Régi adósságomat róttam le (már megint). 
Elsőként egyetemista koromban fogtam bele. Elég vékony kötet volt, gyanakodtam is, de csak a felénél jöttem rá, hogy én tulajdonképpen megvágott változatot olvasok. (Igaz, így is háromszáz oldal volt.) Aztán pár év múlva megtaláltam a kétkötetest, de nem értem a végére - és most, harmadjára végre sikerült. (Homlokát törli.) Pedig tulajdonképpen tetszett. Akkor is, most is. Mégsem könnyű olvasmány a Búsképű lovag története.

Mi teszi nehézzé? Na, ez jó kérdés.
Lassú, vontatott, elmélkedésekkel és kitérőkkel telezsúfolt? Mondhatnám, de nem mondom, mert az ilyesmi engem ritkán zavar. A Gendzsi regényének a cselekménye gyérebb, az elmesélés módja lassabb, hosszadalmasabb, mégis két hét alatt átrepültem rajta. – Repetitív, ugyanazokat a kalandsémákat ismételgeti? Igen, de engem ez se szokott visszariasztani. A Nyugati utazás sokkal inkább egy kaptafára húzza a kalandokat, mégis alig tudtam letenni. – Pár száz év után már nehezen lehet fogni a komikumát? Igen, talán ezért.
Pedig ott van a regényben minden, ami a klasszikus komédiákhoz kell. Periodikusan visszatérő elszakított szerelmesek, házasságtörések, ruhacserék, sírból kikelő holtak (mert egy klasszikus komédiában még a halál se biztos), pásztornak álló nemes ifjak, fogság és szabadulás, tömegverekedés és nagy-nagy kibékülés, no meg természetesen út menti fogadó, ahol találkozhatnak egymástól mindazok, akiket a társadalom szigorúan elkülönít egymástól, úgymint arisztokrata főúr és öszvérhajcsár. Összezavarható, keverhető, tetszés szerint vegyíthető egymással mindaz, ami megszokott és normálisnak mondott világunkban szilárd határokkal bír. Hát hogyne, mikor a két főszereplő maga sem egyéb, mint az egymást kizáró szélsőségek szoros összekapcsolása. A magas, sovány, zörgő csontú, beesett arcú Don Quijote, aki alig eszik, alig alszik, rengeteget olvas, szerelmére csak a messzi távolból vágyakozik, és akkora erővel koncentrál a szellemi értékekre, hogy gyakorlatilag virtuális világban él – és az alacsony, kövér, nagyevő-nagyivó Sancho Panza, aki írni-olvasni ugyan egy betűt se tud, viszont akkora erővel kapaszkodik az anyagi világba, hogy még amikor fantáziál, akkor se tud mást kitalálni, mint földi-hétköznapit, amitől aztán minden hazugsága hihetővé válik. Egymás ellentétei, mégis összetartoznak. Eleinte csak az érdek köti össze őket (Don Quijoténak fegyverhordozó kell, Sanchónak sziget, amit kormányozzon), később már valamiféle kölcsönös tisztelet, és a második kötettől kezdve már egyértelműen szoros barátság.
(NB.: Szerintem Sancho nem hülye. Életében nem volt kinn a falujából, úgyhogy bármit mondhat neki Don Quijote óriásokról meg grófságokról, ő elhiszi. Tiszteli az ura tudományát, elfogadja a véleményét arról, amihez ő maga nem ért. De mihelyt olyasmiről van szó, amihez ő is ért, nagyon is józanul viselkedik.)

Akkor mégis miért nem szerettem a könyvet – kérdezhetné bárki.
Azért, mert nevetni nem tudtam rajta, legfeljebb mosolyogni. Túlságosan sajnáltam szegény Don Quijotét ahhoz, hogy nevessek. Túlságosan tiszteletre méltó értékekért száll síkra. Túlságosan emberi és esendő és szeretni való és hol bátor, hol meg gyáva, vagyis túlságosan úgy viselkedik, ahogyan az adott helyzetben én is tenném - így aztán ne várja tőlem senki, hogy mulatságosnak találjam, ahogy folyamatosan bolondot csinálnak belőle, vagy még rosszabbat is tesznek vele. Utáltam, hogy az első kötetben egyszerűen nem tudtak másképp viszonyulni hozzá az emberek, mint veréssel vagy kegyetlen tréfával. (Csak természetes: hiszen amit nem értünk, vagy ami csak egy kicsit különbözik a megszokottól, azt kizárólag agyonütni, összetörni, porba döngölni lehet, ugye.) Sanchónak gyakorlatilag az a dolga, hogy az urát minden összecsapás után felkanalazza a földről. Kész csoda, hogy tartós baja sose esik. (Tiszta Tom és Jerry. Ott is úgy van, hogy Tomot minden rész végére nyomorékra verik, aztán a következő rész elején már megint ép és egészséges, lehet nyomorékra verni.) Azt viszont szerettem, hogy ha viszont neki kellett verekedőket szétválasztani, akkor a puszta szavával meg tudta állítani őket.

Az első kötet olvasása közben még hét és nyolc pont között vacilláltam. Akkor mégis mi az a kilenc pont – kérdezhetné bárki, aki legörget, és megnézi az eredményt.
Az a második kötet – válaszolnám. :)
Amikor a világ kezd a Don Quijote oldalára hajolni. Amikor elkezd bizonytalanná válni a határ őrület és normalitás között. Amikor, ha csak percekre is, de felmerül egyes szereplők fejében a gyanú, hogy talán nem a Búsképű lovag a legnagyobb bolond közöttük. (Ha megpukkad is, Búsképű lovag, nem pedig Oroszlánlovag, mert az első nekem jobban tetszik, és pont.) Amikor hazugság hazugságot, tréfa tréfát követ, és lassan már csak Don Quijote tud kiigazodni a számára teremtett látszatok között, még Sanchónál is jobban. Amikor Sancho éppoly kiválóan elkormányozza pünkösdi királysága idején a bizonyos „szigetet”, mint Fülig Jimmy a maga „Bolontsák-szigetét” – és mindenesetre sokkal jobban, mint a hivatalos kormányzó tenné. Amikor ki-kibukik a Don Quijote beszédéből, hogy ő bizony tökéletesen tisztában van azzal, hol kezdődik az ő képzeletvilága, és hogy azt hisz el, amit el akar hinni. Amikor a rokonsága sajnálja a legjobban, hogy a lovag kijózanodik – és amikor már azt sem hiszem el a lovagnak, hogy valóban kijózanodott, mert ha idáig oly mesterien tudott bármit elhitetni a környezetével, miért pont most ne próbálkozna vele? 
(Mambrino-sisak pedig igenis létezik.)

Szóval fél lábbal a középkorban áll ez a könyv, fél lábbal a modernségben. Vagy inkább ne lábat mondjak, hanem mérleget, mert ez még billeg is. Mindenképpen megéri elolvasni, és mindenképpen a kétkötetes változatot ajánlom...
...de azért ha tizen-huszonévesen beletörik a bicska, az nem szégyen. 

(Cervantes életművének molyos Merítés-szerkesztő koromban egy teljes rovatot szenteltem, itt megtaláljátok.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 18-án írtam, és 2020. júniusában egészítettem ki. 

Pontszám: 10/9

No, akkor számoljunk.
My uncle Toby húsz pont a tízből, Yorick és Trim tíz-tíz pont, az összes többi szereplő három és mínusz tizenkettő között mozog. Ha ehhez hozzászámoljuk a sok évszázados hatékonyságot, Esterházyval bezárólag – a nyomdaipari kísérletezéseket – a számolatlanul szórt (egyébként tényleg felettébb elmés) szexuális utalásokat – a hatodik könyvet, amelyen kiválóan szórakoztam – a hetedik könyvet, amelyet gyakorlatilag végigaludtam – valamint, hogy Sterne úr ellátott minket egy, eladdig nevetlen jelenség megnevezésére szolgáló, minden tekintetben kifogástalan szakszóval (ld. hobby-horse*) – majd a kilencvenből kivonjuk a pénteket, számtani középarányost veszünk, mire kijön a háromnegyed egyes, aláhúzva, akkor már, remélem, nyilvánvalóvá válik, hogy hogy lett ez a könyv nyolcpontos.

