Újraolvasás vége. 

Olyan ez a regény, mint a Világháló, amelyet az univerzuma középpontjába helyez, csak nem olyan gonosz. 

A hat történetszál, amelyeket ügyesen összesző, egyenként és együtt is sok-sok szállal kapcsolódik más történetekhez: az emberiség nagy narratíváihoz. Mindazokhoz a mesékhez,* vagy ha úgy tetszik, álomszövegekhez, amelyeket évezredek óta alkotnak az emberek, azért, hogy megküzdjenek (de legalábbis megpróbáljanak megküzdeni) a saját traumáikkal. Olyan botrányokkal például, mint az idő múlása vagy a halál. 

Hogy a sci-fi műfajt Simmons nem pusztán izgalmas csomagolásnak használja, hanem éppen ellenkezőleg: arra, hogy olyan dolgokat mondjon el a fenti botrányokról, amilyeneket más műfajban nem lehetne – na, az jelzi, hogy mekkora zseni. Ez a XXIX. századi univerzum tökéletesen megmutatja, milyen torzulásokat okoz az ember életében a tudat, hogy az ideje véges, és egyáltalán nem mindig egyforma sebességgel telik. Olyan világ ez, amelyben a Föld már nem létezik, az emberiség szétszóródott a Galaxisban, és mindenféle módszereket kell kitalálni a sok-sok fényévnyi távolság áthidalására, miközben az élet nem lett hosszabb. Ja, bocs, orvosi kezeléssel meghosszabbítható, csak az esetleg kilódítja az elmét a helyéből. Továbbá nagyon nem mindegy, hogy az ember a Világhálón belül utazik vagy kívül, mert megeshet, hogy itt négy év telik el, ott meg hetven. Azzal pedig, hogy az idő akár visszafelé is folyhat, a végesség problémája nemhogy nem oldódik meg, hanem még nyilvánvalóbbá válik. Azok, akik a világot működtetik, ugyanúgy nem találnak ki semmi újat, mint az általuk irányított (vagy irányítani vélt) folyamatokból megélni próbáló, vagy a folyamatok által összeroppantott kisemberek. A tét évezredek óta ugyanaz: hatalom, meggazdagodás, hírnév, tekintély, a szeretett személyek védelme, a gyökerekhez való ragaszkodás – az akadály pedig szintén nem változik: nem éltek örökké, báránykáim. Sőt (ami még nagyobb botrány) az is mulandó, amit létrehoztok. 

Amikor először olvastam ezt a regényt, feleannyit se tudtam, mint jelenleg, úgyhogy most minden egyéni történet vége felé enyhe sokkot kaptam. A végén meg akkora katarzist, mint a ház. Így megy ez, ha az angoltanár sci-fit ír. Aki sokkal régebb óta és sokkal jobban ismeri Shakespeare-t, Keatset vagy Chandlert, mint a virtuális valóságot, de azért az utóbbiban is egész ügyesen eligazodik – aztán beleszövi szépen a regényébe azt, hogy bármiféle műalkotás sem más, mint virtuális valóság. Csak kicsit régebben létezik, mint az internet. Ahhoz, hogy a szereplők sorra elmondhassák a saját történeteiket, kivétel nélkül mindig szükség van mások történeteinek elmesélésére is (igen, Silenus mester, te se vagy kivétel, csak a romantikus zsenitudatod miatt vak vagy rá), azok pedig újabb és újabb történeteket idéznek fel. Újrajátsszák a Canterburyi meséket, a Romeo és Júliát, a Hosszú búcsút (magyarul Elkéstél, Terry! címen is megjelent), sőt a polinéz felfedezőket és Hawaii annektálását is, hogy az irodalom mellől a történelem se maradjon ki.*** Nem feledkezve meg Escher gyakran emlegetett szürreális képeiről. És akkor még a legfőbb forrásról, Keats életművéről egy szót se szóltam. 

