…avagy miket nem talál az ember 50 Ft-ért egy könyvtári selejtezéskor? Klasszikus koreai novellákat! Az is bolond, aki ott hagyja. 
Kicsike kötet, rövid novellákból – könnyű kézbe fogni is, olvasni is. Nem mintha nem ütne nagyot minden írása, de semmi bonyolultság, semmi különös kulturális távolság, semmi, ami a megértést akadályozná. A történetek egyszerűek – és szomorúak. Vagy éppen keserűek. A szegénység, az szegénység Koreában is.

Csö Sza-he a húszas évek novellistája volt, és egyik-másik novellája, ha a neveket meg a helyszíneket kicserélnénk, akár elmenne korai Móricznak is. Mindenesetre a magyar olvasó számára is ismerős helyzetek bontakoznak ki, a szereplők pedig kivétel nélkül nyomorban élnek: a fiú, aki órákig tipródik, mielőtt pénzt merne kérni; a kisasszonyba reménytelenül szerelmes házitanító; a családja nyomorúsága elől messze földre menekülő apa; vagy az a másik apa, aki az éjszakai jeges áradatból igyekszik a családját kimenteni: egy-egy életkép.

A legjobban a Me-ual tetszett (talán ez a „leginkább távol-keleti”, ez mutatja azt a sajátos hangulatot, amit az ember egy távol-keleti történettől vár; éppen olyan szép, mint amilyen szomorú történet egy költői tehetségű, gyönyörű és tiszta lelkű cselédlányról) és a Meseszó (az egyik legegységesebb, egy darabból faragott történet, amelyben nem történik egyéb, mint hogy egy csapat szegény ember üldögél a tűz körül és mesél, de nemcsak a tűzből, hanem a beszédükből is csak úgy pattog a szikra).
A többi írás is jó – vannak közöttük lágyan mélabúsak, kínos-keservesek és haragos-naturalisták; szóval több hangon is tudott szólni Csö Sza-he. De ezek ellen mindig volt valami kifogásom.
Kivétel nélkül szörnyűséges eseményekről szólnak – nem kétlem, hogy ilyenek valóban történtek, tehát ezt véletlenül se rovom fel nekik –, szereplőik ki vannak szolgáltatva saját uraiknak, a kínaiaknak, a japánoknak.* Különösen csúf dolog az, hogy az emberek egymásnak se hajlandók segíteni. Sajnálkozva csapkodják össze a kezüket a társuk (szomszédjuk, barátjuk!) embertelen szenvedései láttán, de semmit nem csinálnak, amivel könnyíthetnének rajta.** Amivel bajom van, amit Csö Sza-he sajnos nem tud, az az, hogy hatásvadászat nélkül többet lehet elérni, mint azzal együtt. Az ilyen fájdalomnak soha nem lenne szabad „túlíródni”, még kevésbé giccsbe fordulni. Meg szerkeszteni se mindig tud az író: a novellái gyakran szakadozottak, ok nélkül ide-oda ugrálnak térben és időben. Ezért kap négy csillagot. Ugyanakkor szinte minden írásából magammal is viszek valamit, amit sehonnan máshonnan nem kaphattam volna meg.

Végül egy kis tiszteletadás: halvány fogalmam sincs, ki lehetett az a Csö Dzong-jal, de a kalapomat nagyon mélyen megemelem előtte. Egyedüli fordítóként van feltüntetve a kötet elején, lektor nélkül. Valahogy nem igazán hiszem, hogy itt született volna… Óriási kaland lehetett neki a világ másik végére jönni, megtanulni egy ilyen egzotikus nyelvet, mint a mienk, és lefordítani hazája egyik klasszikusát erre az idegen nyelvre, mégpedig nem is akármilyen választékossággal. Sehol nem bicsaklik a szöveg, nem látszik rajta az idegen stílus. A szerkesztés pedig egyszerűen profi, jobb nem lehetne.
Cotta molytársnak nagyon szépen köszönöm, hogy értékelésével felhívta a figyelmemet erre a kis könyvre.
A könyvtárnak meg, hogy leselejtezte. 

* Azért ilyen húszas évek után sajnos egyáltalán nem csodálom, hogy Észak-Koreában olyan diktatúrával végződött a dolog, amilyennel. (Ami persze nem ment fel egyetlen diktátort sem.)
** Nem is értem, miért haragudott meg az íróra élete vége felé a párt.

Ezt 2015. szeptember 10-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Sok mindent gondoltam, amikor ebbe a könyvbe belekezdtem, de hogy egy ókori életrajz ilyen frissen érdekes tudjon lenni… hát azt nem. Főleg úgy, hogy a bizonyos történelmi személyiségről (népszerű nevén: Sanyi) már azért elég sok mindent összeolvastam. Ennek ellenére még újat is tudott mondani a könyv! (Bár ennek értékét némileg csökkenti, hogy egy-egy számomra új információ szerintem a címszereplőnek is új lett volna. A latinta fedőnevű molytárs szerint a könyv helyenként simán elmenne ókori pletykalapnak. Szerintem is.)

A könyv sajnos hiányos – mármint nem az én példányom, hanem úgy általában nem minden része maradt fenn. Az első két könyv például hiányzik, de jó eséllyel közben is maradt ki egy-két bekezdés innen-onnan, például Nagy Sándor második házasságáról csak utólag értesülünk. Hát, gondoltam, „habent sua fata libelli”, az ókori szövegek gyakran töredékesek… Csak hát aztán utánanéztem egy kicsit, és jól eltátottam a szám, mikor kiderült, hogy ezt biza a római császárok előbb titkosították olyan nyolc-kilenc évtizedre, aztán meg cenzúráztatták, úgy adták ki.
Nem mondom, hogy nem értem, miért… Persze van benne vagy két bekezdésnyi kötelező dicséret arra vonatkozóan, hogy hű, de tök jó életünk van nekünk a római császárok alatt, de azért közben jókat odamondogat, ami a zsarnokságot illeti, meg a szerénység fontosságát emlegeti, sőt, odáig elmegy, hogy a halandó ember hibázik, ha istenként tisztelteti magát… khm… talán még túl elnéző is lett volna az a császári cenzor? Ha ezeket benne hagyta, mi lehetett abban, ami kimaradt?

Jómagam több dolgot leírok, mint amennyit elhiszek; de nem akarom sem igaznak állítani azt, amiben kételkedem, sem elhallgatni azt, amit hallottam.

Még áprilisban kezdtem bele, aztán valahogy mindig akadt nála érdekesebb könyv – pár hete szedtem elő újra, amikor az éppen ügyeletes kelet-európai regényem gyanús párhuzamokat kezdett mutatni a Nagy Sándor-történettel. Gondoltam, átismétlem. A fülszöveg alig túloz! A modern lélektani regény előfutára – igen, nyugodtan lehet annak nevezni.