Klasszikust én még így nem untam. Úgy, hogy közben tulajdonképpen érzékeltem, hogy a könyv jól, sőt tökéletesen jól van megírva, és másképpen nem is lehetne. Azt is értettem, hogy mitől kellene komikusnak lennie. De ez nem tartott vissza attól, hogy ötszáznegyven oldal olvasása közben összesen háromszor nevessek fel hangosan, és akkor se úgy, hogy a szomszéd felkapja a fejét a falon túl. Mondjuk, befelé többet nevettem... de akkor is: nem ezt várja az ember a legnagyobb komikus klasszikusoktól. És hát... az a helyzet, hogy ha ebből a könyvből kivesszük a komikumot, akkor nem nagyon marad benne semmi...
Megírni ezerszer szórakoztatóbb lehetett... ki is próbáltam itt alant, lábjegyzetileg: tényleg jó! Olvasni... hát, azt döntsétek el ti...
De ezzel senkinek a kedvét nem akarom elvenni a könyvtől. Nem azért nem nevettem rajta, mintha ez a fajta humor ma már nem volna értékelhető. Egyrészt sokkal modernebb, sőt posztmodernebb annál – időnként a porból szedtem össze az államat, annyira mai. Akárhány olyan bekezdést lehetne idézni belőle, amelyet ha kiszednénk a könyvből, és odapakolnánk egy kevéssé jólértesült olvasó elé, nem tudnánk utólag meggyőzni arról, hogy ezt kétszázötven éve írták. Másrészt: én kiválóan elvoltam a Don Quijotéval, pedig az öregebb ennél. És nem volt bajom a Gargantuával se, pedig az még öregebb. És Shakespeare vígjátékain, főleg, ha jól adják őket elő, mindig folyik a könnyem a röhögéstől. (Meglehet, Sterne-nél is az hibádzott: az előadás? Meglehet, hangoskönyvben hatásosabb? Egyszer kipróbálom.)

A Tristram Shandy azok közé a könyvek közé tartozik, amelyeknek nevetése minden, csak nem felszínes. Amelyek nem felhőtlenül szórakoztatnak, amelyek nem elfedik a mindennapok szürkeségét, amelyek nem arra valók, hogy időlegesen elfeledtessék a valóságot – hanem arra, hogy kimondják azt. A bölcs nevetés könyvei közül való, azok közül, amelyek jobban ismerik az embert, mint ő maga saját magát. A rútságban, a torzban megtalálja a szeretni valóan emberit. Sterne még szentimentális is tud lenni úgy, hogy közben nem lesz giccses. Ősi (de tényleg ősi – az emberiséggel egyidős) módszer szerint cserélgeti össze a lentet a fenttel, de úgy, hogy közben egyik sem sérül meg.
Amikor azt mondom: ha ebből a komikumot kivesszük, semmi nem marad, azt távolról sem elítélően mondom. A Macbethből meg akkor nem maradna semmi, ha kivennénk belőle a tragikumot meg a horrort. A Tristram Shandy az összes őrült szereplőjével, legendás indításával, összevissza kanyargó és bukfencező és Ádámig-Éváig elágazó történetvezetésével, az olvasót olykor már halálra idegesítő kitérőivel együtt a legnagyobb klasszikusok közé való. Ennek okait spinakker molytárs tökéletesen megfogalmazza, nem is szeretném ismételni, olvassátok. 
Egyvalami sérül benne, de az nem hibája: a megújító erő. Nem, határozottan nem értek egyet Hamvassal abban, hogy Sterne nevetése azonos lenne Rabelais-éval. Sterne-ben sokkal több a keserűség. Sok-sok vidám-frivol utalása rendszeresen a terméketlenségre fut ki, a folytatás hiábavalóságára, az életek lezáródására.

Ez is megakadályozott a szórakozásban, de nemcsak ez. Leginkább az, hogy ez a szöveg nagyon-nagyon gyakran fölülről lefelé beszél. Azt pedig nehezen viselem. Értve ez alatt, hogy az elbeszélő folyamatos enyhe, de annál szúrósabb gúnnyal molesztálja nemcsak a szereplőit, nemcsak a korabeli társadalmat, hanem még az olvasót is, miközben magasztalja saját magát.** Oké, van neki mire felvágni, ez tagadhatatlan – de azért engedtessék meg nekem, hogy ne szeressem, ha szurkálnak. Erasmus is ezt csinálja. Azt se szerettem.
Viszont akinek bejön ez a fajta ironikus mosoly, ez a fanyar humor, ez a szó-tűzijáték, ez a dobálózás öt szótagos szavakkal (ami angol nyelven különösen tiszteletre méltó teljesítmény), az olvassa nyugodtan, végig fogja röhögni az egészet. 

A nyelvről:
Ritka nagy őrültség volt angolul hozzáfognom, de nem létezett más opció. Azzal együtt sem, hogy a hunyai könyvtáros oly rendes volt, hogy tavaly nyáron ideadta a kezembe a magyar fordítást azzal, hogy elég lesz azt egy év múlva visszahozni, legalább olvassa valaki. (Mondjuk, meg tudom érteni, hogy nem keresik, bár az, hogy hatvan éve én vagyok az első olvasója, kicsit erős.) Azzal együtt sem, hogy a magyar fordítás Határ Győző munkája, és nagyon, nagyon mélyen megemelem előtte a kalapomat ezért a munkáért. Na de hogy angol szakos létemre magyarul olvassam a Tristram Shandyt??? Büszkeségem ilyen csorbát nem bírt volna ki. Hát szenvedj, kutya. Én pedig szenvedtem. XVIII. századi angolság, amelynek egyik legjelentősebb humorforrása pont a nyelvezete. Nehezebb, mint angol anyanyelvűnek Rejtőt olvasni. Akárhányszor előfordult, hogy hiába értettem a szavakat külön-külön, hiába olvastam végig hatszor a bekezdést, dunsztom se volt, mit jelent, és miért kellene viccesnek találnom. Ilyenkor használtam a magyar fordítást, mankónak. Erre kb. a regény feléig volt igazából szükség, onnantól már csak itt-ott, de odáig nagyon. Nyelvi szempontból megéri szenvedni vele (csak talán kicsit hosszabb időt kellett volna rászánnom a rendelkezésre álló kevesebb, mint egy hónapnál), mert rengeteget ad az angol eredeti, de ha a t. olvasónak pusztán a büszkesége múlik rajta – hát lebeszélném. Nyugodtan olvassa magyarul.

Most már csak egyvalamit szeretnék tudni, de piszkosul.
Ki a bánat vetette meg hatvan éve a hunyai könyvtárral a Tristram Shandyt, és nem volt-e egész véletlenül rokonom az illető???

* Erre nézve egyrészt még halványan rémlettek egyetemi emlékeim, így nem volt nehéz megfejteni a jelentését. Utal pedig ez a terminus arra a nehezen körülírható jelenségre, miszerint az emberfialánya kiválaszt magának egy időtöltési formát, amelynek anyagi haszna semmi, a jellem mélyére világító ereje annál több; értelme csak egy virtuális világban van (értve ez alatt nemcsak az internetet), de ott nagyon; és magyarul úgy szokás megfogalmazni, hogy „mindenki úgy --- el az idejét, ahogy neki tetszik”, de ez durvábban hangzik, mint a „hobby-horse”, és mindenesetre sokkal durvábban, mint amennyire véleményem szerint indokolt lenne, különös tekintettel erre a weboldalra, amelyet most éppen használok, és amely – legmélyebb tiszteletem mellett – kimeríti a „hobby-horse” fogalmát.
** Ilyen eszmefuttatásokkal, mint hogy: a nevetés jót tesz a testnek és a léleknek (idáig egyetértünk) – a Tristram Shandynél jobb orvosság nincs (azért én még tudnék sorolni mást is) – aki nem tud nevetni, megfosztja magát ettől az orvosságtól, és még erkölcsileg is megítélhető (még mindig rendben van) – aki a Tristram Shandyn nem nevet, az nem tud nevetni. Ja. Aha.

Ezt 2016. március 23-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Nem tisztem bizonyítani vagy cáfolni, hogy Swedenborg, ez a XVIII. századi (Benedek Szabolcs szavával) „realista misztikus” beszélt vagy nem beszélt az angyalokkal. (Meg is lennék lőve, ha kéne.) Nem lelki tápláléknak és nem lelki táplálékként olvastam ezt a könyvet. (Most akkor is meg lennék lőve.) Azért olvastam, mert kíváncsi voltam: ugyan valóban akkorát szól-e, mint ahogy mondják?
Jelentem, annál még nagyobbat. De piszkosul meg kellett dolgozni érte.

Képzeljünk el egy lelkiismeretes, szigorú és nagyon (úgy értem: NAGYON) alapos XVIII. századi természettudóst (rizsporos paróka, fekete és dögnehéz faragott szék, cvikker, lúdtoll, büdös gyertya), aki angyalokkal értekezik, tanulmányutakat tesz a túlvilágra, nagyítóval meg látcsővel mindent megvizsgál, a durvább részeket tudóshoz méltó módon saját magán is kipróbálja, aztán buzgón körmöl hajnalig. Mert az mégiscsak borzasztó, hogy ez az emberiség mennyire műveletlen, ami a túlvilágról szóló ismereteket illeti.
Ártani nem árt senkinek vele, azt le kell szögezni. Nem biztat arra, hogy sanyargassuk magunkat (sőt élénken tiltakozik ellene), nem hirdet keresztes háborút senki ellen (sőt kifejezetten dicséri az egyházon kívül születetteket). Arra tanít, hogy az ember már életében magában hordja a mennyet – amennyiben mások iránti szeretetből cselekszik –, avagy a poklot – amennyiben önszeretetből vagy a hírnév utáni vágyból cselekszik. Komolyan mondom: aki nem vallásos, az is nyugodtan olvashatja a könyvet, itten őt erőszakosan téríteni senki nem fogja.

