Újraolvasás vége.

Töprengés.

Amihez kétség nem fér: ez a könyv gyönyörű. Nem amiről szól, hanem ahogy meg van írva. Hajszálpontos megfogalmazások, néhány mondattal megragadott hangulatok, élénk színekkel kiemelt, apró képek, mint egy japán festményen. A dolgok sokszor önmaguknál többet jelentenek. Szavak patikamérlegen kimérve, szerkesztés körzővel-vonalzóval, mindenre éppen annyi idő és hely jut, amennyi kell. Oldalanként legalább ötször olyan nyelvi gazdagság csap szembe, amelyet csak irigyelni tudok, szerzőtől is, fordítótól is. Mintha nem is regényt olvasnék, hanem verset. Kb. annyi energiát fordíthatott rá Flaubert, mintha majd négyszáz oldalnyi verseskötetet hozott volna össze.

És közben azok a végtelenül nevetséges és mégis sajnálni/utálni való szereplők, egymás mellett elcsúszó gondolatvilágukkal, ahogy mind bezárkózik a saját világába, és a saját korlátoltsága vagy gőgje miatt nem lát ki belőle, nem látja meg még azt sem, aki közvetlenül mellette eszik, alszik, lélegzik. A férj nem ismeri a feleségét, a feleség a férjét, a szülő a gyerekét, a szeretők egymásban csak a saját vágyaik kivetülését látják, és vagy nagyon meglepődnek, vagy meg is sértődnek, vagy éppen észre se veszik, ha nem azt kapják, amit vártak. Balzac elég sötét képet fest a testi-lelki nyomorúságról – Bovarynénak még ez a Balzac-világ is csodavilág, amelytől boldogságot remélne, de amelybe csak kintről, lábujjhegyen kukucskálhat be.

Bár ki tudja? Ha bejutna abba a világba, amelyre vágyik, valószínűleg azzal is csak percekig lenne elégedett. Tényleg „női Don Quijote” – de az ő példáján látszik igazán, mennyi esze volt Don Quijoténak. Esze bizony. Mert ő pontosan tudta, hogy az eszménykép az eszmények világában tartózkodik, és meg sem szabad próbálni elérni.
Emma ezt nem tudja. De nem tudja ám Léon se, Justin se, akik ugyanolyan megrögzött eszmény-kergetők és légvárépítők, mint az asszony, akit szeretnek. Rodolphe túlságosan gyakorlatias(nak hiszi magát) hozzá, hogy ebbe belegondoljon – ő azt nem veszi észre, hogy a gyakorlatiasságával szerzett függetlensége azért olyan könnyű, mert üres –, Charles viszont szerintem legalábbis sejti. Akármilyen buta a szentem. Számára a felesége az eszmény, akit távolról csodál még akkor is, amikor közvetlen közelből látja-hallja. Elfogadja az asszony lelki-szellemi felsőbbrendűségét (bár ezt a férjet aztán igazán nem nehéz felülmúlni), végtelenül tiszteli és imádja, de meg sem próbál közelebb jutni hozzá. Talán nem is akarja észrevenni, hogy csalják.

Persze könnyű kívülről nevetségesnek ítélni Emmát. Könnyű mondani, hogy bolondság volt az amúgy elég rémes ízléssel megválasztott, és gyakorlatilag kábítószerként használt olvasmányaival azonosítani az életét, és azt képzelni, hogy majd Scott-regényhősök jönnek vele szembe az utcán. Így is lehet nézni a sorsát, persze. De úgy is, hogy: íme, egy asszony, aki többet akart, mint amennyit a társadalmi helyzete megengedett neki – az vesse rá az első követ, aki mindennap reggeltől estig maradéktalanul elégedett az életkörülményeivel.

Ezt 2015. január 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Szerettem volna jobban szeretni ezt a könyvet, de így sem bántam meg, hogy elolvastam. Az alapművek közé tartozik, az biztos. De nem könnyű olvasni, az is biztos. Még nekem se. És nem azért, mert egy kegyetlen szibériai büntetőtelepen játszódik, és egy elítélt nézőpontjából látjuk „a holtak házát”.
Van ugyan neki kerettörténete – egy hajdani elítélt feljegyzéseit találják meg és adják ki –, de elég átlátszó. Elég gyakran megfeledkezik róla az elbeszélő, hogy ő tulajdonképpen egy zárkózott feleséggyilkos. Ki-kiszalad a száján, hogy politikai okból ítélték el – ahogyan Dosztojevszkijt is.

