Ez. Valami. Iszonyú. Jó. Volt.
Ha létezik reinkarnáció, akkor esküszöm, John Keats reinkarnálódott a XIX. század végén, a Duna-deltától nem messze, még egyszer elvégezte az orvosit, írt kilencven Shakespeare-szonettet, aztán úgy hetvenéves kora felé a változatosság kedvéért elbeszéléseket is. Na jó, közben egy kis E. T. A. Hoffmann-nal is beoltották. Himlő ellen.
De most komolyan. Hogy tudott ez az ember az ötvenes években ilyeneket írni? Ha akarom, szimbolista, ha akarom, expresszionista, ha akarom, mitikus-mágikus – némelyik szöveg a mágikus realista kategóriába is simán belefér. Úgy általában meg lubickol a legkomolyabban vett romantikában, annak természetkultuszával, néphagyomány-kultuszával, orientalizmusával, rémtörténet-imádatával együtt (doppelgänger, kísértetiesség, hátborzongatás meg ilyenek), és mindezt úgy, hogy egy szemernyi giccs avagy nosztalgia nem sok, de annyi se téved bele, mert azt is tudja, hogyan kell egy tisztességes romantikusnak kellő mennyiségű iróniát adagolni. Úgy tud XX. századi lenni, hogy közben romantikus. Hogy a bánatba' csinálja?!
(Már csak igaza lesz ennek a Paul de Mannak, hogy a romantika korából még nem lábaltunk ki.)

Mert ő nem tudta, nem értett hozzá, hogyan kell a felső ég felé fordulni, áhítatos rimánkodással, ahogy a parasztok teszik, mikor esőt koldulnak a maguk istenétől. Nekik, a halászoknak, más egük van, s ez a vizek mélysége; szédítőbb, titokzatosabb ég… S az ő istenük nem a felhőkön lépked, ő az üvöltő hullámok taraján száguldoz, forgókban, örvényekben, behemót szörnyek, bibliai cethalak és tokok hátán. Egy ilyen tok esett itt kelepcébe, és bizonyos, hogy az Istennek itt kell lennie valahol a közelben.

Még ráadásul kelet-európai romantikus is, mert pont úgy támaszkodik az anekdota műfajára, mint a kései Jókai. Avagy mégse pont úgy, mert Voiculescu úgy ír, mint Voiculescu, csak a hatása ismerős máshonnan. Nagyon sokat használja a havasalföldi, moldvai román hiedelemvilág alakjait, rendszeresen (és a legtermészetesebb módon) léptet fel kuruzslókat, bűbájosokat – még egy farkasember is akad!
(Miközben gyalázzák szegény fejét, hogy miért nem ír az aktuális diktatúrának megfelelőt, és persze be is csukják érte. Romantikusokkal megesik.)

Énrám igen jó benyomást tett, ahogy a Farkaspásztor fogadott, esetlenül ugyan, de tisztelettel, bizonyos büszkeséggel s önuralommal, hajlongás nélkül. Jó közel léptem hozzá, és csakugyan éreztem, hogy erős szagot áraszt. Nem tudom, nyúztatok-e kígyót valaha… Nos, mindegy, olyan szaga volt, egyfajta jellegzetes csípős szag, akár az arzénsavé.

Azért se fogom vissza a rajongásomat. Mert ez olyan, hogy először is eleven (ám közel sem idillikus) kapcsolatot teremt (falusi) ember és természet között – nem egy szereplőjének szó szerint totem-őse van –, aztán szigorúan elválasztja egymástól a kettőt, amennyiben általában egy hangsúlyozottan kívülálló, természettől elszakadt ember szemszögéből látjuk az eseményeket.

Megjósolta az időjárást, és pontosabban, mint akármilyen kalendárium.
– Kezdeni kellene a szüretet, sztárec atya – mondta egy ízben, amikor épp ihletett állapotban volt.
– Miért, fiam? Még nincs itt az ideje.
– Jövő hét péntekre térdig érő hó hullik.
– Ej, honnan tudod – évődött vele a házfőnök. – Kidugtad a szarvadat, mint a csiga?
– Tudom, mert találkoztam vele útközben.

Elég sok a „mese a mesében”, sőt egyszer három mesét is egymásba rak – ld. matrjoska-baba – ami még jobban eltávolítja, elidegeníti az olvasót a történtektől, és még jobban erősíti az iróniát. Aztán: csatt! – a végén egy kísérteties fordulattal mégiscsak berántja az egészet az olvasó világába, hadd borzadjon bele, és jöjjön rá, hogy ez a saját története is lehetne. (Még ennyi menekülő narrátort!) Egyetlen szöveg nem volt, aminek ki tudtam volna számítani a végét. Mindig meg tudott lepni. Ha akarta, akkor nevettetni is.

A nőalakjairól még nem is beszéltem. Pedig ottan is dúl a romantika. Szépségkultusszal, rémségkultusszal, nagy adag iróniával, amely hol a nők, hol a férfiak ellen irányul, de boldog nem lehet egyik se. Nem is csoda. Az elbeszélések férfi szereplői többféle módon is tekinthetnek a nőkre: lehet belőlük megelevenült álom, megelevenült könyvillusztráció, istennő, gonosz boszorkány, végletesen szellemi és végletesen anyagi, önfeláldozó anya (ő mellesleg kutya), erotikus fantáziákat megtestesítő bálványkép, esetleg gonosz tréfa céltáblája – csak éppen másik embert nem lát bennük egy férfi se. Boldogtalan, kielégületlen is marad mind, egytől egyig. Szegények. 

