Újraolvasás vége.
Nos, Emily kisasszony, minden tiszteletem ellenére tudatom Önnel, hogy az elkövetkező öt-hat évben nem fogom ismét újraolvasni a könyvét. Mi a fenének, mikor oldalanként legalább kétszer nemcsak azt tudom kapásból megmondani, mi fog történni, hanem még azt is, milyen mondat következik in English? Azt viszont továbbra is fenntartom, hogy ez a könyv, ha illik is rá az angol nyelv „romance” szava, semmilyen értelemben nem nevezhető magyarul „romantikus regény”-nek. A kettő nem ugyanaz.

Először is hadd adjak hangot (sokadszor) abbéli meggyőződésemnek, hogy ez a regény nem egy nagy-nagy szerelem története. Zsenge ifjúságom óta – midőn először elolvastam a regényt – mostanáig elég sokat változott a gondolkodásom és a véleményem, de ezt az egyet változatlanul fenntartom: egy foltnyi szerelmet nem tudok felfedezni Heathcliff és Catherine kettősében. Amit ők éreznek egymás iránt, az egészen más, valami nem embernek való ragaszkodás, amelynek a szerelem a „jobb híján” használt metaforája. Itt csak Edgar szerelmes, meg a második nemzedék, no de hát ők mellékszereplők. Tőlük nem lesz a regény romantikus.

És a stílusától sem. Gótikus-realista, ha van ilyen kategória.
A rémregények örököse, főleg, ami Catherine-t és Heathcliffet illeti. Semmilyen módon nem illenek bele ebbe a drága jó vidéki Angliába, és valószínűleg ezért annyira megfoghatatlanok, hogy százötven éve idegesítik az olvasóikat. Két rémalak, akik szép lassan legyilkolnak maguk körül mindenkit. Olyan szívtelen tuloknak kell lenni, mint az öreg Joseph, ahhoz, hogy ezt bírja az ember. Edgar tényleg nem normális, hogy pont Catherine-be szeret bele. Visítva kellene futnia tőle. De szegény Isabella a legnagyobb hülye az egész regényben.
És realista, hiszen mindez nem egy középkori itáliai kastélyban játszódik le, hanem a drága jó vidéki Angliában. Voltam ott: szerelmes vagyok Nyugat-Yorkshire megyébe. Most is úgy néznek ki a farmok, mint akkor, most is mérföldekre vannak egymástól, és most is birka legel a lápon. Csak ma már autók parkolnak a farmok kertjében, és bevezették a villanyt is, na jó. Viszont ettől csak hátborzongatóbb a regény. Heathcliff úgy kínozza halálra a környezetét, hogy végig szigorúan tartja magát a korabeli Anglia társadalmi elvárásaihoz, és végig a törvényekkel összhangban cselekszik. Mert a korabeli angol törvények mindezt megengedték. 
Én határozottan nem szerettem volna a viktoriánus Angliában élni. Tudom, tudom, ettől most az ismeretségi körömnek legalább a fele leesett a székről... 

És mekkora zsenialitás kellett már ahhoz, hogy ezt a történetet pont két olyan emberrel meséltesse el a kisasszony, akik egy árva büdös szót nem értenek belőle?! Ettől minden olvasásnál leesik az állam. Lockwoodot, ahogy halad az idő, egyre korlátoltabbnak és ostobábbnak látom. Na, ő tényleg szórakoztató szerelmi históriának nézi az egész mesét. Nelly meg... most direkt figyeltem, hányszor hazudik, tart vissza vagy manipulál információkat. Hát úgy átlag négyoldalanként. Amit bevall. Azon kívül, hogy Lockwoodnak mit nem mond meg... azt csak a kisasszony tudta. Aki minden bizonnyal fülig érő vigyorral írta meg ezeket a bizonyos részeket, és most is jól szórakozik rajtam, ha látja, mit csinálok. 

Utóirat: Mióta a könyvet megkaptam, masszívan utálom a borítóját. Könyörgöm, mi köze lehet egy kerítésen ülő, sötét, integető alaknak ehhez a regényhez?! Az, hogy esőre áll az idő? Mert az Angliában annyira különleges, mi? No, sebaj, lassan úgyis szétmenőben van a könyv. Ahogy a Penguin Classics tartósságát ismerem, röpke tíz év, és vehetek másikat helyette.