Nem egyszerűen önéletrajz ez mégsem, sem nem kizárólag a büntetőtelepek bemutatása. Amire mindvégig koncentrál a könyv, az az ott élő emberek, a fegyencek közössége. Beszél eleget a kényszermunkáról, az egészségtelen közegben átélt testi szenvedésekről és azokról az apróságokról, amelyekre nem is gondolunk, ha fogságról beszélünk, pedig igencsak keservessé tudják tenni az ember életét (pl. hogy soha egyetlen percig sem lehet egyedül, vagy hogy megfosztják minden kultúrától). De nem ez az igazán fontos. Hanem ahogyan rendre felbukkannak a különböző figurák, sikkasztók, gyilkosok, kémek, tolvajok, ritkábban ártatlanul elítéltek is; ahogyan közösséggé szerveződnek, rétegződnek, konfliktusba kerülnek, kibékülnek, dolgoznak, ünnepelnek, imádkoznak, nevetnek, tanulnak, terveket szőnek. És ahogyan az általuk elkövetett (vagy el nem követett) vétkeket ütközteti, kimondva vagy kimondatlanul, a törvénnyel. Meg azzal, ahogy a törvény képviselői viselkednek. Gyakran kegyetlenebbül, mint maguk a bűnözők.
Két-háromoldalanként akad valaki, akit „talpig becsületes”-nek, „derék ember”-nek, „szelíd, vallásos ember”-nek jellemez az elbeszélő, ráadásul folyamatosan azt a szót használja rájuk, amelyet az orosz nyelv az elítéltekre kitalált: „szerencsétlenek”. Ha egy szóval kéne összefoglalnom a könyvet, az talán a megbocsátás lenne. Vagy az irgalom. Mindvégig azt sugallja, és sikerrel, hogy itt hatalmas energiák, valódi tehetségek bűnös elpazarlása folyik; hogy ezek az emberek nem érdemelték meg a sorsukat, és ha vétettek is, a törvény bűne nagyobb, amikor ennyire aránytalan szigorúsággal bünteti őket. Ezt így, hogy „a törvény bűne” nem mondja ki sehol, de így is sokkolhatta a közönséget a maga idejében. Még akkor is, ha ellensúlynak beiktat néha olyan aljasságokat, vagy éppen hátborzongató rémtörténeteket, amelyeket a rabokról terjesztenek, vagy ők saját magukról, és amelyekért tényleg nem lehet az illetőket sajnálni.

Nagyon meglepődtem azon, ahogy a rabok elkülönültek egymástól. Azt gondolná az ember, hogy ahol mindenki egyformán kényszermunkára van ítélve, mindenki egyazon helyre van bezárva, és bárkit bármilyen munkára kivezényelhetnek, ott legfeljebb az jelenthet különbséget a foglyok között, hogy ki mennyi idő múlva szabadul. De nem. A nemesember, az ott is nemesember, csak fordított előjellel: a parasztot sokkal könnyebben befogadják, sokkal hamarabb köt barátságokat. A nemest erősen kirekesztik maguk közül a rabok, hiába ugyanaz a nyomorúság a sorsa. Évek munkája kell ahhoz, hogy megszeressék. És az sem mindegy, hogy ki milyen nemzetiségű: felbukkannak itt lengyelek és tatárok is, akiket még a vallásuk is elkülönít az oroszoktól. Ezek a szakadékok mindvégig meg is maradnak, legfeljebb hidat ver rajtuk keresztül a szeretet.

Amit nem szerettem: a szöveg végtelen egyhangúsága. Belegondolva teljesen logikus persze, hogy egy olyan életformát, amelyet éppen az egyhangúsága tesz keservessé, egy ilyen száraz, egyáltalán nem regényszerű, inkább szociográfiára emlékeztető beszámolóban mutasson be a könyv, de attól még idegesített. Időnként nagyon is. Pedig én aztán elég sokat kibírok ezen a téren. Hanem hát ez az én ízlésemnek a hibája. Úgyhogy a négy csillag az élménynek szól, nem a könyv esztétikai értékének.

Ezt 2015. január 24-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Műfajteremtő antiutópia (mai divatos nevén disztópia, lassan kezdem megszokni) a legkorábbi szovjet időkből. Minőségét jelzi, hogy hazájában elég sokáig be volt tiltva, és hamarabb jelent meg angolul, mint oroszul.

Szegény Platón, ha tudta volna, mit indít el azzal a hideglelős Államával, lehet, hozzá se fog. Ez a könyv is onnan indít, rögtön az első lapokon belecsap a lecsóba: XXX. századi szereplői a tökéletes boldogságot megvalósító államot akarják, és ennek érdekében lemondanak a „szertelen szabadság”-ról… sőt mindenféle szabadságról. Név nincs, magántulajdon nincs, család nincs, falanszter van, csak nem úgy hívják. Ja, és mindennek az ára az, hogy a külvilágtól teljesen elidegenedjenek, fallal válasszák el magukat a káoszt jelentő természettől.

A Molyon elég alacsony százalékon áll, annyit azért nem érdemel. Az olvasókat valószínűleg a stílus taszíthatja leginkább. Az egyes szám első személyű elbeszélésmód szaggatott, zaklatott, a mondatok rendszeresen nem fejeződnek be, sokszor „összedobált” hatást keltenek, és a párbeszédek szeretnek éppen egy másodperccel az előtt abbamaradni, hogy az olvasó felfogná, melyik szereplő mire jött rá. Nekem filmszerű ez az egész: mintha csak felvillannának egyes képek, nyomasztóan fura megvilágításban, gyors egymásutánban összevágva. Nagyon távol áll a mai ízléstől a húszas évek avantgárdja, de ha csak egy expresszionista filmet megnéztek, mondjuk, a filmtörténet első thrillerét, érteni fogjátok, miről beszélek.*

Szerintem pont ilyen stílus illik a főszereplőhöz, aki szinte mindenestül korának gyermeke, nemcsak elfogadja a körülötte levő világot, hanem szeret is benne élni, és amikor rájön, hogy nincs abban a világban minden rendben, akkor keményen megharcol saját magával, a belénevelt erkölcsiséggel is, nemcsak a rendszer támogatóival. Ő maga sem más, mint támogató, a feljegyzéseit is ezért kezdi írni. (Más kérdés, hogy hamar ellentmondásba kerül a saját kezdeti céljaival.) Amíg nyugodt az élete, a mondatai is kiegyensúlyozottak. Amikor megszűnik a nyugalom, a mondatok is darabokra törnek.

Az, hogy a regény sci-fi is, kevésbé hangsúlyos – vagy csak én nem értettem kristálytisztán a tudományos fejtegetéseket. Matekos sci-fi, hát ilyen is van. A matematika elvontsága is tökéletesen illik egy olyan regényhez, ahol nevek helyett számaik vannak az embereknek, és a szám sem őket jelenti, hanem a helyet, ahol laknak. A világuk pedig a geometria szabályainak megfelelően épül föl.

Szóval igazából nem is tudom, miért akartam tőle egy pontot levonni… de biztos, hogy szubjektív oka volt. Mostanában nem szeretnék antiutópiát olvasni. Majd később.

Ezt 2018. március 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, szinte minden ismerősömtől csak dicsérni hallottam. Nekem már nem adták fel kötelezőként. Pedig erről a könyvről szívesen beszélgetnék én is, ma is, bárkivel. Nemcsak kor- és társadalomrajznak kitűnő; nemcsak a természet és az ember szoros, bár távolról sem idillikus kapcsolata bontakozik ki belőle. Ez pont elég lenne, de a könyv ennél több.

Ami a társadalomrajzot illeti, soha életemben nem jártam Kirgizisztánnak még a közelében sem, de azt hiszem, a kép nagyon is hiteles. És ismerős. Ősi hagyományok (jurta, állattartás, versenyjátékok) vegyülnek újfajta törekvésekkel, aztán hol az egyik bizonyul értékesebbnek, hol a másik. A kép nem fekete-fehér. Pedig őszintén szólva azt hittem (könyörgöm, egy hatvanas évekbeli kisregényről beszélünk, amely a Szovjetunióban jelent meg, és x darab állami díjat kapott!), hogy majd legalábbis csöndesen a szovjet rendszer oldalán billen alá a mérleg – és nem. Annyira nem, hogy az izgalmasabb részeknél az egyik énem soronként döbbenten kérdezgette a másiktól: hogy lehetett ezt megjelentetni? hogy adhattak ennek díjakat? hogy lett belőle szó szerint bestseller?

