Levegő és tűz.
Inkább levegő, mint tűz, de azért az utóbbi is ott van, jelen van, háromszor égeti ki Silját. Háromszor esik lázas betegségbe, és mindannyiszor tisztább lesz.
Kevés olyan alakkal találkoztam életemben, aki ennyire a levegőhöz tartozott volna, mint Silja. Az elbeszélő minden alkalmat megragad, hogy hangsúlyozza, mennyire törékeny, légies szépségű ez a lány – állandóan a könnyűséggel, a repüléssel, a lélegzettel kapcsolódik össze, az ujjai átlátszóak, a lába alig érinti a földet –, de soha, egy percre se viszi túlzásba, és még véletlenül se téved át a giccs határán.

Már csak azért se, mert közben valami egészen meglepő dolgot csinál: összesen talán egyszer csúszik ki az elbeszélő száján, hogy Silja „álmodozik”, és akkor is valószínűleg tévesen. Körülbelül a regény harmadánál jöttem rá, mi adja ennek a regénynek a – számomra – legjellegzetesebb és leginkább egyedi vonását: hogy főszereplője minden légiességével együtt (talán éppen azért?) tökéletesen valóságos. Sőt. Hogy gyakorlatilag csak ő valóságos ebben az egész szomorú históriában. Pedig az ember éppen az ellenkezőjét kötné össze az anyagtalanságával.
Ennek a regénynek sok-sok szereplője van, de hirtelen egyet se tudnék mondani közülük, akinek annyi köze volna a valósághoz, mint ennek az angyali jó és tiszta Siljának. Akkor látszik ez a legjobban, amikor elkezdik kerülgetni a férfiak, és Silja így vagy úgy, de mindnek kiadja az útját – miközben a környezetében mindenki meg van győződve arról, hogy Silja így vagy úgy, de mindnek odaadta magát. Ekkor tűnt fel, hogy ebben a regényben milyen sokan hisznek a puszta látszatnak. Milyen sokan maradnak Silja világán kívül, ahol minden mulandó és tünékeny, mindent hátra lehet hagyni, és ő mindent hátra is hagy, egyik házból a másikra, egyik tájról a másikra vándorolva, egyre csak dél felé. Nagyon pontosan tudja, melyik életszakasznak mennyi figyelmet és gondolatot kell szentelnie, és amikor elegendő a figyelem és a gondolat, ő biztonsággal túllép rajtuk. Szépen sorban leveti az eltelt éveit, mintha a mozgást akadályozó burkok volnának. Végül pedig az utolsó burokból kibújik a lélekpillangó.*

Pedig körülötte azért zajlik az élet rendesen, az emberek esznek, isznak, házasodnak, lopnak, csalnak, ölik egymást, kifosztják egymást, vagy próbálnak tengődni egyik napról a másikra, adott esetben igencsak könyörtelen körülmények között. Silja látja mindazt, amit körülötte cselekszenek, lát jóságot éppen úgy, mint aljasságot, látja azt is, hogy a jó nem feltétlenül nyer jutalmat, sem a gonosz büntetést, vagy ha mégis, hát enyhébbet vagy gonoszabbat annál, mint amit érdemelne. Még egy háborút is végignéz, sőt bele is keveredik. De mindvégig kívülálló marad, mindvégig megőrzi a hasonló természetű apjától örökölt derűs mosolyát. A környező világ bánthatja, kihasználhatja, sajnálhatja, Silja erősebb, mert ő a valóságos.**
Ettől persze magányos is, de ezt a sorsot többnyire ő maga választja magának, tudatosan és szándékosan. Igaz, nehezen is választhatna mást, mert annyira különbözik az értékrendje a környezetéétől. Akárhányszor előfordul, hogy mindenki meg van győződve róla: Silja veszített – ő meg nagy csendességében pontosan tudja, hogy nyert, és még csak arra sincs szüksége, hogy ezt nagydobra verje, sőt eszébe se jut, hogy külső nézőpontból mindez bukásnak tűnhet.*** Egyébként jelzem: a regény lélektanilag abszolúte rendben van. Imádtam azokat a pár szavas megjegyzéseit, amelyekkel sose mondja el, melyik szereplő mire gondol, de mindig pontosan ki lehet találni, és tuti, hogy mindig valami rém bonyolult dologra. Szerintem tapasztalt pszichológus se találhatna benne hibát, viszont órákig elemezhetné egy-egy szereplőnek egy-egy apró megnyilvánulását.

Amúgy én nem nagyon szeretem az ennyire „tökéletes lelkiség” – „alacsony anyagiság” ellentétpárra épülő műveket (kb. húszéves koromig szerettem, aztán kinőttem belőlük). Ez a regény valószínűleg azért tudta mégis annyira hitelesen végigcsinálni ezt az egész fokozatos átszellemülést, mert közben éppen ez az angyali Silja annyira minden idegszálával a természethez kötődött: a leginkább anyagihoz (és a nyüzsgő emberi világgal ellentétben éppen eléggé valóságoshoz), teljesen magától értetődő módon. Ennyi gyönyörű tájleírást egy rakáson… és egyik se volt öncélú. Így vagy úgy, de még a legközönyösebb táj is Siljához kapcsolódott, az ő (vagy az ő családjának az) életével alkotott valamilyen párhuzamot. Hogy mást ne mondjak, a család valamennyi tagja tavasszal vagy nyár elején hal meg, derűs melegben, és már csak ezért se lehet veszteségnek tekinteni a halálukat, már csak ezért is egyértelmű, hogy a vég itt valami újnak is a kezdete egyúttal.
Nem. Nem szoktam regényeken sírni. Ennek a végén meg végképp nem tudtam volna.
Nobel-díj megszolgálva, többszörösen is.

* Nem spoiler. A regény első mondatából nyilvánvaló, hogy a hősnő meg fog halni a regény végén, mégpedig fiatalon.
** Csak kétszer tör be az életébe a külvilág, és okoz a valóságosnak valóságos szenvedést. Először, amikor szerelmes lesz, másodszor, amikor szándékán kívül árulóvá lesz. Mindkétszer a saját személyes érintettsége hat rá megrázóan, mindkétszer a lelke kerül veszélybe. Mindkettőt feldolgozza a maga módján.
*** Ugyanezt játssza végig előtte az apja is, amikor szörnyű családi tragédiákra megerősödéssel reagál, és azok nem egyebek számára, mint megtisztulásának állomásai.

Ezt 2015. március 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Mondhatnám, hogy „ezzel a könyvvel megtörik a hónapok óta tartó sikersorozatom, melynek során sikerült kizárólag olyan könyveket a kezembe venni, amelyek igazán tetszettek” – mondhatnám, de nem volna igaz, mert azért előfordult ebben a pár hónapban is csekélyebb élmény, igaz, elég kevés. Maradjon is így.

Ez azonban nem változtat azon, hogy ez nem az én könyvem. Elismerem, hogy komoly érték, hazájában bizonyára fontos, helyenként érteni vélem azt is, hogy miért, és minden tiszteletem azé, aki nemcsak érti, hanem szereti is. Én viszont mellényúltam, amikor ezt vettem le a polcról. Szomorú, de azért haladtam vele ennyire gyorsan, mert túl akartam lenni rajta. Igaz, nem is hosszú.

Egyes darabjai persze tetszettek. Az elején nem is tudtam eldönteni, hogy ez novellafüzér vagy prózaverskötet, annyira sűrített, költői nyelven van írva. Nehéz volt olvasni (most valahogy nem is volt türelmem hozzá), de néha pillanatokra igazi élményeket nyújtott. Luik szépen ír, ami nem jelenti azt, hogy szépre is írja meg, amit megír. A Szovjetunió részeként létező, diktatúrában fulladozó 60-as évekbeli Észtországban az élet sok minden lehetett, de szép nem.

    A ház mögött, a kertben állítólag van egy öreg, girbegurba almafa, amin nagy, fehér almák nőnek, amelyek úgy világítanak, mint a hold.
    Az almafa alatt van egy talpalatnyi föld, ahol áll az idő. Azt mondják, szabad szemmel is látni, hogy áll. Oda nem esik az eső, s ha valaki mond valamit, ott nem hallatszik.
    Ezen a földdarabon talált Maarja, a halott lánya, egy fehér almát, amit gondolkodás nélkül a kabátja zsebébe dugott, maga sem tudja, miért. Este, amikor kivette zsebéből az almát, kiderült, mi az. Híradás. Az az üzenet, amely nem érkezett meg, amikor a kicsi, elgémberedett lábú lány titkon halott apját várta a svéd hómező szélén.

Különösen erős hatást tett rám, ahogyan a nyelvhasználatról ír – a családtagok titkos nyelvet kénytelenek kitalálni, mert lehallgathatják a telefont, és így a szavak jelentése rendre elcsúszik, újfajta rendszerekbe illeszkedik, amit a szereplők már annyira megszoknak, hogy minden szót automatikusan ebbe a rendszerbe próbálnak beilleszteni. A megértés a tét, az, hogy van-e az embernek esélye felfogni, mi történik vele. Ez aztán lehetetlenné teszi azt is, hogy a bizonyos névtelen nézőpont-szereplő a vonaton hallott beszélgetést megértse. (Minden szereplőnek van neve, kivéve azt, akinek a nézőpontjából látjuk az eseményeket. Róla csak annyit lehet tudni, hogy nő.)

Egyáltalán nagyon fontos itt a nyelv szerepe: észt, lett, orosz szavak keverednek össze, neveket cserélgetnek (a fiúknak lánynevet adnak), a Leo, Lion, Lev nevek egyre visszatérnek, és egyszer csak az ember jól meglepődik, hogy Olga néni vagy Kuzminyicsna létező személyek, nem pedig jelek egy titkos családi nyelvben.

Ez tetszett, meg az utolsó pár fejezet, főleg a rendőrségen töltött órák, ahol hirtelen még a hatalom birtokosa is kisemberré vált, családdal és múlttal, beilleszkedve az időbe.

    A céklaleves zubogva fő. A leves sötétvörös gőzölgő szakadékába súlyos, sötét, nemzedékről nemzedékre tovább adott igék hullanak: „Mocsári kutya haza, földi kutya haza, tűzi kutya haza, vízi kutya haza, emberkutya haza, asszonykutya haza, lánykutya haza, fiúkutya haza, vérkutya haza, mind a maga három kölykével!”
    Ezután a takarítónő egészen más, tompa, hétköznapi hangon mondja: „Kész a leves. Lehet enni.”
    A rendőr megdörgöli a szemét a keze fejével, s a meggörbült alumíniumkanállal szófogadón, alázatosan és gépiesen hörbölni kezdi a levest.
    A falon árnyékok ugrálnak. Fogalma sincs, hány óra lehet. Úgy tűnik, mintha három hajdani útonjáró véletlenül összetalálkozott volna egy tűzrakásnál, s az egyetlen, ami összeköti őket, az az átok.

Meg valamiért jólesett a szöveg színhasználata: pirosak, kékek – a színtelenségben, megfoghatatlanságban úgy virítottak, mint… mint a Boribon hét lufija. Komolyan ez jutott eszembe róluk.

