Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Mire jogosítja fel az embert az, hogy különbözik az állattól? (P. J. Blumenthal: Kaspar Hauser testvérei)

2020. február 22. - Timár_Krisztina

blumenthal.jpgKicsit olyan, mint Ráth-Végh István könyvei, de ezt pontosabban megfogalmazni csak akkor tudnám, ha pontosan meg tudnám mondani, milyenek is a Ráth-Végh István könyvei. Egy rendkívül művelt, olvasott, kitűnő humorú, egyéni látásmódú könyvmoly anekdotikus hangnemben megírt ismeretterjesztő esszéi – jó lesz így, vagy kihagytam valamit? Na, Blumenthal is efféle, csak nem tud olyan jól írni, mint Ráth-Végh. Viszont elfogulatlanabb, tárgyilagosabb, mondhatnám: tudományosabb.

A kötet eleje és vége tetszett a leginkább, a közepe (az a csekélyke négyszáz oldal) valóban csak arra való, hogy illusztrálja-igazolja Blumenthal véleményét. Az a négyszáz oldal tartalmazza az eseteket: azoknak a gyerekeknek a történeteit, akik éppen a kritikus korban estek ki az emberi közösségből, kerültek akár a természetbe, akár végletesen zárt terekbe, majd évek múltán vissza, és jól-rosszul sikerült vagy nem sikerült beilleszkedniük. Keserű-szomorú történetek ezek, gyakran rémtörténetek – és nem mindig az az idő a legrémesebb, amelyet a gyerekek a közösségből kizárva töltenek.

Az ember beszédképességét előszeretettel használják az értelem mércéjéül. Más szóval azt a személyt, aki némának született, valamiféle beszédzavarban szenved vagy csak egy ismeretlen nyelven képes kifejezni magát, a társadalom alig fogadja el jobban, mint a vadembert. (…) Ám a beszéd elsajátítása nem mindenütt válik a társadalmi elfogadottság mércéjévé. Nem egy társadalomban a beszédzavarban szenvedő embert éppenséggel a sámánok vagy a szentek közé sorolják.

Az eleje és a vége a leginkább esszészerű, ahol azt foglalja össze, mit gondoltak az emberek sok-sok száz év alatt az ember és állat közötti különbségről – meg arról, mi mindenre „jogosítja fel"* az embert ez a bizonyos különbség.

(…) amilyen mértékben hajlandók vagyunk rá, hogy az állatot felértékeljük és ámulattal fedezzük fel benne a kommunikációképesség legszerényebb jelét is, éppoly buzgón nyilvánítjuk fajidegenné azt az embert, akinek ismérvei túlontúl elütnek a mieinktől. E baljós jel jegyében zajlott például Európa és Amerika találkozása. Kolumbusz és utódai a karibi térség meztelen indiánjainak „vad” megjelenését mintegy felhatalmazásként értelmezték arra, hogy rabszolgasorba döntsék, kizsákmányolják és adott esetben lemészárolják őket. Nem sokat segített az sem, hogy 1537-ben III. Pál pápa Sublimis Deus című bullájában végre elismerte: az új-hispániai idegeneknek is halhatatlan a lelke. A fekete afrikaiakkal folytatott rabszolga-kereskedelem és az amerikai Dél államaiban dívó rabszolgagazdaság csak addig állhatott fenn, ameddig a fehér kereskedők és gazdálkodók meggyőződéssel hittek a feketék alacsonyabb rendűségében.
(…)
Az ember és az állat közötti határterület tehát bizonytalan, veszélyekkel, félreértésekkel és reményekkel teli zóna – és ezen a területen éltek a mi vadembereink is. Emiatt gyakran látnak bennük a két világ közötti közvetítőt, és ennek megfelelően kihasználták őket.

Illetve nem is ez a legfontosabb. Hanem a határsáv. A „Zóna”, a mezsgye. Mert azt könnyű megmondani, mi vagyok „én”. Azt is, mi az, ami „idegen”. De a kettő között mindig lesznek átmenetek, és azok aztán az igazán veszélyesek. „Még” nem ember, „már” nem állat. „Már” hasonlít hozzám, „már” kezelhetem kísérleti-megfigyelési alanyként, „még” nem kell felelősséget éreznem iránta, „még” bánhatok vele úgy, mintha nem volna lelke. Különben is, mi az, hogy lélek? Olyan neki nincs is. Csak nekem van.

Ha azonban a következő, Penny Pattersonnal folytatott párbeszéd nem a gondozónő kitalációja, úgy a gorilla még gondolkodik is. Amikor Koko és gazdája egy gorillacsontváz képét nézegették, dr. Patterson megkérdezte:
Patterson (kézjelekkel és hangosan): Él-e ez a gorilla vagy halott?
Koko (kézjelekkel): Halott, viszontlátás.
Patterson: Mit érez a gorilla, ha meghal? Örül, bánkódik, fél?
Koko: Aludni.
Patterson: Hová mennek a gorillák, ha meghalnak?
Koko: Kényelmes lyuk. Viszontlátás.
Patterson: Mikor halnak meg a gorillák?
Koko: Gondok, öreg.

(Ha valaki ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem a vadember tud igazán veszélyes lenni, hanem a tudós, aki dolgozik vele, az nem jár messze az igazságtól. De azért rendes emberek is szerepelnek a történetekben… úgy mutatóba.)

Azt hinnők, a napilapok és a televízió korában a bennünket nap mint nap elárasztó tudósítások megalapozottabbak, mint a régebbi, kevésbé mediatizált korok meséi és hiedelmei. Ám az információs korszakban az áldozatokat és a tetteseket bámulatos gyorsasággal dolgozzák fel szórakoztatás és horror egyfajta elegyévé. S mivel a hírekben szereplő emberek többnyire nem személyes ismerőseink, hamarosan újra elnyeli őket a feledés (…).

Sajnos Blumenthal nincs olyan jó író, sem olyan jó filozófus, hogy igazán újat tudjon mondani a témáról. Viszont minden kutatók gyöngye, aki irdatlan mennyiségű anyagot szed össze, és mindennek nagyon alaposan utánanéz.** Nehezményezte egy értékelő, hogy az egyes eseteket igazából csak leírja, alig kommentálja – tény és való, de azért, mert üres spekulációkhoz nincs kedve. Ha valamiről nem talál elég adatot, éppen csak megemlíti. Legfeljebb még körbeírja, hogy mennyire tartja hitelesnek. Mit mondjak, meggyőzően tudja kimutatni a fikciót.*** („Esz ety finom úri kifejezés, asztat jelenti, hoty hazukság.”****) Amikor viszont (elég ritkán) bőségesen áll a rendelkezésére adat, akkor elengedi magát, akkor kisesszét ír az eset köré. Teljesen korrekt kisesszét egyébként, senki se vádolhatja elfogultsággal, kivéve, amit a kiszolgáltatott nyomorultak és elfeledett jótevők iránt érez, azt meg megengedem. Elfriede Jelinek is erre rezonált, amikor ilyeneket írt az előszóba: 

Milyennek képzeljük azt a fajta magányt, amelyben vannak ugyan lépések – gyakran négykézlábasak, ahogy az állatoktól ellesték, mert úgy sokkal gyorsabb a helyváltoztatás –, de az állatokon kívül senki nem lépdel mellettük, úgy, ahogy mellettünk lépdel a beszéddé vált tudat? (…) De az idegenek, a vademberek húsában-vérében nem lakozik semmilyen ige, ők – ha az ilyen gondolatot egyáltalán el lehet viselni – tökéletesen egy szál maguk vannak.

Mindenesetre Defoe-t nagyon elintézi. Kimondatlanul, de nagyon. Még hogy önmagában boldoguló, a semmiből egy lakatlan szigeten civilizációt építő polgár… Blumenthal történetei azt igazolják, hogy milyen törékeny az emberi elme, milyen jól működik az emberben az utánzás és alkalmazkodás, mennyire könnyű tartós magányban a környezethez idomulni és elveszíteni hangot, emlékezetet, tudatot.