Arról nem is beszélek, hogy valahányszor egy gépkocsi megjelenik a színen, az szinte fizikai fájdalmat okoz a korábbi természetleírások után. Azzal olaj jön, alkohol, izzadságszag és szitok. No de hogy a kolhoz, amelyért Tanabaj annyit küszködik, az fosztja meg mindentől, ami kedves neki? Meg azok a címeres gazemberek a vezető pozíciókban, akik Tanabajt meg se látják (mint ahogy nem látják mindazokat, akik az ételüket, ruhájukat, fekhelyüket, közlekedési eszközeiket, a fejük fölé a fedelet adják), csak az érdekli őket, ami megfoghatatlan: az egymással való rivalizálás és a hatalom? Ilyet leírni, kinyomtatni, díjjal jutalmazni? „Hát hol marad a fegyelem?!” És ami a legjobban fájt: hogy ez a „mindent megkövetelnek, semmit nem segítenek, de Isten őrizz, hogy felemeld a szavad, mert azt még jobban megbánod, te is meg a családod is” – ez a hozzáállás bizony átkel az országhatárokon.

A megfogható és a megfoghatatlan: azt hiszem, ezzel az ellentétpárral lehet legjobban megvilágítani a természetben élő emberek és a fölöttük uralkodó hatalom közötti ellentétet. Mert a természetben élő embernek nem jut hatalom, legfeljebb egy egészen rövid időre, és akkor sem tud élni vele: élete legnagyobb hibáját követi el. A víz, a föld, a só, a széna, a trágya, a ló, a juh, a kisbárány, a holttest, a vasvilla – mind megfogható, megismerhető, szerethető, siratható. Ez persze egy pillanatig se jelenti azt, hogy a természet, a kirgiz hegyek és a sztyepp valami álmodozásra való idill helye volna. Közömbös, nem ismer irgalmat, alkot és pusztít, olykor ugyanazon az egyetlen napon. (A juhnyájas részt szerintem az életben nem fogom elfelejteni.) De mindig megfogható. Azok viszont, akik a munkát elrendelik, a parancsot kiadják, a hibát kárhoztatják, a büntetést kiróják: megfoghatatlanok, kisiklanak az ember kezéből, puszta fantomok, akikkel harcolni nem lehet, mert saját magát szúrja meg az ember. Mégis nagyobb erejük van, mint a víznek, a földnek, a lónak. Ember legyen, aki ezt felfogja. Tanabajnak, azt hiszem, van elég esze felfogni. Csak éppen semmire se megy vele, mert megoldani ettől még nem tudja a helyzetet. Úgy általában Tanabaj szinte mindig hibázik, ha ezekkel a fantomokkal kerül érintkezésbe. Kicsúszik a lába alól a talaj, a szavai elfogynak, az olvasónak meg sírni volna kedve.

Írok itten mindenféléről, szegény Gülszári meg mintha ki is ment volna a fejemből… pedig nem ment, hiszen őróla is írtam: a sárga „poroszka ló”-ról. Méltó párja Tanabajnak, sőt időnként az volt az érzésem, mintha Tanabaj másik énje lenne. Aki nem önmagáé, de nem is azé a gazdáé, akit szeret – aki számára ismeretlen, érthetetlen érdekeknek köteles engedelmeskedni – akit nyereg alá, majd járomba törnek, elveszik a szabadságát, az erejét, mindazt, amivel védekezhetne, és magányossá teszik – aki örökké fut, rohan („siet”, ahogyan Tanabaj), és akinek végül nem is marad más, csak a futás, puszta illúziója a szabadságnak. Mindig a nap felé.

A regény első harmada tetszett a legjobban, abban is az, ahogyan a napról beszél. Sűrűn, szinte minden harmadik oldalon felbukkant, sokszor és sokféleképpen, de mindig úgy, hogy szinte tapinthatóvá („megfoghatóvá”) vált maga is. De mindig csak „szinte”. Ezt az egyet soha nem érheti el sem a ló, sem a lovasa, akárhogy száguld feléje. Embertől, földtől független erő.

