Vacilláltam a kilenc meg a tíz pont között, de aztán úgy döntöttem, azt a majd' három hónapot, amennyi eltelt az olvasás kezdete és vége között, csak jelezni kell valahogy. 
Végigolvasva a könyvet még mindig nem tudom, hogy mi volt ez tulajdonképpen, azon kívül, hogy „triptichon”, ahogy a fülszöveg hívja, és ahogy a könyv is hívja magát. Háromlábú állat, az tuti, de hogy regény, mese, műelemzés, önéletrajz vagy mítoszkritika, azt, hogy stílszerű legyek, „nem tudja hat öregasszony se”.

A fülszöveg sajnos egy kicsit becsap. Nem nagyon, csak egy kicsit. A könyv valóban tabukról beszél (öregedésről, halálról és nőiségről, nagyon szoros összefüggésben), és valóban humorral, iróniával, szeretettel teszi ezt. De a fülszöveg egyúttal azt is sugallja, hogy könnyed, játékos szövegről van szó, amelyet könnyű olvasni. Hát a frászkarikát könnyű. Ha egyszer még mindig nem tudom, mit olvastam voltaképpen…

Az első rész sejthetően önéletrajzi jellegű, bár a fene se igazodik ki ezeken a posztmoderneken, hogy mikor beszélnek magukról és mikor nem, de tulajdonképpen mindegy is, mert a helyzet általánosítható: hogyan értékeli át a lány (maga is középkorú asszony már) az anyjával való kapcsolatát (és önmagát!), amikor az anya előbb elengedi az emlékeit, aztán az életet is. Nagyon szépen meg van írva ez a rész, de ezt olvastam a legnehezebben. Talán azért, mert hála Istennek édesanyám él és egészséges, és én sem vagyok még abban a korban, amikor komolyan féltenem kellene őt? Vagy azért, mert az a nagyon városi életforma, amelyet ezek a nők élnek, végtelenül távol áll tőlem is, a családomtól is?
Akárhogy is, ezen a részen nagyon lassan kínlódtam végig magam, és közben hónapokra pihentettem is a könyvet.

Aztán jön egy hirtelen vágás, és átesünk egy kaotikus, groteszk és mérhetetlenül földhözragadt tündérmesébe. Amely ráadásul kétoldalanként beletolja az olvasó képébe, hogy „én igaz történet vagyok!”, egyúttal pedig azt is, hogy „én kitalált történet vagyok!” Aztán igazodjon ki rajta az ember. Elég idegesítő, de közben nagyon szórakoztató is. Képtelen fordulatok követik egymást, mesébe illő figurák tűnnek fel és el, a középpontban pedig ott áll három nagyon különböző öregasszony, akik egytől egyig rokonszenvesek, mulatságosak, jók, boszorkányosak és formátlan testűek. Mintha élvezetét lelné az elbeszélő abban, hogy részletezi a testi torzulásaikat, nyílásaikat, testnedveiket – mindazt, ami undorkeltő kellene, hogy legyen –, de úgy, hogy egyúttal a szorongásaikat, traumáikat, bolondosságukat, gyarlóságaikat, boldogságukat is megmutatja, és folyamatosan rákényszeríti az olvasót, hogy nagyon is közel érezze magát ezekhez a „Baba Jagákhoz”. Szeresse őket és szurkoljon nekik és örüljön velük.
Na, ez kb. két napomba került (de csak azért, mert közben dolgozni is kell, ugye).

És aztán jön a következő vágás, a harmadik rész: Dr. Aba Bagay :) néprajzi szakszövege, összehasonlító mítoszelemzés a szláv mitológiák/népmesekincs öregasszony-figuráiról, állandó visszakapcsolásokkal az első két részre, amelyekből rendre kiderül, hogy nemcsak a tündérmese-szakasz, hanem az „önéletrajzi” szakasz is mitikus-mesei elemekkel volt tele. Ezt pedig szakszóval műelemzésnek hívják. Tehát a regény utolsó szakasza olyan, mintha egy másik író tanulmánya volna a regény első két szakaszáról.
Erre nem volna „fair” azt mondanom, hogy könnyű olvasni, még akkor se, ha nekem pár órámba telt. Még jó, mikor az a szakmám, hogy ilyeneket olvassak. :) Akinek nem ez a szakmája, annak bizony beletörhet a bicskája. Pedig ha végigolvassa, érdekes dolgokat tapasztalhat meg, amelyeket több mint érdemes tudni.

Nekem és nemzedékem számos gyermekének valószínűleg a Fortocska című könyv volt az első találkozása Baba Jaga alakjával, úgyhogy jól meglepődtem (mint valószínűleg más hozzám hasonló korúak is), mikor felnőttként megtudtam, hogy ez a kedves öreg néni amúgy a szláv mesékben gonosz boszorkány, aki megeszi a gyerekeket.
A Banyatanya tündérmeséje és műelemző szakasza pedig megmutatta, hogy bizony a gonosz boszorkányok alakja jóval összetettebb, mint azt az ember első (esetemben második) ránézésre gondolná. Lehet segítő, lehet akadályozó – lehet a szabadság megtestesítője, lehet a kitaszítottságé – megtestesítheti az anyaság világos (jóra nevelő, hasznos tanácsokat adó) oldalát és a sötétet is (a félelmet és undort keltő, gonosz anyát, akit a magyar népmesékben nemcsak a „vasorrú bába”, hanem a „mostoha” is képviselni szokott).
Attól függően, hogy ki nézi azt az anyát, és milyen nézőpontból.
Meg attól függően, hogy ki nézi a NŐT mint olyat, és milyen nézőpontból…
Mert minden mesebeli öregasszonynak a társadalom (meg az olvasó) anyaképéhez van köze így vagy úgy. Nem függetlenül attól (de nem is feltétlenül abból következően), ahogy a saját anyjához viszonyul. És a társadalom (meg az olvasó) nőképéhez is. Akár magáról alkotja nőként, akár másokról férfiként.

Nagyon tud ez az Ugrešić.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. június 26-án írtam. 

Pontszám: 10/9