* Remélem, érzékelhető az irónia.
** Kivéve a Hany Istók történetét!!! A mocsok!!! Pedig három magyarországi esetet is felsorol a könyvben, és ez messze a leghíresebb, hogy hagyhatta ki?!
*** Veszélyes bölcsész. 
**** Fülig Jimmy-apokrif.

Ezt 2015. október 7-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: 

A buddhista Quo vadis? – tömegmészárlás nélkül (Karl Gjellerup: A zarándok Kámanita)

gjellerup.jpgMár akkor a fentiekkel akartam kezdeni a leendő értékelést, amikor a regény kétharmadához értem. Akkor már határozottan úgy éreztem, hogy a dán szerző nemes versenybe bocsátkozott a tizenegy évvel korábban megjelent lengyel regénnyel.

Nagyon szép könyv ez, Nobel-díjat is kapott a szerző, úgyhogy nem értem, Sienkiewicz könyvével ellentétben miért nem adták ki a II. világháború óta újra magyarul. Előtte bezzeg több kiadást is megért.*

Nem tudom eldönteni, hogy azért-e, mert Sienkiewicz jobb író lenne Gjellerupnál. Tény, hogy a Quo vadis? monumentális történelmi tablót nyújt, egy-két egysíkú, de még több összetett és izgalmas figurával – Gjellerup könyvéről ugyanezt nem lehet elmondani. Az összes szereplő egysíkú, gyakorlatilag mesefigurák egy jól kitalált, ám a szó klasszikus értelmében nem kifejezetten „izgalmas” történetben. No de nem is pont ugyanaz a célja Gjellerupnak, mint Sienkiewicznek, és nem is olyan „látványos” történelmi korral dolgozik. Indiában senki nem akarta Buddha követőit oroszlánok elé vetni.

A kor: Buddha öregkorának ideje. A cselekmény: két beavatódás története, a regény felénél egész ügyesen összeillesztve. A főszereplők: egy férfi és egy nő (Kámanita és Vaszitthi), két szerelmes, akik különböző utakon, különböző próbatételeken át jutnak el ugyanahhoz az igazsághoz.**

És talán csak a szerelem és a hűség az egyedüli Valóság, amely nevet és alakzatot változtat. Ez a kettő a dallam, mi pedig lantok vagyunk, amelyeken amaz felhangzik. A lant széttörik és az új lantra ajzzák a húrokat; ám a dallam ugyanaz marad.

Közben csodálatos indiai tájakon járnak, találkoznak pazarlással, galádsággal, hatalomvággyal, rablóbandával, bosszúval, megtért bűnössel, a szútramagyarázatok jóindulatú (és ettől nem kevésbé vicces) paródiájával – mindennel és mindenkivel, ami egy kalandregényhez csak kell. És hát persze magával Buddhával is. 

A szakadék mély árnya fölött messze tájra szállt a tekintetünk, láttuk, amint a két folyam ezüst szalagjai végigkígyóznak a mérhetlen síkságon és egyesülnek ama megszentelt helyen, melyet „hármas fürt”-nek neveznek, mert az a hit felőle, hogy a mennybeli Gangá mint harmadik ott csatlakozik hozzájuk. És Vaszitthi meg is mutatta nekem a fák koronája fölött a mennybeli Gangát, – mert ezt a szép nevet adják ott az égi fénysávnak, melyet mi lenn délen tejútnak [sic!] hívunk.

Az allegorikus váz kitűnően működik: Kámanitát és Vaszitthit a kölcsönös földi szerelem indítja el a zarándokúton, különválásuk után mindketten alantas (sőt komikus) helyzetbe, szenvedések közé jutnak, mindketten a maguk módján bűnbe is esnek, majd egy harmadik bűnös megtérése túljuttatja őket a holtponton, meghallgatják Buddha tanításait, és ez – megint csak két különböző módon és időben – hozzásegíti őket a beteljesedéshez, jelen esetben a nirvánához.

Vagyis itt nem az volt a cél, mint Sienkiewicz esetében, hogy korrajzot kapjon az olvasó, hanem a címben megjelölt zarándokút(ak) ábrázolása. Ahhoz meg a sablonalakok passzolnak jobban. Ezt el kell ismernem, hiába hiányzott nekem olvasás közben az az élmény, amelyet egy Petronius, egy Chilon, egy Euniké nyújthat.  Eltekintve egy üdítő kivételtől, Vadzsasravasztól, aki amolyan igazi komikus-veszedelmes, erkölcstelenségében is jóindulatú figura...

A szent Véda arra tanít bennünket, hogy az egyedüli valósággal Létező, a legfelsőbb Istenség a Brahman. De ha ez igaz, akkor minden gyilkolás nyilvánvalóan csak merő csalódás és látszat.
(…)
Ezek után nem foroghat fenn többé semmi kétség afelől, hogy ama tan az erőszakot tévők pokolbeli bűnhödéséről [sic!] csak a gyengék kitalálása, hogy az erősek erőszakosságától megvédelmezzék magukat azáltal, hogy ez utóbbiakat megfélemlíteni próbálják.
És ha a Védák néhány helyen mégis ezt a tant hangoztatják, akkor e helyeket – mivel az alapelvekkel összeegyeztethetetlenek – bizonnyal a gyengék csempészték a Védába, meghamisítván ezt.
Ha tehát a Rigvéda azt mondja, hogy jóllehet az egész világ tulajdonképen [sic!] csak a Brahman; az Isten mindamellett azt az embert ismeri el a Brahmantól leginkább áthatott lénynek: – akkor immár el kell ismerni, hogy az emberek közt viszont az igazi és valóságos rabló a Brahmantól leginkább áthatott lény s ilyképen [sic!] a Teremtés koronájának tekinthető. Ami azonban a tolvajt illeti, ki nem emelkedik a rabló színvonalára, minden további fejtegetés nélkül is kitűnik, – mivel az Irás [sic!] gyakran hangoztatja, hogy ez a felfogás: „ez itt az enyém” csupán önámítás és hívságos tévhit, amely az embert a legmagasabb cél elérésében gátolja, – mondom, kitűnik ebből, hogy a tolvaj, aki épen [sic!] ama tévhitnek „ez az enyém” állandó és tényleges tagadását tűzte ki élete feladatául, a legmagasabb Igazságot képviseli. Mindamellett a rabló, épen erőszaktevése folytán, magasabban áll a tolvajnál.
Ezzel a tényt, hogy a rabló a Teremtés koronája, úgy az észbeli megfontolás, valamint az Irás érveinek alapján bebizonyítottuk és így ez megdönthetetlennek tekinthető.

...kár, hogy olyan szigorúan elbánik vele a regény második fele. 

A kort, a buddhizmus hatásának kezdeteit tényleg nagyszerűen ismerte Gjellerup, magát ezt a vallást és filozófiát is,*** és a meséiket is felhasználta a regény megírásához.

Amitől nagyon Quo vadis?-os lett: az egész regényt az első szótól az utolsóig mindenestül átitatja a vallás; a lány húzza maga után a fiút a megtérés útján; a lány hallgatja (a városlakókkal együtt az erdei tisztásra kivonulva, a földön ülve) Buddha beszédét úgy, hogy meg is érti, és ő közvetíti mindezt a sokáig tévelygő Kámanitának; a regény „kisebbik” gazembere bántani akarja a buddhista híveket, ehhez képest egyik napról a másikra megtér, és a továbbiakban következetes hűséggel ragaszkodik vallásához; a „nagyobbik” gazember marad magának, megtérés esélye nélkül… és akkor még a főhősnőt segítő gyermeklelkűen vallásos cselédet nem is említettem – bár ő itt nem férfi, hanem nő. A többi párhuzamot nem sorolom – azok inkább aprócska, kísérteties ráismerések, amelyekhez oldalakat kellene idéznem. Úgy általában sokszor volt olyan érzésem olvasás közben, hogy bár Gjellerup a buddhizmus népszerűsítését tűzte ki céljául, azért ahol tudta, európai ízléshez idomította a cselekményt, a jellemábrázolást, a stílust, hogy a mi fülünknek ismerősebben csengjen és könnyebben befogadhatóvá váljon a történet. Sikerült is neki – nekem tetszett a könyv.