Úgy hiszem, ha Nagy Sándor élete végéig meg tudta volna őrizni szerény lelkületét, boldogabb lett volna, mint amilyennek akkor látszott, amikor, mintha csak Liber atya tartana diadalmenetet, győztesen bejárt minden országot a Helleszpontosztól az Óceánig. Ha ilyen marad, bizonyára győzedelmeskedik leküzdhetetlen bűnein, a dölyfön és a haragon, és óvakodik attól, hogy barátait lakoma közben leölesse: akkor nem merészelt volna csatákban kitűnt férfiakat, akik oly sok népet igáztak le, meghallgatás nélkül lekaszaboltatni. Eleinte még nem részegítette meg a siker; csakhogy kezdetben még szerényen és okosan hordozta szerencséjét, végül pedig már nem bírta el annak nagyságát.

Érdekes, szomorú, félelmetes figyelni (ki-ki válassza ki a saját érzéseit legjobban jellemző szót), hogyan lesz a ragyogó tehetségű, bátor, képzeletgazdag és igazságos (nincs jobb szó rá) lovagkirályból saját hadiszerencséjének terhe alatt ellenszenves zsarnok, hatalomféltő mocsok alak. Merész, ugyanakkor józan és körültekintő hadvezérből ön- és közveszélyes őrült. Kitűnő szónokból demagóg ripacs.

Ekkor a király, arcán a bánat felhőjével, az összegyűlt tömeg elé lépett. Feszült várakozást ébresztett barátainak szomorú tekintete is. A király sokáig lehorgasztott fejjel, kábultan állt előttük, mint a villámsújtott. Azután összeszedte lelkierejét, és így szólt:
– Az emberek gazsága csaknem elragadott közületek, katonáim; de az istenek gondviselése és kegyelme életben tartott. Tisztellek benneteket, és ez arra indított, hogy haragom keményebben sújtsa az árulókat, hiszen életem legfőbb, sőt egyetlen jutalma az, hogy még köszönetet mondhatok a sok bátor férfinak, akik oly nagy érdemeket szereztek előttem.
A katonák jajszava félbeszakította a beszédet, mely könnyeket csalt mindnyájuk szemébe.

És mégis, a mélyponton is megőrzi azt az igazi nagy formátumú, csodálatra méltó egyéniségét, amelytől a végsőkig rajonganak érte még azok is, akik fellázadnak a túlkapásai ellen.

De leginkább az rendítette meg, hogy látta, mennyire megrettent tőle minden barátja: ezentúl senkinek sem lesz bátorsága beszédbe elegyedni vele. Magányosan kell élnie, mint a vadállatnak, mely mindenkit elriaszt, de maga is reszket mindenkitől.

Nem menti fel őt a könyv, de nem is ítéli el egyértelműen. Curtius Rufus racionálisan elemzi a király cselekedeteit, nagyon sok mindennel én is egyet tudok érteni – a címszereplővel szembeni elfogultságom ellenére is.* Közben pedig a sok-sok anekdotából megelevenedik az egész korszak – megjegyezhetetlen mennyiségű személy- és helynévvel, de ezekkel nem is érdemes foglalkozni: a legfontosabbak úgyis vissza-visszatérnek, a többit úgyis megölik/lerombolják.**

– Dümnosz azonban nem nevezte meg Philótaszt, amikor elárulta az összeesküvés többi résztvevőjét. Csakhogy ez Philótasznak nem az ártatlanságát, hanem a hatalmát bizonyítja: akik elárulhatnák, azok is annyira félnek tőle, hogy saját bűnösségüket bevallják, de róla hallgatnak.

Mert az a gyanús, ami nem gyanús.

Ami viszont a könyv útleírás voltát illeti, hát azzal vitatkoznék. Nyomokban gyönyörű tájleírásokat is tartalmaz, de azok után, hogy a Kaukázus átszeli egész Ázsiát, Himalája meg nincs is, hanem simán átgyalogolnak Közép-Ázsiából Indiába… hát elkezdek gondolkodni a hitelességén. Na jó, azért akad egy-két szikla az útjukba, de ezzel vége is. A jegyzetekben le is szögezik, hogy ne használjuk a művet földrajzkönyvnek. Meg törikönyvnek se… Hát igen, bizony az is igaz, hogy az egyik észak-indiai csatáról én egész másképp olvastam Stein Aurél útleírásaiban… (Ő konkrétan megmászta azt a hegyet, amelyen Nagy Sándor csatázott, és mint Schliemann Trója ostromát, rekonstruálta a csatát.) De a mélypont az volt, hogy az amazonok királynője (!) eljött, hogy gyereket foganjon Nagy Sándortól (!!!). Végem. Úgyhogy hajlok arra, hogy egy kicsit történelmi regénynek tekintsem a művet, ennyi évvel Walter Scott előtt is.

A makedón táborban is vércseppeket vettek észre: a katonák által megszegett kenyérből szivárogtak. A király megrettent, de Arisztandrosz, a legtapasztaltabb jövendőmondó kijelentette: ha kívülről folyt volna vér a kenyéren, vészt hozott volna a makedónokra, de mivel a kenyér belsejéből csordult, a megostromlásra ítélt város pusztulását jövendöli.

Szóval aki fél és idegenkedik az ókori művektől – az ezzel kezdje. A maga korában is népszerű volt, a neveket leszámítva ma is nagyon könnyen olvasható. (Ha bírod a vért. A sok vért.) Örülök, hogy elolvastam, és annak is, hogy Lunemorte molytárs jóvoltából a saját példányomat olvashattam. 

* Bár azért időnként felmerült bennem a gyanú, hogy mintha nem is Nagy Sándorról beszélne, hanem a saját korának császárairól. Mintha.
** Utóbbit nagyon rosszul viseltem.

Ezt 2015. augusztus 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Tízből nyolc pont, szigorúan objektív meg szubjektív okokból…
Pedig amúgy nagyon nagy élmény, érdemes olvasni, nem bántam meg azt sem, hogy megvettem. Főleg annak, aki jobban szereti a történelmet nálam. Mert én szeretem, de azért nem viszem túlzásba. (Profi vagy amatőr) történésznek pedig igazi csemege.
A Borgiák című sorozatot továbbra is szeretjük, bár el kellett jutni majdnem a könyv feléig, mire leesett, hogy ez a Cem az a Cem, aki abban szerepelt.* És ezzel nem is spoilereztem el semmit, mert a regénybeli események kb. köszönő viszonyban vannak a sorozatbeli eseményekkel. Csak viszonyítási pontot adtam. Mi mindenre nem jó, ha az ember sorozatokat néz. Ellenben hajlok rá, hogy a regényt hitelesebbnek tartsam. Mivel 1. tudom, hogy a sorozatban irtó sok mindent megváltoztattak a történelmi eseményekhez képest, 2. a regényt történész írta, és ez látszik is. Nagyon.

A történelem fonákját mondja el ez a regény. Arra senki ne számítson, hogy a körmét fogja lerágni izgalmában. Arra viszont igenis számíthat, hogy olyasmikről fog vadonatúj információkat olvasni (és kétoldalanként kerek szemekkel, leesett állal bámulni), amiről azt hitte, hogy már kölyökkora óta kívülről tudja. Mátyás király uralkodásáról, a török hódításokról, Bizánc bukásáról – ugye, hogy azt gondolja az olvasók 90%-a, hogy lerágott csont az összes? Hát, jelentem, nem.
A Mátyás király uralkodásáról! Egy bolgár regény! Újat mond!!! (És ó, milyen szépeket… Tényleg.)
Sok mindent hittem volna, de ezt azért nem.

Pedig semmi nagy horderejű dolog nem zajlik „a színen.” Itt a fonák a szín. Ami egyébként háttérben marad, itt előbújik: a szultán mint magánember, Európa és Ázsia urai mint koncon marakodó kutyák. És a szín a fonák: a nagy háborúkról szinte kizárólag utólag értesülünk. Egy idő után már tökéletesen el is vesztik minden érdekességüket.
(Megj.: Soha életemben nem láttam még sem történetírói munkát, sem történelmi regényt, amelynek olvasása közben ennyire intenzíven éreztem volna, hogy a középkor és reneszánsz** egynémely nagy formátumú egyéniségeinek konfliktusai kb. az óvodás gyerekek szintjén helyezkedtek el. „Enyém!” – „Add ide!” – „Nem adom!” – „Kell!” – „De én erősebb vagyok!” – "De nekem meg az apukám erősebb!")

A regény hátránya ugyanaz, ami az előnye: hogy történész írta. Lassan jön bele, mint kiskutya az ugatásba. Pedig az ötlet kitűnő: Cem életének szereplői sorra feltámadnak, és vallomást tesznek a történelem ítélőszéke előtt. Több, akár egymással ellentétes kultúra képviselői, több nézőpont, többféle igazság… vagy ez utóbbit inkább hagyjuk? Igazságból aránylag kevés van a könyvben. Szinte mindenki hazudik. Bár legalább nem az olvasónak. Egyvalaki nem szólal meg, és az maga Cem. Ő csendben van, ő megismerhetetlen marad, még a legbensőbb barátjának is képes x év után meglepetést okozni. Ez így pont jó.
Viszont a regény első harmadában-felében olyan érzésem volt, mintha nem regényt olvasnék, hanem történelemkönyvet életre kelt figurákkal, akik sorra elmesélik a véleményüket a történelem egy igen gyalázatos és szomorú eseménysoráról. Annyira pontosan ki volt dolgozva minden (mekkora munka állhat e mögött a szöveg mögött!), hogy az már inkább történetíráshoz hasonlít. Ezért mondom, hogy aki történész, imádni fogja ezt a könyvet. Én nem vagyok az.

Még egy további bajom a könyvvel (és emiatt kis adagokban történő fogyasztása javallott): tömény depresszió. Pont olyan nyomasztó, mint egy 500 oldalas Shakespeare-tragédia. (Ilyenkor ad az ember hálát a Jóistennek, hogy a Bárdot kötötték a színpad követelményei.) És még a reményt is elveszi az embertől. Itt senkinek a halála nem meglepetés. Minimum tíz oldallal hamarabb bejelentették és előre megsiratták.

Ezek után pedig minden további nélkül, bármikor hozzáfognék egy újabb Mutafcsieva-könyvhöz. (Na jó, bármikor nem. :) Majd ha kicsit – kicsit!!! – fogynak az olvasási terveim.) De ha nem Mutafcsieva, akkor jöhet bármilyen bolgár vagy szerb vagy egyéb balkáni történelmi regény Bizánc idejéből vagy egy kicsit későbbről. De mégis inkább Bizánc legyen. És könyörgöm: kelet-európai legyen!!! Ez a nő olyan dolgokat írt le és világított meg, amelyekről egy nyugat-európai író (és megkockáztatom: történész) jószerivel nem is tud, nemhogy komolyan venné. Pedig… pedig annyira értelmes és racionális magyarázatot ad a mai állapotokra, hogy az ember csak ül…

…és szomorkodik.*** 

Úgyhogy most mégse történelmi regényt fogok olvasni. Inkább reneszánsz kori verseket. Keletieket. (Utóirat: eposz lett, de hát az is csak versben van írva...)

* …és akit persze nem is Cemnek hívtak, hanem (írd és mondd) Dzsemnek, csak hát megnézem azt a magyarországi kiadót, amelyik ezzel a névvel a címlapon ki tud adni egy halálosan komoly történelmi regényt. Ezért (szerintem kizárólag nálunk) zöngétlenítették a név első hangját.**** Más nyelveken szerintem ennyire nem komikus a szó hangzása, különösen az angolban nem, hiszen náluk kétféle e-t ejtenek, a kettőt senki nem keveri össze, és a lekvár, az a másik e-t tartalmazza. 
** A középkor és a reneszánsz. Mondom: a középkor és a reneszánsz. Én mást nem mondok. Én nem.
*** Egy évvel ezelőtt néztem ki magamnak ezt a regényt. Most kerítettem rá sort. A fészkes fene gondolta, hogy pont most pont ilyen fájdalmas aktualitása lesz.
**** viharmacska molytárs kiokosított: A mai török helyesírás szerint valóban Cemnek kell írni a nevet, bár a kiejtése továbbra is Dzsem. A bolgár cím fonetikus átírást alkalmaz, a magyar nem, ennyi az egész, nem a komikus hangzást próbálták kivédeni.

Ezt 2015. szeptember 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Szent könyveket még mindig nem pontozunk.
Itt ülök, és próbálok valami értelmeset kitalálni, ami Tatár György utószava után még működhet. Sok mindenre számítottam, de hogy 960 oldal tömény bibliamagyarázat után egy utószó még ekkorát üssön, arra nem. Nem egy esetben pontosabban megfogalmazta, mit gondolok a Zohárról, mint én magam tudnám.

Ha jó könyvnek nevezzük azt, amelynek befejezése után az ember többé nem pont ugyanaz az ember, mint aki a könyv elkezdése előtt volt, akkor ennél jobb könyv nem kell. Nem érint közvetlenül, sem származásilag, sem vallásilag – azért vettem meg és fogtam bele, mert szerettem volna többet megtudni egy olyan kultúráról, amelynek bár nem kevés köze van a sajátomhoz, de azért nagyon különbözik is tőle.* Véletlenül sem úgy változtatott meg, hogy most már ennek megfelelően gondolkodom – eszemben sincs ilyesmi. Többet vitatkoztam vele, mint amennyit egyetértettem vele. Ahol a legjobban vártam volna, éppen ott nem találtam vele kapcsot. Ahol viszont a legkevésbé, ott annál inkább…

A Zohár elvileg bibliamagyarázat, gyakorlatilag komplett középkori misztikus filozófia és elképesztően modern szövegolvasás-elmélet, könnyebben vagy nehezebben követhető gondolatmenetekkel, no meg derekas önellentmondásokkal. Ő maga is magyarázatra szorul. Nem is azért magyarázza a Bibliát (azon belül a Teremtés könyvét), hogy az egyértelműbb legyen – jahahahaj. Ellenkezőleg. Hanem azért, hogy megteremtsen belőle egy gondolkodási hagyományt, és ettől el nem választhatóan legitimálja is azt a hagyományt. Azért magyarázza, hogy joga legyen magyarázni. 