A szereplők minden mozdulata, szava, vágya ahhoz a régi bolygóhoz nyúl vissza, amelyik annyira hiányzik az életükből. Pedig soha nem is ismerték. Miközben benne élnek a virtualitásban, valami mélyen romantikus nosztalgiával próbálnak kapaszkodni abba, amit természetesnek tekintenek. Vagy inkább akarnak tekinteni. Mert a természetesség sem más, mint ember által konstruált fogalom. 

Azért olvastam most újra a Hyperiont, mert tavaly a Dűne miatt ismét belefogtam Herbert sorozatába (itt kezdődnek a róla írt bejegyzéseim), és a második kötet olvasása közben hirtelen bekattant, hogy tulajdonképpen Simmons is Herbert életművét folytatja. Ezt most igazolva láttam. Nem hiszem, hogy a Hyperiont fanfictionnek lehetne tekinteni (bár végül is miért ne, az Odüsszeia is az), mert elég kevés nyilvánvaló elemet vesz át belőle (erről bővebben a SPOILERES lábjegyzetben).** Amit viszont biztosan megcsinál: először is ott folytatja a társadalomkritikát, ahol Herbert abbahagyja, másodszor felveszi azokat a szálakat, amelyeket Herbert elejt. 

Herbert világában (legalábbis az általam olvasott első trilógiában) a központi szereplő az a karizmatikus vezető, aki küzd a saját messiási szerepével, és gyűlöli azt, mert tudatában van annak, hogy emberek milliói pusztulnak bele az ő küldetésébe. Nemcsak hős, hanem a hős kritikája is. Ő is, a körülötte levő többi fontosabb szereplő is sok-sok nemzedék emlékezetét őrzi. Ezt van, aki bírja, van, aki nem; van, aki használja az emlékezetet, van, akit az emlékezete használ. Annak, hogy a közösségben milyen nyomot hagy a földi múlttól való elválasztottság, Herbertnél viszonylag kevés jelét lehet látni. Simmons ezt veszi észre és bontja ki. 

Mit jelent keresztény emberek millióinak az a tudat, hogy Krisztus második eljövetelét egy olyan világban kell várni, ahol az első eljövetel helye már nem létezik, viszont belakták az eget? Hol keressék a mennyet és a poklot, mit jelent számukra a megváltás egy olyan közösségben, amelyik örök életet ad, de elveszi a lelket? Mit jelent a zsidóknak az örök diaszpóra, Jeruzsálem helyének megsemmisülése, hogyan lehet feldolgozni azt a tudatot, hogy Isten megszegte a szavát? Mit érez a kisember, akinek az egyetlen gyereke rosszkor volt rossz helyen, vagy éppen végignézte, ahogy a saját apjának a népe a fejlődés jegyében megszállja a hazáját, tönkretéve a természeti és épített környezetet? Mi lesz abból, ha ez az ember hatalmat kap a kezébe? Egyáltalán kinek nagyobb a hatalma az események fölött: annak, aki irányítani akar, átlátni minden összefüggést, és erőszakszervezetekkel védelmezni a határokat, vagy annak, aki alulnézetből megtalálja az apró átjárókat, és egyetlen határáthágással tönkreteheti a nála erősebbek művét? 

Attól pedig, hogy mennyire kemény dolgokat mondogat oda Simmons az USA vezetőinek, az amerikai nemzetnek és a fogyasztói társadalomnak úgy általában, az állam leesett. 