Míg gondolatai máshol jártak, szórakozottan az öreg, kobaltkék levesestálat nézegette. A konyha ablakpárkányán áll földdel töltve, amelyben dús, vérvörös ciklámen nő. A sűrű, tarka levelek, a félig kinyílt bimbók és a rideg, merev virágok azt a benyomást keltik, mintha egy piros sírdomb állna az ablakpárkányon. Az ég végtelenségét, a felhőket és a háztetőket csak ezen a humuszos, virágokkal gazdagon díszített sírhalmon keresztül lehet látni.

De úgy általában ez a könyv nem szólított meg. Pedig akartam.

Ezt 2015. március 21-én írtam. 

Pontszám: 10/8

A fülszöveg alapján azt gondoltam, Umberto Eco posztmodern-művelődéstörténetes-nyomozós regényeihez fog hasonlítani a könyv, a címkéi alapján pedig azt, hogy mágikus realista vonásai is lesznek, de mindkét esetben tévedtem. Ami nem jelenti azt, hogy csalódtam is. Nagyon szép könyv Az Őskönyv nyomában. Maga a történet roppant egyszerű, és ami azt illeti, elég hamar megsejtettem a végkifejletet is, szóval az az olvasó, aki izgalmat és fordulatot keres, innen bizony üres kézzel távozik. Aki filozófiát, miszticizmust és játékot, az annál gazdagabban.
Nekem a „játék” tetszett a legjobban benne. Posztmodern, de – ha szabad így mondanom – nem feltűnően. Azaz nem kiabálja minden oldalon az olvasó képébe, hogy „én posztmodern regény vagyok.” Akinek van szeme, látja így is. 

A történet több szálon indul el, a három központinak szánt szereplő három irányból igyekszik, hogy találkozzanak, de a háromból kettőnek fogalma sincs, hogy hol fog végződni az útjuk. Hogy a végzet, az isteni eleve elrendelés vagy a véletlen keveri bele őket az Őskönyv felkutatása érdekében indított expedícióba, az a kérdés nyitva marad – mint minden kérdés, amelyet a regényben feltesznek. A középpontban tehát egy utazás áll, de az olvasó már a regény negyedénél gyanakodni kezdhet, hogy ez az utazás nem egyszerűen átvezet majd Franciaországból Spanyolországba, ott pedig sok-sok kalandon át a nagy-nagy megoldásig, mint egy Indiana Jones-filmben.* Mert a könyv negyedénél a szereplők még mindig Párizs peremén járnak ám. És beszélgetnek. Sokat.

Úgy általában ebben a könyvben rengeteget beszélgetnek. Legalább a harmada párbeszéd. De nem egy-kétsoros „egymásnakdobáltlabda”-párbeszédek, hanem tisztára platóni dialógusok. Eleve elrendelés kontra saját sorsunk irányítása, földi szerelem kontra égi szerelem, racionalitás kontra mágia, alkímia, önfeladás, önbecsapás, mások becsapása, művészet, tükrök, csodák és tudomány. Szavak, szavak, szavak. Erősek, meghatározók, mindenki számára külön-külön játékszabályokat felállítók. Nagyon nehéz idézni ezt a könyvet, mert minden szereplő imád „örök érvényű igazságokat” kimondani, amelyekkel a következő szereplő ugyanabban a stílusban azonnal szembeállít egy homlokegyenest ellenkező „örök érvényű igazságot” – sőt volt egy bekezdés, amely folyamatosan nyomott három különböző meggyőződést, egyetlen szereplő nézőpontjából, és semmivel nem hívta fel a figyelmet az önellentmondásokra. Sok-sok párbeszéd, állandó nézőpont-ütközés. Néha bekapcsolódik egy új szereplő, barátként, szövetségesként, aztán valaki csalódottan vagy csalódást keltve eltűnik, de jön helyette ismét más: találkozások és szétválások és beszéd, beszéd, beszéd – erről szól az utazás. Kivéve persze a néma kocsisfiút, aki mindenki másnál többre értékeli a szót, mert neki nem adatott meg.

Nem árt az olvasáshoz némi filozófiai műveltség, mert ez a könyv olyan könnyedén dobálózik Descartes-tal, Hermész Triszmegisztosszal meg Platónnal (persze a nevüket elég ritkán mondja ki, meghagyja nekünk a felismerés örömét), mintha mindennap ők szólnának a rádióból reggeltől estig. De ha valaki nem olvasott a fent említett egyénektől semmit, az sem hátrány – legfeljebb lassabban halad az ember az olvasással. Az érdeklődését mindenesetre föl fogja kelteni a könyv: annyira szép. Annyi szeretet van benne, annyi odafigyelés és törődés, meg persze felelőtlenség és árulás és elárultatás is, de minden át van itatva valami szelíd szomorúsággal és bűntudattal.

Ha hasonlítani akarom valamihez, akkor leginkább A Pendragon legendához tudom hasonlítani. Csak amit a Szerb Antal-regény hol halálosan komolyan vesz, hol parodizál, hol mind a kettő,** azt Tokarczuk regénye minden percben komolyan veszi, még ha minden percben vissza is vonja. Nála a visszavonás is komoly és szép. Meg a játék is.

* Én ám nagyon szeretem az Indiana Jones-filmeket. Ha tényleg forgatnak végre egy újat, az elsők között fogok beülni a moziba.
** Én ám még jobban szeretem A Pendragon legendát, mint az Indiana Jonest.

Ezt 2015. február 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Most én ezzel mit kezdjek?
Alkimista akarok lenni Prágában!
De minimum regényt akarok írni az alkimistákról Prágában! Vagy ha létezik még egy ilyen város, amelyik ily mértékben ontja magából a zseniális groteszkeket, akkor ott!

Benyomásaim a regény fülszövegéről:
Amiben süketnéma árnyjátékos, különc bábos, szent életű kabbalista és rejtélyes gyilkosság van, rossz könyv nem lehet.