Ez tetszett. De a többit se fogom elfelejteni. Nagyon szép könyv ez, maradandó érték.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. március 1-én írtam.

Pontszám: 10/9

Ez a kis könyv a maga százharminc darab borítéknyi méretű oldalával újraolvasásért kiált!
Ha már az írónak volt pofája ilyen rövid lére ereszteni ezt a könyvet… Ebben tényleg egyetlen fölösleges szó nincs, pedig de jól esne… Marad az elölről kezdés.
NB: Okos ember nem olvassa rövid könyv fülszövegét. Bevésendő.

Az első szakasz, mint egy verseskötet. Szinte bekezdésenként lapoz az ember, szaggatottan, kihagyásokkal. Északi népballada versszakai. Vadászat, állat, ember, kavics, hó, sarki fény.
A második, mint egy hosszú éjszakákon mondott kegyetlen mese, bibliai nyelven beszélő szegény Down-kóros lányról, árva fiúról, főképpen halálról. Meg egy nagy rejtélyről. Arról a fajta rejtélyről, amelyik annyira jó, hogy az ember sajnálja megfejteni. Bár szerencsére oly ügyesen van megírva a könyv, hogy a rejtély ettől nem sokat veszít.
A harmadik szakasz a ballada folytatása, ember és állat közötti végzetes kapoccsal, és megértett összefüggésekkel. Mert persze minden mindennel összefügg.

A háttérben meg a XIX. századi Izland, a babonáival, előítéleteivel, félelmeivel, komorságával, hidegével. Csúf világ, nem esne jól lakni benne, mégsem a brutalitás itt az egyeduralkodó. Ahogy az elhagyottak egymásba kapaszkodnak, és nem hagyják egymást cserben sem életükben, sem halálukban, az valami gyönyörű.
Már megint beletenyereltem a felnőttmese-szekcióba. Gyerek kezébe nem való. Kicsi koromban féltem Andersen meséitől. Ettől a mesétől sírva szaladtam volna ki a szobából. De most szeretem. Valószínűleg azért is szerettem, mert amikor felfogtam a népmesei-balladai logikát, akkor már sejtettem, hogy itt – akár tetszik, akár nem – semmiféle halál nem végleges. És csodáltam a stílusát.

Érdemes elolvasni az utószót is, sok mindent megmagyaráz, amit az izlandiul nem tudó olvasónak sajnos nem pótol a fordítás.* Ezért is akarom elölről kezdeni. Elteszem szépen A kígyó pillantása meg az Abban a Házban mellé.

* Én tulajdonképpen már elég régen szeretnék izlandiul tanulni.** De komolyan. Mióta egyszer egyetemista koromban a kezembe került egy izlandi-angol szótár. Annak a nyelvnek valami olyan fantasztikusan ősi a hangzása. Mintha az ember az Ómagyar Mária-siralom nyelvén hallgatná a híreket.

** Meg persze oroszul, walesiül és litvánul. Álmodik a…

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. február 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.

Nem örülök neki, hogy a „Nóra” címmel vált elterjedtté a darab Magyarországon. Így olyan, mintha csak Nóráról szólna az egész, mintha kizárólag az ő problémája állna a darab középpontjában, pedig nem. Ezért sokkal jobb a „Babaszoba” vagy „Babaház” fordítás, amely a norvég címnek megfelel. Ebben a darabban mindenki játszik vagy játszani akar valakivel. És persze valamit. Szerepet.

Színházban színházban színház. (Matrjoska-baba.) A nézők előtt zajlik a játék, amely arról szól, hogy mindenki szerepet játszik, és közben, hogy teljesen egyértelmű legyen a dolog, és senki el ne hibázhassa, jelmezbált is rendeznek. Szép kis karácsonyi történet, amelynek a szereplői maszkot viselnek, és nem mindenki kellemes dolgokat rejteget alatta.