Kámanita körül égbenyúló malachitszikláktól bezárt völgykatlan szélesedett és ennek közepén állt a csodafa.
A törzs és az ágak símafényű [sic!] piros korállból [sic!] voltak; valamivel sárgásabb piros volt a göndörödő, bolyhos lombozat, melyből mély karmazsinszínű virágok parázslottak elő.
A sziklatetők és a lombkorona fölé sötétkéken terült az égbolt és egyetlen felhőcske sem jelent meg rajta. Az égi szellemek zenéje is alig-alig hatolt idáig, ami a légben reszketett, olyan volt, mint régen hallott dallamok emléke.
Csupán három szín uralkodott itt: az égbolt kék azúrja, a szirtek malachitzöldje és a fa korállpirossága. És csak egyetlenegy illat, a karmazsinvirágoknak az a titokkal teljes, minden mástól különböző illata, mely Kámanitát ide vezette.

A fordítás pedig igazán gyönyörű. Baktay Ervin tényleg mindent beleadott ebbe a szövegbe. Az ő neve eleve garancia arra, hogy a vallási szakkifejezések és az ókori indiai irodalomra való hivatkozások mindenestül a helyükön legyenek, de hogy ekkora költő volt, azt tényleg nem gondoltam volna.

* Nagyon sok nyelvre lefordították a maga korában. Nézem az Amazont: az angol fordítása rendszeresen újra megjelenik. Pedig már gyanakodtam, hogy azért nem olvassák, mert tömegmészárlás híján nem lehetett belőle hollywoodi szuperprodukciót csinálni. Saját hazájában viszont gyakorlatilag elfelejtették – legalábbis a Wiki szerint. Igaz, hogy a szerzője enyhén szólva kompromittálta magát a II. világháború idején; de a regény megjelenésekor még nem. 
** Nem is igazán értem, miért csak Kámanita szerepel a címben, mert Gjellerup vigyázott, hogy kb. ugyanakkora teret szenteljen mindkettejük megtérésének. A regény első felében Kámanitáé a szó és a tér, Vaszitthi csak mellékszereplő, a regény fele után viszont Kámanita háttérben marad, Vaszitthi lép előre, és ő kapja meg a szót is.
*** Legalábbis a fordító, Baktay Ervin ezt írja, és ha valakinek, hát neki el is lehet ezt hinni. 

Ezt 2015. október 4-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Athenaeum, Budapest, 1937. 326 oldal, Baktay Ervin fordítása

Hoffmann Amerikában (Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme – Prelűdök és noktürnök)

sandman.jpgHogy egy örökbecsű klasszikust idézzek: „Nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára képregényt.” Hogy melyik részben hangzik el? Ööö… hát valamelyikben biztosan, ott lesz az elején. Vagy a végén.
Azért vannak ám élénk emlékeim a gyerekkoromból. Nils Holgersson, Góliát, Kockás minden mennyiségben (Artúr!!!), aztán Bucó, Szetti, Tacsi… de hát ez nem az a kategória. Kíváncsi voltam, milyen egy felnőtteknek szánt képregény, amely ráadásul egy Hoffmann-elbeszélés (romantika kori horror) címét viseli büszkén. Lássuk.

Az egyes fejezeteket bevezető képek: hátborzongatóan gyönyörűek. Azokat szerettem a legjobban. Festményekként akármelyik galériában ki lehetne őket állítani, simán kifizetném a belépődíjat értük. Jó sokáig el lehet őket nézni, találgatni, melyik szimbólum mit jelenthet. (A homokóra vagy a lakat azért elég egyértelmű…)
A többi képet is érdemes figyelmesen nézni, vannak rajtuk néha bújtatott utalások, amelyeket jó felfedezni, megfejteni. Ami nekem egyébként nem mindig sikerült, mivel elsősorban azt a XX. századi nagyvárosi amerikai kultúrát idézik, amellyel én sose voltam szoros barátságban.*

Úgy általában ez a könyv nekem több helyütt túl amerikai volt ahhoz, hogy élvezzem, de szerencsére a szöveg többnyire időben átváltott Shakespeare- meg Biblia-idézetekre, olyankor megnyugodtam. Sőt még Dante öngyilkosai is belekerültek. Értékeltem.** A képeken pedig nem tudott nem középpontban lenni a Sandman, hiszen róla szól az egész, az ő alakja pedig nagyon tetszett. Először is meglepődtem azon, hogy – bár tud kegyetlen lenni – itt ő a jó. Hoffmann után nem erre számítottam. Aztán a köpenye sötétkékje kivételesen jólesik a szememnek, gyerekkorom óta szeretem ezt az árnyalatot, bármit képes vagyok megszeretni érte.*** Mellette a fekete és a sárga – tökéletes.

A történetet az elején nem nagyon értettem, többször is vissza kellett lapozni, de aztán sínre kerültek a dolgok. A végkifejletet sejtettem, aztán mégis jól meglepődtem, ezzel nincs baj. 
Amiért levontam azt a pontot (ismételten átlagolásnak köszönhetően: élmény – nyolc pont, mű minősége – tíz pont), az a sok vér és erőszak. Tudom, hogy van vér és van erőszak a világban, eszemben sincs letagadni, csak nem szeretem, mikor öncélúan folyik az egyik, és művelik a másikat. Mint mikor az ember klasszikus amerikai horrort olvas, és egy darabig szereti, de egy idő után belopódzik a műélvezetbe a gondolat, hogy „a kutya is jó dógába vész meg”, vagyis hogy ha nincs külső ellenség és különösebb belső elnyomás, valamitől csak be kell tojni a hosszú téli estéken, hát kitaláljuk a horrort. Abban a korban, amikor Magyarországon, mondjuk, a nagyrévi arzénes gyilkosságok pere folyt. Tessék ránézni a tisztes fejkendős nénikék arcára a korabeli képeken, ott a horror.
Tudom, persze: amit ezek az amerikaiak megjelenítenek, az a tudattalan ösztönvilág borzalmas felszabadulása, és különben is mindannyiunkban ott lapul ez az őrület, amely felforgatja a világot kacagásával – frászkarikát. Na de mindegy, most csak zárójelben vitatkozok, és a fentiek nem vonnak le a jelen mű értékéből. Annál is inkább, mert amikor már tényleg elegem lett belőle, és azon gondolkodtam, mi a fenét lehet ezek után végkifejletnek megtenni – akkor kaptam egy olyan végkifejletet, amely úgy tudta helyrerakni a dolgokat, hogy közben nem mondott édes-mézes hazugságokat. Ez pedig nagyon jólesett.

Úgyhogy most egy időre Isten veled, Sandman, de biztosan találkozunk még. 

* Úgy őszintén nálam Faulknernél nagyjából véget ér az amerikai irodalom (bocs), legfeljebb apróbb kirándulásokat teszek arrafelé (Isaac Bashevis Singer, Toni Morrison, George R. R. Martin… kb. ennyi). Érdekes módon, bár csekély a filmes műveltségem, a szuperhős-filmeket mégis megnézem, úgyhogy tudtam értékelni az ilyen poénokat, hogy „Batman? Nem, hajnali fél négy van, ilyenkor melózik”. De a slágerszövegek vagy John Constantine alakja például szinte semmit nem mondott.

