Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

„Mert a munka nemesít!” (Eugène Sue: Párizs rejtelmei)

2020. február 22. - Timár_Krisztina

sue.jpgAz abszolút vadromantikus mű!!!
Álruhás, jótékony fejedelem (Jean Valjean és Edmond Dantès keresztezve), aki sok-sok szegény nyomorultnak segít, és közben hol az eltűnt lányt, hol az eltűnt fiút keresik, és naaaagyon gonosz a főgonosz, de persze mindenki szentnek tartja, miközben felváltva bukkannak fel aljas gyilkosok és tiszta lelkű orvhalászok… óóóó… hogy én miért nem tizenöt évesen találtam meg ezt a könyvet?! Három napig nem ástak volna ki a szoba sarkából… de az is lehet, hogy csak kettőig tartott volna.

Mostanra már kissé kiöregedtem a műfajból, de azért még mindig többször esett jól, mint ahányszor lefárasztott, és igaz, hogy a regény második 840 oldala ritkán ér fel az első 20 oldal színvonalához, viszont olvasás közben mindössze egyszer éreztem úgy, hogy falhoz tudnám vágni ezt a marhaságot. Ma pedig még egy kicsit sikerült is visszatérni rajongó tizenöt éves koromba, ezért külön hálás vagyok. 
Tudott írni ez a Sue, tényleg fenntartja a feszültséget ennyi oldalon keresztül még ma is, látszik, hogy eredetileg folytatásokban jelent meg a regény, és simán el tudom képzelni, ahogy az egész ország lélegzet-visszafojtva várja hétről hétre, hogy időben odaér-e D'Harville-né a Jeanne Dupont betegágyához, és Úristen, kiszabadul Martial, vagy nem szabadul ki??? Még akkor is izgalmas a könyv, ha időnként hosszas elmélkedések szakítják meg, máskor pedig nagyon nehezen lehet elviselni a szereplők feneketlen gonoszságát avagy szentimentális nyavalygását.

Ami kezdettől fogva elbűvölt, és fenn is maradt mindvégig:
Egyrészt az, hogy ebben a regényben a jó nemcsak passzív tud lenni, hanem ügyesen, gyorsan, ravaszul, sőt manipulatívan cselekvő, és ehhez persze (még ha sajnos nem is konkrét értelemben) álarcot is kell hordania.* És nagyherceg létére még azt is tudja, mennyibe kerül a postabélyeg. 
Másrészt a párizsi társadalom alvilágának komikus/jólelkű/groteszk tagjai – az egyik kedvenc Bicskás (kivéve, ha nyafog), a másik Pipelet-né, a harmadik természetesen Farkas. A regény első oldalai nyugodtan játszódhatnának egy Rejtő-regényben, külvárosi apacsok között, csak a humort kéne hozzátenni. Bár humora ennek a regénynek is van egy kicsi, még ha nem is az a lehengerlő fajta. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak Rejtő, hanem az olvasói is ismerték a regényt, és értékelték az áthallásokat.**

Ettől függetlenül olyan az egész, mintha egy első vázlat lenne A nyomorultakhoz (amelyről itt írtam), annak minden kalandjával (bejárjuk egész Párizst, a föld alatti csapszékektől a hercegi lakosztályokig) és szenvedésével (az irigyelt hercegnőnek éppen annyi joggal fájhat az élet, mint a háromgyerekes varrónőnek, legfeljebb nem ugyanazért), isssszonyú sok kosszal – a drágakőköszörűs nyomortanyája, a föld alatti gödrök –, és a legváratlanabb helyeken is testi-lelki nyomorúsággal – a kórházi jelenet még most is tud sokkolni! Közben pedig mindvégig lehet szurkolni az utolsó mellékszereplőért is, mert annyira nem romantikus a regény, hogy minden jónak az élete biztonságban legyen. A legszomorúbb, hogy ilyen helyek léteztek, és még mindig léteznek, legfeljebb nem pont ugyanott.
Ami viszont állandóan távolságtartásra ösztönzi a mai olvasót, az a szereplők fekete-fehér volta. Alig néhány összetett figura van a könyvben; mindenki másnak már az arcára rá van írva, hogy jó vagy gonosz, és az is marad. Miközben a regény folyamatosan azt erősítgeti, hogy a bűnözés csak a környezet és a nevelés műve. Ezt a következetlenséget eléggé megsínyli a szöveg. Pedig egyébként máig érvényes megállapításokat tesz, sőt időnként reális megoldásokat mutat fel, még ha némelyik erőteljesen asszociálta is bennem a Bob és Bobek című csehszlovák sorozatot, és Bob hangján szólt a fejemben, hogy „Mert a munka nemesít!” 
No meg a folyamatos színpadiasság, eltúlzott öröm-, hála-, fájdalom- vagy gyűlöletkitörések, pátosz és borzalom és érzelmesség és rettenetes szónokiasság – amitől időnként rohamot akar kapni a szegény olvasó. Aki az ilyesmit nehezen viseli, annak nem fog jólesni ez a regény. De aki vissza tud menni tizenöt éves korába meg tudja bocsátani ezeket, az jól fog szórakozni rajta. 

* Méhéhért nem tizenöt évesen olvastam ezt a könyvet?! Akkor még el is hittem volna… 
** Milyen már, hogy nem lehet tudni, ki volt a regény fordítója?! A húszas években jelent meg a fordítás, ugyancsak folyóiratban, majd kötetben is, végig névtelenül.

Ezt 2015. augusztus 16-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Palatinus, Bp., 2008. 864 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr9715485860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása