Tízből nyolc pont, szigorúan objektív meg szubjektív okokból…
Pedig amúgy nagyon nagy élmény, érdemes olvasni, nem bántam meg azt sem, hogy megvettem. Főleg annak, aki jobban szereti a történelmet nálam. Mert én szeretem, de azért nem viszem túlzásba. (Profi vagy amatőr) történésznek pedig igazi csemege.
A Borgiák című sorozatot továbbra is szeretjük, bár el kellett jutni majdnem a könyv feléig, mire leesett, hogy ez a Cem az a Cem, aki abban szerepelt.* És ezzel nem is spoilereztem el semmit, mert a regénybeli események kb. köszönő viszonyban vannak a sorozatbeli eseményekkel. Csak viszonyítási pontot adtam. Mi mindenre nem jó, ha az ember sorozatokat néz. Ellenben hajlok rá, hogy a regényt hitelesebbnek tartsam. Mivel 1. tudom, hogy a sorozatban irtó sok mindent megváltoztattak a történelmi eseményekhez képest, 2. a regényt történész írta, és ez látszik is. Nagyon.

A történelem fonákját mondja el ez a regény. Arra senki ne számítson, hogy a körmét fogja lerágni izgalmában. Arra viszont igenis számíthat, hogy olyasmikről fog vadonatúj információkat olvasni (és kétoldalanként kerek szemekkel, leesett állal bámulni), amiről azt hitte, hogy már kölyökkora óta kívülről tudja. Mátyás király uralkodásáról, a török hódításokról, Bizánc bukásáról – ugye, hogy azt gondolja az olvasók 90%-a, hogy lerágott csont az összes? Hát, jelentem, nem.
A Mátyás király uralkodásáról! Egy bolgár regény! Újat mond!!! (És ó, milyen szépeket… Tényleg.)
Sok mindent hittem volna, de ezt azért nem.

Pedig semmi nagy horderejű dolog nem zajlik „a színen.” Itt a fonák a szín. Ami egyébként háttérben marad, itt előbújik: a szultán mint magánember, Európa és Ázsia urai mint koncon marakodó kutyák. És a szín a fonák: a nagy háborúkról szinte kizárólag utólag értesülünk. Egy idő után már tökéletesen el is vesztik minden érdekességüket.
(Megj.: Soha életemben nem láttam még sem történetírói munkát, sem történelmi regényt, amelynek olvasása közben ennyire intenzíven éreztem volna, hogy a középkor és reneszánsz** egynémely nagy formátumú egyéniségeinek konfliktusai kb. az óvodás gyerekek szintjén helyezkedtek el. „Enyém!” – „Add ide!” – „Nem adom!” – „Kell!” – „De én erősebb vagyok!” – "De nekem meg az apukám erősebb!")

A regény hátránya ugyanaz, ami az előnye: hogy történész írta. Lassan jön bele, mint kiskutya az ugatásba. Pedig az ötlet kitűnő: Cem életének szereplői sorra feltámadnak, és vallomást tesznek a történelem ítélőszéke előtt. Több, akár egymással ellentétes kultúra képviselői, több nézőpont, többféle igazság… vagy ez utóbbit inkább hagyjuk? Igazságból aránylag kevés van a könyvben. Szinte mindenki hazudik. Bár legalább nem az olvasónak. Egyvalaki nem szólal meg, és az maga Cem. Ő csendben van, ő megismerhetetlen marad, még a legbensőbb barátjának is képes x év után meglepetést okozni. Ez így pont jó.
Viszont a regény első harmadában-felében olyan érzésem volt, mintha nem regényt olvasnék, hanem történelemkönyvet életre kelt figurákkal, akik sorra elmesélik a véleményüket a történelem egy igen gyalázatos és szomorú eseménysoráról. Annyira pontosan ki volt dolgozva minden (mekkora munka állhat e mögött a szöveg mögött!), hogy az már inkább történetíráshoz hasonlít. Ezért mondom, hogy aki történész, imádni fogja ezt a könyvet. Én nem vagyok az.

Még egy további bajom a könyvvel (és emiatt kis adagokban történő fogyasztása javallott): tömény depresszió. Pont olyan nyomasztó, mint egy 500 oldalas Shakespeare-tragédia. (Ilyenkor ad az ember hálát a Jóistennek, hogy a Bárdot kötötték a színpad követelményei.) És még a reményt is elveszi az embertől. Itt senkinek a halála nem meglepetés. Minimum tíz oldallal hamarabb bejelentették és előre megsiratták.

Ezek után pedig minden további nélkül, bármikor hozzáfognék egy újabb Mutafcsieva-könyvhöz. (Na jó, bármikor nem. :) Majd ha kicsit – kicsit!!! – fogynak az olvasási terveim.) De ha nem Mutafcsieva, akkor jöhet bármilyen bolgár vagy szerb vagy egyéb balkáni történelmi regény Bizánc idejéből vagy egy kicsit későbbről. De mégis inkább Bizánc legyen. És könyörgöm: kelet-európai legyen!!! Ez a nő olyan dolgokat írt le és világított meg, amelyekről egy nyugat-európai író (és megkockáztatom: történész) jószerivel nem is tud, nemhogy komolyan venné. Pedig… pedig annyira értelmes és racionális magyarázatot ad a mai állapotokra, hogy az ember csak ül…

…és szomorkodik.*** 

Úgyhogy most mégse történelmi regényt fogok olvasni. Inkább reneszánsz kori verseket. Keletieket. (Utóirat: eposz lett, de hát az is csak versben van írva...)

* …és akit persze nem is Cemnek hívtak, hanem (írd és mondd) Dzsemnek, csak hát megnézem azt a magyarországi kiadót, amelyik ezzel a névvel a címlapon ki tud adni egy halálosan komoly történelmi regényt. Ezért (szerintem kizárólag nálunk) zöngétlenítették a név első hangját.**** Más nyelveken szerintem ennyire nem komikus a szó hangzása, különösen az angolban nem, hiszen náluk kétféle e-t ejtenek, a kettőt senki nem keveri össze, és a lekvár, az a másik e-t tartalmazza. 
** A középkor és a reneszánsz. Mondom: a középkor és a reneszánsz. Én mást nem mondok. Én nem.
*** Egy évvel ezelőtt néztem ki magamnak ezt a regényt. Most kerítettem rá sort. A fészkes fene gondolta, hogy pont most pont ilyen fájdalmas aktualitása lesz.
**** viharmacska molytárs kiokosított: A mai török helyesírás szerint valóban Cemnek kell írni a nevet, bár a kiejtése továbbra is Dzsem. A bolgár cím fonetikus átírást alkalmaz, a magyar nem, ennyi az egész, nem a komikus hangzást próbálták kivédeni.

Ezt 2015. szeptember 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8