Közben mellesleg elég sok dolog történik azért.
1. Swedenborg feltalálja a realista regényírás módszereit, úgy hetven évvel a realizmus kezdetei előtt. A realisták nyelvi optimizmusával meg van győződve róla, hogy nagyjából minden elmondható (maximum tízoldalanként egyszer adja fel, csak hogy utána újult erővel folytassa), és különben is az ő beszámolóját akkor fogják hitelesnek tartani, ha és amennyiben a legapróbb részletekig mindent leír, amire szava van. Égtájak, vidékek, épületek, szokások – mindez ugyanis a túlvilágon is létezik; roppant bájos, hogy még árnyékszék is. Ottan laknak a gonosz szellemek. De tényleg!
2. Amikor a realista módszereket pár percre szabadságolja, ott meg szinte orrba vágja az embert a modernségével. (Modernségen értve ezúttal azt, ami a XX-XXI. századi filozófiákból se lógna ki.) A megértés korlátai. A sajátunktól eltérő teret és időt mennyire nehéz csak felfogni is, hát még a sajátunktól eltérő gondolkodást, amely nem térben és nem időben működik. A relativitás. Az abszolút jelenlét nyelve, amelynek végtelenül eszményi világában közvetlen a kapcsolat a kimondott szó és annak jelentése – sőt az írott szó és annak jelentése között. A szótól el nem választható kép kifejező ereje. Meg hogy a mennynek éppoly szüksége van az emberre, mint fordítva, mert a földi világ az alap, amelyen a menny nyugszik. És egyéb hasonló nyalánkságok, amelyek, miként kalácsban a mazsolák, rendszertelenül el vannak szórva a szövegben.
3. Amikor éppen nem korszakalkot, akkor belebotlik a saját lábába, amint az egy derék XVIII. századi természettudóshoz illik. Addig magyarázza körbe hatvanszor, hogy mennyire más a túlvilág, mint ahogy az emberek elképzelik – csak éppen az orráig nem lát. A halandó testből lehet, hogy ki tud lépni, de a saját nagyon szigorú, nagyon éles vonalakkal körülrajzolt, „vagy-vagy” módra elkülönített ellentétpár-rendszeréből nem. Élet-boldogság-jó-fény-tisztaság-szépség-fenséges-fenn-belső VAGY pusztulás-szenvedés-gonosz-sötétség-mocsok-rútság-groteszk-lenn-külső. Átjárás nincs. Kapcsolat nincs. Nem is volt. Nem is lesz. Pont. Akarom mondani: ámen.

Nem csoda, ha William Blake, a kortárs angol költő- és festőzseni besokallt, és megírta a „Menny és pokol házassága” című próféciáját, amelyben Swedenborgnak finoman szólva is hálátlan szerep jut. (A Versek ​és próféciák című kötetben jelent meg magyarul.) Olvasás közben én is nem egyszer besokalltam.

De azért minden botlásával együtt Swedenborg bácsi nagyon megérdemli, hogy olvassák és szeressék. Tehát olvasom és szeretem továbbra is.
Azért máskor valami rövidebbet fogok választani, azt hiszem.

Amit viszont még jobban, nagyon, sőt NAGYON megérdemel a könyv, hogy száz év után végre újrafordítsák. Mondom: újrafordítsák, ne az 1909-es kiadást nyomják ki még egyszer!!! Tisztelet-becsület a Kállainak, de ezzel nagyon mellélőtt. Amúgy se valami aranyos kis esti olvasmány ez a könyv, minek nehezíteni az olvasó dolgát százéves szakszavakkal?!
Nagyon sok szabadidő kell annak, aki ezt egyvégtiben el akarja olvasni. Nekem nem volt. Hát kitűztem magamnak egy napi penzumot, és amikor délután vagy este akadt másfél-két órám, olvastam. Ha másnap nem akadt másfél-két órám, akkor másnap hagytam Swedenborgot nyugodni. Ha egy részletet nem értettem, akkor elolvastam másodszor-harmadszor is. Ezt másképp nem lehet, mese nincs. Azt azért hozzátenném, hogy nekem van már gyakorlatom a filozófiai művek olvasásában, tehát másnak jó eséllyel kisebb napi penzumokat kell kijelölni. De csak úgy gyorsan elsiklani afölött, amit esetleg nem ért az ember: annak nincs értelme.

Aki viszont ezt az értékelést képes volt végigolvasni, az valószínűleg nem tartozik ez utóbbi kategóriába. Neki máris piros pont jár. Nyugodtan hozzáfoghat a könyvhöz, már nem hal bele.

Pontszám: 10/8

Ezt 2014. június 13-án írtam. 

„Az igazság kalandjai a földön a nagy utakon, a nyilvánosházakban, a tolvajtanyákon, a kiskocsmákban, a piactereken, a börtönökben, a titkos kultuszok erotikus orgiáin stb. mennek végbe. Az eszme itt nem retten meg sem a nyomortanyáktól, sem az élet semmiféle mocskától. Az eszme embere – a bölcs – megütközik a világban levő gonosz, a züllés, az alantasság és vulgaritás végletes kifejeződésével.”

Egyszer valahol azt olvastam, hogy Hamvas Béla Karneválját minden magyarnak életében többször is el kellene olvasnia. Én már akkor is mélységesen tiszteltem Hamvas életművét, de erre azért azt feleltem magamban: jó vicc, mikor három vastag kötet... Úgyhogy én lepődtem meg a legjobban, amikor a könyv utolsó harmadához érve már tökéletesen egyetértettem a tanácsadóval.
1. olvasás: az ember nagyjából felfogja, miről van szó.
2. olvasás: megérti és tanulni kezdi.
3. olvasás: elsajátítja.
4 + n. olvasás: beszélget és veszekszik a könyvvel (lehetőleg magában és elzárt helyen, nehogy bevigyék a bolondokházába). Igaz, hogy soha senki nem lehet olyan okos és ügyes, hogy érdemben vitatkozhasson vele, na de az kit érdekel, nagyanyám is összevitatkozott tízéves korában egy dogmatikai kérdésen a püspökkel. (Nagyanyám volt szigorúbb állásponton, nem a püspök.)

A Karnevál így is beenged. Az a fajta könyv, amelyikben minden benne van. Meg mindennek az ellentéte is. Akármit mond, a következő oldalon nevetve visszavonja. Ha komolyan veszed, komolytalan. Ha röhögni akarsz rajta, orrba vág. Magasztos szellemi utazás, beavatás/beavatódás és önmegismerés; a XX. század első felének magyar történelme és annak véresen komoly tanulságai egy család három nemzedékének életén keresztül; miközben percenként minden a feje tetejére áll, aztán visszafordul a talpára, aztán megint a fejére, aztán komédiába fullad, illetve dehogy fullad: hát pancsikázik benne! Vagy inkább a komédia pancsikázik a szellemi beavatódásban? Az értéket nyolcvanszoros próbára kell tenni, végighurcolni sárban, ürülékben, vérben, éhezésben – két világháborúban és három világrészen – ahhoz, hogy valóban értéknek lehessen tekinteni. A szentség kutyagumit se ér, ha a gonosszal megütközve darabokra törik. De ha nem törik darabokra, akkor valóban fejet kell hajtani előtte. A Bormesterek az igazságot keresve végigélik az alantast, a nevetségest, az undorítót, a borzalmast – de attól az út jelentősége nem csökken, hogy hol vezet keresztül. A Karnevál a legintellektuálisabb, ugyanakkor legalantasabb fajta komédia. Rothadásban, mocsokban, trágárságtól se visszariadva idézi lépten-nyomon tiszteletre méltó klasszikusait, és láss csodát: a rothadás, a mocsok, a trágárság nemhogy nem bántja, még erősíti is a tiszteletre méltó klasszikusokat. Ki lehet gúnyolni a legszentebbet, attól az nem veszti érvényét.