Ezt 2015. január 11-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon tiszteletre méltó vállalkozás ez a kötet, bár sajnos nem túl sokan ismerik. Megértem. A legjobb műfordítók mentek neki ezeknek a verseknek, és a legjobbaknak törött bele a bicskájuk. Nem az ő hibájukból.

Emily Brontët nagyon nehéz magyarra fordítani. (Próbálva, bár természetesen Radnótival eszemben sincs összehasonlítani magam.) Minden szóra külön-külön oda kell figyelni, hogy az ember tényleg megértse a szöveget. Még az se mindegy, hol melyik segédigét használja. És hát a magyar két-három szót ír le addig, amíg az angol hatot is, így aztán gyakorlatilag minden verssornak a fele lemarad, tehát az értelem is csorbul.

Még így is vannak köztük nagyszerűen sikerült szövegek! De ahogy az okosok mondják: a szép fordítások mindig hűtlenek. Mármint az eredetihez. Mivel először angolul olvastam a verseket, utána pedig magyarul, szinte természetes volt a csalódás: a magyar változat nagyon keveset adott vissza abból, amit az angolban szerettem. Még egyszer mondom: ez nem a fordítók hibája. Maguk a szövegek teszik nehézzé a fordítást. (Itt írtam egyébként az angol eredetiről.)

Ráadásul a verseket ugyan lelkiismeretesen áttanulmányozták a fordítók, de a háttértörténetről sajnos némelyiknek fogalma se volt. Emily Brontënak nagyon sok verse egy történetciklusba illeszkedik (a Gondal sagába), amelyet húgával, Anne-nel együtt talált ki, és amelyet teljes egészében valószínűleg soha le se írtak, csak rekonstruálni lehet.

Ezt a magyar olvasók évtizedekig egyáltalán nem tudhatták. Egyébként az angolok se. Emily életében nagyon kevés verse jelent meg, azokat is megválogatta és kegyetlenül cenzúrázta. Nem művészi érték alapján válogatott és vágott, hanem azért, hogy véletlenül se derülhessen ki valami az ő saját személyes világáról. Ha rajta múlt volna, a mai napig semmit nem tudnánk róla. Ezt tessék szó szerint venni. A húga halála után meg Charlotte folytatta a cenzúrázást, és úgy jelentetett meg még egy kicsike válogatást, hogy a versszakok egy részét ő írta bele. Ebbe a kötetbe is belekerült egy olyan vers (a „Stancák”), amelyről azóta kiderült, hogy nem is Emily követte el, hanem Charlotte írta a húga szerepében.

Aztán pedig ezek a cenzúrázott-vágott-átírt változatok terjedtek el, és váltak népszerűvé, de olyan alaposan, hogy még ezek a 80-as évekbeli fordítások is látványosan azok alapján készültek. Ismertem olyan kutatót, aki angol irodalmat tanított, és még a 2000-es években se tudott róla, hogy az antológiákba került verseknél „teljesebb” változatok is léteznek. Nem mintha nem értett volna a témához, ellenkezőleg!

(Az Üvöltő szelek egyébként eredetileg álnéven jelent meg, és ha az írón múlt volna, úgy is marad. Életében csak a kiadója ismerte a személyazonosságát, senki más. Annak se kellett volna. Amikor Charlotte elárulta a kiadónak, hogy a testvére írta a regényt, és Emily megtudta, rettenetesen összeveszett a nővérével.)

Nem csoda tehát, ha ezekbe a fordításokba is becsúsztak olyan bakik, mint pl. a „Bátyja halálára” című versnek a címe. A versnek semmi köze Emily testvéréhez, sokkal korábban keletkezett, és Gondal saga egyik lírai betétszövege. Magyarul: kitalált szereplő gyászbeszéde egy másik kitalált szereplő fölött. Ez egy példa, de lehetne sorolni, ha nem is a végtelenségig, hiszen csak 155 oldal az egész válogatás. 