** SPOILER! És árulja el valami ügyes Gaiman-rajongó, hogy amikor a Sandmant bezárják az üvegbe, akkor az is Hoffmann-idézet, ugye? Anselmus is kristálybörtönbe kerül. De erre nem találtam utalást a végjegyzetekben.

*** De úgy higgyétek el, hogy még a szolnoki vasúti pályaudvar padjait is, amelyeket újabban pont ilyen színűre mázoltak.

Ezt 2015. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Cartaphilus, Bp., 2009. 240 oldal, Totth Benedek fordítása, Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III illusztrációival

Bűbájos mesefilm lett... illetve lett mesefilm... (Sprīdītis / Malíček / Däumling)

spriditis.jpg

Anna Brigadere, a lettek klasszikusa írta ennek a filmnek az alapjául szolgáló mesedrámát, amelyet 1903-ban mutattak be először. A letten kívül még angol fordításban lehet hozzáférni, ha NAGYON nagy szerencséje van az embernek, meg türelme kivárni azt a szerencsét. Nekem volt, itt írtam róla.

Lett-csehszlovák koprodukcióban készült a filmfeldolgozása 1985-ben, és állítólag az egész keleti blokkban vetítették. Úgy néz ki, nálunk sajnos nem. A kisfiú neve lettül Sprīdītis, csehül Malíček, németül Däumling. Nálunk nem is tudom, mi volna a megfelelője, talán Hüvelyk Matyi. Itt rövid összefoglaló látható a filmből, Imants Kalniņš gyönyörűséges zenéjével. Az ének szövegét nem értem, de a hangzása annak is szép. A hozzászólásokban németek, oroszok rajonganak érte. Nekünk meg nem jutott. 

Egy darabig az egész filmet is meg lehetett nézni a YouTube-on németül, míg le nem vették onnan. Pedig még az én őskőkori némettudásommal is érthető volt, főleg a történet hozzávetőleges ismeretében. Amely nemcsak hogy nem bonyolult, még ismerős is lehet a magyar olvasónak, hiszen olyan népmesék alapján készült, amelyeknek egész Közép- és Kelet-Európában ismertek a változatai. Szerepel benne szegény árva kisfiú, gonosz mostoha, megmentendő (ám igencsak gőgös) királykisasszony, sűrű erdő, mindenféle lénnyel, köztük Szélanyával és Erdőanyával (ők speciel a lett mitológia részei, de a magyar nézőt se lepi meg, hogy a Sprīdītisnek varázstárgyakat adnak jutalmul), valamint nem erővel, hanem ésszel legyőzendő ördög. A háttérben meg ott a lett táj, amelyet nagyon szeretnék egyszer élőben látni. 

A gonosz lényeket zenével lehet legyőzni (nem is akármilyennel). Ő az emberevő óriás, ő meg az ördög (nekem a zenének ez a változata tetszik jobban). És ő az, aki segít legyőzni őket: a jóságos Erdő Anya, erősen a nyolcvanas évek stílusában. 

tervete.jpg

Szóval bűbájos mese ez, aranyos főszereplőkkel, gyönyörű zenével, népi humorral, néphagyományokkal. A lettek azóta is minden karácsonykor előadják, imádják, operát írtak belőle, még szobrot is állítottak a figuráknak. (Sprīdītis természetesen a kisebbik.) Ha valaki megtalálja, ne hagyja parlagon heverni. 

Ja, és Anna Brigadere önéletrajza sem utolsó. És kicsit egyszerűbb megvásárolni, mint a drámáját.

Befelé, némán nevetve (Babits Mihály: Jónás könyve)

jonas.jpg„Uram, egy Jónás nevű ember várja önt a hallban.”
(Én kérek elnézést.) 
Ahogy a fenti mondatot (sajnos nem saját poén), a Babits-szöveget is igazából hangosan érdemes olvasni. (Személyes ajánlásom: „gyereknekmesélős” hanglejtéssel tessék!)
Elég rövid hozzá, hogy az ember ne sajnálja tőle az időt. Úgy nevet rajta a legjobbat. Mert ezzel másképp, mint (legalább befelé, némán) nevetve, nem érdemes foglalkozni. Úgy viszont… :) 

Én kettő dologtól vagyok oda, valahányszor olvasom. Az egyik, hogy milyen ügyesen idomítja Babits a bibliai szöveget (amelyet sokszor szó szerint idéz) modern európai rímbe-ritmusba, hol a bibliafordítások archaikus magyarságával, hol pedig teljesen hétköznapi nyelven, hol keverve a kettőt egymással, mindig hajszálpontosan eltalálva a helyes szót. Az igen. 
A másik, az természetesen a cethal belsejében töltött idő. Nagggyon. Azt a részt a Bibliából kifelejtették, úgyhogy Babits ki tud bontakozni. Ahogy szegény Jónás fullad és éhes, de közben émelyeg, és utálja, hogy minden puha és büdös, és úgy általában a lehető legalantasabb helyzetben van, ami elképzelhető – közben pedig a zsoltárok nyelvén őszinte, bűnbánó, alázatos imát mond (üvöltve és vonítva) Istenhez… Senki se tudja ennyire szoros kapocsba fogni a legrútabbat és a legszebbet. Az pedig a mai napig mindig nagyot üt, amikor azt mondja: „De te se futhatsz, Isten, énelőlem”… 
Meg az is, ahogy a cethal kihányja, „vért, zsírt, epét okádva körülötte”. 
Itt tényleg semmi mást nem csinál Babits, csak érzékletesen megjeleníti, hogyan távozhat valaki a cethal gyomrából. Hát nem vasalt ingben meg nyakkendőben, az biztos. 

Annyira lüke ez a Jónás, annyira esendő, annyira emberi, még kicsinyes is és bosszúvágyó, de hát ha az Úristennek pont ilyen szolga kell… Azt viszont fenntartom, hogy az Úr nagyon kiszúr Jónással… Babitsnál jobban, mint a Bibliában… és még ki is oktatja hozzá… na de hát ez egy másik mese. 

Pontszám: 10/10

Ezt a szöveget 2015. szeptember 14-én írtam. Azóta háromszor olvastam újra, 2016. szeptember 28-án, 2018. szeptember 26-án és 2020. június 1-én. Még mindig nem tudom kívülről. Azért már haladok.

Kiadási adatok: Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete, Bp. 1989. Babits Mihály kéziratos tisztázatának hasonmás kiadása, az első oldalon Török Sophie-nak szóló ajánlással.

Mérhetetlen fontosságú csekélységek (Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött)

hata_mogott.jpgNem könnyű olvasni ezt a könyvet, ha az ember feltételezi, hogy minden, amit olvas, (a mű világán belül) igaz.
Nagyon könnyű olvasni, ha az elején észreveszi, hogy itt mindenki mindent puszta pletykából tud, amelyek egymásnak is ellentmondanak, azért, mert ők pletykák. És úgy is kell komolyan venni őket.
Egymást megérteni véletlenül se próbálják az emberek, bár azt nem lehet mondani, hogy nem figyelnek egymásra, óóó, nem, hát ezek egyebet se csinálnak, csak figyelnek: akármit tesz valaki, azt holtbiztos, hogy legalább ketten hallják vagy látják, és a lehető legrosszabb következtetést vonják le belőle, mert mindenki a saját kis frusztrációit igyekszik kompenzálni. Érdemes olvasás közben elgondolkodni, vajon ki hazudik (magának vagy másnak), ki mondhat igazat, és ki az, aki egyszerűen csak beszél bele a világba – jó kis edzés a figyelemnek.