Benyomásaim a regény első harmadáról:
1. Szeretem Prágát.
2. Még a mocskos sikátorait, az ajtó nélküli szobáit és a csatornarendszerét is, bár az utóbbiakat azért nem szeretném meglátogatni. Elhiszem látatlanban, hogy jó helyek.
3. Nem bánnám, ha időnként el tudnám dönteni, ki álmodik mit (időnként: „kit”), melyik szereplő őrült, és melyik látomást melyik találja ki, és azt sem bánnám, ha érteném, melyik eseménynek mi köze van ahhoz, amelyik az utána következő oldalon történik, de azért így se rossz, hogy gőzöm sincs ilyen apróságokról. Valamint kíváncsi lennék arra az ötszáz oldalas értekezésre, amelyet bármely pszichológus ki tudna hozni a regényből, különös tekintettel a marionettbábukra, a csapóajtókra, a vágott szemű doppelgängerekre, a kalapra, amelyben idegen név található, illetve a vaslépcsőre, amelynek fokai között kapaszkodásnyi a távolság, vagyis az embernek a karjával kell felhúzódzkodnia egyik fokról a másikra, mindezt egy Prága alatti folyosórendszerben, világítás nélkül.
4. Röviden: ez de beteg könyv… Tisztára, mint a Dr. Caligari című némafilm.
5. Nekem nagyon tetszett a Dr. Caligari.
6. Viszont Rejtő Jenő komoly ziccert hagyott ki, amikor a dr. Hulbertről szóló anekdotát nem írta meg egyetlen regényében se. Hogy nem is tudhatott róla, az nem mentség.

Benyomásaim a regény második harmadáról:
1. Nem szeretem sem ezt a fordítást, sem ezt a kiadást.
2. Kezd értelme lenni a regénynek, fogynak a látomások, ezzel párhuzamosan mintha csökkenne az érdeklődésem. De akkor miért fordítom olyan sebességgel a lapokat?
3. A felvilágosodás idejében feltalált groteszk (sötét, megsemmisítő, gúnyos kacaj, zsinóron rángatott fababák, lázálom, lidércnyomás, labirintusszerű és sáros utcákban való bolyongás, klausztrofóbia) egész tisztességesen néz ki, ha jól megírják. Pedig énnekem ez a fajta groteszk csak kivételes esetekben tetszik. Mint most.
4. Mi van ott Prágában, ami ilyen mennyiségben és minőségben termeli a gótikát és a nevetést?!
5. Az Ulpius jön nekem egy ingyenkönyvvel, megyek, és elkérem tőlük, mert nekem ez a fordítás és kiadás egyre intenzívebben nem tetszik. Nem rossz, más körülmények között túltenném magam rajta, de ha van helyette jobb, és fizetni se kell érte, akkor miért ne?

Benyomásaim a regény harmadik harmadáról:
1. Az ilyeneket szokták piszkosul elrontani egy lapos végkifejlettel.
2. Mélységesen megbízom Meyrinkben, hogy nem fogja.
3. Nem tette!!!!! 
4. Hol a többi könyve?!

Ezt 2015. február 21-én írtam. 

Pontszám: 10/10

„Az Úristen füléig csak a bolondok könnyei és imái jutnak el, mivel az Isten a legfelsőbb bolond, az okosokat nem szereti!”

Nagyjából a könyv felénél jöttem rá, hogy ez nem is igazán regény. Cselekménye nem nagyon van. Becsületszavamra, odáig fel se tűnt. Annyira erősen vonzott és tartott a regényvilág, hogy semmi más nem érdekelt, csak az, hogy minél többet lássak belőle. Meg főleg halljak. 

Nem, nem regény ez, hanem festmény. Kanovics azt a regényt írta meg, amelyet Chagall írt volna, ha regényíró lett volna.

Idő: XIX. század. Tér: Oroszország, azon belül az orosz cár fennhatósága alá tartozó Litvánia, azon belül egy nyomorúságos kis zsidó falu, amelyet a környező vidékhez és a távoli fővároshoz csak vékony szálak kötnek. Zsidó, litván, orosz nyelv – zsidó, katolikus, pravoszláv vallás – egy távoli, láthatatlan és szinte személytelen cár uralma – emlékek és hírek a valósággal megszokásig ismétlődő pogromokról.

Mindenki fél a másiktól, töprengett a jövevény, ahogy a faluhoz közeledett, a madarak is, az emberek is; a félelem az egyetlen eledel, amely mindenkit táplál, a jóllakottakat és az éhezőket is.

Többszörös feszültség, sokszoros lehetőség arra, hogy oldalanként lecsapjon valami rettenetes.

És nem csap.

Ez nem az a regény.

Pedig: 

A hatalom mindig át tudja alakítani a maga kívánságát valakinek a bűnévé.

Az egész könyv összesen három dologból áll. De azokból nagyon.

Egy: X db nézőpont. (X < 30, de nem sokkal.) Az elbeszélő ráérősen lépked egyikből a másikba. Igen ügyesen csinálja: a végére senki se marad, se zsidó, se litván, se orosz, akit mindenestül el lehetne ítélni vagy fel lehetne menteni. Itt nincsenek hótiszta, szent áldozatok – valamiért mindenki felelős –, és nincsenek mocskos gazemberek – valamiért mindenkit lehet sajnálni, még szeretni is. Pedig kinek jutna eszébe szeretni egy rendőr őrmestert (hithű csinovnyikot!) vagy egy kapzsi, fukar, erőszakos kocsmárost? Na, az ilyen ember készüljön fel mindenre. Csak elérzékenyülésre ne. Ez nem az a könyv. Ez, ahogy megríkatna, azonnal fintort vág.

– Az ember meglehet szeretet nélkül… de a kecske – az nem… A kecske egy évig se húzza… rögtön megdöglik.