Ennyi szomorúság után kétszeresen örülök, hogy pozitív értékeléseket olvashatok a kötetről a Molyon! Ha még ezeket a megcsonkított változatokat is így értékelitek, mit fogtok szólni a vágatlanokhoz? Csak javasolni tudom, hogy aki teheti, próbálja őket angolul olvasni. Nem nehéz. Mármint elolvasni nem. Megérteni nehezebb. És keressetek még más verseket is tőle, hiszen ez csak válogatás. Az a vers, amelyik tizenhat éves korom óta az abszolút kedvenc („A sudden chasm of ghastly light”) benne sincs.

Ezt 2014. május 25-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Fannie E. Ratchfordnak meggyőződése volt, hogy létezett egy második Emily Brontë-regény, és ennek a regénynek betétszövegeiként születtek Emily Brontë versei. Hogy ez a regényszöveg elveszett, vagy Emily égette el a halála előtt, azt nem tudni, ő mindenesetre megpróbálta rekonstruálni Gondal királynőjének történetét. Nem rossz ötlet, sok-sok töprengés és rengeteg munka kellett hozzá, és végül is egész jól megcsinálta.

De sajnos engem nem győzött meg, és nemcsak azért, mert korántsem tudott minden verset beleilleszteni (pedig az előszóban azt állította, hogy mind benne van – hát jó pár kimaradt azért). Az ismétlődésekből, évek során „újrahasznosított” személynevekből és abból, ahogyan mindig más-más mintázatokba rendeződnek a szerelmespárok, elég egyértelmű, hogy itt bizony nem volt egységes történetvonal. Vannak ugyan versek, amelyek beilleszkednek kisebb történettöredékekbe, de úgy általában mindegyik vers önálló, független világ.

Ezt 2014. május 18-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Sok-sok mese gyökerei évezredekre nyúlnak vissza, és az ókortól napjainkig minden nemzedék tömegével használja fel ugyanazokat a történetmintákat, végtelen számú variációval. Gyerekkortól kezdve ismerjük őket, belénk égnek, és tudtunkon kívül a gondolkodásunk nagy részét meghatározzák, szóval komolyan kell őket venni. Erich Neumann, a jungi pszichológia képviselője pontosan ezt teszi.

Az ehhez hasonló régi történetminták közül a legismertebbekben nagyrészt olyan nőalakok szerepelnek, akik vagy jók és passzívak (meg kell őket menteni), vagy aktívak és gonoszak. Amor és Psyche története azon ritka kivételek egyike, amelyeknek női főszereplője jó ÉS aktív. Vagyis ebben a történetben a lánynak kell útra kelni, próbákat kiállni, akadályokat legyőzni, hogy elnyerje a boldogságot. A minta nem elhanyagolható karriert futott be az elmúlt kétezer évben: nélküle nem létezne pl. A Szépség és a Szörnyeteg, a Jane Eyre vagy Az Operaház fantomja sem, hogy csak a leghíresebbeket említsem.

Erich Neumann könyve Apuleius kétezer éves meséjét elemzi úgy, hogy (szó szerint) minden egyes motívumot, szereplőt, jelenetet pszichológiai szempontból értelmez. Úgy tekinti, mint egy olyan szöveget, amely az emberiség kollektív tudattalanjáról árulkodik, ezért minden apró elemben jelentést keres, és az önmagát tökéletesítő személyiség történetét olvassa ki belőle. Nem vált minden megállapítása maradandóvá – de azért ma is tökéletesen bele lehet feledkezni, és beleragad az ember fejébe.

Azt csak mellékesen említem meg, hogy Apuleius a platóni filozófia alapján írta meg a mesét. Psyche nevének jelentése: „lélek”, Amor pedig a „szerelem/szeretet”. Amikor tehát Psyche, a világszép királylány férjének, Amornak oldalán végül istennővé lesz, akkor tulajdonképpen a léleknek a szerelem/szeretet általi megnemesedéséről van szó.

Sajnos magyar fordításról nem tudok.