Nevetni való világ ez, pótcselekvésekkel tele, és legfeljebb csak azért mehet el az ember kedve a nevetéstől, mert ez a világ túlságosan hasonlít a sajátjára. De karikatúrának is vallja magát ez a világ (sőt: egy karikatúra karikatúrájának), hát nézd annak, hátha megnyugszol egy kicsit. Hiszen a karikatúra mindig túloz, bizonyos dolgokat mértéktelenül felnagyít, másokat szándékosan homályban hagy.
Itt a piszok van felnagyítva, mindig szem előtt tartva. A romlás, a rozsda, a szuvas fog, a por, az állott szagok, a csömör, az émelygés – azt emeli ki minden második bekezdés. Egy apró gesztusra (X. túl mélyen emelte meg a kalapját, Y. nem adta vissza a vizitet, Z. a könyökével hozzáért N. arcához) a legmélyebb szégyen vagy halálos sértődés a reakció. Hiszen ahol a város határánál ér véget a világ, ott minden csekélység mérhetetlen fontosságot kap. Hm. Biztos, hogy a nyájas olvasó ismerősei között nincsenek ilyen emberek? És vajon az ő beszédüket mindig komolyan kell venni? 

A legjobb: nézd az egészet bábszínháznak… Mert ha megsajnálod a szereplőket, ha azonosulni akarsz bármelyikkel, bizony rosszul jársz.

Ezt 2015. szeptember 22-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Osiris, Bp., 1999. 142 oldal

Olaszország. Szükségszerű pusztulás, szeretettel (Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc)

lampedusa.jpgNagyon szép. Nagyon melankolikus. Nagyon olasz. 
A cselekménye egyszerű (bár apa kalandregényként emlékszik vissza rá, de ő több, mint harminc éve olvasta), a hangulatáért éri meg hozzáfogni. Meg a történelmi hátteréért, aki azt jobban szereti. Nagyon pontos korrajzot ad az egységes Olaszország létrejöttéről, a lassú, de annál biztosabb változásról, az arisztokrácia szerepének csökkenéséről. Szükségszerű pusztulást ennél több szeretettel nehéz lenne megírni.

Nekem őszintén szólva kevéssé jött át a történelmi vonal, mert csak Garibaldira emlékszem nyomokban, Viktor Emánuelről meg annyit tudok, hogy szerintem is ronda az Írógép, viszont finom dinnyét ettünk a tetején. Kivételesen túl fáradt voltam ahhoz is, hogy a sűrűn előbukkanó lábjegyzeteket olvasgassam, pláne ahhoz, hogy utána is nézzek, melyik figurának melyik csatában milyen szerepe volt. De amit a történelmi háttér híján megértettem, az is elég volt ahhoz, hogy szeressem a könyvet.

Pedig úgy indultam neki, hogy nem fogom. És jó sokáig úgy is olvastam, hogy na, meddig tart ez még, mikor olvashatok valami érdekesebbet? De észre se vettem, és közben szépen, simogatva befont. 
Az idősödő, hatalmas termetű, óriási tekintélyű, ám gyengéd és udvarias, inkább oroszlán-, mint párducszerű herceggel (meg a kutyájával) már kezdettől fogva rokonszenveztem. Az a fajta latin egyéniség, akiről Szabó Ágnes nevű kedves rokonom szintén elmondhatta volna, amit egyszer Rómában mondott, hogy „ezek egy métert nem mentek arrébb kétezer év óta”. Az a pater familias. 

Azok a realista környezetleírásnak álcázott hangulatképek meg… azoktól kész voltam. Pedig milyen szomorúak, Istenem… Akár épületről, akár útról, akár állatról, akár rózsáról, akármilyen tárgyról van szó, itt minden a lassú, méltóságteljes hanyatlás jegyét viseli magán, minden múlik, minden szétesik, mindenen erőt vesz az idő. És mindent szeretünk, mert mindent annak a szemével látunk, aki ezt az egész életformát szereti, de látja a kikerülhetetlen pusztulását – és nem tudja eldönteni, hogy sajnálja-e.

Ez a könyv majd' háromszáz oldalnyi folyamatos búcsú, és a tárgyaktól szinte még nehezebb búcsúzni, mint az emberektől. De ettől nem lesz tragikus, csak szelíden melankolikus. Szinte még mosolygós is. Mint egy XIX. századi, halállal végződő olasz opera. (Be is kapcsoltam közben a Traviatát.) Napfényes kék olasz éggel és olajfákkal és fehér márvánnyal a háttérben.

parduc.jpg

Meg ragadós verejtékkel. Meg irtó sok szicíliai porral.

Mert közben természetesen a filmbe is bele kellett néznem, különösen, amikor rájöttem, hogy Burt Lancaster van benne (az Újra szól a hatlövetűt kb. tizenötször láttam, mivel boldogult úrfikoromban a Karl May-filmeken kívül összesen két western volt meg otthon videókazettán, és ez volt az egyik) meg Alain Delon meg Claudia Cardinale. Még nem néztem végig, de az első kockáktól kezdve szerettem. Azon kevés filmadaptációk egyike, amelyek hozzáadnak a könyvhöz, nem elvesznek belőle. Amelyektől hirtelen jobban látod a könyv tájait és szereplőit, és nincs olyan érzésed, hogy „de én nem így képzeltem el.” A kőszívű ember fiaival szokott úgy járni az olvasó, hogy amikor a filmet megnézi, onnantól nem Baradlaynét látja meg a fiait, hanem Sulyok Máriát, Bitskey Tibort, Mécs Károlyt, Tordy Gézát. Na, ez is ilyen film volt. Nem is gondoltam volna, hogy Burt Lancaster ilyen piszok jó délolasz arisztokrata tud lenni.

És még mindig nem dolgoztam fel azt a temérdek lepusztult házat, pattogzó festékű ajtót, málló erkélyt… poros, forró levegőjű, minden hősiességtől megfosztott, gyilkos csatajelenetet a közömbös hőségben… Minden és mindenki garantáltan, autentikusan tiszta por.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. szeptember 20-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Magvető, Bp., 1961. 326 oldal, Füsi József fordítása

Klasszikus japán gótika? (Izumi Kjóka: Szentek és démonok)

kjoka.jpgNagyon jó könyv, de (vagy talán: ezért?) nagyon nehéz írni róla.
Olvastam közben a Molyon az értékeléseket, hogy lehet-e ezeket a klasszikus japán elbeszéléseket gótikusnak tekinteni vagy sem. A kötet végére arra jutottam, hogy lehet – de ebből a gótikából a műfaj (vagy stílus? vagy mi?) XVIII-XIX. századi művelői sokkal többet értenének, mint mi. Én sem dicsekszem azzal, hogy hú, de mennyire átláttam minden összefüggést. De azzal igen, hogy amikor érzékelhetően azt várta az elbeszélő, hogy szoruljon a torkom – hát akkor szorult…

Amit biztosan tudok: hogy a novellák lélektani oldala rendkívül erős. Nem elemzik a szereplők lelkét – ellenkezőleg: attól nehéz őket megérteni, hogy a legtöbb esetben pusztán a cselekedeteiket látjuk, szavaikat halljuk. Hogy közben mi megy végbe bennük, arról egy árva hangot ki nem mondanak sem ők, sem az elbeszélő. Hogy nagyon is forrnak a finom, udvarias gesztusok, bájos mosolyok, meghajlások, apró megjegyzések fedele alá fojtott indulatok, arról kizárólag a legalább annyira váratlan, mint amennyire brutális végkifejletek tanúskodnak. 

Valószínűleg azért értjük ezeket az embereket nehezen, mert egy számunkra nagyrészt ismeretlen kultúra kódjait használják. Hiszen ők nyilvánvalóan kitűnően elvannak egymással, a legcsekélyebb utalást is azonnal felfogják (az erőteljesebb utalás meg már gorombaságnak számít), különösen nyilvánvaló ez az utolsó novella életmentős jelenetéből, ahol a lány nemcsak arra jön rá, mit és miért akar csinálni a fiú, hanem még arra is, hogy hol találja meg.

