Évek óta tologatom magam előtt, mindig ajánlották nekem, mindig sejtettem, hogy nekem való, de valahogy nem beszéltem rá magam, sőt a filmet se láttam, pedig ezeket a klasszikus magyar filmeket nemcsak nézem, szeretem is.
Az ember azt gondolná róla (főleg amilyen borzalmas borítókat csináltak neki), hogy a negyvenes-ötvenes évek propagandaregénye. Hát nem. Annyira nem, hogy nem is értem, miért nem foglalkoznak vele többet.

Ha pusztán a stílusáért olvassa az ember, már azért megéri. Olyan, mint Fekete István, csak – bocsánat minden rajongótól – jobb. Aki oldalanként átlag kétszer csak úgy lazán bedobál ilyen mondatokat, hogy az augusztusi esti ég „olyan csodálatos, hogy szóval ki nem mondható. Mégis, tán olyan volna, mint gyermeket kihordott asszonyok arca.” Vagy hogy amikor a gyerekek orrát kicsípi a hideg, azt úgy mondja, „cinkét fogott a gyermekek orra”. Sőt, hogy a rívó malac, a bőgő bornyú, a napi háromszori harangszó „gázol az időben, mint valami vízben". Állítólag a jó irodalom egyik fő ismérve az, hogy az ember bevallja magának: ha száz évig élnék, se jutna eszébe a töredéke se annak, amiket Szabó Pál csak úgy szór tele marokkal – pedig amikor olvassa, rendre el kell ismernie, hogy nahát, tényleg. Még sose jutott eszembe így gondolni kismalacra, kukoricára, kertkapura, augusztusi estére, de tényleg.
Ha pedig ez így van, akkor már a nyelvhasználatáért ott kellene lennie könyvnek és írójának a legnagyobbak között.
Terhességről, gyerekszülésről, női szexualitásról ennyire szépen – anyagszerűen, testi szinten maradva, mégsem feledkezve meg a szellemiről – az általam ismert írók közül csak egyvalaki tud írni: a Nobel-díjas Sigrid Undset. (Itt írtam róla.) Hát most már ketten vannak. Szabó Pálnak persze esélye nem volt Nobel-díjat kapni (bár oroszul, németül, bolgárul, csehül, szlovákul, sőt kínaiul is megjelent a regénye, a Mokka.hu katalógusban láttam), de azért az se semmi, hogy valaki a Kossuth-díjat is megkapja, meg a Baumgarten-díjat is...*
Arról már nem is szólva, hogy olyan gyönyörűen tudja leírni az utolsó krumpliindát is, meg hogy hogy nő a kukorica, hát attól az embernek szabályos gusztusa támad kimenni kapálni. Pedig nem vagyok tapasztalatlan e téren, tudom, hogy az nem mulatság. Még jó, hogy október vége van.

No de nemcsak ez a helyzet. Nemcsak a stílusáért jó ez a könyv, annyira, hogy az ember kétszer ennyi ideig is szívesen olvasná. Nemcsak azért, mert képes azt az illúziót felkelteni, hogy az elbeszélő itt ül előttem és mesél. (Jobban, mint anyukám, és ezt – minden elfogultságtól mentesen állapítom meg – nem sok íróról lehet elmondani.) Mellesleg pedig a magyar irodalom anekdota-hagyományainak megfelelően, amelyet Jókai és Mikszáth kezdenek először eredeti módon alkalmazni, aztán a századelő novellistái (Krúdy!) folytatják a hagyományt, amely a mai napig töretlen és népszerű. Szabó Pál is néha mintha apró novellákat szórna a szövegbe, ízesítőnek.
Nemcsak ez a helyzet.