Ezt 2014. május 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Én úgy nyomtam meg a könyv olvasása után az ötödik csillagot meg a „kedvencem” gombot a Molyon, hogy nem szeretem az autókat, meg egyáltalán a motorral hajtott járműveket, de még a szagukat se állom – sose jutna eszembe tudatmódosító szereket használni (elég kattant vagyok nélkülük is) – a legveszélyesebb függőségem az olvasás (tudom, káros az egészségre, az általa kiváltott gondolkodás pedig még inkább...), úgyhogy bajosan tudom megérteni a főszereplőket – nem mindig voltam kibékülve a könyvbeli férfi-nő viszonyokkal – és a regénybe rejtett (fenét rejtett, mind egyértelmű) kulturális utalások egyharmadának nem ismerem a forrását, a másik harmadét meg ismerem, és pont ez a bajom vele. A harmadikat egyelőre hagyjuk.

Körülbelül felsoroltam mindent, aminek kilométernyi messzeségbe kellett volna taszítania a regénytől. Önmagában az, hogy ezt a taszítóerőt egyszerűen nem tudták kifejteni, nagyon sokat elmond a könyv hatásáról. Én pedig még ennél is többet fogok mondani.

Nem olvastam el a fülszöveget, az elolvasott értékelésekből pedig csak a dicséretekre emlékeztem, viszont Az idő bolondjai után nekem az író neve garancia volt. Ennek köszönhettem, hogy nem értettem a szürreális helyszínt, de nagyon érdekelt, és rögtön a harmadik oldalon már jókora meglepetés várt. Amikor pedig felfogtam, mi a tét, már nem egyszerűen egy izgalmas könyv volt ez a sok közül, hanem olyasmi, ami azt a bizonyos legbelsőbb „én”-t szólítja meg. Vagy fene tudja, belül van ez az „én” vagy kívül, de megszólította, az fix. És a továbbiakban nem lehetett elhallgattatni. Igaz, nem is próbáltam, minek. Nomármost, spoiler nélkül, csak úgy bele a levegőbe: ilyen „én”-je rajtam kívül még elég sok embernek van (talán a Hegylakót kivéve), úgyhogy elég sok embert meg fog szólítani a regény ugyanígy (kivéve a Hegylakót).

Olyan világot sikerült megteremteni ebben a regényben, amely egyszerre idegen és otthonos, egyszerre ijesztő és szeretni való, sőt a félelmet a maga módján megszüntető. (Talán éppen ezért nem tudott taszítani az idegensége? Mert az idegenség bele van építve a regénybe, és úgy van beleépítve, hogy mindvégig megmaradjon az ellensúlya is?) Olyan világot, amelyik – nincs mit tenni – hiányozni fog. (Illetve nem is, mert mindjárt felteszem a polcra a B betűhöz.) Olyat, amelyik az emberiség ősi nagy vágyakozásának megfelelve feldolgozhatóvá igyekszik tenni a feldolgozhatatlant – és megkockáztatom, hogy sikerül neki. A rendkívüli képzelőerővel megalkotott helyszín,* a következetesen felépített gondolati háttér, az innen-onnan egybekapkodott szereplők kavargása, a tényleg meglepő végkifejlet mind egyetlen célt szolgál: a feldolgozhatatlant, az idegent, az örök ismeretlent ismerőssé tenni. Ezt pedig ráadásul igen eredeti módon teszi – és közben még nyakig esünk a kalandokba is. Amelyekből időnként már kissé sok is volt nekem... De szerencsére a kritikus ponton mindig elhangzott valami jó poén, felbukkant valami általam is ismert/szeretett kulturális utalás (igen, a bizonyos harmadik harmad), vagy legalább beúszott oldalról egy szürreális-kicsavart kép, amilyet én már láttam egyszer álmomban, de honnan a fészkes fenéből veszi ez az ember a bátorságot, hogy az álmaimba nyúlkáljon???**

Szóval kalandregény, folyamatos mozgással, állandó úton levéssel, versenyfutás az idővel, illetve az időtlenséggel, (rém)álombeli jelenetek, (rém)mesebeli lények, összevissza csavart figurák, időnként feketébe hajló groteszk humor, átgondolt háttér, és szépen egymáshoz kapcsolódó szálak. Hogy pedig mi illúzió és mi nem az... hát, gyerekek, arra mind rá fogunk jönni egyszer, de az írónak piszok nagy szerencséje, hogy senki se lesz, aki leleplezze a hamisságot, ha van egyáltalán. 