Torvald azt játssza, hogy ő a gondos, lelkiismeretes, tiszta nevű ügyvéd és bankigazgató, mellesleg mintaférj és felelős családapa (a feleségének is inkább apja, mint férje). Nóra azt játssza, hogy gyermeteg, üresfejű, meggondolatlanul költekező, ám szeretni való baba-feleség. Mindkettőjüknek tetszik ez a szerep, lubickolnak benne. Rank doktor azt játssza, hogy joviális, udvarias jóbarát. Neki nem tetszik ez a szerep. Krogstad, hogy aljas intrikus, aki zsarolástól se riad vissza. Neki se. Kristine… na, neki elege van a szerepekből. Nem hajlandó többé hazudni, és másoktól se bírja hallani a hazugságot.

És robban a bomba.

Egy szép karácsonyon, néhány óra leforgása alatt mindenki leveti az álarcot. Nem hosszú időre, alig néhány percre. Aztán lehetne játszani tovább, kinek melyik szerep tetszik, esetleg álarcot váltani, ha a régi már unalmassá vált. Csak hát van, aki olyat lát a másik maszkja alatt, amit nem bír elviselni.

Nem akarok lelőni egy poént se, csak annyit mondok: aki olvassa a darabot, a tükörhatásra figyeljen. Ahogyan az egyik emberi kapcsolat mintegy ellenpárja a másiknak. Más-más alapra építkeznek, tehát másmilyen az épület teherbírása is.

Ezt 2015. január 26-án írtam. Akkor még nem volt ennek a fordításnak önálló kiadása, 2022-ben már van.

Pontszám: 10/10

Idáig nem tudtam, hogy más nyelveken is létezik az a kifejezés, hogy „az istenadta nép”, pont ugyanezekkel a konnotációkkal, mint magyarul. Most már tudom, hogy az oroszok is ismerik, „люди нашего царя” formában, és nem Arany János írta le nekik a XIX. században, hanem Nyikolaj Szemjonovics Leszkov, nagyjából ugyanakkor. Őt idézi a kötet címe. Akikről pedig a kötetben Ulickaja ír, azok minden értelemben kimerítik „az istenadta nép” fogalmát. Csak éppen nem magyarok. Hanem oroszok. Jaj, NAGYON oroszok! 

Ez a kötet, ahogyan a fülszöveg ígéri, nem több, nem kevesebb, mint mese. Olyan, mintha leülne veled szemben valaki, és elkezdené, ahogy kell, kilencszázhúszban, aztán addig fel nem kelne, amíg el nem jutott napjainkig. Neked meg csak annyi a feladatod, hogy néha bólogass, néha rázd a fejed, általában meg részvéttel figyelj. Beleszólni nem kell. Ahogy én szeretek mesét hallgatni, éppen úgy. 

Némelyik novella évtizedeket sűrít össze néhány mondatban, más novellák néhány órát vagy percet tágítanak ki. Némelyik kiszámítható, némelyiktől őszintén meglepődsz, van közöttük rémisztő, undorító, megható, mulatságos, sőt, még olyan is, amelyik happy enddel végződik. Az elbeszélő mindig tudja, hol kell belecsapni, és hol kell abbahagyni, és mindig mindenre tudja a megfelelő kifejezést, és azt is pontosan tudja, minek mennyi teret kell szentelni. Olyan ember benyomását kelti, aki szeretettel, okos szemmel, bölcs és (ön)ironikus kívülállóként figyeli a környezetét, de legfeljebb elvétve és visszafogottan ítélkezik.

Jó volt olvasni. Megérdemli a világhírt.

Ezt 2015. február 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kétszer elolvasva, közvetlenül egymás után, pont egy óra alatt.

A közös élmények közösséget teremtenek. Tökmindegy, hogy végigcsináltad, láttad, vagy akár olvastad azt az élményt. Ez a könyv meg ilyen közös élményekkel van tele. Sajnos.

Ráismerés átlag két soronként.

Saját életre, mások életére.

Ezzel egy szinten egy rakás József Attila-, Berzsenyi-, Kölcsey-, Petőfi-, Madách-idézetre (stb.).

Szavak mindenhonnan (mindennapi párbeszédekből, hivatali életből, filmből, reklámból, abszolút kanonikus magyar irodalmi szövegekből) összegyűjtve, sorba rakva, éppen a nekik megfelelő rendben, ritmus és rím hibátlan, kivéve, amikor mégse, mert amikor közönséges hétköznapi testi-lelki sivárságról ír az ember verset, akkor az lehet játékos, de tökéletes nem.