Távolról sem állítom, hogy elsőre az egészet megértettem. Sőt. Elég gyakran átkapcsoltam közben Jókai-olvasásra. Gyerekkoromban tudniillik, amikor Jókai tájleírásait olvastam, akkor hihetetlenül nem érdekelt, hogy gőzöm sincs, mi az a fekete zászpa, és hogy néznek ki a nymphaea kalapnagyságú virágai: az élvezethez (!) bőven elég volt felfogni, hogy növény, vízben van és szép színes. A Karnevál részben azért nehéz olvasmány, mert dugig tele van irodalmi/filozófiai utalásokkal és elmélkedésekkel. Segédfogalmazók, antikváriusok, kertészek, hivatásos ingyenélők, klasszika-filológusok és házvezetőnők, kis- és nagystílű csalók és önjelölt bennszülött uralkodók Nietzschét reggeliznek, Swedenborgot ebédelnek, Lao-cét vacsoráznak, Platónt pedig labdának használják, és fociznak vele. A hivatkozott – ijesztően nagy – életműveknek jó részét csak hallomásból ismertem, és morzsányi töredék, amit olvastam is belőlük, de ez a legkevésbé se zavarta az olvasás örömét.* Ha pedig egyszer-egyszer mégis felismertem egy-egy utalást, az valami olyan boldogság-löketet adott, hogy át tudtam volna törni a falat. 

Az első két részt még nyögve nyeltem le. Konkrétan kétszer futottam neki. Nyár közepén elölről kellett kezdeni, mert fogalmam se volt, ki kicsoda és mit akar. Utána se lett sokkal tisztább, de legalább tudtam, hogy én megtettem, ami tőlem tellett. Azért is haladtam vele lassan, mert éreztem, hogy ezt fáradtan nem lehet olvasni, és én többnyire fáradt voltam. Csak a humora tetszett, igaz, hogy az nagyon. (Ha kivesszük Hoppy Lőrincet, és nagyon messzire kilőjük az űrbe.) A harmadik részben már kezdtem kapiskálni, a negyediktől kezdve aztán, ha fáradt voltam, ha nem, ezt olvasni kellett szinte mindennap. Két hét alatt a végére is értem.

Ha nagy leszek, írni fogok erről a könyvről. Az értékelés tetején idézett – egyébként tényleg korszakalkotó - sorokkal fogom kezdeni. Mihail Bahtyin írta őket Lukianosz és Dosztojevszkij műveiről, alig néhány évtizeddel a Karnevál előtt, és nagy valószínűséggel úgy, hogy Hamvas soha nem olvashatta azokat. Se Bahtyin Hamvast, természetesen. Sem akkor, sem később. Nehezen hiszem el, pedig úgy kell lennie, mert Bahtyin művei csak a 70-es évektől váltak ismertté a Szovjetunió határain kívül, Hamvas életművének legnagyobb része pedig nagyjából ugyaneddig maradt kéziratban, a Karnevállal együtt. Mekkora kár, Úristen. Ez a két ember mélységesen megértette volna egymást.

Azt viszont nagyon, nagyon szeretném tudni, hogy mennyi Rejtőt olvasott Hamvas. Annyi más művet idéz, tűzijáték módjára sziporkázva, erről viszont nagyon mélyen hallgat, pedig ha valaki nem érezné Rejtő társaságát lealacsonyítónak, az ő. Nagyjából ötoldalanként ugrottak elő hamisítatlanul hamvasos mondatok, amelyeket némi átigazítással Rejtő is írhatott volna. A Néma Revolverek Városa megduplázódott főhőse, Az ellopott futár alvilágba leszálló bölcs jogásza vagy a Csontbrigád, amely a megfosztottságból kovácsol tulajdont magának, mert másból nem tud – egészen otthonosan mozognának ennek a regénynek a lapjain. A negyedik rész őrült világutazói kezet foghatnának akármelyik kikötői kocsmatöltelékkel a Piszkos Fred-tetralógiából. Egyik félnek se derogálna a kézfogás.

Ha nagy leszek, megírom.
Most nem, mert ezzel az értékeléssel is kb. másfél órája foglalkozom, pedig mennyi mindent nem írtam még le, ami kikívánkozik…

* De most, hogy befejeztem, én úgy, de úgy végigolvasom a Tristram Shandyt... meg a Tibeti halottaskönyvet... meg Platón összes műveit, majd valami öt év leforgása alatt, esténként, lefekvés előtt...

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 3-án írtam. Azóta olvastam a Tristram Shandyt is, a Tibeti halottaskönyvet is, a Platón-összest még nem, csak az Államot kétszer. Viszont a Hamvas által ajánlott „száz könyv"-et folyamatosan, csináltam is hozzájuk címkét itt a blogon.

Pontszám: 10/10

Várkonyi Nándor Varázstudomány című művéről azt írtam, hogy Várkonyi egészen biztosan a Roxfortban (vagy kelet-európai megfelelőjében) tanulta a mágiát, éspedig hollóhátasként.

Na, Kemény Henrik meg tuti hugrabugos volt. :) Ennyi törődést, figyelmet, gondosságot, gyengédséget, amivel ez az ember a bábjait, a színházát, a legutolsó faragókését kezelte, máshol nem tanítanak.

Amikor felfedeztem ezt a könyvet, nem volt kérdés, hogy ha legközelebb művész-életrajzot olvasok, Kemény Henrikét kell választanom. Pedig sajnos az én gyerekkoromból éppen a Vitéz László maradt ki.* Tévében talán csak egyszer láttam, élőben soha. Számomra akkor kezdett fontossá válni, amikor, már felnőttként, láttam a Holdbeli csónakost. Weöres Sándor a magyar néphagyomány reprezentatív alakjait használta fel hozzá, többek között Vitéz László is szerepel benne, aki a két háború közötti időszaktól kezdve szerves része a magyar vásári komédiának. Nagyon tetszett nekem, hogy így is, ebben a formában is tovább élhet egy (nem túlzás) mitológiai alak. Mert ő már az.** 

Münchenben, a világ egyik legnagyobb bábmúzeumának, a Stadtmuseumnak az udvarán is felléptem. A játék végén nagy megtiszteltetés ért. Kasper, Karagöz, Punch, Guignol, Pulcinella, Petruska, a klasszikus vásári bábjátékok hősei már a vitrinekben sorakoztak, ez alkalommal az én Vitéz Lászlómat is melléjük helyezték. Múzeumi darab lett a magyar népi bábhős, nem is akárkik szomszédságában! Később Moszkva, Mexikó, Toulouse bábmúzeumába is kértek tőlem figurát.
Londonban hihetetlen élményben volt részem. Punch 325 éves évfordulóján a világ minden részéről hívtak bábosokat, utcai komédiásokat, vásári mutatványosokat. Hát fantasztikus volt ott játszani! A város minden négyzetcentiméterén bábosok játszottak. Tényleg képviseltette magát a világ összes népi bábhőse. A közönség is remek volt! A szövegértéstől eleinte féltem, hogyan fogják megérteni a magyar szóvicceket, de döntöttem: a nagy dramaturgiai pontokban a játékot, a mozgást erősítettem, a hangsúlyokat karakteresebben ejtettem, a dinamikát időnként fokoztam. Az előadás minden percét élvezte a közönség, nagy sikerem volt. A végén odajött hozzám egy Pulcinella-játékos. Nem győzött áradozni a játékomról, megoldásaimról. Arra kért, ne haragudjak, amiért egy-két ötletemet ellopja a saját előadásához. Hosszú évekre jó barátságba kerültünk, elhívtak Nápolyba, Cerviába is játszani. Ott kaptam az Arany Szirén-díjat.

Nagyon szép könyv ez. Kiadványként is igényes, tele gyönyörű fotókkal, vastag papírra nyomva. Amiről szól, az is. Szomorú is, szép is. A prológus és epilógus szerzője, Láposi Terka volt a beszélgetőpartner és a válaszok lejegyzője, évekig tartott a munka, amelynek eredményét Kemény Henrik sajnos már nem láthatta. Egy csodálatos tehetségű ember keservesen nehéz, mégis sikeres életpályája olvasható ezeken a lapokon, sok-sok anekdotával a háború előtti Magyarországról, a II. világháborúról, az ötvenes évekről, magyarországi és külföldi utakról. Rengeteget mesél a családtagjairól, akikhez nagyon ragaszkodott; szinte tapintható az elvesztésük fájdalma, még akkor is, ha több évtizeddel korábbi halálesetekről beszél. Amikor viszont arról, hogy hogyan éltek ezek a családtagok, és mit jelentett számára az összetartozás, akkor süt a szavaiból a szeretet. Nem maradhatnak ki a színháztörténeti fejezetek sem. Pontosan annyira veszi komolyan a könyv a vásári komédia világát, amennyire azt kell, azaz NAGYON.