Én legfeljebb csak sejtettem, mi miért történik, ki kitől mit akar, miért, és miért pont ott és úgy tör ki belőle az indulat.

– Tudod, az emberek régen azt beszélték, hogy valahányszor ástak egy kutat, hangokat hallottak a föld belsejéből: kutyák, csirkék, emberek hangját, az ökrös szekerek kerekének nyikorgását. Lehet, hogy némelyik hasonló volt ehhez, amit mi hallunk most odalentről, ködön túlról, a partról ideszűrődni.

A szereplők mindig vágynak valakire, és egyikük sem kaphatja meg, amire vágyik, ezért pótlékot keresnek valaki másban, aki egy vagy más okból hasonlít az illetőre – és kész is a kísérteties hatás. Eldurvulni ott kezdenek a dolgok, amikor a pótlék (szinte azonnal) rájön, hogy ő pótlék, és ezt a helyzetet készséggel el is fogadja, épp hogy csak nem repes az örömtől. Legalább lélekben (de időnként testben is) aláveti magát a másiknak. A vágy mellett a másik borzasztó erős motiváció a szégyen, amelyet bármiféle jelentékenyebb deviancia kiválthat (pl. X nem szólt Y-nak arról, hogy veszélyes az út; vagy Z megevett két kekszet).

Amikor pedig a mélyben dúl a pszichológiai dráma, akkor a felszínen minden apróság jelentékennyé válhat. A bizonyos finom kis gesztusok vagy udvarias megszólalások. Egy napernyő színe. Egy bizonyos irányba fordított arc. Amit az elbeszélő elég fontosnak tart kiemelni, arra mindre gyanakodni lehet, hogy jelent valamit, de a rosseb tudja ezeknél a titokzatos japánoknál, hogy mit. Vagy akár valami teljesen hétköznapi látvány válik hátborzongatóvá, mert a szereplő tudattalanjában összekötődik két-három emlékkel, vággyal, szégyennel – de ezt az olvasó nem tudja, csak az eredményt látja, a hangulatot érzékeli. Az elbeszélő nem segít. Nem is ítélkezik. Csak közli, ami történik.

A földön ülő ember húzta meg a zsinórt, melyre felgördült a függöny. Legalábbis ő így látta.
Egy síremlék volt a hegyoldalba vésve, méghozzá egy igencsak nagy, bejárata két méter széles lehetett. Ez nem szokatlan errefelé. A hegyek telis-tele vannak ilyen síremlékekkel. A földművesek még savanyúság tárolására és zöldségek termesztésére is használják őket. Mindenesetre a függöny felgördült, és a fiatalember meglátta a színpadot.

Ezt bizony a XVIII-XIX. századi, angol vagy amerikai gótika írói is gyakran így csinálták. De nem feltétlenül hozzájuk kellett nyúlnia Izumi Kjókának (nem is néztem utána, hogy megtette-e). Elég volt neki Muraszakit olvasni. Pont ugyanezt játssza! Mondtam én, hogy a Gendzsi szereplői simán odaillenének azokba a fojtogató légkörű angol kastélyokba vagy amerikai nagyvárosokba!

Ráadásul még a korabeli hétköznapi japán életről is sok mindent megtudhatunk. Persze azt is úgy ábrázolja az elbeszélő, mintha tulajdonképpen minden olvasója tudná, miről van szó, neki csak éppen néhány ecsetvonást kellene odavetnie – de azokat odaveti, és ha én speciel nem is tudom, miről van szó, azért a mellékalakjai és a helyszínek leírásai színesek és elevenek az én számomra is.

Egyedül a fordítás miatt vontam le egy pontot. Tüneményesen rossz! (Igen, ez a kifejezés nem marhaság, hanem helytálló.) Nem japán eredetiből készült, hanem angol fordításból, ami önmagában nem lenne baj (legfeljebb az zavar, hogy egy helyen yardokban adja meg a távolságot), de angolosként elég érzékeny vagyok arra, hogy egy magyar mondat olvasásakor ne lássam mögötte az angol eredetit. A fordítónak dunsztja nincs például a magyar névelőhasználatról, szolgaian másolja az angolt; és sorolhatnám a hasonló alapdolgokat. Miközben kitűnő szóválasztásaival tökéletesen tud hangulatot teremteni, a fent említett apró finomságokat érzékeltetni, és időnként még tájszót sem fél használni a hatás érdekében!

Felhőfekete hajjal és barackszín köpönyeggel érkezett a kertbe a vihar, s a repcevirágok közt repkedő pillangók kísérték.

Mintha két fordító lett volna, egy vérprofi meg egy kétbalkezes.

Nem tudom, hogy a Gendzsi meg Freud ismerete nélkül mennyit értettem volna belőle. De aki egyszerűen csak különleges történetekre vágyik, és van egy kis érzéke a pszichológiához, szerintem olvassa bátran, érdemes!

Ezt 2015. szeptember 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Quattrocento, Bp., 2013. 224 oldal, Szabó Nóra

Észak-Korea. Klasszikus elbeszélő költemény egy diktatúra iskolásainak (Te Gi Csen: Pektuszán)

te_gi.jpgHát megtudtam azt is, milyen egy klasszikus észak-koreai elbeszélő költemény. :)
Pont olyan propagandisztikus, mint amilyennek képzeltem. De hogy (ahogy az utószó mondja) szocialista realista lenne?! Hogy Szemes Marit idézzem: „Eeez? Eeez nem!” Süket duma. Ez olyan romantikus, mint a huzat.

Azért választottam, mert egy angol nyelvű tanulmányban azt olvastam róla, hogy Észak-Korea nagy klasszikusa, amely a japánok ellen folytatott szabadságharcukról szól, amelyre későbbi művek épülnek, amelynek segítségével identitásukat meghatározzák, szóval nagyon sokat jelent nekik. Meg azért, mert azt is írták, hogy koreai mítoszok alakjai szerepelnek benne.

A Pektuszán (Pektu hegy) valóban szimbolikus-mitikus hegy Észak-Korea északi határán, és legalább annyit jelent az észak-koreaiaknak, mint ez a vers. Ő a „fehér fejű hegy”, aki a róla szóló költeményben személyesen is beavatkozik a rajta folyó csatákba.* (Sajnos korántsem annyiszor, ahányszor szerettem volna. Ennél sokkal több mitológiát is elviseltem volna, és a szövegnek se tett volna rosszat.)

Ó, Pektuszán, felhőkbe nyúlt orom,
mint legyező bordái összefutnak
markodba hegygerincek, csúcsodon
az örök idő vizei csobognak,
százezer éve nincs titok előtted,
látod a völgyi, apró falvakat,
szólalj, válaszolj, szent hegy, Pektuszán,
mit mutatott néked a pirkadat,
az első hajnal országunk felett,
míg a derengésben a Csanzi tóra
csüggtek sörényes, fehér fellegek?

A háttér: Korea háborúja a japán megszálló hadsereggel, kínai segítséggel. A hős partizánok belakják a hegyet, rá-rácsapnak a japánokra, és… és kb. ennyi a cselekmény, sok hóviharral, meneteléssel, tutajjal, golyószóróval, folyóval és heggyel.

Harc nélkül tünt az éj,
de pirkadatkor,
mikor még sejtelmesek a virágok
az ágyuszó a csendbe belevágott,
dörögve hirdette a rohamot.