Ez volt az egészben a legrokonszenvesebb. Ebből tanultak a XX. századi irodalomértelmezők (többek között). Hogy minden szövegnek sok és sokféle magyarázata, azaz értelmezése lehet, azt a Zohár maximálisan elfogadja és kiaknázza. Szereplői, a Tórát olvasó és tanuló rabbik, különféle titokzatos, se eleje, se vége utakra indulnak, útközben pedig egyes kiválasztott versekről beszélgetnek, szépen sorba véve a Teremtés könyvének összes versét, legtöbbjüket nem is egyszer. Egyikük ezt mondja róla, másikuk azt, és a végén mindenki borzasztóan örül. Na persze van egy szabályrendszer, amelyet egyikük se szeghet meg, a megadott keretek közül senki nem léphet ki. De ezen a kereten belül az önellentmondások is békében megférnek. Ha ezt csak így leírja valaki, az is ad valamit az olvasónak, de ha az olvasó ezt 960 oldalon keresztül folyamatosan kapja a bizonyos sulyokkal a fejébe, már attól megváltozik egy kicsit.

De ehhez még nagyon szép is a szöveg. Ez tényleg „a ragyogás könyve”: időnként ismeretlen (?) forrású, különböző színű fények ragyognak fel benne, valahonnan valahová tartva. Minden elismerésem a fordítóé, hogy ezt a ragyogást a magyar nyelvben is fel tudta idézni. A stílus tökéletes, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy 1. tényleg bonyolult a szöveg, a mondatok kapcsolódási pontjai egyáltalán nem maguktól értetődőek, 2. rendkívül erősen ráépül a Zohár a héber nyelvű Bibliára. A fordító is, a jegyzetek is állandóan utalnak a héber szövegre, sok minden nem is értelmezhető annak legalább felszínes ismerete nélkül.** Egy hangot nem tudok héberül azon kívül, hogy tohuvabohu, de azért még én is megértettem az ilyen szövegrészeket, úgyhogy a fordító előtt kalapot le.

Aztán persze vitáztam vele jó sokat. Mer' engem úgy neveltek, hála Istennek. Ráadásul erről még a zsidó kultúrán belüli tapasztalatot is szereztem, ld. a Yentl című filmet, amelynek főhősnőjét bölcs rabbi apja tanítja pontosan erre a vitakultúrára. (Behúzott függönyök mögött, „mert Isten megérti, de a szomszédokban nem vagyok biztos”. Imádtam azt a filmet.) Mert hogy időnként bődületesen elrugaszkodott magyarázatokat ad, és ez nem mindig áll jól neki. Mindig nagyon, nagyon pontosan ragaszkodik a bibliai szöveghez, tényleg egy vesszőt nem tesz arrébb benne, ugyanakkor olyan következtetéseket von le belőle, hogy az ember majd' kiugrik az ablakon. No meg a szex. Szent szövegben én még ennyi szexről nem olvastam. Még az Ószövetségben se. Persze 1. szigorúan házasságon belül, 2. szigorúan szimbolikus jelentőséggel.*** De az állandóan. Misztikus formák egyesülése misztikus formákkal, összeházasodás a magasztos jelenléttel stb. Értem én, hogy abból lesz a gyerek, következésképpen ez a szimbolika is a megmaradást, az új élet sarjadását szolgálja, testi és szellemi értelemben egyaránt. Rendben. De azért amikor még a vízözön utáni szivárványt is bizonyos jelképként kellett értelmeznem, akkor komolyan elgondolkodtam azon, hogy Freud nem tanult-e egy darabig rabbiiskolában, mielőtt a pszichoanalízist összehozta.

Arról, hogy a Bibliát lehet-e, érdemes-e történeti forrásként kezelni:

Tökéletesen megértem az ez irányú törekvéseket, rendjén levőnek is tartom őket. Amikor valaki nem vallási szempontból értelmezi a Bibliát, ahhoz őneki joga van, addig, amíg ezt nem akarja bármiféle népirtásra felhasználni. Én is sajátos értelmezést adok neki, amikor irodalmi műként olvasom/olvastatom, hiszen az is.

Amit viszont mindenkinek tekintetbe kellene vennie (és ezért is érdemes olvasni a Zohárt): hogy a bibliai könyvek nem ezért íródtak (ahogy Tatár György írta, nem egy társadalmi/történelmi/teológiai tényanyag „lefordításai” a szent iratok nyelvére). Nem utólag lett a vallási igény. És a történelmi összefüggések feltárása nem „az eredeti értelmet” tárja fel. Értelmezés az is, mint a többi. Nem jobb, nem rosszabb.

A Zohárban szereplő rabbik egyértelműen arra használják a Bibliát, hogy saját életükre, cselekedeteikre, népük helyzetére és jövőjére vonatkozó következtetéseket vonjanak le belőle. Kézikönyv, ha úgy tetszik, a nagyon tiszteletre méltó fajtából. Teljesen mindegy, hogy Jákob hogy tartotta a lábát, ők úgyis megmagyarázzák, hogy nem is erre kell itt gondolni, hanem arra, hogy eljön a Messiás. (Az olvasó meg – teljes joggal – kiborul.) Becsületükre legyen mondva, tényleg komolyan veszik, hogy csak olyan következtetéseket lehet levonni, amilyeneket a szöveg megenged. Át nem írhatják, legfeljebb kitekerhetik (nagyon), de még azt is csak adott keretek között.

A másik, amit érdemes észben tartani: bármiféle értelmezési módszert, amelyet a Biblia olvasására használunk, ezeknek az írásmagyarázóknak köszönhetünk, akik a Zohárt is írták. Ők dolgozták ki ezeket a stratégiákat, nagyon pontosan, részletesen, szigorúan, vallási céllal. Tőlük örökölte a történelem- és irodalomtudomány. Tehát ha tetszik, ha nem, a módszer nem tagadhatja meg vallásos gyökereit. Amelyek közül az első az, hogy (emberi részről) nincsen végleges és minden korábbit kizáró értelmezés. Miért is lenne? Akkor véget érne az élet is. 

Olvasási módszer:

Októberben kezdtem bele a könyvbe, áprilisig olvastam. Néha naponta olvastam belőle egy-egy szakaszt, néha hetekre pihentettem. Nem mindig tesz neki jót a pihentetés, de az olvasónak garantáltan, mivel ha valaki komolyan veszi, és tényleg olvasásnak nevezhető tevékenységet akar produkálni a könyvvel kapcsolatban, akkor nagyon, de nagyon nehéz szöveg. Ki van zárva, hogy elsőre felfogtam, még ezzel a módszerrel is. No de, mint tudjuk, első olvasás nélkül nincsen tizedik sem. 

Nem valami olvasóbarát szöveg – bár a jegyzetek nagyon sokat segítenek –, úgyhogy itt most elárulom: A fejezetek semmit nem jelentenek, csak arra jók, hogy ne egyetlen tömb legyen az egész! A vastag betűvel szedett számok és kisbetűk is csak azt jelentik, hogy ott ért véget az eredeti szövegben az oldal, tehát azt se érdemes felosztási szempontnak használni. Ha valaki olvasni akarja, így tegye: ahol a könyv idéz egy bibliai verset, ott kezdődik az egység, és amíg azt a verset magyarázza, vagy abból kiinduló elmélkedéseket fogalmaz meg, odáig tart. Az elején nyugodtan feloszthatja magának ezeket is kisebb egységekre az ember, pl. egyszerre egy bekezdés, de az többször is… Úgy a negyedénél már elég jól belerázódtam, tudtam követni, mi mettől meddig tart.