Mindent gyűjtök. Tárgyakat, textileket, régi háztartási gépek motorjait, kivágott fatörzseket, újságokat, színes képeket, szerszámokat, szóval minden fityfenét. Eddig úgy éltem, hogy minden felhasználható a bábelőadáshoz. A bábkészítéshez különböző gépeket állítottam össze, esztergapadot, szalagfűrészt, festékszórót, de zenegépet is.
Évenként szükséges volt új bábokat készíteni és a régieket feljavítani. A sok játékban megrongálódtak. Leginkább az ördög az, amelyik a legnagyobb és legintenzívebb sérüléseknek van alávetve. A palacsintasütők, bunkók, porolók mind az ő fején koptak el. Koptak? Minden palacsintasütő behorpadt, hepehupás, lyukas. Elgondolható, mennyit és milyen erővel kell ütni vele egy öklömnyi fa bábfejet, hogy horpadt legyen. A kupán vágott ördögfejeket rendszeresen átfestettem, újítottam. A talpbőr tűnt alkalmasnak a toldásra. Óvtam, vigyáztam a bábokat, de előadás alatt nem ismertem a kíméletet. Mindenki azt kapta, amit érdemelt.

Attól, hogy valami vicces, még nem kell komolytalannak lennie, ezt pont a Vitéz László-jelenetek bizonyítják a legjobban. És a háborús pusztítás meg a diktatúrák képviselőin kívül csak azokról beszél mély megvetéssel a bácsi, akik lenézték és kigúnyolták a vásári komédiát. Meg is érdemlik.

Egy bajom van a könyvvel, vállaltan szubjektív alapon: a stílusnak az időnként (bocsánatot kérek) érzelgősségig menő érzelmessége. Fölfogom, hogy egy több, mint nyolcvanéves ember mondta el mindazt, ami neki életében jelentett valamit, és aminek nagy részét a kétezres évekre már elveszítette. (Egyébként szellemileg is, testileg is kitűnő állapotban maradt a legvégsőkig. Edzette mind a kettőt, szóval nemcsak szervezet kellett ehhez.) Azt is fölfogom, hogy egy olyan ember mesél, aki természeténél fogva is, neveltetésénél fogva is rendkívül gondos volt, rendkívül aprólékos, saját magához és másokhoz rendkívül szigorú, aki rengeteg mindenhez értett, és minden munkáját megbecsülte. Persze, hogy érzelmileg is kötődött a legutolsó bábsapkához is. Ráadásul még azt is fölfogom, hogy olyan ember mesél, aki utolsónak maradt a családból, és se felesége, se gyereke nem lett, ezt pedig egész életében kudarcként élte meg. Ez mind ok arra, hogy minden második mondatában elérzékenyüljön. De engem akkor is zavar. Én valahogy vagányabbnak képzeltem. Persze vagány ő a maga hugrabugos módján, de valahogy...

A hagyományokat nem szeretem megváltoztatni, Vitéz László az Vitéz László! A Kemény család Vitéz Lászlója olyan, ahogy a Papa átadta nekem. Ezen én soha nem akartam változtatni.

Ezt külön bekezdés kell elmagyarázni. Szóval zavar, hogy egy ennyire nyitott műfajt, mint a vásári komédia (amelyet ő maga is állandóan megerősít, hogy mennyire nyitott, mennyire a közönséggel való folyamatos kommunikáción alapul), egy rendkívül elhivatott, tehetséges és hozzáértő művelője ekkora erővel kössön a hagyományhoz. Igen, persze, kötnie kell, nem is tudná nem kötni – de ez a folyamatos hangsúlyozása annak, hogy mindig és mindent úgy kell csinálni, ahogyan ezelőtt hetven évvel csinálták, pusztán azért, mert azt hetven éve úgy csinálták, számomra eléggé idegen gondolat. Akkor is, ha tudom, hogy Kemény Henrik nagyon sok mindent valóban tökéletesen csinált, és a jelenetei hetven, sőt nyolcvan év után is működtek. Akkor is, ha tudom, hogy sok mindent újonnan talált ki, még ha nem is ezt hangsúlyozza a memoárjában. Engem ez akkor is eltávolított a szövegtől.

De ettől még a szöveg gyönyörű. Ettől még Vitéz Lászlót szeretjük. Ettől még az életünk része, az én életemé is. Nemcsak a Weöres-darabban él tovább (pedig az sem volna kevés). Ettől még az ilyen történetektől belemegy a por az ember szemébe:

Szóval az újfehértói történet. Szabadtéren sok apró gyerek ült. Arra lettem figyelmes, hogy egy idős hölgy elég izgatott, helyet keres magának, mindenáron a középső helyek egyikére szeretne leülni. A kis gyerekek viszont nem láttak tőle, úgyhogy kiült egy szélső székre. Az előadás lement, már a sok apróság is elment, én pakoltam. A néni még mindig ott ült és sírt. Azt hittem, rosszul van. Nem, az előadás hatotta meg. Pontosan emlékszik rá, mert ő ezt már gyerekkorában átélte. Ugyanolyan az élmény, a hatás, a hang, a báb. Nem tudja, mi történt. Hullott a könnye. Faggattam, hogy ki játszotta akkor az előadást. Egy idősebb, bajuszos, de már fehér hajú bácsi. A nagyapám! Én a mai napig magamnál hordok a családi képekből néhányat, így a nagyapáét előkaptam a zsebemből. Hát persze! Felismerte a kedves hölgy.

Sokáig éljen a vásári komédia! 

Utóirat: Voltam ám bábszakkörös! Tizenkét éves koromban. Még két jelenetet is írtam, ebből az egyiket előadtuk, és nekünk kiabáltak a gyerekek, hogy „vigyázz, vigyázz!” Irrrtó jó volt. A szakkört vezető tanár néni még húsz évvel később is emlékezett rá. 

* Azért Kemény Henrik egyéb figurái természetesen az én gyerekkoromat is meghatározták. Csak nem tudtam, hogy ő a mester. Hogy a Hakapeszi Maki is az övé, sőt Süsüt is ő mozgatta, arról eddig fogalmam se volt.
** Ha valaki úgy vélné, hogy túlzás ezt állítani, az kattintson ide, és győződjön meg róla. Ha valaki úgy vélné, hogy nem túlzás, az is kattintson, jó szórakozást kívánok. 

Ezt 2019. július 25-én írtam. 

Pontszám: 10/9

„Egyik legnépszerűbb Vitéz László-játékunkban, az Elátkozott malomban, amelyet Korngut-Kemény Henrik jegyzett le az 1920-as években, a főszereplő két szellem- és halálalakon túl három ördöggel, köztük a pokol királyával is elbánik, ráadásul úgy, hogy „egy mindenki által ismert konyhai tárgy (ami méreteiben sem arányos az őt körülvevő világhoz), a valóság egy részlete végez a pokol erőivel”. A malmot elözönlő túlvilági lények „a lét örök körforgását akasztják meg”, Vitéz László pedig megtisztítja tőlük a világot. „Az előadás szűk egy órájában így sejlik fel az élet-halál misztériuma, s a darab így válik misztériumjátékká.” Vitéz Lászlónak be kell vinnie a malomba, és meg kell őrölnie egy zsák búzát, e feladat végrehajtása közben pedig meg kell küzdenie az egyre-másra felbukkanó ördögökkel, szellemekkel, halálalakokkal. A búza a magyar néphagyományban az életet jelenti. Itt „az a tét, hogy meg tudod-e őrölni, vagy nem tudod megőrölni”. El tudsz-e bánni a démonjaiddal, akik meg akarják akadályozni, hogy „kenyeret tudj sütni, hogy életben tudj maradni”, vagy sem. Erre az archaikus alaprétegre épül rá bámulatos virtuozitással a bábjáték megannyi meghökkentő és megmosolyogtató fordulata, poénja, bravúrja, kunsztja. S közben egyre jobban szívünkbe lopja magát a picit lusta, nagyképű, virgonc kis alak, aki úgy száll szembe magával a halállal, mintha az a világ legtermészetesebb dolga, az élet legősibb törvénye, az ember legegyértelműbb feladata volna. Egy percig sem kérdéses, hogy minden túlkapása ellenére neki szurkol a néző, és neki ad igazat. Ily módon Vitéz László abban erősít meg, „hogy az ördög (a gonosz megtestesítője) legyőzhető a leghétköznapibb módon”, véges létünk határain átlépő cselekedetei pedig segítenek „szembenézni az elfojtott félelmeinkkel”.

