Újraolvasás vége.
Hála a Jóistennek.
Három napja rémeket látok tőle álmomban. Mindenféle régi házakat, amik mellett éjszaka kell elmenni, aztán meg a szobában feküdtem az ágy előtt, hogy észre ne vegyen, aki az ablakon néz be, de azért észrevett és sírt, hogy ne hagyjam ott.
Ez az egész könyv egy lidércnyomás. Felejtsd el, hogy ébrenlét, nappali lét is van a világon, és megérted a könyvet. (De be is csinálsz tőle.)

Nem is értem, korábban hogy nem fogtam fel, hogy ez a szöveg az álmok logikája alapján működik. Azért jelennek meg benne minden ok nélkül emberek ott, ahol korábban nem voltak; azért lehet szinte minden ilyen ok nélkül megjelenőről elmondani, hogy a főszereplőt figyeli. Akik az álmodban megjelennek, azok is mindig feléd fordulnak, csak veled foglalkoznak. Hiszen az tulajdonképpen mind te vagy, a te vágyaidat, félelmeidet testesítik meg. Valahányszor K.-val történik valami, azt legalább ketten-hárman látják, ablakból, ajtórésből, falrepedésből. És ahogy telnek a percek, inkább szaporodnak, mint fogynak, és nincs menekvés a tekintetük elől. Mindenkit érdekel, mi van vele, és helytelenítik vagy kinevetik, amit csinál. Még aki segít neki, az is lekezelő modorral teszi. Az ember háta borsódzik…
És mindig éjszaka van, vagy legalábbis sötét (köd, borús ég, szakadó eső), vagy éppen alkonyodik. A levegő fojtó, a főszereplő nagyon hamar kifárad, néha mozogni is alig tud, és a támasztékok elfoszlanak a keze alól, mint ahogyan a rossz álomban szokott, amikor olyan sűrű a levegő, mint a víz. A párbeszédek is álombeliek. Hol végtelenbe nyúló monológokat folytatnak a szereplők – ha van rá igény, ha nincs –, hol meg oldalakon keresztül következetesen elbeszélnek egymás mellett, és még véletlenül se arra válaszol senki, amit kérdeztek tőle, viszont megsértődik, ha nem értik, amit mond. (Irtó nehéz lehetett ám ezeket így megírni. Na de hát a zseni, az zseni.)

(Jó lesz, ha hamar befejezem ezt az értékelést, mert már megint kezd összeragadni a torkom.)

A tér mindenütt hétköznapi – ócska bérházak, folyosók, lépcsők, repedt falú, poros szobák –, éppen ezáltal gyötrelmes, ami benne történik. Minden fényképszerű pontossággal, realisztikusan van megrajzolva, és közben minden, ami történik, álomszerűen képtelen. A folyosók összeszűkülnek, kanyarognak, vagy egyenesen vezetnek olyan helyekre, amelyeket a házat kívülről nézve el se tudott volna képzelni az ember. A hálószoba a falba nyúló szűk rés, amelyben csak egy ágy fér el meg némi iratok. A másik hálószobába az ágy mögötti kisajtón lehet bejutni, az ágyon átmászva. (Ettől én félek. Ilyet is láttam már álmomban.)

Minek gyötröm magam akkor szándékosan? – kérdezhetné valaki. Minek olvasok ilyeneket? Azért, mert Kafka sajnos aktuális. Aktuálisabb, mint valaha. Azért olyan ijesztő, mert a benne ábrázolt irracionális helyzetek nemhogy felborogatnák a világ rendjét – dehogy, hiszen ez a világ rendje. A saját életedről te tudsz a legkevesebbet. Láthatatlan szabályrendszer van körülötted, amelyről rajtad kívül mindenki tudni látszik, és nem tudsz nem beleütközni a szálaiba, viszont ha beleütközöl, az orrodra ütnek. Nem is éppen fájdalommentesen. Aztán itt van ez az internet nevű csoda, amely lehetővé teszi azt is, hogy most ezt az értékelést megírjam, de azt is, hogy egy teljesen közönséges weboldal (nem a Facebook, nem a Gmail, egy jelentéktelen kis akármi) jelezze nekem, hogy pár napja női karórákat keresgéltem a neten, és ő mindjárt tud is nekem mutatni egy webboltot, ahol kapok, csak kattintsak ide. Az embert a frász kitöri.
Illetve dehogy töri, hát rég megszoktuk ezt az állapotot, amelyben soha nem lehet megtalálni semminek a felelősét, mert mindenki, akivel kapcsolatba lépünk, nála magasabb állásúakra hivatkozik, akit talán még ő se látott soha életében. Persze őneki van szíve, és segíteni próbál, de ami nem áll hatalmában, az nem áll hatalmában.
Meg lehet ezt szokni. Azt is, hogy vádlottak legyünk, akik persze járnak-kelnek, dolgoznak, tejet és sajtot vesznek, utána hazamennek és olvasnak. Azt is, hogy a felsőbb bíróság, amely felmenthetne minket, meg sem közelíthető.
Meg lehet. De azért kellenek néha az ilyen Kafkák, hogy megálljon az emberben az ütő, és azt mondja magában: „a keservit, ki akarok szállni.”

Ezt 2015. december 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9