A mű történeti hitelességét egyáltalán nem tudom megítélni, őszintén szólva nem is akartam, bár azért amit Csö Sza-he könyvéből tudok, az alapján végtelenül nyomorúságos életük volt a koreaiaknak a japánok alatt, nálunk kevesebbért is nekik mentek volna. (Az más kérdés, hogy azóta mit csinálnak a saját honfitársaikkal.) Ebben a korai időszakban, a negyvenes évek végén, amikor a költemény íródott, még nem egy meglevő és szilárd rendszert szolgált vele a költője, hanem egy olyan ideológiát, amelyben ott és akkor akár a becsületes emberek, becsületes költők is hihettek. Gondolom én. Mivel pedig ezt a becsületes költőt ’51-ben felrobbantották a japánok, hátha nem sejtette, hogy egy diktatúra fogja felhasználni a költeményeit. Bár… nem tudom. Egy másik, rövidebb propagandaverse is benne van a kötetben, az már a koreai háború idején keletkezett, Amerika-ellenes szöveg. Lehet, hogy mégis sejtette.

Az egész kötetet a klasszikus európai romantika közösségi vonulata hatja át. Komolyan mondom, tájidegenek voltak benne a golyószórók meg a kézigránátok. Kardot vártam volna, lovat és csákót, maximum ágyút. A természet dühöng, a hegy megszólal, minden fekete-fehér, csak jók és gonoszok vannak, minden lobog, de főleg a lelkesedés, az ellenség gyűlölni való, arctalan tömeg, arcuk csak a koreaiaknak van, és felmagasztosul a Nép (nagybetűvel), amint a véréből való vezért követi.
Biztos, hogy ez az eredetiben is megvan, mert így valósítja meg a propagandisztikus célt (és csak nem költötte teljesen újra Kuczka Péter az egészet), de az is holtbiztos, hogy ő is hozzájárult a költemény hangulatához rendesen. Mert nem létezik, hogy Te Gi-csen olvasta volna Petőfitől Az apostolt. Viszont nem létezik, hogy Kuczka ne olvasta volna, vagy ne számíthatott volna rá, hogy az olvasói ne ismernék. Nem idézi sehol, csak rendre úgy hajlítgatja a szöveget, hogy Petőfi költészetére rezonáljon az olvasó agya. És rezonál. Hogy ez mire való… abba inkább nem gondolok bele.

Völgyi városka. Éjfél. Üres utcák.
Alszanak házukban az emberek.
Az alkudozó kufárok becsukták
már boltjaikat. Vak ablakszemek.

Egyébként nagyon szép a fordítás, és a maga módján a mű is. Olyan tájleírások vannak benne, hogy még az én szívem is beledobban. A csatajelenetek izgalmasak, van hősiesség és önfeláldozás bőven, vér kevés ömlik, az is főleg a japánoké. A könyv szaga meg tiszta nosztalgia, gyerekkorom első könyvtára jut eszembe róla. A többit… inkább hagyjuk. Irodalmat akartam, megkaptam. De ő pontot tőlem egyáltalán nem kap. 

baitou_mountain_tianchi.jpg* Éghajlata egyébként igen szélsőséges, a hegytetőn nyáron húsz fokig megy fel a hőmérséklet, télen mínusz ötvenig is lemehet. Szóval nem lehetett piskóta az a hóvihar. Tetején, a kráterben látható ez a gyönyörű tó, a Cshondzsi (Mennyei-tó). A hegy alsóbb részeit sűrű erdő borítja, ezért is lehetett a háború idején valóban jó rejtekhely a koreaiaknak. Rajta is van Észak-Korea címerén, és ahogyan Te Gi-csen verse, úgy maga a hegy is a nemzeti identitásuk egyik jelképe. Természetesen tele van emlékművekkel, rendszeresen látogatják a turisták. De nem ők találták fel a spanyolviaszt: már több, mint négyezer évvel ezelőtt szent helynek számított, amikor Kodzsoszon, a Koreai-félsziget legkorábbi állama létrejött. Ez az állam kétezer évig állt fenn, és bár születésének dátumára nincs írásos bizonyíték, a koreaiak emlékezete ragaszkodik a dátumhoz, és onnan számítják az időt is. (Ezt se tudtam idáig.) Szóval a hegy térben és időben egyaránt Korea kezdetét jelenti. Viszont a dél-koreaiaknak körbe kell kerülni a fél világot, hogy meglátogathassák, mert csak a kínai oldalról mászhatják meg. Ezt nem kommentálnám.

A kép forrása: Wikipédia. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. szeptember 17-én írtam.

Kiadási adatok: Szépirodalmi, Bp., 1952. 78 oldal, Kuczka Péter fordítása

Üzbegisztán. Szerelmi történet és misztikus allegória (Alisír Nevái: Ferhád és Sirin)

nevai.jpgTöményen édes-illatos, mint a keleti csemege. Folyamatosan nyílik a rózsa, csordul a méz, illatozik a tulipán, szóródik a cukor. És mennyi arany, drágakő, igazgyöngy, mennyi büszke palota, titkos kincstár és nemes paripa! Régi keleti mesét vártam, éppen ilyen édes-illatosat, kinccsel-kalanddal telit, szerelmeset. Meg is kaptam.
Mégis meg tudom érteni, hogy ennyire nem olvassák. Mert mesének mese ez, de jóval több is annál, és nem enged ám be olyan könnyedén, ahogy azt a kisgyerekek elképzelik. Aki olvassa, hamar válaszút elé kerül: vagy módosít a kezdeti elvárásain, és a könyvhöz idomítja őket, vagy kénytelen félbehagyni.

Kb. az első harminc-negyven oldal a küszöb. Ha odáig nem jön rá az ember, hogy ez a szerelmes történet nem az a szerelmes történet, amelyet ő várt, akkor eddigre már piszkosul idegesíteni fogja, hogy a szereplőknek még mindig semmi nyoma! Ferhád az ötvenedik oldal táján bukkan fel, Sirinre a könyv feléig várni kell. Mire oda eljut az ember, addigra az elbeszélő még a világ teremtését is elmesélte (de a saját lelkének születés előtti történetét mindenesetre), dicsérte a szerelmet, a mestereit, Nagy Sándort (!), szerényen saját magát is, hatszor erőt kért az íráshoz, és lelőtte a történet végét.
Ami nem is olyan nagy gyilkosság, mert, mint olvasás közben kiderült, és az utószó is elárulja: ez kb. akkora spoiler volt a maga korában, mint hogyha a Hamlet első előadásának elején bekiabálta volna valaki, hogy hány halott lesz a végén. Ahogy Észak- és Nyugat-Európában ismerték Hamlet történetét, úgy ismerte a Kaukázustól Indiáig mindenki Ferhád és Sirin meséjét. Senki se arra volt kíváncsi, mi lesz a vége, hanem hogy hogyan dolgozza fel az aktuális költő.* Részben ezért is tehetett bele annyi kitérőt, leírást és elmélkedést, hiszen a korabeli olvasó ezeket értékelte. Meg persze a kalandokat is, mert abból is van bőven: sárkány, elrejtett kincs, varázstükör, csodálatos fegyverek, emberfeletti hős, tündérszülte hősnő, bölcs királynő, gonosz király, cselszövő vén banya. Már Benedek Elek is megmondta, hogy a magyar népmesék gyökereit keleten kell keresni. Itt az egyik.

Részben ezért. Részben meg azért, mert ez a történet egyáltalán nemcsak két szerelmesről szól, és szégyen reám, hogy ennek felismeréséhez a könyv háromnegyedéig el kellett jutnom, holott az elejétől kezdve éppen csak bele nem ordította a képembe. Nevái változata a Ferhád és Sirin-mesére nemcsak azért válhatott halhatatlanná, mert annyira szép és kalandos, hanem mert allegória. Platóni alapokra épült filozofikus regény. Igen, platóni, hiszen a középkori Közel- és Közép-Keleten többet olvasták az ókori görögöket, mint Európában. Onnan kaptuk őket vissza. (Igen, bizony ilyen békés hozadéka is volt a keresztes hadjáratoknak. A lovagok nemcsak öldökölni tudtak. A békés periódusokban tanultak is, és hazatérve hozták a görög írókat. Meg az őszibarackot.) Platónt csak a reneszánsz Európa kezdett olvasni – Neváinak viszont már a mesterei is oda-vissza ismerték.

