Kegyetlen jó könyv, nagyon nehéz beszélni róla. Elég rendesen orrba vágott, jelenleg keresem önmagamat.

Tetszik, ahogy meg van írva. Gyors – lassú – gyors – lassú. Bőven előfordulnak izgalmas fordulatok, de két csavar közé mindig beilleszt nyugodtabb, elgondolkodtató periódusokat. Már amennyire „nyugodt”-nak lehet nevezni őket. Engem speciel felzaklattak. Jobb is, ha nem gondolja végig az, akinek gyenge az idegrendszere. Olyankor pszichothrillerré válik a könyv.

Ebben nem lőnek, nem robbantanak, nem folyik a vér. Egy darab UFO nem sok, annyi se dugja bele az orrát. Mert itt az ember magányos. De nagyon. Keresi a nagybetűs Másikat, de mindig rá kell jönnie, hogy tulajdonképpen csak önmagát látja. A műszerei is földi módszerekkel készültek (milyenekkel készülhettek volna?), úgyhogy vagy fel se fogják azt, ami eltér a földitől, vagy saját képükre formálják.

Önök azért keltek útra, hogy értelmes lényeket keressenek, akik legyenek ugyanolyanok, mint önök, de álljanak a fejlődés alacsonyabb fokán. Azért van erre szükségük, hogy megerősíthessék uralkodói önérzetüket. Ez az, amit keresnek, bár ezt még önmaguknak sem ismerik be! Az effajta önérzet pedig magányossá teszi önöket a Kozmoszban, így aztán esetleg mégiscsak hajlandóak arra, hogy egy magasabb rendű civilizáció képviselőivel találkozzanak, feltéve, hogy annak tagjai többé-kevésbé hasonlítanak önökre. […] Ha nem hasonlítanának, akkor megkísérelnének harcba szállni velük, ahogy valaha egymást irtották az eltérő bőrszín vagy hitvallás miatt…

Ha valaki szereti, ha egy szövegtől okos és megnyugtató válaszokat kap, ehhez inkább hozzá se fogjon, mert itt nagyon sok mindenre nem lesz magyarázat.

És mi miért halmozzuk az ismereteket, tettem fel magamnak a kérdést. Nem ugyanolyan önmagát kielégítő folyamat-e a mi tudásgyarapításunk, mint maga az evolúció, s mint annak, talán ennek sincs végső célja? Játék, amit a játékszükséglet hoz létre, aminek organikus értelmét nem ismerjük?

Olyan az egész, mint egy lassú, ijesztő, klausztrofób álom. (Érdemes lenne összeszámolni, hányszor kerülnek a szereplők az űrbeli járműveik zárt terén belül is újabb meg újabb, még zártabb terekbe.) Valahányszor az ember úgy érzi, hogy most, MOST sikerül neki kitörni a korlátai közül, és felismerni, értelmezni valamit – akkor rendre kiderül, hogy a vágya csalta meg.

A kép, amelyet az emberiség kialakított magának a Világegyetemről optikai és rádióteleszkópjaival, radarjaival és spektrográfjaival, mint kiderült, csak a Naprendszer békaperspektívájából érvényes. Bármely más rendszerből nézve a Világegyetemnek minden esetben másmilyennek kellett látszania. Következésképp: ahány rendszer – márpedig a mi Galaktikánkban több mint százmilliárd van belőlük! –, annyiféle képet mutat a Kozmosz.

Egyetlen lehetséges kiút marad – talán – az se mindenki számára – de nem árulom el. 

Igen, ahogy más értékelők mondják: a főszereplő valóban nagyon idegesítően viselkedik, én se szerettem, ő se szereti saját magát. Nem hős. Kisember, olyan, mint én. Az ő helyében pont ilyen idegesítően viselkednék. Vagy még ilyenebbül.

Hát hogy legyen az ember boldog, ha már a felfedezés pillanatában, amikor rájön valami nagyszerű dologra, tudja, hogy egy éven belül akad valaki, aki minden ceremónia nélkül a történelem szemétdombjára söpri ezt a felfedezést? Persze lehet, hogy a fejlődés lépcsőfokának nevezik majd, lehet, hogy elneveznek a felfedezőről egy elemi részecskét vagy egy dinnye nagyságú aszteroidát, esetleg még egy utcát is a szülővárosában… hát hogyne legyenek jókedvűek? Van-e más mód, mint a szüntelen nevetés, hogy az ember megvédje ökölnyi szívét a káosztól?

Még valami: keresgéltem az interneten, hogy találok-e kapcsolatot Az Ikárosz útja meg Dan Simmons Hyperion című regénye között, és nem leltem semmi nyomát, de lefogadom egy Túró Rudiba, hogy Dan Simmons olvasta és fel is használta ezt a könyvet. 

Ezt 2014. július 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10