Bár szerény véleményem szerint éppoly pontosan tudja ő is, mint az olvasó, hogy ki a gyilkos, csak nem vallja be magának/lenyomja a tudata alá/tulajdonképpen igazat ad neki – kívánt rész aláhúzandó.
** Igaz ugyan, hogy Chandler műveinek megoldását nemhogy a regény felénél nem lehet sejteni – még akkor se feltétlenül értem, mikor Marlowe már elmagyarázta…

Ezt 2014. december 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9