Franz Kafka, ha mesét írt volna.
E. T. A. Hoffmann, ha a XX. században élt volna. (Nem, nem az ominózus virágcserépre gondolok, hanem A homokemberre meg a Murr kandúrra.)
A könyv, amelyet, ha önző nem volnék, elolvasás után ott felejtettem volna a templom előtti padon, hogy más is találja meg, olvassa el, aztán veszítse el ugyanúgy. Kéne nekem az a Bradbury-féle technika, azaz jó volna minden könyvet egy olvasás után kívülről tudni, hogy az ember aztán elveszíthesse, és bármikor felidézhesse, akármerre jár.

Én ezzel a könyvvel utcán jártam (gyalog) és vonaton (ülve). A múlt héten vettem, egy szép derűs estén, és szatyor nem volt nálam, úgyhogy a kezemben tartva gyalogoltam vele végig a városon, jobbra-balra nézelődve. Senki nem nézte meg, mi van a kezemben, pedig elég feltűnő a színe. Utána sokáig a táskámban tartottam, mást olvastam éppen, ezt meg tartogattam, mint mikor gyerekkoromban eldugtam magam elől a csokoládét, hogy tovább megmaradjon.* A vonaton kezdtem bele, gyorsan be is harmatosodott tőle a szemem, de azért mosolyogtam. Lassan akartam olvasni, de mit tegyek: nem ment. Legfeljebb az ment, hogy időről időre mindig félretegyem.

Ma délelőtt úgy volt, hogy olyan helyen lesz dolgom, ahol sokat kell várakozni. Magammal vittem. Kiderült, hogy még nincs kész, amiért várakozni kelljen, majd a hét vége felé. Aztán a pékségben nem volt rozskenyér – majd egy óra múlva. Amikor már a kerékpárszerelő is bocsánatot kért, hogy csak holnapra tudja megcsinálni a biciklimet (amelyik múlt kedd óta nála van), mert „nem volt rá ideje”, már nagyon mosolyogtam. Én ma mindenkire mosolyogtam.

Kiültem a Tisza-partra, a sétány egyetlen árnyékos padjára befejezni a könyvet. Delet harangoztak. Az ég világoskék, a falevelek világoszöldek, a sétányon a műkő sárga, a korlát fehér, a távolban még több fa, előttem díszbokor, fejem fölött sirály. (Becsszóra sirály volt.) Időnként elsuhant előttem egy biciklis, egyszer két (kiejtésükből ítélve) amerikai turista jött, különben sehol egy lélek.

Akkor feltűntek az utcaseprők. 
Jöttek a kukákkal, seprűkkel, sárga mellényben, és pont az én padom környékén kezdtek el takarítani. Kérdem: útban vagyok? Hát, ha megkérhetnének, hogy felkeljek egy kicsit... Jól van, azon ne múljék: könyvvel a kezemben felkeltem, elindultam, aztán vagy húsz méter után visszafordultam, hát ott ülnek a bizonyos egyetlen árnyékos padon. Kiválóan jót nevettem, persze csak magamban. Elindultam visszafelé, akkor gyorsan felkeltek, söpörni kezdtek, mondták egymásnak hangosan, hogy dolgozni kell. Megálltam, megkérdeztem, sok van-e.
EZUTÁN MINDENT MEGTUDTAM! 
Hogy hány zsákkal szokott lenni ősszel naponta. Hogy ezek a mai gyerekek már nem szednek gesztenyét. Hogy a sarkon túl van egy szelídgesztenyefa. Hogy mennyit lehet összeszedni alóla. Hogy a cukrászdában kis tételben is vesznek diót, ha ismerik az embert. De még nekem is hoztak volna diót, ha egy kicsit ott maradok. Mondtam, köszönöm, nekem is van, aztán elbúcsúztam, és elindultam a templom felé (ott is vannak árnyékos padok). Akkor harangoztak a toronyban negyed egyet.
Az egész nem vett igénybe negyedórát se... 

A templom előtt befejeztem. De, ahogy már mondtam, nem felejtettem ott a padon a könyvet. Most is itt van előttem.
És most jut eszembe, nekem voltaképpen értékelést kellett volna írnom...
Hát az már nem fog összejönni. De annyi gyönyörűséget írtak már erről a regényről előttem, talán hiányozni sem fog. 

* Mindig megtaláltam utána, nem kellett engem félteni. Kivéve, amikor egyszer bemászott az egér az éjjeliszekrényem fiókjába, és megette. Tessék elképzelni, mit éreztem, mikor kinyitottam a fiókot, és kiugrott.

Ezt 2016. augusztus 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10