Kettő: X db őrülten szórakoztató, groteszk párbeszéd. (X > 130, és kár, hogy nem több.) Ha a zsenialitás mércéje az, hogy a szerző olyan szófordulatokat tudjon produkálni, amilyeneket én akkor se, ha száz évig élek, mindennap ötkor kelek, két órát tornázom és sajtot eszem olívabogyóval – akkor ennek a regénynek minden oldala zseniális. Pillanatok alatt önmagára tudja irányítani a figyelmet a regénynyelv, hiszen éppen ezért tartott a könyv feléig, mire rájöttem, hogy nincs is cselekmény. Addigra már régen nem is érdekelt, hogy legyen. Kérdések hangzanak el, és röppen rájuk azonnal a válasz, könnyedén és olyan természetesen, hogy az olvasó utólag már nem is érti, hogy nem jött rá a magától – pedig ha négybe vágják, se tudott volna magától ilyeneket kitalálni. Oldalakon keresztül lehetne idézni őket. Ha így beszélgetne két ember a jelenlétemben, órákig tudnám hallgatni.

– Hallgass. Zavarod reb Jósuát [a kocsmárost], mikor az Istennel beszélget.
– Ő már mindenben megegyezett vele, holnaptól két kopejkával drágább lesz a vodka – vágott vissza Icik.
– Nihilista – fakadt ki Jósuá, aki olykor meglepő szitkokat használt.

(...)

– Egyesek azt gondolják rólam: tolvaj, mások azt, hogy őrült, ismét mások, hogy koldus…
– És valójában?
– Tolvaj is, őrült is, koldus is… Tolvaj azért, mert elloptam magam a szeretteimtől… a rokonaimtól… őrült azért, mert nem olyan vagyok, mint a többi… igazi tolvaj… koldus pedig azért, mert idegen bűnöket koldulok… Hallottam, ahogy az erdőben bűnre kérted az Istent…
– Semmire se kértem – pirul el Zeldá. – És mire kellenek magának az idegen bűnök? A sajátja kevés?
A kerek sapkás ember elengedi a füle mellett a lány csípős megjegyzését, és így folytatja:
– Az ítélet napjáig bejárok minden helységet és temetőt. Tavaly egészen Vityebszkig eljutottam. Bűnös kormányzóság, bűnös. Már azt gondoltam, nem bírom elvinni, beleszakadok…
– Mit nem bír elvinni? – A kérdezősködés szórakoztatja Zeldát.
– A bűnöket az Úristenhez.

Három (amitől végül is lesz eleje meg vége a regénynek, ha cselekménye nem is): 1 db bölcs és/vagy őrült vándorpróféta. Az elején belép a regénybe, a végén kilép a regényből.

Kár, hogy nem kérdezte meg Iciktől, hogy az az Isten küldötte… hány éves lehet. Valószínűleg harmincöt vagy negyven. Legtöbben harmincöt-negyvenévesen bolondulnak meg.

Pontosan az ő érkezésétől kavarodik fel a falu állóvize, mert mindenkit önmagával szembesít, sok-sok szent és kifordult beszélgetéssel, némi beteljesülő átokkal és jóslattal, egy-két megszólaló halottal és épp csak annyi óvatosan adagolt szürrealitással, amennyitől az egész könyv elkezd egy Chagall-képre hasonlítani.

Urí rabbi mindig irigyelte és megbocsátotta neki azt, amit senkinek nem bocsátott meg – se magának, se másoknak. Goldá nevethetett az istentisztelet alatt is az imaházban, megtörve az ima egyenletes menetét, vagy kacaghatott akár egy frissen ásott sírnál, Urí nem haragudott rá, mert tudta: Goldá a halált, a rágalmakat, a bajokat gúnyolja csak ki, úgy lövöldöz a nevetésével, mint a sebesült katona, aki nem akar az ellenség fogságába kerülni.

Bolond könyv ez, úgy, ahogy van, és tisztelni való.

Ezt 2015. március 5-én írtam.

Pontszám: 10/10

Ez a könyv abban különbözik A Láthatatlan Légiótól, hogy az indulása még egészen való- és észszerű (csak úgy kb. a harmadától kezd egyre abszurdabb lenni), és többnyire komolyan veszi magát. De azért nem mindig.
Meg itt nincs harmonika. Csak dob.
A többi stimmel.

Adott egy tábornok (se neve, se arca) és egy pap (dettó), akik húsz évvel a második világháború után bejárják Albániát, hogy kibontsák a halott olasz katonák sírjait, és hazavigyék a hamvakat. Magasztos küldetés, kezdettől fogva némi mellékzöngékkel, hiszen 1. annak idején ők vesztették el a háborút, 2. a halottak hozzátartozói még élnek. Sőt, azok is élnek, akiknek a hozzátartozóit a halottak a haláluk előtt agyonlőtték/felkötötték/megerőszakolták stb. És most ők segítenek az olaszoknak kitemetni és összegyűjteni a halottaikat, a nemzetközi együttműködés nevében. Felássák egész Albániát. Már csak azért is, mert – legalább egy egészséges és normális cél ebben az abszurd regényben – kell a hely az új vetésnek.

Össze is jön egy jókora kísértethadsereg, csontokból, csinos kis egyen-nejlonzsákokban, akikkel remekül el lehet játszani (főleg részegen), hogy a már ismert terepen hogyan vívnának újra háborút, ezúttal persze nyerteset. Hogy hol merre kell menni, azt még a legpontosabb térképekkel is elég nehéz megállapítani (jó kis térképek, amelyek a halottak felkutatására valók), hogy hol kell ásni, azt még nehezebb. Főleg, ha tévedésből időnként összekeverik a sírokat.