Hogy ehhez miért kellett pont Keats életműve? Azt hiszem, az általa emlegetett negatív képesség miatt. Keatsnél ez az a képesség (negative capability), ami művésszé teszi a művészt. Annak képessége ez, hogy bizonytalanságok, rejtélyek, kételyek között létezzen, hogy ne akarjon, ne keressen abszolút tudást, hanem üresítse ki magát, és bárkinek az identitását felvehesse. Itt is ez történik: egymástól nagyon különböző emberek szólalnak meg egymás után, elmondva a saját igazságukat éppen úgy, mint a számukra kedves emberekét, akiket meteforikusan vagy szó szerint befogadtak önmagukba. Jó kis fintor és önkritika, hogy a regény egyetlen művészszereplője mindennemű kapcsolatot tagad Keats felfogásával, hiszen a nárcisztikusságig gőgös és öntelt, és mélyen meg van győződve a saját művészetének eredetiségéről, életének és verseinek szerves kapcsolatáról – ezzel pedig semmi egyebet nem csinál, mint megismétli a romantika korának gondolkodásmódját. Ennyit az eredetiségről. Nem csoda, hogy ő a legidegesítőbb minden szereplő között, bár persze az ő tragédiáját is teljesen meg lehet érteni. 

No, azért az se jelenthetett akármilyen hatást, hogy milyen verseket írt ez a Keats. Olvasás közben megtaláltam a neten a Hyperionról írt töredéket, amelyet egyébként idéznek is a regényben. Az eltűnt aranykor levert titánjai fel akarnak lázadni az új istenek rendje ellen. Ezzel részint megismétli, részint ellenpontozza Milton pokolbeli lázadóinak példáját. Marha jó. :) Mint ahogy az is, ahogyan Simmons beleírja a történetbe Keats Lamiáját, amely történetesen a virtualitás ellentmondásosságáról szól. Arról, hogy a virtualitás nem egyszerűen illúzió, hiszen a megalkotott kép pusztulása az emberéletnek is véget vet, ráadásul a virtuális lénynek simán lehet önálló tudata és joga a boldogsághoz – amitől nem lesz kevésbé illuzórikus. És ezt így 1819-ben. Eszem el ne hagyjon. 

Annyira jó ez a festmény, de nem tudom kideríteni, kié. Állítólag Hüperiónt ábrázolja, nem pedig Apollónt. Gyanús nekem, de hát végül is az előbbinek is szoktak nyilai lenni elvileg.

Szóval ilyen az, ha sci-fit ír a bölcsész. Konkrétan az angoltanár. Föl van adva a lecke. 

Biztos, hogy folytatom a sorozatot, mint ahogy a Dűnét is be fogom fejezni, előreláthatólag tavasszal. 

FRISSÍTÉS: Elolvastam a második részt. Közben Keats verseit újra. Aztán a harmadik részt is. 

* A mese itt nem azt jelenti, hogy „hamis” vagy „gyereknek való”, hanem „amit elmesélnek”. Nálam az esetek 90%-ában ezt szokta jelenteni egyébként. 

** Mondom: SPOILER! Az Arrakis bolygó kb. ugyanazt a szerepet játssza Herbertnél, mint Simmonsnál a Hyperion bolygó: olyan hely, amely egyszerre esik a rendszeren belül és kívül, amelyet ki lehet használni, de amely rejtett/elfojtott fenyegetések forrása is. Ugyanígy jelen van mindkét regénysorozat világában a halála után szimulációként újjáalkotott, de teljes emberi életre vágyó figura. Ősi történetminták folytatója ő is, minden tragikumával és komikumával együtt. Mind Herbertnél, mind Simmonsnál nagyon értékeltem. 

*** Amíg én erre rájöttem. Anyám, borogass. Spoiler nélkül itt se mondhatok többet, csak annyit, hogy egy bizonyos mitológiai alaknak a neve mindvégig fel-felbukkant a regényben, és mindig nyugtáztam is, hogy de jó, de érdekes, aztán az utolsó részben hirtelen a helyére került, és állati nagyot koppant. Azt is sejtem, mit olvasott hozzá szakirodalomnak Simmons. Márpedig az a mű elég rövid, ráadásul ingyen hozzáférhető, mert 1917-ben meghalt a szerző. Semmi nem ment meg tőle. 

A képek forrása: Wikipedia, YouTube, dw.com, NeoText.

Pontszám: 10/10