(Azért ilyen helyszínt találni egy regénynek... amelyik mindenkit érdekel, mert mindenki érintve van benne, de mégse tudja ellenőrizni senki... hát... ez több mint mázli, az a gyanúm.)

Végül hadd álljon itt valami abszolút személyes, aminek látszólag semmi köze a könyvhöz, de azért tessék komolyan venni a spoilerjelzést!

Szóval: SPOILER! Van énnekem egy családmániás és történetmániás édesanyám, akinek köszönhetően testvéremmel együtt kora ifjúságunktól kezdve profik vagyunk családfából, illetve kb. százötven évre visszamenőleg legalább félezer kisebb-nagyobb anekdotából. – És a múlt vasárnap anyu még tudott nekem újat mondani!!! Na, mindegy, ez most nem idetartozik. – Szóval. Egyik dédapám (anyai nagyapám apja) fiatalon, nem sokkal az I. világháború előtt nősült, és született is hamarosan egy kisfiuk, de négynaposan meghalt. Jött a háború, a férj bevonult, az asszony otthon maradt. De nem sokáig várta vissza. A férj életben maradására nem sok esély volt, mégis hazajött a háború után – már özvegyemberként. Otthon csak sírokat talált. Hamarosan újra megnősült, a második feleségétől hét gyereke született, köztük a nagyapám, de soha nem felejtette el az első asszonyt. (A második nem is tudta megbocsátani neki a halála napjáig. Hogy nem őt vette el elsőként. Meg hogy mindig emlékezett az első feleségére. Persze nem látványos módon, mert parasztember olyat nem szokott. De fennmaradt a történet, hogy amikor az egyik, már felnőtt (!) fia talált egy fényképet az első feleségről, és meg akarta mutatni az apjának, akkor az öreg először tiltakozott, „minek az, nem kell, ide ne hozd”, másnap meg csöndesen odaszólt a „gyereknek” hogy „azér csak mutasd má azt a képet”.)
Az első feleség után semmi, de szó szerint semmi nem maradt. Gazdag apa egyedüli gyereke volt („egyes lyány”), az öreg minden pénzt a lánya temetésére költött, úgy került a földbe, mint Hófehérke, kristálykoporsóban. (Szó szerinti idézet egy korabeli dokumentumból, igen drága volt egy olyan koporsó.) Még gyereke se maradt, aki fenntartsa az emlékét. De mi, akiknek tényleg semmi közünk hozzá, tudunk róla. A nagymamámék hátsó szobájában pedig ott függ a kinagyított képe, több, mint százéves, a dédapám képével együtt készült, a tízes évek divatja szerint. Ott is marad.
Naná, hogy a dédanyámé is ott van. De hát ez egyértelmű. Róla nagyságrendekkel többet tudok, természetesen. 

* Kérem szépen, tessenek ebből filmet forgatni, még én is mozijáró leszek tőle, pedig félévente egyszer nézek filmet egyáltalán, és utoljára A nyomorultakat láttam moziban, igaz, hogy azt kétszer, és nem rajtam múlt, hogy harmadszorra nem jött össze...
** Mint fentebb már említettem, nem használok tudatmódosító szereket. Tiszta pénzkidobás lenne. Alapjáraton ilyeneket álmodok.

Ezt 2016. október 25-én írtam.

Pontszám: 10/10

Franz Kafka, ha mesét írt volna.
E. T. A. Hoffmann, ha a XX. században élt volna. (Nem, nem az ominózus virágcserépre gondolok, hanem A homokemberre meg a Murr kandúrra.)
A könyv, amelyet, ha önző nem volnék, elolvasás után ott felejtettem volna a templom előtti padon, hogy más is találja meg, olvassa el, aztán veszítse el ugyanúgy. Kéne nekem az a Bradbury-féle technika, azaz jó volna minden könyvet egy olvasás után kívülről tudni, hogy az ember aztán elveszíthesse, és bármikor felidézhesse, akármerre jár.