Ferhád az emberi lélek, története misztikus történet. Eleve bánatra és szenvedésre születik, hiszen kiszakad Isten egységéből, és visszavágyik oda. Egy görög bölcselő – a hegy gyomrában évszázadokig életben maradt Szókratész – tanítja meg neki, hogy törekvésének eszköze a földi szerelem. Meg kell találnia a tökéletes szépséget, amelynek csodálata lehetővé teszi számára a tökéletesedést. Ez lesz Sirin. Ahhoz pedig, hogy az istenséggel való teljes egyesülés létrejöjjön, először szenvedések által kell megtisztulnia, majd át kell mennie a szörnyűséges halálon is, és csak akkor juthat el a paradicsomba. Sirinnel együtt (!).

Ezzel már érdemes részletesebben is foglalkozni. Meg is teszem, de előre szólok, hogy az spoiler nélkül nem fog menni, ezért lábjegyzetbe teszem az egészet. Akinek felkeltettem az érdeklődését a könyv olvasása iránt, az ne nézze meg.** 

Ezt még biztosan újra fogom olvasni. És még a mondott lábjegyzetnél is részletesebben fogok írni róla, de az nem most lesz. És nem is ilyen vázlatos-ismeretterjesztő módon. De ahhoz több Platónt kell először olvasnom. Tervben van.

Utóirat: Elfelejtettem mondani: ezt én az „A year of reading the world” című kihíváshoz olvastam, mégpedig Üzbegisztánhoz, mert Neváit tekintik az üzbég irodalom atyjának. Én meg, ha ismeretlen kultúra könyvét olvasom, szeretek klasszikust olvasni, az már garantáltan jó, a nép többi irodalma meg úgyis arra épül rá. Aztán utánanéztem, és jó páran kétségbe vonják azért, hogy Nevái anyanyelve, a csagatáj tényleg az üzbég közvetlen előzménye volna – vagy a többi közép-ázsiai nyelvnek éppen annyi köze van hozzá. Mindenesetre fél Üzbegisztán róla nevezi el a kulturális intézményeit. Már a szovjet korszakban kisajátították, és életrajzi regényt írtak róla. Úgyhogy a lelkiismeretem tiszta: nyugodtan lehet üzbég. 
Brodszky Erzsébetnek pedig győzelem legyen és dicsőség, amiért ezt a több mint tizenegyezer verssort lefordította nekünk!!! Még nyersfordításból dolgozva is óriási munka lehetett. A hatvanas években nem is létezett más nyelven teljes Ferhád és Sirin-fordítás, még oroszul sem. Szerintem ma se tengenek túl. Több mint valószínű, hogy ezért nincs rajta az 1001 könyv listáján, pedig különben ott volna a helye.***

* Az európai romantika pont ezt a mesekincset fedezte fel és dolgozta fel újra, a módszerrel együtt. Novalisnak vagy Jókainak ilyen töménységű a stílusa, ilyen indázók a mondatai, ilyen önálló életet élők a kitérői. Jókai egyébként ismerte a történetet, ha nem is pont Nevái változatában. Van neki Shirin című elbeszélése. Korábban nem ismertem, ma elolvastam: a szereplők egy kivételével stimmelnek, Ferhád próbatételei is visszaköszönnek, de Jókai egészen másra használja a mesét, mint Nevái – a romantikus őrült-zseni-művész hatalmát illusztrálja vele. Ami teljesen rendben is van. Az ilyen mesék mindig felveszik a feldolgozó kultúrájának vonásait.

** Szóval innentől SPOILER.
Az egy dolog, hogy jön ez a mocsok Hiszrav, és elválasztja a szerelmeseket. Már Hiszrav jövetele előtt egyértelmű, hogy ő csak eszköz: Ferhád és Sirin szerelme nem arra való, hogy beteljesüljön. Hiszen még csak egymásra se nézhetnek anélkül, hogy Ferhád el ne ájulna. Az a Ferhád, aki két perccel korábban egy szál csákánnyal vágott Szuezi-csatorna méretű medret a gránitsziklába. Később is jobban szeretnek egymás után epekedni, mint csinálni is valamit a találkozás érdekében. Sápur simán elsétafikál az ostromlott vár meg Ferhád sziklája között a szerelmesek levelezésével – most mennyibe telne akár Ferhádnak, akár Sirinnek ugyanez?! De Ferhádot jobban érdekli, hogy az éjszakai erdőben kínt kínra halmozzon, aztán meg a kilenc eget bámulja. (Ez a rész volt a kedvencem, ennek a jelképrendszerét egész könnyen meg tudtam fejteni.) Ez ugyanaz az éjszaka, amelyről kicsit nyugatabbra Keresztes Szent János ír: a lélek sötét éjszakája. A megtisztító szenvedésé. Ezek után már tényleg meg kellett halni neki… Amitől meglepődtem, hogy a többieket is ő váltja meg. Előremegy utat csinálni a paradicsomba. Az persze más kérdés, hogy az üdvözülés leírásával nem vagyok kibékülve. Ahhoz az erőhöz képest, ahogy Nevái a lélek születés előtti életét jelenítette meg, a halál utáni lét ábrázolása konkrétan nudli. Pedig mindkettőről ugyanannyi ismerete lehetett. 
Aminek némelykor nagyon örültem, némelykor némi üröm is vegyült az örömömbe miatta, az Sirin meseszála volt. Megvolt az esély rá, hogy puszta eszközzé degradálódik Ferhád történetében – már csak azért is, ahogy az iszlám kultúra a nőkkel bánni szokott, ugye. De nem. Az, hogy a beceneve Hold, és rengetegszer nevezik holdarcúnak, még csak annyit jelent, hogy ő a kapu, a közvetítő égi és földi között, hiszen a műnek a görög filozófiára épülő gondolkodásmódja szerint a Hold a legalsó égitest, félig-meddig még a földhöz tartozik, rajta keresztül lehet az égbe lépni. Ezt Ferhád az erdei jelenetben ki is mondja. De bizony Sirin is bejárja a szenvedés útját, meghal szerelméért, és elnyeri vele az üdvösséget. Az igazán nagy alkotások nemcsak magukon viselik kultúrájuk jeleit – hanem ki is lógnak abból. Még valami furcsát találtam a könyvben: motívumrendszerében a négy elem közül fontos szerepet kap a tűz és a víz, és arra számítana az ember, hogy Ferhádé lesz a tűz, Siriné a víz, de éppen fordítva történik. Ferhád a „vizes”, Sirin a „tüzes” jellem. Ferhád sír, Sirin gyújt és gyullad. Az meg, hogy Sirin-Hold mellett a Nap nem férfi, hanem nő – a nővére, a bölcs és ravasz Mihinbánu királynő –, az külön hab a tortán. ITT VAN VÉGE A SPOILERES RÉSZNEK.

*** (Nem állom meg, idemásolom azt a hozzászólást, amelyet az értékelésemhez írtak a Molyon, annyira fontos nekem. „Kedves Krisztina! Brodszky Erzsébet, műfordító fia vagyok. Mai családi összejövetelünk során szóba került a Ferhad és Shirin, és ezzel kapcsolatban egyik gyermekem felolvasta az Ön nagyszerű ajánlóját. Annyira tetszett, hogy nem állhatom meg ezúton küldeni elismerésemet. Köszönöm, hogy így ír édesanyámról, akire természetesen nagyon büszke vagyok. – Ugyanabban a lakásban lakom, melyben ő alkotott. – Boldog Húsvétot. Szappanyos Tamás”)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. szeptember 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Magyar Helikon, Bp., 1974. 462 oldal, Brodszky Erzsébet és Bodrogligeti András fordítása

süti beállítások módosítása