Megérdemli a könyv a nagy olvasottságot, a folyamatos újrakiadást.

Egy kifogásom van ellene, de az nem pontlevonós: nekem kicsit túl pesti. Bocsásson meg a világ, én reménytelenül vidéki vagyok. 

Köszönöm az ajánlást, Ági! (Aki szintén vidéki.)

Ezt 2014. december 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Nem szeretném ismételni magamat, úgyhogy ha valaki arra kíváncsi, hogy úgy általában miért érdemes Voiculescut olvasni (esetleg arra, hogy én mitől kezdtem rajongani), az forduljon pár nappal ezelőtti értékelésemhez, melyet Az álombeli őz című kötetéről írtam. Itt és most csak arról fogok írni, amit konkrétan ennek a kötetnek az olvasása közben gondoltam.
Először is azt, szinte végig, hogy Az álombeli őz inkább az én ízlésem szerint való volt. Ebbe a kötetbe érzékelhetően azokat az írásokat válogatták össze, amelyekben több az anekdotikusság és életképszerűség, kevesebb a népmeseiség és mágikusság. Még akkor is igaz ez, ha két elbeszélés mindkét kötetbe belekerült, más-más fordításban.
Tehát az az olvasó, akit érdekelne egy kötetnyi, Havasalföldön, Moldvában és Dobrudzsában játszódó, az 1940-es és 1950-es években írott, romantikus stílusú, ennek ellenére abszolút korszerű próza – de a mitikus-mágikus meséket nem szereti –, az inkább a Bölényfejet olvassa.
Még akkor is jól fog neki esni, ha amúgy ezek az elbeszélések azért botladoznak esztétikailag itt-ott. Némelyik fölött szerintem elaludt az író, és felébredve nem pontosan emlékezett, hogy hol tartott. :) De a történetek vége továbbra is megbízhatóan kiszámíthatatlan.*
Ami ennek a kötetnek számomra az igazi különlegességét adja, az a fordítás nyelve. Először csak csodálkoztam rajta, aztán egészen beléje feledkeztem. A fordító ugyanis köznyelvet használ ugyan, de oldalanként legalább kétszer – nem kétlem, hogy szándékosan – át-átcsúszik székely nyelvjárásba. (Különösen ott, ahol a szereplők érzékelhetően románul is tájszólásban beszélnek, csak a Kárpátok másik oldalán.) Mintha mondaná: „annyira kell nekem ezt a Voiculescu, hogy erdélyi magyar írót csinálok belőle.” 

* Közben hírelem ám az írót, már sikerült egy kolléganőmmel elolvastatni Az álombeli őzet, ő fogalmazta meg a következőket: minden történetet olyan érzéssel kezd olvasni az ember, hogy ezt a sablont már ismeri, olvasta valahol; aztán kb. a felénél rájön, hogy dehogy ismeri, becsapták. 

Ezt 2014. december 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Minden elismerésem a kötet szerkesztőinek, fordítójának, sőt még a kötetterv készítőjének is. Ezt a kicsi kötetet így összerakni igazi művészet volt.
A címlapja tetszetős (elárulhatom, hogy részben emiatt vettem meg), a kemény borító még mindig tökéletes állapotban van, a könyv egy kézben elfér, éppen olyan könnyű tartani, mint olvasni. Rövid történetek, egy-két szereplővel, egy-egy vidám vagy keserű, de mindenképpen otthonosan átélhető élethelyzettel, no meg nem kevés iróniával: gyorsan átrepülhető, jó kis szövegek. (Kivéve az utolsó kettőt.) Felhőtlen szórakozást persze nem itt kell keresni, na de nem is azért kezd bele az ember egy realista novellákat tartalmazó kötetbe, mert felhőtlenül szórakozni akar.