Attól viszont senki se féljen, hogy nem fogja érteni, ha nem tudja kívülről a Bibliát. Nem mindent fog érteni, néha puskázni kell, de azért nem lesz olyan tragikus a helyzet. Azt pedig mindenképpen tessék tekintetbe venni, hogy a szöveg íróinak előnyét soha senki be nem hozza. Remélhetőleg. Azt tudniillik, hogy akik ezt a könyvet írták, azok az ószövetségi szent iratokon kívül (Ószövetség, midrás, Talmud stb.) szó szerint semmit nem olvastak egész életükben, még jó, hogy kívülről tudták. 

* Meg mert a Hamvas ajánlotta. Lassan össze kéne számolni, mennyi pénzt adtam ki az utóbbi években a Hamvas miatt. Ha a túlvilágon találkozunk, asszem, benyújtok neki valami számlát. 
** Tiszta gyorstalpaló héber tanfolyam. Mire az ember a végére ér, egy csomó mindent már egész jól tud.
*** Kivéve, mikor azt részletezi, hogyan és miért kell szombatra időzíteni a házaséletet. Fülig ért a szám.

Ezt 2016. április 3-án írtam. 

Tudom, hogy alap, de valamiért kimaradt az életemből. Valószínűleg azért, mert az alapjául szolgáló angol mesét ismertem, és ennek a történetnek a mese-változata is idegenkedést kelt. Aztán egyszer mégis elkezdtem olvasni, de abbahagytam, mert Shakespeare ide vagy oda, az öreg királyt is, a lányait is, de főként a fattyú Edmundot irgalmatlanul sablonfiguráknak minősítettem.

Na, ezt a legutóbbit visszavonom, és elnézést kérek.

Ami számomra megmentette ezt a történetet,* az a sablonok hiánya volt. Mindenkinek az alakja lélektani és/vagy filozófiai mélységet kapott. (Talán még azé a hülye udvaroncé is.) Főleg Learé. Ő nem egyszerűen a gyalázatosan kihasznált apa, ó, dehogy. Amikor bántják, megalázzák, akkor sajnálatot kelt, igen – amikor őrjöng a viharban, akkor tiszteletet, igen – de a legelején, amikor meghozza hibás döntését, akkor bizony nem egyéb ostoba, ellenszenves, szeszélyes vén zsarnoknál. És egy pillanatra még igazat is lehet adni a „gonosz” lányoknak, akik ellene fordulnak és kisemmizik, még mielőtt az apjuk semmizné ki őket egy nyelvbotlás miatt, ahogy a testvérükkel már megtette. Utána persze túlzásba viszik az óvintézkedéseket, mert 1. mégiscsak gonoszok, 2. mégiscsak Shakespeare-t olvasunk, de a kiindulópont teljesen érthető. Ahogy érthető Edmund bosszúhadjárata is, csak meg kell nézni, milyen szavakat használ az öreg Gloucester a darab legelején Edmund anyjára és születésére.

Kent és a bolond és Edgar és Gloucester nem a jó királyhoz hűségesek, óóóó, nem. Learhez hűségesek. Annak ellenére, hogy uralkodóként fabatkát nem ér. Amikor már minden tekintélyét elvesztette, amikor veszélyes vele maradni, ők akkor gyűlnek oda köré a viharos pusztaságba – talán éppen azért, mert veszélyes? Talán azért, mert az ő ügye a vesztett ügy? Egyik követőjének sincs fikarcnyi reménye se, hogy a helyzet megváltozhat, még nem tudják, hogy jön a hadsereg. Maradnak, mert más hely számukra nincsen. Micsoda egy társaság, szónokolnak, csúfolódnak, őrültségeket dadognak, veszekszenek a világgal a nagy semmi közepén…

A család válsága – erről szól a darab: Leart és Gloucestert egyaránt a gyermeke, a saját húsa és vére intézi el, és a gyermekek cselekedetéért mindkét esetben a szülő is felelőssé tehető, bár ez nem menti fel a gyermeket. Minden, ami nem ebből következik, szinte csak körítésnek hat. A pontot azért is vontam le, mert a végén mintha bomlana a darab koherenciája: odáig egyik esemény logikusan (a darab saját logikája szerint persze) követi a másikat, a végén viszont szinte mesterkéltnek hat, ahogy hirtelen sorra elkezdik bejelenteni a haláleseteket.

És ami minden Shakespeare-darabban tetszik, az itt is tetszik:
1. a bolond: odavagyok Shakespeare bolondjaiért, ha egy darabban benne van, hát tuti, hogy őrá figyelek a legjobban, ahogy okosságokat beszél a legalantasabb nyelven vagy szürreálisnak ható látomásokban – ráadásul itt még meg is kettőződik, tükörképet is kap egy magát őrültnek tettető szereplő személyében;
2. a stílus. Aminek a hatására szavaim sincsenek. Amitől negyedóra alatt nem színészeket látok három szál deszkán, hanem kisemmizett lányt, bosszúszomjas fattyút, álruhás hű barátot. Ahogy mennydörög és zokog és káromkodik és hideg gúnnyal öl és érzelmesen olvad. :) Jajistenem. :) Erről nem is beszélek többet, tényleg csak csupa ügyetlenséget tudnék mondani.

* …amelynek a végét nagy vonalakban tudtam (mindenki meghal, hát mégiscsak Shakespeare-tragédiában vagyunk vagy mi), és útközben elég biztosra meg tudtam saccolni még azt is, hogy ki lesz az a kettő, aki életben fog maradni, temetési célokra (de tudott meglepetést okozni a szöveg, mert még egy szereplő megmaradt a megsaccolt kettőn kívül is)…

Ezt 2015. augusztus 24-én írtam. Gyűjteményes kiadásban olvastam. 

Pontszám: 10/9

Kultúrmissziós célú olvasásaim egyike, avagy ismerjük meg szomszédaink klasszikus irodalmát.
Jelentem: érdemes. Nagyon szép könyv ez.

Olvasás közben esett le, hogy alig öt évvel a Tót atyafiak után jelent meg – ugyanaz a korszak, ugyanaz a tájegység, és ez látszik is. Nincsenek benne áthallások, Hviezdoslav egyáltalán nem utánozza Mikszáthot, csak hasonló módszereket használ. Valószínű egy helyen tanultak... Hasonló módon támaszkodnak a romantikára, alkalmazzák a realista módszereket, és alkotnak valami olyasmit, ami vagy mindkettő, vagy sem ez, sem az. És hasonló módon adnak lélektani mélységet a parasztfiguráiknak, akik értékesebbnek bizonyulnak az uraiknál. Nem mellesleg pedig Hviezdoslav is tud fecsegni, mint Mikszáth. 