Én ezzel a könyvvel utcán jártam (gyalog) és vonaton (ülve). A múlt héten vettem, egy szép derűs estén, és szatyor nem volt nálam, úgyhogy a kezemben tartva gyalogoltam vele végig a városon, jobbra-balra nézelődve. Senki nem nézte meg, mi van a kezemben, pedig elég feltűnő a színe. Utána sokáig a táskámban tartottam, mást olvastam éppen, ezt meg tartogattam, mint mikor gyerekkoromban eldugtam magam elől a csokoládét, hogy tovább megmaradjon.* A vonaton kezdtem bele, gyorsan be is harmatosodott tőle a szemem, de azért mosolyogtam. Lassan akartam olvasni, de mit tegyek: nem ment. Legfeljebb az ment, hogy időről időre mindig félretegyem.

Ma délelőtt úgy volt, hogy olyan helyen lesz dolgom, ahol sokat kell várakozni. Magammal vittem. Kiderült, hogy még nincs kész, amiért várakozni kelljen, majd a hét vége felé. Aztán a pékségben nem volt rozskenyér – majd egy óra múlva. Amikor már a kerékpárszerelő is bocsánatot kért, hogy csak holnapra tudja megcsinálni a biciklimet (amelyik múlt kedd óta nála van), mert „nem volt rá ideje”, már nagyon mosolyogtam. Én ma mindenkire mosolyogtam.

Kiültem a Tisza-partra, a sétány egyetlen árnyékos padjára befejezni a könyvet. Delet harangoztak. Az ég világoskék, a falevelek világoszöldek, a sétányon a műkő sárga, a korlát fehér, a távolban még több fa, előttem díszbokor, fejem fölött sirály. (Becsszóra sirály volt.) Időnként elsuhant előttem egy biciklis, egyszer két (kiejtésükből ítélve) amerikai turista jött, különben sehol egy lélek.

Akkor feltűntek az utcaseprők. 
Jöttek a kukákkal, seprűkkel, sárga mellényben, és pont az én padom környékén kezdtek el takarítani. Kérdem: útban vagyok? Hát, ha megkérhetnének, hogy felkeljek egy kicsit... Jól van, azon ne múljék: könyvvel a kezemben felkeltem, elindultam, aztán vagy húsz méter után visszafordultam, hát ott ülnek a bizonyos egyetlen árnyékos padon. Kiválóan jót nevettem, persze csak magamban. Elindultam visszafelé, akkor gyorsan felkeltek, söpörni kezdtek, mondták egymásnak hangosan, hogy dolgozni kell. Megálltam, megkérdeztem, sok van-e.
EZUTÁN MINDENT MEGTUDTAM! 
Hogy hány zsákkal szokott lenni ősszel naponta. Hogy ezek a mai gyerekek már nem szednek gesztenyét. Hogy a sarkon túl van egy szelídgesztenyefa. Hogy mennyit lehet összeszedni alóla. Hogy a cukrászdában kis tételben is vesznek diót, ha ismerik az embert. De még nekem is hoztak volna diót, ha egy kicsit ott maradok. Mondtam, köszönöm, nekem is van, aztán elbúcsúztam, és elindultam a templom felé (ott is vannak árnyékos padok). Akkor harangoztak a toronyban negyed egyet.
Az egész nem vett igénybe negyedórát se... 

A templom előtt befejeztem. De, ahogy már mondtam, nem felejtettem ott a padon a könyvet. Most is itt van előttem.
És most jut eszembe, nekem voltaképpen értékelést kellett volna írnom...
Hát az már nem fog összejönni. De annyi gyönyörűséget írtak már erről a regényről előttem, talán hiányozni sem fog. 

* Mindig megtaláltam utána, nem kellett engem félteni. Kivéve, amikor egyszer bemászott az egér az éjjeliszekrényem fiókjába, és megette. Tessék elképzelni, mit éreztem, mikor kinyitottam a fiókot, és kiugrott.

Ezt 2016. augusztus 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon vicces, nagyon durva, nagyon keserű, nagyon szép!!!

A sorrend szabadon variálható. 