A katonákat csupán egy egyezményes jel kötötte össze: egy medalion, amelyet valamennyiüknek viselni kellett. Amelyik nem dobta el. Amelyik eldobta, azt vagy megtalálják, vagy nem. Leginkább vagy nem. Ha mégis, akkor elég képtelen helyeken. De képtelen helyek medalionnal is léteznek (stadionok alatt, házak küszöbe alatt, ilyenek). Mint ahogy képtelen helyzetek is, hiszen rendszeresen találkoznak önmagukkal, azaz egy német altábornaggyal, aki hasonló céllal jár éppen akkor, éppen ott, éppen olyan kísérettel, éppen olyan ruhában és kocsin. A kitemetéseket persze nem mindenki éli túl. Viszont mindig esik az eső.

Amit nagyon eltalált Kadare (és igencsak érdekes kísérlet, kíváncsi volnék hasonlóra egy magyar írótól): rákényszeríti az olvasót, hogy mindvégig külső nézőpontból szemlélje az albánokat. A nézőpont az olasz tábornoké, aki alig tud albánul, és elsősorban az előítéletei irányítják, amelyekben nem csekély szerepet játszik a húsz évvel korábban elvesztett háború. Ráadásul egy olyan néppel szemben, amelyet minden szempontból a sajátjánál primitívebbnek tart. Pedig – attól függetlenül, hogy mennyire őrzik a hagyományaikat – általában tökéletesen ugyanúgy viselkednek, mint a „civilizált” népek. Legfeljebb ezt a tábornok nem szereti észrevenni. Se a pap, akinek mindenről megvan a maga kívülálló-véleménye.

Pontszám: 10/9

Ezt 2015. március 8-án írtam. 

Tetszett, jólesett, tisztelem és becsülöm, megérdemli a hírnevét, bár Sztrugackijéktól még mindig a Sánta sors a legjobb. De most nem arról írok, arról már írtam, megtekinthető és olvasható. Ez most a Stalker.

Ami tetszett (nagyon is): A megfejthetetlen Zóna, amelyen sok-sok tudós, csavargó és pénzember agyal, véres verejtékkel keresik a jelentését, a miértjét, mert ennek a szerencsétlen emberiségnek mindennek mindig az oka meg a háttere meg a mélystruktúrája kell, és a Zóna közben mindannyiuknak szamárfület mutat. Az a fantázia, amelynek sikerült sok-sok különleges és tökéletesen értelmetlen tárgyat alkotnia (sárgultam közben az irigységtől, mert ez a legnehezebb: olyasmit alkotni, ami értelmetlen, mégis érdeklődést kelt), amelyek talán egy felsőbb értelem eredményei, esetleg nem egyebek szemétnél. Az is tetszett, ahogy bizonyos dolgok magyarázatát későbbi fejezetekre halasztja a regény (és úgy tesz, mintha az olvasónak azonnal mindent tudnia kellene magától), másokat egyszerűen magyarázat nélkül hagy: gondolkodj, vagy érd be a nemtudással. Igen, ez is tetszett, mert a regény megértését nem zavarta. És tetszett a gondolatmenet, amilyen jókat odamondogatott az emberiség legnagyobb marhaságairól; ahogy értelme lett a szereplők cselekedeteinek, nemcsak mentek/lebegtek/kúsztak/gázoltak/rohantak/zuhantak valami felé.

Amit nem feltétlenül szerettem, de elfogadtam mint a regényvilághoz tartozót: a stílusa. Kemény, érdes, darabos, szétmálló. Olyan, mint a Zónában a száraz, halott, szürke fű. Nem szeretem. De mit lehet csinálni, ez illik hozzá, kész. Meg a kosz. De az se rontja le a mű minőségét. 

Ami hiányzott (nagyon): a humor. Nem szívből jövő, tiszta nevetés, az nem illik ehhez a közeghez. Sem a felelőtlen, fensőbbséget hangsúlyozó kacaj. Hanem az a sírva röhögős fekete humor (a Sánta sorsból). Nemhogy gyöngítené, még erősítené a hatást – könyörgöm, hiszen egy olyan helyszínről beszélünk, amelyen egymással párhuzamos, de láthatólag semmivel össze nem erősített korongok hevernek szanaszét, kültelki kocsmákban mindenféle fura becenevű alvilági alakok verekednek, és az orgazda kocsmáros végtelenített üzemmódban törölgeti a poharakat. Ha ebből nem lesz humor, akkor miből, kérdem én? 

Ezt 2015. március 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Hát erről nehéz…

Főleg személyes érintettség okán…

Felfedezhető ugyanis némi halvány sorspárhuzam köztem és „a gyerek” között, akit ezek az (egyébként önéletrajzi ihletésű) novellák megalkotnak…

De azt hiszem, már maga az a tény, hogy ennyi évtized távlatából (a novellák a hatvanas évek magyar faluját idézik, én meg a nyolcvanas évek magyar falujában voltam gyerek) még érzékelem a sorspárhuzamot, és a tükörszilánkokban időnként felismerhető vagyok (hol én, hol a szüleim, nagyszüleim) – azaz a szövegek önmagukon túlmutatnak, általános összefüggésekbe illeszkednek – már maga ez is egyfajta értékmérő.

Ezekről a párhuzamokról a továbbiakban nem szeretnék beszélni – magánban szívesen, ha valaki kíváncsi rájuk –, csak annyit jegyzek meg, hogy aki úgy tekint erre a könyvre, mint a korabeli vidéki nyomor ábrázolására, az bizony nagyot téved. Ez a falu egyáltalán nem nyomorúságos. Olyan, mint a többi. Igen, sár van, télen hideg van és nyáron meleg, kinti budi is van, amelyhez szintén sáron át kell menni, tévéért vagy autóért pedig sokat, nagyon sokat kell dolgozni. Különbözik a nagyvárostól – különösen kiáltó a különbség, ha a közeli Budapesttel hasonlítják össze –, de a nyomor, az nem itt kezdődik.