Több szempontból is meglepő élményt nyújt a kötet. A szerző, Rūdolfs Blaumanis* a lett irodalom nagy klasszikus novellistája a XIX. század végéről. Ennyit tudtam, mielőtt belefogtam a kötetbe. Nagyjából a kötet kétharmadáig folyamatosan piszkált is a bizonyos déjà vu, miszerint én ezt a stílust, ezeket a szereplőket, ezeket a történetmintákat valahonnan már nagyon régről ismerem, de ha négybe vágnak, se tudom megmondani, hogy a kései Móricz, Tömörkény István, esetleg Petelei István, vagy ki az, akire Blaumanis emlékeztet? Lényeg, hogy 1. gyalázatosan régen olvastam a századforduló környékének magyar novellisztikáját, és ideje újra előszedni, 2. már megint kiderült, hogy bőven van mondanivalónk egymásnak, sok kicsi országnak itten az Elbától keletre. Ezek az írások nemcsak a korabeli lett faluban, hanem szinte bárhol máshol, nálunk is játszódhatnának, íródhatnának. Legfeljebb azzal árulják el magukat, hogy időnként szókimondóbbak a magyar kortársak műveinél, és szerintem durvábbak is.

Meglepődtem olvasás közben azért is, mert ahhoz képest, hogy 1956-ban adták ki a kötetet, ráadásul oroszból fordítva, nem teng benne túl az ideológia. Na jó, hát a gazdagok csúfak, önzők és/vagy gonoszok, a szegények szépek és többnyire jók**, de valahogy tudnak valamit ezek a novellák – megfejteni még mindig nem tudtam, hogy mit –, amitől elfogadom a szereplőket olyannak, amilyenek, és nem zavarnak a szélsőségek.

Ami pedig a szerkesztést illeti, hát az profi. Rögtön belecsap egy nagyon egyszerű, mégis a maga módján az első sortól az utolsóig hatásos kis szöveggel – aztán jönnek sorban szomorúak, keserűek, humorosak, sírni valók, persze többnyire kiszámítható végkifejlettel – aztán mikor már jól beleringatta magát a hangulatukba az ember, már ki is választotta magának kényelmesen a legjobban tetsző novellát, na, akkor jön a két utolsó, hosszabb elbeszélés.
„A halál árnyékában”, az úgy fejbe vágott, hogy utána egy darabig nem tudtam folytatni a kötetet. Nem tudnék cselekményleírás nélkül idézni belőle, de azt… azt mindenkinek el kéne olvasni. Az az írás nem játszódhatna akárhol. Csak ott és csak akkor, a XIX. század végi Lettországban, ahol egy csoport tengerparti halász a jégen dolgozik, és hirtelen elválik a parttól a jégtábla, aztán sodródnak bele a végtelen hidegbe. Az odavág. Bocs. Még mindig a hatása alatt vagyok. Az utolsó elbeszélés pedig éppen az ellentéte: Rigában, a nagyvárosban játszódó, elejétől végéig mulatságos kis történet, amely száz év alatt se vesztett a humorából egy grammot se.

Így utoljára még pár dolog, amit nem értek. Nagyon nem.
1. Hogy lehet, hogy ez a kötet összesen 3000 példányban jelent meg annak idején? Na jó, tényleg nem egy olcsó kiadás, kemény 10 Ft 50 f-t elkértek érte, és tényleg az égvilágon semmit nem ártott neki az azóta eltelt majd' hatvan év, tehát ebbe belerakták a belerakni valót. De miért nem terjesztették jobban? Ma alig lehet beszerezni. Könyvtárakban ha akad egy-két példánya még. Nekem nagy szerencsém volt az antikváriummal, de szerintem évekig várhatnék rá, ha direkt ezt keresném.
2. Hova a bánatba lett a többi Blaumanis-fordítás, amit a magyar Wiki jelez? Még a Mokka katalógusban se találom őket. Pedig a magyar Blaumanis-szócikk még elég részletes is, főleg ahhoz képest, hogy ennyire nem közismert a szerző neve. Kb. a litván verzióval van egy szinten, pedig nekünk sose volt szomszédunk Lettország.

* Avagy Rudolf Blauman, ahogy a kötet címlapja nevezi – mivel a kötetet nem lettből fordították, hanem orosz fordítást használtak hozzá –, avagy Rudolf Blaumanis, ahogy a magyar Wiki tiszteli; de az anyakönyvbe mégiscsak Rūdolfs Blaumanisnak írták bele.
** Továbbá úgy általában sok-sok személyes szomorúságot, bajt, sőt tragédiát okoz a vagyon, a létbiztonság utáni vágy, a nyomorból való kiemelkedés vágya – de ez, mondjuk, ideológiától teljesen független.

Ezt 2014. december 22-én írtam. 

10/9