Az egyszerű emberek Faustja és Don Juanja azonban épp ezáltal fölébe is kerekedik az európai dráma- és operatörténet kiemelt helyét elfoglaló társainak, hiszen amíg a tudás megcsömörlöttje és az „érzéki zsenialitás” nagy csábítója elveszíti a küzdelmet az emberfölötti erőkkel szemben, ő nem. A sütnivalóját a palacsintasütőjében hordozó, sőt gyakran bugrisnak tetsző Vitéz László és megannyi „testvére” megússza az ámokfutást, amit rendez, sőt legyőzi a rosszat és a halált, miáltal minden bohózati szerepvállalása ellenére a színház egyik legmerészebb, legszélsőségesebb alakjává válik. Egyben legjobb ismerőseink közé kerül, akit ha meglátunk, vagy meghalljuk a hangját – „Szervusztok, pajtikák!” – egyáltalán „nincs szükségünk magyarázatra, tudjuk, hogy ki ő, milyen és mit jelent”. Ugyan Székely György 1972-es könyvében „nem is oly régen még elevennek” minősíti Vitéz Lászlót, Kemény Henrik sok évtizedes tevékenységének és a vásári bábjáték hagyományát továbbvivő mai bábosoknak (közülük is főként Pályi Jánosnak) köszönhetően a kis piros sipkás ma elevenebb, mint valaha. Joggal állapítja meg Veres András: „napjainkban egyre kevesebb ilyen egyértelmű szimbólum létezik (nemcsak a színházban), ezért kell tudatosan vigyázni rá és beszélni róla”.”

(Az idézetben szereplő idézetek forrásai: Veres András: Gondolatok az Elátkozott malom szövegéről. Art Limes. Báb-Tár VII. 2008. 5. sz. 310. és Székely György: Bábuk, árnyak. Bp., Népművelési Propaganda Iroda, 1972. Az egész idézet forrását lásd lentebb.)

Tökéletesen egyetértünk. Úgy van, ahogy írva van. A Vitéz László-játékoknak filozófiájuk van. Attól még, hogy nevet rajtuk az ember, nagyon is komolyan veendők. A nevetés nyelvén mondják el azt, amit másképpen nem lehet. Mint minden rendes vásári komédia. És olyan nincs, hogy elpusztul. Ezek a figurák mindig újjáélednek. Nem magamtól vagyok ilyen okos, hanem innen.

A teljes jelenet megtekinthető a YouTube-on, egy (ha jól látom) hetvenes évekbeli felvételen. A videó és folytatásai további jeleneteket is tartalmaznak. Ezekről bővebben érdemes Kemény Henrik memoárjában olvasni, amelyből a bejegyzés első két bekezdését is idéztem. Itt írtam róla.

A képek innen és innen valók.  

Ezt 2019. július 25-én írtam.

A keresztény misztika egyik alapműve, a világ egyik legjózanabb gondolkodójától. 

Kerülgetem egy ideje Avilai Szent Teréz életművét, de valamiért mindig tartottam tőle. Nem kellett volna. Komolyan sajnálom, hogy nem olvastam tőle korábban. Nemcsak vallásos embereknek ajánlom, és nemcsak katolikusoknak. Iszonyú sokat tudott ez a nő az emberi lélek működéséről, simán elmehetett volna pszichológusnak. Sőt, szerintem a modern pszichológia egynémely módszerei az ő életművéből indulnak ki.

Könnyen, gyorsan olvasható a szöveg, pedig én a régi fordításhoz fértem hozzá, az új biztos még jobb lett.* Ahol kell, nagyon szigorú, ahol kell, szelíd és megengedő. Előfordul, hogy zavaros – nagyon megharcol a nyelvvel szegény, ezt el is ismeri –, de mindig kikeveredik belőle valahogy, és következetes marad. Gyorsan olvasható, mondom, de nem biztos, hogy érdemes gyorsan olvasni, főleg, amíg nincs az ember hozzászokva a misztikus szövegek nyelvhasználatához. Mondjuk, nem hosszú szöveg, újraolvasásbarát. Arra készült, hogy nyugodtan végiggondolják.

Várkonyi Varázstudománya (itt írtam róla) hívta fel rá a figyelmemet, és nem győzök eléggé örülni neki. Teljesen igazat is adok neki abban, ahogyan Szent Terézt jellemzi: nagyon mély lelki életet élő személyként, aki rendkívül földhözragadt, és sok mindene van, de fantáziája, az nincs. És pont ezért jó. Mert így, hogy nem szakad el a földtől, és állandóan azzal van elfoglalva, hogy mi nem számít misztikus élménynek, sokkal hitelesebb, amikor tényleg a misztikus élményről és az ahhoz vezető útról beszél. Nem győzi ismételgetni, hogy 1. ha valaki hangokat hall meg fényeket lát (ami egyébként Szent Terézzel nem fordult elő), az mindenekelőtt gondolja végig, mennyit evett és aludt mostanában (gyógyszerszedést csak azért nem ajánl, mert az akkor még nem volt), kicsit lazítson a kötelezettségein, keressen magának tapasztalt és rendes gyóntatót (azaz tanácsadót) meg ilyenek, és majd aztán lehet beszélgetni Istenről, 2. Istenhez nemcsak ezek a különleges (misztikus) kegyelmek visznek közelebb, hanem az ember saját érdemei, jó cselekedetei is szolgálhatják ugyanazt a célt (mondom, hogy katolikusoknak is ajánlható szöveg), 3. önmagában a misztikus élmény nem jelenti azt, hogy valaki jobb keresztény másoknál, szóval ha valakinek nincs, ne érezze magát emiatt rosszul, sőt. Ja, és 4. aki a legnagyobb misztikus élményben részesül, az kell, hogy teljesítse a földi kötelezettségeit a legjobban. Vagyis a padlót attól még felmoshatja.

Hát szóval a Bernini jól ismert barokk szobra, amely Szent Teréz elragadtatását ábrázolja, az nem a Szent Teréz elragadtatását ábrázolja, hanem Bernininek (vagy inkább a megrendelőinek) a személyes elképzelését a misztikus elragadtatásról. Szép szobor, jó műalkotás, szeretem, de pont ehhez a nőhöz összesen kb. annyi köze van, hogy ő is beszél a könyvében nyílról. Úgyhogy juszt se másolom be ide, keressen rá, akit érdekel.

Azoknak, akik vallástörténettel foglalkoznak, és szeretnének a keresztény misztikáról tájékozódni, de nem szeretnének elragadtatott, nehezen követhető, bonyolult szimbolikájú szövegeket olvasni, szintén ajánlom. A mű első fele az önismeretre koncentrál, persze értékrendjének megfelelően állandóan hangsúlyozva, hogy az ember önmagában semmi, közben pedig máig érvényes, abszolút racionális megfigyeléseket téve. A második fele sem feledkezik meg a racionalitásról, és ez különösen tetszik nekem, mert ez a szövegrész már kimondottan misztikus élményeket taglal. Itt lesz igazán szép a szöveg: Szent Teréz kevesebbet küszködik a megfogalmazással, hiszen közben megszerezte a szükséges gyakorlatot. A bizonyos várkastélyon kívül újfajta költői képeket nem is talál ki (mondom, hogy semmi fantáziája nincs, de ezt egyáltalán nem elítélően mondom, hiszen nincs is rá szüksége), ismert metaforákat, hasonlatokat, allegóriákat variál, eleinte gyakori képzavarokkal, a szöveg második felében már látható rutinnal. Nem győzi alázatosan mondogatni, hogy munkáját engedelmességből végzi, hogy mindenben aláveti magát a feljebbvalóinak – kivéve, amikor nem. Mert amikor meggyőződéssel vallja, hogy neki van igaza, akkor ahhoz alázatosan is ragaszkodik, és ezt egy idő után a szűkebb, majd a tágabb környezete is elfogadja.

Amint a mellékelt ábra is mutatja. 

A következő, amit tőle elolvasok, az önéletrajza lesz. 

FRISSÍTÉS: Itt írtam az önéletrajzáról.

---- ---- ---- ----

Kettő megjegyzés.
1. Tényleg inkább az új fordítást érdemes olvasni. Az Önéletrajzot olvasva már kezdem sejteni, miért tartották pontatlannak a régit. Szeghy Ernő fordítása azért könnyű olvasmány (szerintem), mert (persze a legjobb szándékkal, de mégiscsak) egyszerűsít.
2. Elfelejtettem mondani, hogy a negyvenes években írt bevezetőt/előszót csak éppen végigfutottam – és az pont elég is volt.

* A régi ingyen letölthető a Pázmány Egyetem weboldaláról, némi bájos nosztalgia kíséretében. Még ilyenek vannak a dokumentumban, hogy gépeljük be a C:\\-vel kezdődő parancsot... :)

Ezt 2017. december 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kalandos utazások, felbomló és újra egymásra találó családok, gonosz zsarnokokkal dacoló nyomorultak, elevenen megsütött-megfőzött emberek, maguktól felépülő vagy összeomló márványtemplomok, oroszlánszelídítés, hajótörés, rendszeresen visszatérő lelkek és mindenekelőtt sok-sok SÁRKÁNY!
Nem gondolná az ember, hogy a szentek legendái ilyen izgalmasak lehetnek. 
Sem pedig azt, hogy ez a XIII. századi gyűjtemény pár száz évig szó szerint bestsellerként működött, sok európai nyelvre lefordították, és a könyvnyomtatás feltalálása után időnként még a Bibliát is lekörözte.