Talán éppen azért nem éreztem valami nagyon nyomasztónak a könyvben megrajzolt világot, mert volt nekem is részem hasonlóban (még ha néhány évtized különbséggel is), és túl lehetett élni. Talán éppen ezért látom a szépségeit is, a megtartó erejét, amely a közösségnek egyetlen tagját sem engedi elsüllyedni – igaz, kiemelkedni se nagyon. A bizonyos idilltől igen messze van a novellák falusi közössége, de az adott körülmények között teljesen normális, működőképes közösség ez, amelynek megvan a maga szépsége és a maga embertelensége, amelyhez korántsem feltétlenül öröm tartozni, amelyet gyöngéden szeretni és zsigerből gyűlölni egyaránt lehet – de a könyvcím megtévesztő. Nem arról van itt szó, hogy a novellák „gyereke” a sötétségből (asszociáció: gonosz, csúf, elmaradott közegből) indul, és kijut a fényre (boldog, tiszta, fejlett világba). Nem. Az már a negyedik oldalon kiderül, hogy a „napra jutni” kifejezésnek elsősorban a tapasztalatokhoz jutáshoz, az „éréshez”, a családból való kikerüléshez van köze, amelyet lakóhelytől függetlenül mindenki végigcsinál.

Akkor most vonatkoztassunk el egy kicsit tőlem mint olvasótól (bár sírok-rívok itten, hogy el kell tőlem vonatkoztatni), és állapítsuk meg, hogy ez egy kitűnően megírt könyv. Van benne korrajz meg társadalomrajz meg magyar történelem alulnézetből, van benne azonosítatlan, névtelen, ámde valószerűen megalkotott világ, vannak benne egyénített – ettől függetlenül névtelen, tehát bárkivel azonosítható, tehát mégse egyénített, tehátakkormostezhogyvan, estetízkorazérsebogozomki – szereplők, köztük egy kisfiúval, aki igen magányos, igen hallgatag, igen szorongásos és igen rokonszenves, főleg azért, mert mindig mindent úgy csinál, ahogy ő gondolja,* és indiános könyveket olvas,** és régész akar lenni,*** és sajnálja az állatokat, amelyeket megölnek, de erről nem szól senkinek.**** Valamint van benne negyven darab novella, megírva – döccenők nélkül, hibátlan stílusban – a magyar (kelet-európai) anekdota hagyományai szerint, melyben inkább az elmondás hogyanja a fontos, nem annyira a téma, bár az utóbbi se kifejezetten piskóta-kategóriás.

Olvasható. Ajánlható. Ajándékba adható.
(Fogom is. Azt is tudom, kinek.)

* Nyilvánosság előtt is vállalható sorspárhuzam.
** Mint fent.
*** Mint még fentebb.
**** …

Ezt 2015. február 18-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Volt időszak, amikor én ezt a könyvet nem szerettem.
Volt.
Már jó régen. 
Akkor is csak azért, mert olyan korszakomban olvastam, amikor Jókai mellett senki meg nem állhatott. 

Abszolúte megértem, hogy Esterházy csak úgy „lekálmánbácsizza” Mikszáthot a regényeiben. Amikor az ember olvas, egyfolytában ilyen „kálmánbácsis” viszonyban van az elbeszélővel. Aki mesél. Mikor mi jut eszébe, azt. Egy XIX. századi Don Quijote-történetet, Sancho Panza nélkül (mert barátja, az nincs a főúrnak egy se, csak azért ragadnak rá az emberek, mert jól fizeti őket), két testvér gonosz marakodását, közben egy kikapós pozsonyi asszonyét, egy színészét, aki lengyelnek mondta magát, egy másikét, akinek senki egy árva szavát se hiszi, és mesél egy olyan emberről is, aki mindenkinek azt mesélte, hogy az ő sógora megveszett, és semmi egyébről nem volt nevezetes. Se ő, se a sógora. Valakiről azt mesélik, hogy az egész életében valakiről mesélt… és az ember mindjárt a posztmodern korban találja magát. 

Oldalanként újabb meg újabb anekdoták bukkannak fel, kisebbek, nagyobbak, szomorúak, meghatóak és mulatságosak (időnként az embernek fülig ér a szája), amilyeneket a mai napig mesélünk egymásnak, mert ezt a mai napig nagyon szeretjük itten az Elbától keletre…
…és semmi más nem fogja össze őket, csak az a bizonyos „kálmánbácsis” hang, egy bölcs, tapasztalt, mosolygós-keserű elbeszélő hangja, aki maga se tud semmit biztosra, sőt. Mindent csak pletykából, hallomásból, újságból (amelyeknek hinni, ugye, nem lehet), anekdotából, de azt is vagy tíz éve hallotta attól, aki ott volt, amikor mesélték… Aztán persze pont a cselekmény legfontosabb fordulatain nagyon vigyáz, hogy beiktasson maga helyett egy másik mesélőt, aki lehetőleg még nála is megbízhatatlanabb, és azzal adatja elő, hogy mi történt (ha igaz).

Aztán néha felkapja az ember a fejét, hogy nézd már, nem összeértek a meseszálak? Addig kanyargatta Kálmán bácsi, hogy a végén cselekménye lett a regénynek! Ilyet se tud más.