Ugyancsak olvasás közben jöttem rá, hogy ez nem is az egész regény. Mint az utószóból kiderül, kb. a harmada. Kár. A cselekmény szépen felépített ívet alkot, egyébként rém egyszerű (bár a végkifejlet meglepett), és a romantikából való: van benne szegénység, szerelem, kis kunyhó, gőgös gazdagság, erkölcsi szilárdság, őrület, irgalom. A háttér mosolygós-bájos-melankolikus-keserű, nagyon szépen váltogatják egymást a vidám és szomorú színek.
Amitől klasszikus lesz, az „a többi”: az elbeszélő kiszólásai, elmélkedései, részletesen kifejtett költői képei, lírai tájleírásai, no meg a népköltészetből való (vagy csak arra hasonlító?) betétdalok. A fordítók szándékosan törekedtek arra, hogy ezeket se hagyják ki, de még így is sok minden kimaradt (ezt mindenütt jelezték is). Pedig ezekből el tudtam volna viselni többet is, annyira szépek. Mondom: olyan mikszáthos fecsegés, amelyből időnként váratlanul megérteni való lélektani vagy társadalmi összefüggések bukkannak elő.
Csak ez versben szól.

Ezt 2015. augusztus 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Majd' százéves, klasszikus lengyel horror, a lélektani fajtából. Igen, ilyen van. 
Csupa melankólia, éjszaka, homály, sár, csupa kísértetiesség, lélektelen mechanizmus, csupa ásás a tudattalanban.
Értő kézzel készült a válogatás. Valószínűleg az életmű legjobb darabjait tartalmazza, bár – a pontlevonás ennek szól – azért nem mind hibátlan. A szerkesztés viszont profi, mert a kötet elejére, közepére és végére kerültek a tökéletes novellák, közéjük pedig az „egyéb” kategóriájúak. Szép munka a fordítás is, bár időnként jajdult egyet az angoltanár-énem, és nem igazán értem, hogy a korrektor hogy nem szúrta ki a nagyon durva hibákat – de a semminél (ami sajnos magyar nyelven tapasztalható meg a szerző neve alatt) nagyságrendekkel jobb az angol szöveg.

Az előszó megemlíti, hogy a novellák – a kelet-európai gótikától szokatlan módon – nem nagyon tartalmaznak helybeli népi motívumokat. Hát tényleg alig találtam benne „helyi színezetet”, kivéve az első novella Baba Jaga-figuráját, azt is csak azért, mert még elevenen él bennem a Banyatanya emléke. Egyébként inkább nyugat, mint kelet felé tekingetnek ezek a szövegek, bár szerintem Kafka egész jól ellenne velük egy hideg, ködös prágai éjszakán, lámpavilágnál.

For Wrzesmian had believed in what he had been writing; for he had acquired as time went on a firm conviction that any thought, even the most audacious, that any fiction, even the most insane, can one day materialize and see its fulfilment in space and time.
„No person thinks in vain; no thought, even the strangest, disappears fruitlessly,” he used to repeat many times to his circle of friends and acquaintances.

(The Area)

Nincs meg bennük az a felszabadult, bár ördögi nevetés, amelytől egy Gogol-szöveg vagy Bulgakov Mester és Margaritája majd szétrobban, és amitől még Dosztojevszkijnek is lesz egy hangyányi humora. Viszont igenis felidézi E. A. Poe-t, R. L. Stevensont (különösen a „Strabismus” című novella kettős személyiségében mintha Dr. Jekyll és Mr. Hyde kelne újfajta életre), Mary Shelleyt, H. G. Wellst és egy kicsit Lovecraftot is, de azért mindegyiküktől különbözik.

„(…) I only wish the deepening of life. Life flows in wide, dense waves, in occurrences tied together so compactly that their divisions into years, months, days, hours, minutes and seconds is absurd. Your notion of time is simply a fanciful concoction drawn from imaginary theories.”
„Isn't time a beautiful idea? Have you read The Time Machine by that famous English author?”

(Saturnin Sektor)

Ami egyedivé teszi: a horror és az erotika (finoman szólva is) szétválaszthatatlan kapcsolata (olyan gender-kérdésekkel dobálózva, hogy csak úgy zúg) – a lélektelen mechanizmusok (vonatok, órák, Naprendszer, mikor mi) középpontba helyezése* – és persze mindenekelőtt a „semmiből valamit” teremtés romantika kori vágyának groteszkké torzulása. A (tudatos vagy tudattalan) gondolat testté válik, és ez kivétel nélkül borzalmak forrása lesz. Megannyi Viktor Frankenstein, orvosi műszerek helyett egy darab papírral meg egy tollal megáldva/megátkozva. Vagy még annyival se. Anélkül is megoldják. Volt miből felépítenie Lemnek a Solaris bolygót. Mert ő nagyon szerette ám Grabiński novelláit; többek között neki köszönhető, hogy a világ nem felejtette el ezt a klasszikust.

Ami hibát némelyik novella elkövet: ha a fentieket öncélú módon, pusztán a hatáskeltés kedvéért alkalmazza. Ami a novellák legfőbb erénye: ha a fentieket nem öncélú módon, hanem a hétköznapi világról alkotható gondolatokkal való összefüggésben alkalmazza. És olyankor az ember tényleg összecsinálja magát egy-egy apró és hétköznapi mozdulattól is, pl. hogy hátra kéne nézni.

Eventually he reduced the doubts which tormented him to this dilemma: Either there is something 'unusual' beyond me, something fundamentally different from that reality which I know as a human being – or else there is nothing, a complete emptiness.
If someone were to ask him which of these two possibilities he would have preferred to meet on the other side, Odonicz wouldn't have been able to give a definite answer.

(The Glance)

(Még jó, hogy hátranéztem. Így megláttam, hogy ne csúsztassam nagyon hátra a széket, mert sérülékeny elektronikai eszköz ül mögöttem, a szőnyegen feledve.)

* Lehet, hogy Benyák Zoltán ezt olvasta?

Ezt 2015. augusztus 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kortárs lengyel mágikus realizmus, avagy a lengyel XX. század 280 oldalban, tizenöt-húsz nézőpontból, hátborzongatóan szenvtelen stílusban előadva, álmokkal, komplexusokkal, tragédiákkal, szeretettel teli. Nagyon szép, és félelmetes is, ahogy minden nézőpont „idő”-vé válik, és egy idő után tudatosul az olvasóban, hogy itt valóban mindennek legfontosabb tulajdonsága az, hogy elmúlik. Ezért lehet szenvtelen a stílus is. Elmúlik a rossz, éppen úgy, mint a jó.