Válogatott legendák a késő középkorból. Április óta olvasom, szépen, apránként, és még sokkal tovább is tudtam volna húzni, de az utóbbi időben egy kicsit elfogyott a türelmem, úgyhogy gyorsítottam. Aki a katolikus egyház szentjeinek életrajzára kíváncsi, mai értelemben vett történeti adatokkal és összefüggésekkel – hát az ne ide jöjjön. Aki viszont arra kíváncsi, hogyan gondolkodtak ezekről a szentekről a késő középkorban, és milyen népi hagyományok épültek köréjük, az nagyon jó helyen jár.

Azokban az időkben a Rhône fölött egy berekben, Arles és Avignon között élt egy sárkány: félig szárazföldi állat, félig hal, vastagabb egy ökörnél, hosszabb a lónál, palloshoz hasonló fogai éles agyarak voltak, s kétfelől kettős páncél védte. A folyóban bújt el, és minden átkelőt elpusztított, minden hajót elsüllyesztett. Az ázsiai Galatiából jött ide a tengeren át. Leviatán, a vad tengeri kígyó, valamint egy Onachus nevű állat nemzette. Ezt Galatia vidéke szülte. Üldözőire egy holdnyi körzetben rálövelli ürülékét, és amihez az hozzáér, azt megégeti, mint a tűz. A nép kérésére Márta megkereste a sárkányt. Mikor rátalált a berekben, éppen embert evett. Meghintette szenteltvízzel és egy keresztet mutatott neki – ezzel tüstént legyőzte, s a sárkány úgy állt ott, mint egy birka. Szent Márta saját övével megkötözte, s a nép ott helyben lándzsákkal és kövekkel elpusztította.

Jacobus de Voragine (akit utóbb boldoggá avattak) gondosan összegyűjtötte a szentekről szóló összes forrást, és a maga korának mércéjével mérve abszolút tudományos igénnyel dolgozta fel, majd rendezte el őket.

Minden legenda kiindulópontja, hogy a név szoros kapcsolatban van a viselőjével, tehát minden legenda azzal kezdődik, hogy Jacobus hajmeresztő etimológiai módszerekkel kihozza az illető szent nevéből a leendő sorsát. Nyelvészeknek nem ajánlott az olvasása. De a szándék jámbor, az eredmény pedig mindig szép.
Ezután következnek a szent életének eseményei. Gyermekkor, (jó esetben) megtérés, jó cselekedetek, küzdelem a kereszténység ellenségeivel, halál.
De a legenda nem is lenne legenda, ha itt végződne. Sőt. A halál minden szent esetében születés is egyúttal, átmenet egy magasabb rendű életbe, amelyből bármikor visszatérhetnek, ha segíteni van kedvük a földi embereken. Innentől kezdve bármire képesek, senki és semmi nem állhat az útjukba.

Mikor a szentek meghalnak, akkor születnek meg, ezért a szentek halálát születésnek nevezzük. A gyermek azért akar megszületni, hogy nagyobb tere legyen az élethez, több tápláléka az evéshez, levegője a szabadabb lélegzéshez és több fényt kapjon a látáshoz. Mivel pedig a szentek haláluk által születnek meg az Anyaszentegyház méhéből, ezt a négy dolgot kapják meg a maguk módján, s ezért mondjuk, hogy akkor születnek.

Sajnos Jacobus (vagy a megrendelője) nagyon szerethette a horrort, mert a legendák legalább háromnegyede az ős- és ókeresztény kor vértanúiról szól. Ennek megfelelően a halál leírása legalább az illető legenda felét kiteszi, és kibelezéstől kemencében sütésig az égvilágon minden szerepel bennük. Ezeknek a vértanúknak legfőbb jellemzőjük, hogy a kínzás vagy nem árt nekik, vagy árt, de boldogan fogadják, sőt családtagjaikat is olyan lelkesen beszélik rá, mintha csak piknikezni mennének, és akármeddig bírják, még a hóhér is hamarabb dől ki, mint az akár nyolcéves (!) szent. Egy kivétellel kizárólag lefejezéssel lehet likvidálni őket.

Jó, ez most csúfolódás részemről (tényleg érdemes több napra szétosztani a legendákat, mert különben egybefolynak, és jórészt ugyanazok a részletek ismétlődnek az unalomig), de ha belegondol az ember, valami egészen fura, újfajta emberideált teremtettek meg ezek a legendák. A legtöbb mártírlegenda hőse végletekig passzív jellem, mégis a szó minden értelmében hős. Attól az, hogy (némi angyali segedelemmel) kibírja, amit a megátalkodottan gonosz (és reménytelenül ostoba) római zsarnok rámér, és pusztán ezáltal győz rajta. A megkínzott a kínzón, az áldozat a gyilkoson. Következetesen, több száz oldalon keresztül. Nem tudom, jó-e vagy rossz az nekünk, hogy a középkori legendák megteremtették és fenntartották ezt a hősfajtát, ezt a furcsa emberideált. (Nálam több vértanú viselkedése is kicsapta a biztosítékot.) Nem tudom, hogy ez árt nekünk ma vagy használ. De letagadni nem lehet.

Dacianus nagyon megrémült, és fájdalmában, hogy így alulmaradt, ezt mondta: „Nem voltam képes legyőzni őt életében, hát majd holtában büntetem meg, bosszút állok rajta, még ha nem győzhettem is le.” Parancsára Vince testét kitették egy mezőre madarak és vadállatok eledeléül; testét azonban rögtön angyalok vették védelmükbe, és sértetlenül megőrizték a vadaktól, egy falánk holló pedig szárnyával elűzte a nála is nagyobb madarakat; harapásaival és károgásával pedig egy odalopakodó farkast is futásra késztetett; majd a fejét odafordította és állhatatosan nézte a szent testét, mintha csak az angyalok őrségét csodálná. Dacianus ezt hallva fölkiáltott: „Hát még halálában sem tudok fölébe kerekedni?”

A mártírlegendákban elvétve fordulnak elő nagy megtérések, a legtöbb szent gyakorlatilag a bölcsőtől fogva tökéletes életet él.* A többi legendában gyakoribbak a megtért bűnösök, de azokban se tengenek túl. (Sajnos.) Ettől függetlenül a nem vértanúkról szóló történeteknek a hősei jóval aktívabbak. Néha a leendő vértanúk is szeretnek utazni, prédikálni, építkezni, gyógyítani, de az ő legendáik tényleg legnagyobb részt a kínzásokra koncentrálnak. A többiek esetében sokkal inkább a tevékeny – akár külső, akár belső tevékenységgel telített – életen van a hangsúly. Akad közöttük világtól elvonult remete, aki látomásaiban küzd meg a sátánnal, akad népszónok és karizmatikus vezető, rendalapító aszkéta, sőt katona is, de mindenekelőtt és elsősorban hittérítő. Az pedig, hogy az illető férfi vagy nő, egyáltalán nem feltétlenül határozza meg a neki rendelt szerepet. Legfeljebb a remeték, kolostoralapítók és hittérítők között statisztikailag többen vannak hímneműek, de a nőnem is képviselteti magát, időnként egészen elképesztő szabadsággal.** Mármint elképesztővel, ha vesszük, hogy ezeket a hagyományokat a XIII. században írták le, és a későbbi évszázadok köztudatában abszolút benne voltak ezek a figurák mint példaképek. És még inkább elképesztővel, ha azt vesszük, hogy a közvetlen szomszédságukban található férfi főszereplős legendák adott esetben kizárólag a kísértés eszközeként (!) kezelik a nőket.*** Ilyen ellentmondások bőven beleférnek a Legenda Aureába.

A legendák nagyon nagy része természetesen mese. Annyira, hogy mindegyikbe bekerültek népmesei elemek (nem győzöm hangsúlyozni a tömérdek SÁRKÁNYT), egyik-másik ókori regények sablonjain alapszik, sőt az Ezeregyéjszaka és a buddhista (!) hagyományvilág**** se maradt ki belőlük. Ezért terjedhettek el annyira gyorsan, de úgy, hogy még az írástudatlanok is alaposan megismerhették őket (rendszeresen használták a gyűjteményben foglaltakat prédikációkhoz). És ezért áldozott is le a napjuk a késő reneszánszban, amikor már egy szót se hittek el belőlük, éppen azért, mert annyira mesések. Nem egy anekdotát már Jacobus de Voragine sem hitt el (egyébként mindig logikusan érvel ellenük), csak azért írta bele őket, mert a szent hagyomány részei voltak.

