Kortárs lengyel mágikus realizmus, avagy a lengyel XX. század 280 oldalban, tizenöt-húsz nézőpontból, hátborzongatóan szenvtelen stílusban előadva, álmokkal, komplexusokkal, tragédiákkal, szeretettel teli. Nagyon szép, és félelmetes is, ahogy minden nézőpont „idő”-vé válik, és egy idő után tudatosul az olvasóban, hogy itt valóban mindennek legfontosabb tulajdonsága az, hogy elmúlik. Ezért lehet szenvtelen a stílus is. Elmúlik a rossz, éppen úgy, mint a jó.

„Őskor”-t, azaz a Prawiek nevű falut hiába kerestem akár a nyomtatott atlaszban, akár a neten. Jó eséllyel bármelyik lengyel falu lehetne, de magyar falut is tudok ilyet. Amelyiknek a határain túl az ismeretlen következik (talán a semmi), amelyiknek a világa csak a falu határáig tart, és aki kilép onnan, az többé nincs. Majd csak akkor lesz, ha visszajön, és csak addig létezik, míg a faluban van. Őskort talán éppen ezért hívják Őskornak. Egy olyan életformát őriz (amíg teheti), amely nagyon régi, annyi idős, mint maga a föld. Ebben a faluban nagyon sok minden megtörténhet, akár még afféle földhözragadt csodák is,* amelyek nem semlegesítik a legaljasabb fajta, elaltatott lelkiismerettel vagy éppen közömbösen végrehajtott brutalitást – de a brutalitás sem a csodákat.**
Vannak keresztény és pogány csodák, mint ahogy a faluban is van csodatevő szentképet őrző templom és mitikus rengeteg (mert az erdő Ruta szerint még Őskor határain belül esik, és én hiszek neki), és a kettő szintén nem semlegesíti egymást, sőt.
Lelke van embernek, állatnak, angyalnak és tárgynak; lelke és nézőpontja és önálló fejezete. Belülről látjuk a természettel tökéletes harmóniában élő „boszorkányt” (jobb híján használom rá ezt a szót, a regény soha nem nevezi annak), a lányát imádó molnárt, a lány őrangyalát, a víziszellemet, a bolond öreg nénit, a szellemi fogyatékos (?) fiút, a kitörni vágyó fiatalembert, aki köztisztasági hivatalnokként az apokalipszis lovasának képzeli magát, a kávédarálót (!!!), amelynek forgása egy idő után szintén az idő jelképe lesz, az emberszerető katonát, aki simán kiegyezik a lelkiismeretével, amikor általa ismert és szeretett embereket kell parancsra agyonlőnie – és még annyi, annyi mást. És minden szereplő alá van vetve a változás, az idő, a halál, sőt a felejtés hatalmának, egyet kivéve, aki mindent túlél. Nem árulom el, ki az, csak annyit: végig neki drukkoltam, úgyhogy örülök. :)

Látjuk még az Isten nézőpontját is, de hogy egészen pontosan mi köze az eseményekhez, nem derül ki. Lehet, hogy a teremtés legjobb leképezése a rabbi nagyon régi játéka, a szövettáblával, csontkockával, apró és kísérteties figurákkal. Először nagyon szerettem volna egy ilyen játékot én is, aztán ahogy haladt előre a történet, úgy győződtem meg egyre inkább arról, hogy ha egyszer ilyennel találkoznék, a kezemet is a hátam mögé dugnám, nehogy véletlenül hozzányúljak. Viszont a Zohárt most már muszáj lesz elolvasni. Lehet, hogy már nem az idén, de muszáj lesz. (2016. áprilisára sikerült.)

* SPOILER! Teszem azt, a katona haza is térhet a háborúból. Vagy a szentkép megszólalhat, és közölheti, hogy ő vigyáz a rácshoz kötött kutyára. Vagy a falu boszorkánya gyermeket szülhet az angyalfű nevű növénytől, és elválthatja egy másik asszony csecsemőjével. Amitől mellesleg egyik gyereknek se lesz rosszabb.
** SPOILER! Kedvenc jelenetem: a boszorkány megfogja az egész testében megbénult asszony kezét, azt mondja neki, „kelj fel és járj”, mire az asszony megcsóválja a fejét, és ez a mozdulat fel se tűnik neki, csak annyit mond: „nem”. És persze nem kel fel.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. augusztus 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10