„Őskor”-t, azaz a Prawiek nevű falut hiába kerestem akár a nyomtatott atlaszban, akár a neten. Jó eséllyel bármelyik lengyel falu lehetne, de magyar falut is tudok ilyet. Amelyiknek a határain túl az ismeretlen következik (talán a semmi), amelyiknek a világa csak a falu határáig tart, és aki kilép onnan, az többé nincs. Majd csak akkor lesz, ha visszajön, és csak addig létezik, míg a faluban van. Őskort talán éppen ezért hívják Őskornak. Egy olyan életformát őriz (amíg teheti), amely nagyon régi, annyi idős, mint maga a föld. Ebben a faluban nagyon sok minden megtörténhet, akár még afféle földhözragadt csodák is,* amelyek nem semlegesítik a legaljasabb fajta, elaltatott lelkiismerettel vagy éppen közömbösen végrehajtott brutalitást – de a brutalitás sem a csodákat.**
Vannak keresztény és pogány csodák, mint ahogy a faluban is van csodatevő szentképet őrző templom és mitikus rengeteg (mert az erdő Ruta szerint még Őskor határain belül esik, és én hiszek neki), és a kettő szintén nem semlegesíti egymást, sőt.
Lelke van embernek, állatnak, angyalnak és tárgynak; lelke és nézőpontja és önálló fejezete. Belülről látjuk a természettel tökéletes harmóniában élő „boszorkányt” (jobb híján használom rá ezt a szót, a regény soha nem nevezi annak), a lányát imádó molnárt, a lány őrangyalát, a víziszellemet, a bolond öreg nénit, a szellemi fogyatékos (?) fiút, a kitörni vágyó fiatalembert, aki köztisztasági hivatalnokként az apokalipszis lovasának képzeli magát, a kávédarálót (!!!), amelynek forgása egy idő után szintén az idő jelképe lesz, az emberszerető katonát, aki simán kiegyezik a lelkiismeretével, amikor általa ismert és szeretett embereket kell parancsra agyonlőnie – és még annyi, annyi mást. És minden szereplő alá van vetve a változás, az idő, a halál, sőt a felejtés hatalmának, egyet kivéve, aki mindent túlél. Nem árulom el, ki az, csak annyit: végig neki drukkoltam, úgyhogy örülök. :)

Látjuk még az Isten nézőpontját is, de hogy egészen pontosan mi köze az eseményekhez, nem derül ki. Lehet, hogy a teremtés legjobb leképezése a rabbi nagyon régi játéka, a szövettáblával, csontkockával, apró és kísérteties figurákkal. Először nagyon szerettem volna egy ilyen játékot én is, aztán ahogy haladt előre a történet, úgy győződtem meg egyre inkább arról, hogy ha egyszer ilyennel találkoznék, a kezemet is a hátam mögé dugnám, nehogy véletlenül hozzányúljak. Viszont a Zohárt most már muszáj lesz elolvasni. Lehet, hogy már nem az idén, de muszáj lesz. (2016. áprilisára sikerült.)

* SPOILER! Teszem azt, a katona haza is térhet a háborúból. Vagy a szentkép megszólalhat, és közölheti, hogy ő vigyáz a rácshoz kötött kutyára. Vagy a falu boszorkánya gyermeket szülhet az angyalfű nevű növénytől, és elválthatja egy másik asszony csecsemőjével. Amitől mellesleg egyik gyereknek se lesz rosszabb.
** SPOILER! Kedvenc jelenetem: a boszorkány megfogja az egész testében megbénult asszony kezét, azt mondja neki, „kelj fel és járj”, mire az asszony megcsóválja a fejét, és ez a mozdulat fel se tűnik neki, csak annyit mond: „nem”. És persze nem kel fel.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. augusztus 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Megyen a kedvencek közé.
És hát nem biztos, hogy ha az ember egy nyolcvanas évekbeli szerb posztmodern szótárregényt elkezd olvasni, akkor eleve erre számít.
Ez egy mágikus hatású álomlabirintus a délkelet-európai történelemben, amelyben minden összefügg mindennel. Állandóan jelen van a többnyelvűség, a fordíthatóság kérdése, a történelem különböző síkjai (a középkor dereka, a XVII. század és a XX. század), a különböző nemzetiségek képviselői folyamatosan keresik egymást, és rendszeresen a halálban találkoznak.
Amely ebben a regényben korántsem olyan biztos. Némelyik „kisportolt tetem” egész rendszeresen visszajár. Néha nemet is vált.

Mégsem nevezném egyszerűen szürrealista látomásnak a regényt. Jobban illik rá a „mágikus realista” megjelölés. Mert ez a világ, amelyet a regénybeli látomások felidéznek, nagyon is a mai szerb világ (több közös vonással a mienkkel, mint amennyit szeretnék), és teljesen meg tudom érteni, hogy a regénybeli kazárokat a szerb néppel azonosítják. Akiknek történelmét az a három kultúra határozta meg, amely a regényben a kazárokért „verseng”: a görögkeleti kereszténység, a zsidó vallás és az iszlám. Ennek a három kultúrának a nézőpontjából van megírva a három „könyv”, amelyekre a regény oszlik – mindháromban akadnak szereplők, akik próbálják egymást felkutatni, békés vagy kevésbé békés célokkal, és látványosan nem fogadják el egymás álláspontját. Kezdve azzal, hogy mindhárom kultúra összes képviselője sziklaszilárd kezdőpontként fogadja el, hogy a kazár nép az ő vallásukat vette fel, és a többiek kudarcot vallottak. Még abban sem értenek egyet, hogy mikor zajlott a hitvita.
Így néz ki biza a történetírás – több benne az irracionális, mint amennyit (tisztelet a kivételnek) bevall. Innentől kezdve pedig miért lenne „betegebb” az álomvadászok foglalkozása*, a tejét mérgezővé tenni tudó asszony, vagy a tizenegy ujjal zenélő és kettő helyett egyetlen orrlikáról felismerhető sátán, mint úgy általában a vallásháborúk története?

A tét: a szavak fölötti hatalom. Aki a kultúrát adja, az adja a nyelvet. Aki elhagyja vallását, elfelejti anyanyelvét. Kazárul nincs is a regényben több egyetlen árva szónál. (Nem is lehet.) A szó és a hatalom szorosan összekapcsolódik, ahogy az lenni szokott. Ítéletek hangzanak el, vallomások, üzenetek, igazságok és hazugságok, és aki a történelmet hangosabban tudja magáénak vallani, megtalálja a Kazár szótárt, az nyer. (Kérdés, hogy mit…)
A könyv három fő részből épül fel: az első a „vörös könyv” (görög keresztény), a második a „zöld könyv” (arab), a harmadik a „sárga könyv” (héber). Ez természetesen három különböző nyelvet jelentene, de nem kell megijedni: mindhárom le van fordítva szerbre magyarra. Viszont három különböző stílusban, tökéletesen utánozva a középkori-reneszánsz szövegek stílusát. Mindhárom szótár formájában van megírva, vagyis inkább, mint egy lexikon, de a szócikkek helyén történetek vannak, hosszabb-rövidebb elbeszélések. A mondatokat időnként elég nehéz követni, mert inkább asszociációk kötik őket össze, mint ok-okozati kapcsolatok. Ha valaki elveszíti a fonalat, ne aggódjon, csak hagyja magát sodortatni. 
Az olvasásra sokféle stratégia létezhet, kezdve azzal, hogy elkezdjük az elején, és befejezzük a végén, egészen odáig, amit én műveltem vele. Elolvastam a vörös könyv első szócikkét, amely a regényben alkalmazott jelölésrendszer szerint mindhárom könyvben benne volt – aztán előrelapoztam, hogy ugyan mit mond ugyanerről a zöld könyv – aztán persze kíváncsi lettem a sárgára – és megvett magának a regény. Innentől így kanyarogtam összevissza: ha egy szócikk említett egy másikat, a szócikk végigolvasása után odalapoztam, akármelyik részbe irányított is. Aztán onnan ismét tovább. Néha elég nehéz volt követni, mert egy szócikk néha több másikra is hivatkozik. Bonyolult játék, de nem bonyolultabb, mint végigolvasni az egészet… Sőt, időnként így még könnyebb is volt, mert még emlékeztem, mit mond az illető szereplőről a regény másik végében található történet.**

Így érte el a regény azt, hogy én, az olvasó, nagyon is megtaláltam azokat a kapcsolatokat, amelyeket a regény különböző kultúrákhoz tartozó szereplői annyi oldalon keresztül hiába üldöztek. Amit ők töredékben látnak, csak az olvasónak van esélye összerakni. Ha van.
Talán valahogy így mondhatják szerbül azt, hogy „rendezni végre közös dolgainkat”…
Zseniális volt ez a Pavić. Posztumusz Nobelt neki!!!