Ebben az időben történt, hogy Antal úgy vélte, a szerzetesek között ő az első remete. Álmában azonban megtudta, hogy él a pusztában egy nála sokkal kiválóbb remete is. Elindult, hogy megkeresse. Az erdőben találkozott egy hippokentaurral, ember és ló keverékével, aki egy jobb kéz felé tartó utat mutatott neki. Ezután egy másik, datolyát vivő állattal is találkozott, felül emberhez, alul pedig kecskéhez volt hasonlatos. Antal az Istenre esküdve kérte az állatot, hogy mondja meg, kiféle, miféle. A lény azt felelte, hogy ő egy szatír, a pogányok tévhite szerint az erdők királya. Végül Antal egy farkassal találkozott, aki elvezette Szent Pál cellájához.

A modernségben azonban ismét népszerűvé váltak, amikor újfajta igényű írók fedezték fel és aknázták ki őket. Thomas Mann vagy Anatole France egész regényeket alapozott a Legenda Aureára. Én pedig nagyon, de nagyon várom azt a kelet-európai regényt, amely feldolgozza Aranyszájú Szent János igencsak ellentmondásos figuráját.

Amíg ilyen nincs, nagyon ajánlom a Legenda Aureát. Azokról, akikről szól, nagyon kevés derül ki belőle. Azokról, akiknek a szövegeiből összeállították, meg azokról, akik olvasták és mesélték, minden. 

Ja, és fönn van ám a MEK-en! 

* Mea culpa: nekem sokkal jobban tetszettek azok az igen ritka legendák, amelyekben az aktuális vértanú gyarló emberke, aki egy ponton rájön, hogy ő keresztény akar lenni, és csak onnantól dolgozik meg a szentségért. Ha pedig egyszer elérte, akkor tökmindegy, hogy a megtéréséig részeges volt, gyilkos vagy éppen prostituált, ugyanazt a szentséget kapja, és ugyanazt a tiszteletet a többi szereplőtől (meg a legendát hallgató eklézsiától is).
** Írtam is erről itt. 
*** Azért időnként helyre is billen egy kicsit a mérleg. Van vagy két-három női főszereplős legenda, amelyben szép ifjú férfi a kísértés eszköze. De különösen a mártírlegendákban "érdekes" a kontraszt: ha nő akar férfit eltéríteni a keresztény vallástól a szexualitás segítségével, akkor kedvesen csábítgatja, ha férfi (kérő vagy vőlegény) nőt, akkor korbáccsal veri. Nem azért mondom, de szerintem a női vértanúk feladatát így jócskán megkönnyítik ám. Annak nemet mondani, aki pofoz, nem akkora kunszt, mint annak, aki simogat. Bocs a profán képzettársításért.
**** Szent Barlám és Jozafát legendája konkrétan a Buddha élete keresztényiesítve.

Pontszám: 10/10

Ezt 2018. június 19-én írtam. 

Tömény gyönyörűség.
Nobel-díjával együtt elfeledett provanszál szerző klasszikus elbeszélő költeménye (verses regénye), XX. század eleji magyar fordításban, szecessziós kiadásban, amelyen nem fogott az idő. El lehet képzelni. 

A cselekmény, az faék-egyszerű. Igaz, a végétől kicsit meglepődtem, de nem attól, ami történt (arra számítani lehetett), hanem csak attól, ahogyan. Két fiatal szerelmének története – a lány gazdag, a fiú szegény, a többit szerintem mindenki kitalálja magának, erre nem jár Nobel-díj.
Nem mondom, hogy ez csak ürügy, mert igen bájosan van megírva a főszál – Mistral még egy boszorkánybarlangot is bájosan tud megírni –, de nemcsak a főszál a fontos, hanem mindazok a... nos, klárisok, amelyek fel vannak fűzve rája. 

Tegye fel a kezét, aki már hallott Provence tartományról. Ó, nagyon jó, mindenki feltette. Most csak az hagyja fenn, aki hallotta már a „provanszál” szót. Még mindig egész jó! No és most az hagyja fenn, aki tudta, hogy a provanszál, az nem a franciának a nyelvjárása, azt a született franciának is tanulni kell (ahogyan a provanszálul beszélőnek is a franciát), és a mai napig létezik, önálló kultúrával és hagyományokkal, sőt önálló (klasszikus és kortárs) irodalommal.*
Hát én se hagytam fenn...
Egyrészt azért kapta Mistral a Nobel-díjat, mert ennek a nyelvnek újra polgárjogot szerzett. Mert oly kitartóan és olyan sikerrel írta műveit provanszálul, hogy a középkor óta először ismét virágzásnak indult ez az irodalmi kultúra, és újabb meg újabb írók, költők választották a népszerűbb francia helyett anyanyelvüket.
Másrészt azért, mert az ilyen műveibe, mint a Mirèio, egy egész néphagyományt tudott belesűríteni, provanszál versmértékben, romantikus stílusban, hogy ne csak a nyelvet, hanem a kultúrát is megmutassa mindenkinek.

        Ha jó a termés, hogyha bőven
        Van áldás kerten és mezőben;
Ha sok szilkébe rőt olaj csorgott elég;
        Ha kint a nép jár-kel sürögve,
        Aratva, markot szedve, kötve,
        S a megrakott szekér döcögve
Megyen be s terhitül csikorg, nyög a kerék;

        Ha birkozóként Bacchus-isten
        Eljő izmossan és mezitlen
S a hegyben táncokat járat tipróival;
        Ha, megtaposva fürge lábtol,
        A hézagos dongáju kádból
        A must a nagy tartóba átfoly,
Hol forr, haboz, pezseg ez áldott szép ital;

        Ha szőke börtönébe készül
        A sárgán égő napsütésrül
Rekettye lombjain fehér selyem bogár;
        Ha szálat, gyorsan szálra téve,
        E művész a fa tetejébe
        Elbúvik könnyű bölcsejébe,
Melynek szövetje, mint a szőtt-font napsugár:

        Hej! akkor van Provenceba vígság!
        Az élet gondját elhajítják;
A finom muskotályt, kakukkfűszagu bort
        Isszák dúsak, isszák szegények!
        Van bő lakmározás, van ének,
        És szép leányok és legények
Táncot járván vigan, rugják fürgén a port.

Mert van itt minden: pásztorélet, ráolvasások, bika-billogozás (akármelyik amerikai filmen túltesz, a cowboyok nem tudnak semmit, ellenben a provanszál gulyás, az igen!), föld alatti csínytevő manó, selyemgubófosztás, aratás és marokszedés, folyóparti kísértetjárás, Szent Iván-éj, az őskeresztény kor apokrif-népi legendái... A jelenetek közé illesztett, versmértékileg is elkülönülő balladákról nem is beszélve, amelyekben még a napóleoni háborúk is felbukkannak egy pillanatra. Akárhol felütöm, Provence szépsége tűnik szembe – még akkor is, ha éppen száraz, kietlen pusztaságokról beszél. Mert a stílus, az mindenhol bűbáj.

        A tyúk háromszor kotkodákolt…
        Útjukra halvány fény világolt…
„A tizenharmadik barlang ez, gyermekek,
        Hosszú utunk itt ére véget.”
        Hatalmas barlangürbe léptek,
        Hol kandallóban nagy tűz égett.
S annál hét fekete kandur melegedett.

        Hét kandur ült a tűz körébe',
        És kormos szolgafán fölébe
Lógott egy vasfazék. S mit nézni is iszony:
        Két sárkánynak kapúnyi szája
        Folyton kék lángot fúj alája,
        Vince ránézett a banyára
– „Nézd! hát ilyen tüzet használsz?” – „Ilyet bizony!

        Ez jobban ég akárminél is,
        A vad-szőllő rőzséjinél is…”
De Vince csak fejét csóválta s dohogott:
        – "Hm, jobban… de köszönöm szépen
        Nem tréfaság ez semmiképen…"
        A tágas barlang közepében
Egy széles asztal állt, porfirból faragott.

        Sok száz átlátszó törzsü oszlop
        Köröskörül karcsún magoslott,
Oly tiszták, mint a jég, mely az ereszre ül…
        Fölérnek a mély fa-gyökérig.
        Dombok, halmok talpát elérik;
        Ez oszlopok csodás fehérit
Tündérek csíszolák lakásuk díszeül.

Ezzel pedig már a fordítást is megdicsértem. Sokkal jobban meg kellene becsülni ezt a könyvet, örülni, hogy Gábor Andor lefordította nekünk, és esetleg összehozni neki egy újabb kiadást. 1916 óta tán már aktuális lenne. Lehet, nem lenne ilyen szép kivitelű, mert ez tényleg a minőség teteje, de legalább hozzá lehetne férni!

* ...ja, és amúgy végül is tényleg nyelvjárás, csak nem a franciának, hanem az okszitánnak a nyelvjárása, bár elég gyakran az egész okszitán nyelvet is értik alatta. Mintha a magyar nyelvet néha úgy neveznék, hogy palóc. A pontosság kedvéért. 

Ezt 2017. május 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10