Előttem van, ahogy Bulgakov, Rejtő, Chagall meg Rabelais ezt olvassák a mennyországban, szétmegy az oldaluk a röhögéstől, aztán visszamennek a mennybeli hálószobájukba, leoltják a mennybeli villanyt, és megnyugodva alszanak el, mert tudják, hogy nem halt még ki a fajtájuk a világból. Akad belőle Észtországban is. 

Egyedül a legutolsó fejezet hagyott bennem hiányérzetet. Belefért volna még vagy egy oldalnyi tündérbűbájmocsok, hogy helyreüsse a képet. A többi huszonkilenc fejezet úgyis azzal van tele.

Ezt 2014. június 6-án írtam.

Pontszám: 10/9

A fülszövege alapján azt vártam, olyasmi könyv lesz, mint a Harmonia caelestis második fele. Valóban hasonló, csak könnyebb olvasni… Viszont cserébe kevésbé élvezetes is: Esterházy jobban ír, na. De azért őutána másodiknak lenni se szégyen.

Ott játszódik a regény, ahol Montenegró, Hercegovina és Horvátország határai összeszaladnak, és a három különböző ország három különböző városa-faluja között akkora távolság sincs, mint Szolnokhoz Budapest. A szereplők számára természetes, hogy könnyedén lépik át a határokat bármelyik irányban (különösen, amikor éppen Jugoszláviának hívják mind a három országot).

Olyan is az egész könyv: határáthágós, könnyedén mozgó, villódzó, nemcsak országok, hanem nemzetiségek és kultúrák között is. (Belépnek a regény szereplői közé a legdélebbről érkező törököktől kezdve a magyarokon keresztül a legészakabbi csehekig mindenféle népek, plusz természetesen annyi délszláv, amennyi csak létezik.)

Újra meg újra visszatérünk a múltba, házasságban élünk vele, ezüst- és aranylakodalmat tartunk, együtt is halunk meg, amikor pedig nem tudjuk többé arra csábítani, hogy részt vegyen velünk az élet rítusaiban, akkor elhagy, hűtlen lesz hozzánk, ez mindig is így volt, ezért én sem habozok, hogy kapcsolatba kerüljek azzal, amiről úgy véljük, hogy visszafordíthatatlanul eltűnt. Nem, egyetlenegy történetünk sem veszett el, nemcsak azért emlékszünk rájuk, hogy a saját életünkről meséljünk, hanem elsősorban azért, hogy magunkat meggyőzzük arról, hogy valóban képesek vagyunk a visszatekintésre.

Ugyanígy ugrik a regény az egyik családtag történetéről a másikéra, anekdotáról anekdotára, indázik erre-arra, játszik az emlékezettel és a képzelettel. A legjobban azok a részek tetszettek, ahol az elbeszélő közbeveti, hogy egyébként erre rajta kívül senki más nem emlékszik – szóval hazudik is, amennyit csak bír – vagy csak kreatív az emlékezete? A legjobb családban is megesik.

A tükör emlékszik mindarra, ami benne tükröződött, s csak a „lelki szemnek” mutat olykor valamicskét ebből a bőségből. A tükör a rabul ejtett tükörképek hatalmas gyűjteménye.

A pontlevonást abszolúte szubjektív indoklással kapja: az utolsó harminc-negyven oldalt már összecsapottnak és fölöslegesnek éreztem, de lehet, hogy második olvasásra már másképp fogom gondolni. A könyvet ez nem rontja el, hiszen családregény, azt pedig igazából nem is lehet befejezni.

Ezt 2014. június 5-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kegyetlen jó könyv, nagyon nehéz beszélni róla. Elég rendesen orrba vágott, jelenleg keresem önmagamat.

Tetszik, ahogy meg van írva. Gyors – lassú – gyors – lassú. Bőven előfordulnak izgalmas fordulatok, de két csavar közé mindig beilleszt nyugodtabb, elgondolkodtató periódusokat. Már amennyire „nyugodt”-nak lehet nevezni őket. Engem speciel felzaklattak. Jobb is, ha nem gondolja végig az, akinek gyenge az idegrendszere. Olyankor pszichothrillerré válik a könyv.

