A fülszövege alapján azt vártam, olyasmi könyv lesz, mint a Harmonia caelestis második fele. Valóban hasonló, csak könnyebb olvasni… Viszont cserébe kevésbé élvezetes is: Esterházy jobban ír, na. De azért őutána másodiknak lenni se szégyen.

Ott játszódik a regény, ahol Montenegró, Hercegovina és Horvátország határai összeszaladnak, és a három különböző ország három különböző városa-faluja között akkora távolság sincs, mint Szolnokhoz Budapest. A szereplők számára természetes, hogy könnyedén lépik át a határokat bármelyik irányban (különösen, amikor éppen Jugoszláviának hívják mind a három országot).

Olyan is az egész könyv: határáthágós, könnyedén mozgó, villódzó, nemcsak országok, hanem nemzetiségek és kultúrák között is. (Belépnek a regény szereplői közé a legdélebbről érkező törököktől kezdve a magyarokon keresztül a legészakabbi csehekig mindenféle népek, plusz természetesen annyi délszláv, amennyi csak létezik.)

Újra meg újra visszatérünk a múltba, házasságban élünk vele, ezüst- és aranylakodalmat tartunk, együtt is halunk meg, amikor pedig nem tudjuk többé arra csábítani, hogy részt vegyen velünk az élet rítusaiban, akkor elhagy, hűtlen lesz hozzánk, ez mindig is így volt, ezért én sem habozok, hogy kapcsolatba kerüljek azzal, amiről úgy véljük, hogy visszafordíthatatlanul eltűnt. Nem, egyetlenegy történetünk sem veszett el, nemcsak azért emlékszünk rájuk, hogy a saját életünkről meséljünk, hanem elsősorban azért, hogy magunkat meggyőzzük arról, hogy valóban képesek vagyunk a visszatekintésre.

Ugyanígy ugrik a regény az egyik családtag történetéről a másikéra, anekdotáról anekdotára, indázik erre-arra, játszik az emlékezettel és a képzelettel. A legjobban azok a részek tetszettek, ahol az elbeszélő közbeveti, hogy egyébként erre rajta kívül senki más nem emlékszik – szóval hazudik is, amennyit csak bír – vagy csak kreatív az emlékezete? A legjobb családban is megesik.

A tükör emlékszik mindarra, ami benne tükröződött, s csak a „lelki szemnek” mutat olykor valamicskét ebből a bőségből. A tükör a rabul ejtett tükörképek hatalmas gyűjteménye.

A pontlevonást abszolúte szubjektív indoklással kapja: az utolsó harminc-negyven oldalt már összecsapottnak és fölöslegesnek éreztem, de lehet, hogy második olvasásra már másképp fogom gondolni. A könyvet ez nem rontja el, hiszen családregény, azt pedig igazából nem is lehet befejezni.

Ezt 2014. június 5-én írtam. 

Pontszám: 10/9