(Na jó, egy kivétel van, de annak a felesége nem is tartozik a fenti kategóriák közül egybe se…)

Mindenünnen bódító illatok áramlottak, érett illatok, az ősz hírnökei. Időnként fonnyadt levelek hullottak alá, enyhe szomorúságot hintve a levegőbe; s a szél halk sóhaja egy-egy nyögés elfulladt neszét hozta felénk a néma rengetegből és az alvó falvakból, ahol csak a szeretők virrasztottak. Kaszát soha nem látott füvek leheltek valami nagy vágyakozást, és kalászaik – bennük a peregni készülő termékeny maggal – megsimogatták mély árnyékba süppedt arcunkat. Mindenből valami borzongás áradt, valami lázas, sürgető indíttatás a beteljesülésre a közelgő vég előtt, ami nélkül az élet értelmét veszítené.

És amikor a keresztény vallás szimbólumrendszerét kezdi feszegetni, akkor külön értekezést érdemelne. „Változatok a megfeszített Krisztusra.” Madárijesztőnek felfeszített gyilkos héja, keresztúton heverő ártatlan áldozat, vérmedve bőre tárt manccsal botokra tűzve, dinamittal felrobbantandó halak… többet nem mondok, mert nem akarom senki olvasmányélményét elrontani, de vannak még bőven.

De éppen akkor léptünk be egy udvarra, ahol egy sereg gyermeket láttunk, amint boglyába tömörülve hajolnak valami torz alak fölé. Egy varkocsos, homloka fölött egyenesre nyírt hajú öregember görnyedt a kör közepén, féltérdre ereszkedve, s egyik kezében egy hatalmas héját markolt, miközben a másikkal – sűrű szidalmak közepette – a két szárnyát próbálta szétfeszítni. Persze a madár dühödten védekezett, s karmai nyomán az öregember kezéből már több helyt csorgott a vér, ám mégsem hagyta magát, míg kiterjesztett szárnyával hátára nem fektette a madarat egy lécekből ácsolt keresztre. Ekkor aztán egy-egy szeget vert a két szárnyán át a fába, s a héját szabályosan felfeszítette, miközben a fejére olvasta vétségeit, emlékezetébe idézve az elrabolt tyúkokat és jércéket, a Kendermagost, a Csupasznyakút, a Kontyost – és mindegyikért valóságos halotti litániát mondott fölötte.
A madár görcsbe rándult fájdalmában és dühében, és vörös-arany gyűrűvel szegélyezett kerek szeméből vad gyűlölet perzselt az öreg felé.
A keresztet, rajta az elevenen rászegzett héjával, egy hosszú rúdra kötözték, s így emelték fel a magasba; aztán a menet a kapuhoz indult, ahol a kereszt ekképp megnyújtott nyelét – tetején a megfeszítettel – a kapu sasfájához erősítették. A madár most ott függött a levegőben, repülésre tárt szárnnyal, élő mozdulatlanságban. Az öreg felnézett rá, s még folyvást szidalmazta egész rabló nemzetségével együtt; csak akkor hagyta abba, mikor a tekintete végre ránk tévedt.

És ezt a gyönyörű fordítást, ezt hogy dicsérjem? Veress Zoltánról sose hallottam még, de igen nagyon értette a szakmáját. Iszonyú munka lehetett neki megküzdeni egy ilyen gazdag szöveggel. Köznyelvet használ, de időnként bele-belejátszik a tájnyelv is, valószínűleg azokon a helyeken, ahol az eredeti is hegyvidéki tájszólásokat használ.
Egy kifogásom akadt, jobban mondva csak egy fél: amikor egy olyan madárfajt kellene megneveznie, amelyre magyar nyelven nincs szó, azon egyszerű okból, hogy Voiculescu találta ki, akkor előkeríti valahonnan a „ragadály”-t. Ez azért zavar, mivel tudom, hogy amúgy létező magyar tájszó, és piócát jelent. De, gondolom, jobbat nehezen találhatott volna, és bízott benne, hogy hátha nem ismerik az olvasók ezt a szót. Hát de. Csak hát fogalmam sincs, mit csináltam volna adott esetben a helyében.

És lassan kitisztult a sötétség, mint tömény oldat, tele az ásványi sók benne lebegő részecskéivel, mikor egy morzsányi kristálytól az egész kicsapódik. Így csapódott ki a sötétben feloldott világ, s a dolgok darabonként állottak össze a maguk lényévé, leereszkedve az oldat aljára, a talajra; előbb a fakoronák, majd a röptetők dróthálós teteje, a sasfák hegye, a kerítések, s legvégül a földszinti bokrok…

Megj.: Szokott partizánakcióim ismételt termékeként, szigorú válogatási szempontok alapján (1. szép a címe, 2. 50 Ft-ba kerül, 3. a Kriterion – jobban mondva a közvetlen elődje – adta ki, tehát színvonala van) vásároltam meg mint állományból törölt könyvtári példányt. Valószínűleg első olvasói között voltam, ha nem éppen a legelső, mert elég gyanúsan ferdül a könyv gerince, ez olvasás előtt nem volt rá jellemző.
És most már csak egyet nem értek: miért nem olvassák ezt az írót többet? Irodalomtörténészek, kérem szépen: miért nem írják tanulmányba? Kiadók: miért nem jelent meg a 80-as évek óta új kiadása? Pont az ilyeneket szokás manapság újra felfedezni!
Issssstenem, csak időm lenne egy alapos tanulmányra, becsületszavamra én írnék róla… Így egyelőre kénytelen vagyok ráhagyni azokra, akiknek ez a foglalkozásuk.
Én meg megpróbálom megállni, hogy le ne szedjem a polcról a másik meglevő kötetét is… mert most már tényleg olvasni kéne a Petroszjan-könyvet is…
Úgyse bírom ki…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. december 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10