Nagyon tiszteletre méltó vállalkozás ez a kötet, bár sajnos nem túl sokan ismerik. Megértem. A legjobb műfordítók mentek neki ezeknek a verseknek, és a legjobbaknak törött bele a bicskájuk. Nem az ő hibájukból.

Emily Brontët nagyon nehéz magyarra fordítani. (Próbálva, bár természetesen Radnótival eszemben sincs összehasonlítani magam.) Minden szóra külön-külön oda kell figyelni, hogy az ember tényleg megértse a szöveget. Még az se mindegy, hol melyik segédigét használja. És hát a magyar két-három szót ír le addig, amíg az angol hatot is, így aztán gyakorlatilag minden verssornak a fele lemarad, tehát az értelem is csorbul.

Még így is vannak köztük nagyszerűen sikerült szövegek! De ahogy az okosok mondják: a szép fordítások mindig hűtlenek. Mármint az eredetihez. Mivel először angolul olvastam a verseket, utána pedig magyarul, szinte természetes volt a csalódás: a magyar változat nagyon keveset adott vissza abból, amit az angolban szerettem. Még egyszer mondom: ez nem a fordítók hibája. Maguk a szövegek teszik nehézzé a fordítást. (Itt írtam egyébként az angol eredetiről.)

Ráadásul a verseket ugyan lelkiismeretesen áttanulmányozták a fordítók, de a háttértörténetről sajnos némelyiknek fogalma se volt. Emily Brontënak nagyon sok verse egy történetciklusba illeszkedik (a Gondal sagába), amelyet húgával, Anne-nel együtt talált ki, és amelyet teljes egészében valószínűleg soha le se írtak, csak rekonstruálni lehet.

Ezt a magyar olvasók évtizedekig egyáltalán nem tudhatták. Egyébként az angolok se. Emily életében nagyon kevés verse jelent meg, azokat is megválogatta és kegyetlenül cenzúrázta. Nem művészi érték alapján válogatott és vágott, hanem azért, hogy véletlenül se derülhessen ki valami az ő saját személyes világáról. Ha rajta múlt volna, a mai napig semmit nem tudnánk róla. Ezt tessék szó szerint venni. A húga halála után meg Charlotte folytatta a cenzúrázást, és úgy jelentetett meg még egy kicsike válogatást, hogy a versszakok egy részét ő írta bele. Ebbe a kötetbe is belekerült egy olyan vers (a „Stancák”), amelyről azóta kiderült, hogy nem is Emily követte el, hanem Charlotte írta a húga szerepében.

Aztán pedig ezek a cenzúrázott-vágott-átírt változatok terjedtek el, és váltak népszerűvé, de olyan alaposan, hogy még ezek a 80-as évekbeli fordítások is látványosan azok alapján készültek. Ismertem olyan kutatót, aki angol irodalmat tanított, és még a 2000-es években se tudott róla, hogy az antológiákba került verseknél „teljesebb” változatok is léteznek. Nem mintha nem értett volna a témához, ellenkezőleg!

(Az Üvöltő szelek egyébként eredetileg álnéven jelent meg, és ha az írón múlt volna, úgy is marad. Életében csak a kiadója ismerte a személyazonosságát, senki más. Annak se kellett volna. Amikor Charlotte elárulta a kiadónak, hogy a testvére írta a regényt, és Emily megtudta, rettenetesen összeveszett a nővérével.)

Nem csoda tehát, ha ezekbe a fordításokba is becsúsztak olyan bakik, mint pl. a „Bátyja halálára” című versnek a címe. A versnek semmi köze Emily testvéréhez, sokkal korábban keletkezett, és Gondal saga egyik lírai betétszövege. Magyarul: kitalált szereplő gyászbeszéde egy másik kitalált szereplő fölött. Ez egy példa, de lehetne sorolni, ha nem is a végtelenségig, hiszen csak 155 oldal az egész válogatás. 

Ennyi szomorúság után kétszeresen örülök, hogy pozitív értékeléseket olvashatok a kötetről a Molyon! Ha még ezeket a megcsonkított változatokat is így értékelitek, mit fogtok szólni a vágatlanokhoz? Csak javasolni tudom, hogy aki teheti, próbálja őket angolul olvasni. Nem nehéz. Mármint elolvasni nem. Megérteni nehezebb. És keressetek még más verseket is tőle, hiszen ez csak válogatás. Az a vers, amelyik tizenhat éves korom óta az abszolút kedvenc („A sudden chasm of ghastly light”) benne sincs.

Ezt 2014. május 25-én írtam. 

Pontszám: 10/8