Még az is a helyzet, hogy ez a könyv tud valamit, amit bármiféle propagandairodalom (a legjobb is) még véletlenül se tud. Sőt, a propagandairodalmon kívül se túl gyakran lehet találkozni vele. Tudja váltogatni a nézőpontokat, és nem emelkedni a nézőpontok fölé. 
Miért olyan nagy dolog ez, azon kívül, hogy nem sokan értenek hozzá? Mert relativizál. Mert megengedi, hogy ne csak egy nézetrendszer érvényesüljön, hanem több. Mert belülről láttatja a rokonszenves szereplőt éppúgy, mint az ellenfelét, sőt mint még a legutolsó aljaembert is, hogy egy pillanatra őt is meg lehessen érteni. Nincs mindentudó, még kevésbé mindenható elbeszélő, nincs, aki megmondja, kit szeressen az olvasó és kit ne.** Van persze, akivel azonosulni lehet – akinek a nézőpontjába gyakrabban helyez bele a szöveg –, de látjuk őt nem egyszer kívülről is, mások szemével is, és abban a pillanatban már nem is biztos, hogy olyan rokonszenves az illető.
Amikor időnként az elbeszélő kilépni látszik minden nézőpontból, akkor se mindentudó. Ő olyankor csak a falu közvéleménye, akit/amelyet rendkívül érdekel, ki kivel csalja a házastársát, ki kitől lop mit, és mit kap érte. Vagy ő az éppen aktuális hírharang. Mert ez a regény relativizál akkor is, amikor minden információt pletykára bíz. Ritka ember, aki itt biztosat tud a másikról, még az is ritkaság, ha tudni lehet, ki a hírforrás. Ettől még persze mindenki tud mindent – akarom mondani, mindent is. Azt is, ami meg se történt.
Ezért is van jelen időben írva a regény. Ez nem múlt, amit végig lehet gondolni, le lehet zárni. Ez itt zajlik az orrunk előtt, mintha időutazók lehetnénk.
Hogy közben milyen ügyesen szövi össze a regény a különböző szereplők cselekedeteiből, vágyaiból a cselekményt, az már szinte csak hab a tortán. Főleg a második rész van igen ravaszul megszerkesztve, én jól meglepődtem a végén. Igaz, filmes ismeretek híján én az első rész végén is meglepődtem...

Ezért tetszett nekem, a második-harmadik rész is, éppen ezért: mert hirtelen sok nézőpont lett a három-négyből, és nem bántam, hogy mások is hangot kapnak. Arról nem is beszélve, hogy micsoda formabontó figurákat hozott össze a regény. A bábaasszonytól vagy Páskujnétól csak a számat tátottam. Láttam hasonló alakokat a korszak filmjeiben, regényeiben – közel se tudták őket ilyen többsíkúan, összetetten ábrázolni, sőt szeretetre méltó alakokat csinálni belőlük úgy, hogy következetesen szembementek nemhogy a falu, az egész korszak erkölcsiségével.
Vagy csak a falu nem volt a harmincas években olyan begyepesedett és könyörtelen, mint amilyennek tartják? Hm... Hát ezt tényleg nem tudom. Tudnék érveket ellene is, mellette is. Igaz, én „csak” falun laktam x évig, nem pont a harmincas évek falujában...

A sok-sok nézőponttól, attól, ahogy az elbeszélő hirtelen átbújik egyik szereplő bőréből a másikéba, és szabad függő beszédben közli a gondolataikat, érzéseiket – ettől válik ez a könyv a megértés és megbocsátás könyvévé. Ez a könyv senkit nem ítél el, ezt legfeljebb az olvasó teheti meg. Ettől lesz annyira szép, anélkül, hogy giccsessé válna, hogy idillt mutatna. Meg a stílusától. Líraiságában is halálpontos. Mint a legnagyobbak. 

(FONTOS: A fülszöveg nemcsak torzít – az tényleg propagandisztikus! –, hanem még spoileres is! Véletlenül se tessék belenézni, rögtön az első pár sor spoiler. Én már a regény első részének végénél jártam, mikor belenéztem, és még ott is belerontott az olvasási élménybe... Maximum az nézze meg, aki már látta a filmet. De jelzem, őket is éri majd meglepetés.)

ÉN NEM IS AKARTAM ILYEN HOSSZÚT ÍRNI!!! 

* Ez már önmagában sokat mond az életműről annak, aki tudja, hogy a Kossuth-díjat a Rákosi-korszakban alapították – ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne kapták volna meg már a legkorábbi időkben nagyszerű művészek is –, a Baumgarten-díj pedig nagyon erősen kötődött a Nyugat folyóirat irodalomértelmezéséhez (meg is szüntették Rákosiék, Szabó Pál utolsók közt kapta meg, Trencsényi-Waldapfel Imrével, Ignotusszal meg Képes Gézával együtt). Akit két ennyire különböző irányzat képviselői egyaránt a legmagasabb elismeréssel illetnek, az már tényleg valaki.
** Időnként azért finoman adott irányba nyomják a nagybecsű közönség érdeklődését, de ez tényleg ritkán fordul elő, egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a 760 oldalon hányszor. SPOILER: És a regény vége, hogy az okos paraszti ötletből mekkora baj lesz, és ott szakad meg az elbeszélés a baj közepén, nálam külön jó pont. Még akkor is, ha halványan jelezve vagyon a lehetséges megoldás, lásd kolhoz. Éppen a regény vége relativizálja ám azt a jelzést is, emberek...