De Miloszlávot még mindig utálom. Abból nem engedek. Az mekkora balfék már, a romantikus hősi ábrázatával, a szeplőtlen lelkével meg az idealizmusával együtt. A megszemélyesült balszerencse. Valahányszor szegény Apolka szörnyű bajba kerül, Miloszlávot hat kilométerre nem lehet fellelni, de mihelyt kicsit jobbra akarna fordulni az Apolka sorsa, Miloszláv abban a pillanatban megjelenik (komolyan mondom, mint a rugós bohócfej a dobozból), és bejelenti, hogy Apolka sorsát senki másnak nem szabad jobbra fordítani, csak és kizárólag neki. Jézusom, mint az óvodában… és ezt el is hiszi… meg Apolka is… látszik, hogy semmit nem tud szegényke a világról… de hát csoda?…

Ezt 2015. február 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

2015. január 2. 

Harmadik újraolvasás vége.
Ez a szöveg minden olvasással jobb lesz. Hogy a bánatba' csinálja? 
Még emlékszem az első olvasásra, voltam vagy tizenhat éves, és nem értettem, mi a baj a Vauquer-házzal, nekem annyira hangulatos… hát, azt hiszem, felnőttem, mert most már értem. Sőt, azt a keserű-sötét humorát is értem. Aki a regény elejét olvassa, erre figyeljen oda: mi a kapcsolat emberek és tárgyak között, miben hasonlítanak és hogyan hatnak egymásra? Ha erre rááll, akkor biza fejbe fogja vágni az első harminc oldal, utána pedig belefeledkezik a regénybe.

Már gond nélkül értem a kiáltó ellentéteket is pazarlás és nyomor között, értem a kedélyes és szellemeskedő beszélgetéseket a nagy semmiről, a szereplők közötti bonyolult érzelmi viszonyokat, és azt a mérhetetlen önzést, amelybe gyakorlatilag mindenki belegabalyodik így vagy úgy. Hogy Goriot apó az utolsó csepp vérét odaadja a lányaiért, de magasról tesz arra, hogy a másik apa fiát meggyilkolják. Hogy az orvostanhallgató napokon át el nem mozdul a betegágy mellől, jó darab ideig gyakorlatilag egyedül ápolja, de azért közben tanulmányozza is rajta a rendkívül érdekes betegséget. Hogy nemhogy a házasságot, még a házasságtörő szerelmeket is a pénz és a rang utáni vágy motiválja, még akkor is, ha akár a férfi, akár a nő szabad akaratából választ.
Ja, és most már, hogy a sorok között is tudok olvasni, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy – nem lövök le poént, nem mondok nevet – az egyik legéletrevalóbb szereplő, aki hosszú ideig képes igazi szeretettel fordulni a másik felé, meleg. Semmi tettlegesség nem történik, sőt, még a mondott szereplő akarja a leginkább megházasítani az illetőt. De látszik, hogy szereti, ezt az én koromban már nem lehet félreérteni. Még egy alig bújtatott vallomás is elhangzik, persze akkor, amikor már mindenhez késő. (Megj.: Azóta ellenőriztem a szakirodalomban. Feltaláltam a spanyolviaszt, azaz mindenki tudta, csak én nem.) 

Kitűnő ötlet volt ezt a történetet kalandregényként megírni. Mert az. Rastignac útja Párizs nyomornegyede és legelőkelőbb palotái között a kalandregény sablonjait követi, szinte minden szereplőért lehet és van is ok izgulni, fordulat akad bőven. Ami nagyon durva: Párizs legmagasabb rangú asszonya és a szökött fegyenc ugyanolyan erkölcsiségre tanítják Rastignacot.

Azt, hogy ez a Lear király története a XIX. századi Párizsba átültetve, már biztosan rengetegen elmondták előttem. A mese, amelyet a Lear király feldolgoz, persze jóval régebbi, és abban a két idősebb, gonosz lány mellett ott van a harmadik, a legkisebb, aki igazán szereti az apját. A Lear királyban a harmadik kudarcot vall… a Goriot apóban meg már nincs is.

Abban viszont, amit a könyv sejtet, hogy léteznek MÉG (és tessék különös hangsúlyt helyezni erre a MÉG-re és a benne rejlő időbeliségre, vagy inkább szorongásra) tökéletes, magányos és hibátlan tiszta lelkek, a gyermekkor ártatlanságában és/vagy vidéki visszavonultságban, na, abban nem hiszek. Tipikus nagyvárosi gondolkodás, mondhatnám. 

10/9

– —- –

2020. január 12. 

Újraolvasás. Mióta ezt megírtam, már a második, mert 2018-ban is tanítottam.

És most fölment tíz pontra ez a galád. Úristen, de jó vót.

Megint észrevettem egy csomó mindent, amit korábban nem, és tisztára megrendített. Nem a Goriot apó sorsa. Mellékszereplőkre gondolok. Pluszban: ti tudtátok, hogy ennek az embernek nemhogy van humora, hanem még nem is kizárólag keserű és sötét? Én most jöttem rá.

És most nagyon sürgősen szeretnék egy másik Balzac-regényt, mert amúgy én ettől az embertől még elképesztően keveset olvastam. Csak hát az van, ami szokott lenni, hogy megint öt könyv érdekel egyszerre, az időnyerőmet meg még mindig nem küldték a Mágiaügyi Minisztériumból, írok már nekik valami reklamációt, ezt így nem lehet.

Azok után, hogy már száz oldalt elolvastam a Gargantuából, és az ismeretlen szavakat ki is írtam, tanultam is, határozottan érzem a késztetést, hogy Balzacot is franciául folytassam. Rabelais-nál nem lehet nehezebb.

Utóirat: Balzacban amúgy az a jó, hogy ha az embert történetesen nagyságrendekkel jobban érdekli a mellékszereplők sorsa, egész biztos talál olyan szöveget, amelyikben ők válnak főszereplővé.

10/10

FRISSÍTÉS: Azóta elolvastam több folytatást is, itt írtam az egyikről, itt a másikról. Itt pedig Rabelais könyvéről írtam.