* Be tudnak lépni az álmodó tudatába, körülnézhetnek benne, és álmodóról álmodóra követnek bizonyos figurákat, olyan embereket keresve, akik egymást álmodják. Akkor van gáz, ha a páros tagjai közül az egyik meghal, mert akkor a másik többé nem tud felébredni…
** Ha jól vettem észre, egyetlen olyan szócikk van, amelyet ezzel a módszerrel el lehet veszíteni, de szerencsére időben észrevettem. A feneketlen „kazár csupor”, amelynek titkát nem szabad elárulni, mert azzal megszűnik a varázsa. Erre egyetlen más szócikk sem hivatkozik semmilyen módon. Főhet az olvasó feje, hogy mit is jelentsen ez. (Lehet, hogy ő az a szoba, amelybe nem nyílik ajtó, à la A rózsa neve?)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. augusztus 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Az abszolút vadromantikus mű!!!
Álruhás, jótékony fejedelem (Jean Valjean és Edmond Dantès keresztezve), aki sok-sok szegény nyomorultnak segít, és közben hol az eltűnt lányt, hol az eltűnt fiút keresik, és naaaagyon gonosz a főgonosz, de persze mindenki szentnek tartja, miközben felváltva bukkannak fel aljas gyilkosok és tiszta lelkű orvhalászok… óóóó… hogy én miért nem tizenöt évesen találtam meg ezt a könyvet?! Három napig nem ástak volna ki a szoba sarkából… de az is lehet, hogy csak kettőig tartott volna.

Mostanra már kissé kiöregedtem a műfajból, de azért még mindig többször esett jól, mint ahányszor lefárasztott, és igaz, hogy a regény második 840 oldala ritkán ér fel az első 20 oldal színvonalához, viszont olvasás közben mindössze egyszer éreztem úgy, hogy falhoz tudnám vágni ezt a marhaságot. Ma pedig még egy kicsit sikerült is visszatérni rajongó tizenöt éves koromba, ezért külön hálás vagyok. 
Tudott írni ez a Sue, tényleg fenntartja a feszültséget ennyi oldalon keresztül még ma is, látszik, hogy eredetileg folytatásokban jelent meg a regény, és simán el tudom képzelni, ahogy az egész ország lélegzet-visszafojtva várja hétről hétre, hogy időben odaér-e D'Harville-né a Jeanne Dupont betegágyához, és Úristen, kiszabadul Martial, vagy nem szabadul ki??? Még akkor is izgalmas a könyv, ha időnként hosszas elmélkedések szakítják meg, máskor pedig nagyon nehezen lehet elviselni a szereplők feneketlen gonoszságát avagy szentimentális nyavalygását.

Ami kezdettől fogva elbűvölt, és fenn is maradt mindvégig:
Egyrészt az, hogy ebben a regényben a jó nemcsak passzív tud lenni, hanem ügyesen, gyorsan, ravaszul, sőt manipulatívan cselekvő, és ehhez persze (még ha sajnos nem is konkrét értelemben) álarcot is kell hordania.* És nagyherceg létére még azt is tudja, mennyibe kerül a postabélyeg. 
Másrészt a párizsi társadalom alvilágának komikus/jólelkű/groteszk tagjai – az egyik kedvenc Bicskás (kivéve, ha nyafog), a másik Pipelet-né, a harmadik természetesen Farkas. A regény első oldalai nyugodtan játszódhatnának egy Rejtő-regényben, külvárosi apacsok között, csak a humort kéne hozzátenni. Bár humora ennek a regénynek is van egy kicsi, még ha nem is az a lehengerlő fajta. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak Rejtő, hanem az olvasói is ismerték a regényt, és értékelték az áthallásokat.**

Ettől függetlenül olyan az egész, mintha egy első vázlat lenne A nyomorultakhoz (amelyről itt írtam), annak minden kalandjával (bejárjuk egész Párizst, a föld alatti csapszékektől a hercegi lakosztályokig) és szenvedésével (az irigyelt hercegnőnek éppen annyi joggal fájhat az élet, mint a háromgyerekes varrónőnek, legfeljebb nem ugyanazért), isssszonyú sok kosszal – a drágakőköszörűs nyomortanyája, a föld alatti gödrök –, és a legváratlanabb helyeken is testi-lelki nyomorúsággal – a kórházi jelenet még most is tud sokkolni! Közben pedig mindvégig lehet szurkolni az utolsó mellékszereplőért is, mert annyira nem romantikus a regény, hogy minden jónak az élete biztonságban legyen. A legszomorúbb, hogy ilyen helyek léteztek, és még mindig léteznek, legfeljebb nem pont ugyanott.
Ami viszont állandóan távolságtartásra ösztönzi a mai olvasót, az a szereplők fekete-fehér volta. Alig néhány összetett figura van a könyvben; mindenki másnak már az arcára rá van írva, hogy jó vagy gonosz, és az is marad. Miközben a regény folyamatosan azt erősítgeti, hogy a bűnözés csak a környezet és a nevelés műve. Ezt a következetlenséget eléggé megsínyli a szöveg. Pedig egyébként máig érvényes megállapításokat tesz, sőt időnként reális megoldásokat mutat fel, még ha némelyik erőteljesen asszociálta is bennem a Bob és Bobek című csehszlovák sorozatot, és Bob hangján szólt a fejemben, hogy „Mert a munka nemesít!” 
No meg a folyamatos színpadiasság, eltúlzott öröm-, hála-, fájdalom- vagy gyűlöletkitörések, pátosz és borzalom és érzelmesség és rettenetes szónokiasság – amitől időnként rohamot akar kapni a szegény olvasó. Aki az ilyesmit nehezen viseli, annak nem fog jólesni ez a regény. De aki vissza tud menni tizenöt éves korába meg tudja bocsátani ezeket, az jól fog szórakozni rajta. 

* Méhéhért nem tizenöt évesen olvastam ezt a könyvet?! Akkor még el is hittem volna… 
** Milyen már, hogy nem lehet tudni, ki volt a regény fordítója?! A húszas években jelent meg a fordítás, ugyancsak folyóiratban, majd kötetben is, végig névtelenül.

Ezt 2015. augusztus 16-án írtam. 

Pontszám: 10/8