Ebben nem lőnek, nem robbantanak, nem folyik a vér. Egy darab UFO nem sok, annyi se dugja bele az orrát. Mert itt az ember magányos. De nagyon. Keresi a nagybetűs Másikat, de mindig rá kell jönnie, hogy tulajdonképpen csak önmagát látja. A műszerei is földi módszerekkel készültek (milyenekkel készülhettek volna?), úgyhogy vagy fel se fogják azt, ami eltér a földitől, vagy saját képükre formálják.

Önök azért keltek útra, hogy értelmes lényeket keressenek, akik legyenek ugyanolyanok, mint önök, de álljanak a fejlődés alacsonyabb fokán. Azért van erre szükségük, hogy megerősíthessék uralkodói önérzetüket. Ez az, amit keresnek, bár ezt még önmaguknak sem ismerik be! Az effajta önérzet pedig magányossá teszi önöket a Kozmoszban, így aztán esetleg mégiscsak hajlandóak arra, hogy egy magasabb rendű civilizáció képviselőivel találkozzanak, feltéve, hogy annak tagjai többé-kevésbé hasonlítanak önökre. […] Ha nem hasonlítanának, akkor megkísérelnének harcba szállni velük, ahogy valaha egymást irtották az eltérő bőrszín vagy hitvallás miatt…

Ha valaki szereti, ha egy szövegtől okos és megnyugtató válaszokat kap, ehhez inkább hozzá se fogjon, mert itt nagyon sok mindenre nem lesz magyarázat.

És mi miért halmozzuk az ismereteket, tettem fel magamnak a kérdést. Nem ugyanolyan önmagát kielégítő folyamat-e a mi tudásgyarapításunk, mint maga az evolúció, s mint annak, talán ennek sincs végső célja? Játék, amit a játékszükséglet hoz létre, aminek organikus értelmét nem ismerjük?

Olyan az egész, mint egy lassú, ijesztő, klausztrofób álom. (Érdemes lenne összeszámolni, hányszor kerülnek a szereplők az űrbeli járműveik zárt terén belül is újabb meg újabb, még zártabb terekbe.) Valahányszor az ember úgy érzi, hogy most, MOST sikerül neki kitörni a korlátai közül, és felismerni, értelmezni valamit – akkor rendre kiderül, hogy a vágya csalta meg.

A kép, amelyet az emberiség kialakított magának a Világegyetemről optikai és rádióteleszkópjaival, radarjaival és spektrográfjaival, mint kiderült, csak a Naprendszer békaperspektívájából érvényes. Bármely más rendszerből nézve a Világegyetemnek minden esetben másmilyennek kellett látszania. Következésképp: ahány rendszer – márpedig a mi Galaktikánkban több mint százmilliárd van belőlük! –, annyiféle képet mutat a Kozmosz.

Egyetlen lehetséges kiút marad – talán – az se mindenki számára – de nem árulom el. 

Igen, ahogy más értékelők mondják: a főszereplő valóban nagyon idegesítően viselkedik, én se szerettem, ő se szereti saját magát. Nem hős. Kisember, olyan, mint én. Az ő helyében pont ilyen idegesítően viselkednék. Vagy még ilyenebbül.

Hát hogy legyen az ember boldog, ha már a felfedezés pillanatában, amikor rájön valami nagyszerű dologra, tudja, hogy egy éven belül akad valaki, aki minden ceremónia nélkül a történelem szemétdombjára söpri ezt a felfedezést? Persze lehet, hogy a fejlődés lépcsőfokának nevezik majd, lehet, hogy elneveznek a felfedezőről egy elemi részecskét vagy egy dinnye nagyságú aszteroidát, esetleg még egy utcát is a szülővárosában… hát hogyne legyenek jókedvűek? Van-e más mód, mint a szüntelen nevetés, hogy az ember megvédje ökölnyi szívét a káosztól?

Még valami: keresgéltem az interneten, hogy találok-e kapcsolatot Az Ikárosz útja meg Dan Simmons Hyperion című regénye között, és nem leltem semmi nyomát, de lefogadom egy Túró Rudiba, hogy Dan Simmons olvasta és fel is használta ezt a könyvet. 

Ezt 2014. július 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Olyan volt ezt a könyvet olvasni, mint hazamenni. 

Ezt 2015. október 29-én írtam. 

Pontszám: 10/10