Nem leszek népszerű ezzel az értékeléssel.

A regény lekötött, gyorsan elfogyott, a stílus gördülékenynek bizonyult, a szereplők sorsa őszintén érdekelt, nem eggyel közülük azonosulni tudtam, szurkoltam nekik és/vagy gyászoltam őket. Megállapítottam, hogy a szerző nagyon alaposan utánanézett a háttérnek, és mestersége fogásainak is tökéletes birtokában van. Felelősséget érez azért, hogy elmondódjon a balti államok lakóinak kegyetlen szenvedéstörténete, amelyet a szovjet hatóságok évtizedekig elhallgattak.

A két utóbbi mondatért kapja a hat pontot. A legelsőért vonom le a négyet. Igen, én most ünnepélyesen levonok azért, amiért bármely más művet dicsérnék. Megmondom, miért.

Mivel fülszöveget elvből nem olvasok, szerintem én vagyok az egyetlen ember, akinek olvasás előtt fogalma nem volt arról, hogy ezt a könyvet ifjúságinak kellene tartania.

A stílusa és a látásmódja valóban ahhoz illik, de amiről szól… tudom, nagyon magasan van manapság az ifjúság ingerküszöbe, de azért nem vagyok biztos benne, hogy ennyire részletesen kellene szembesíteni őket a rútsággal és borzalommal… ha pedig mégis, akkor abban viszont holtbiztos vagyok, hogy nem kellene pont egy ilyen kényes témát egyértelműen „jó” és „gonosz” kategóriákba sorolható szereplőkkel elmesélni. 

Szóval számomra nagyon nincs a helyén ez a könyv.

Rettenetesen féltem tőle. Két évig tologattam magam előtt. Másfél éve kölcsönkértem, azóta otthon van, szerencsére nem kérték vissza. Végül meguntam, hogy a polcon nézegessem, és előszedtem – aztán két hétig néztem, míg bele mertem kezdeni. Kár volt ennyit készülni rá, és félnem sem kellett volna. Egy délután alatt be is fejeztem, nagyon gyorsan olvasható, könnyű szöveg. Túl könnyű.

Mert amit elmond, azt egyszerűen nem szabad könnyen elmondani. A szibériai kényszermunkára deportált litván családok története nem szombat délutáni olvasmány (nem is úgy terveztem, hogy ma befejezem). Nem illenek bele utálható és szerethető szereplők, akik közül az előbbiek ráadásul elég rendes ritmusban kerülnek át az utóbbiak közé. Igen, összefogásról, önfeláldozásról, a hit és a művészet erejéről, a család szeretetéről beszélni fontos. Gyönyörű, megható, sőt megrendítő történet kerekedhet ki belőle. Na de egyszerűen hiteltelen (és akkor még finom voltam), hogy a regényben ábrázolt embertelen körülmények között gyönyörű, megható, megrendítő események történjenek. A rútból lehet esztétikusat alkotni (Radnóti harmadik razglednyicája ilyen), de bájosat tilos. Képzeljétek el pl. a Sorstalanságot a Tüskevár stílusában előadva. Na, milyen? Hát hazug. A munkatáborban is létezhet nagyság, de az nem az ifjúsági regények sablonjai közé illik. (Ezzel nem azt állítom, hogy egy ifjúsági regény csak sablonos lehet, de hogy vannak a műfajnak sablonjai, az tuti.)

Informatív, jól megírt, szép könyv. És fogalmam sincs, kinek ajánlanám. Talán annak, aki már el tud vonatkoztatni az ifjúsági elbeszélésmódtól. Kiskamaszoknak, akik olvasás közben azzal foglalkoznak, hogy kivel jön össze a hősnő, holtbiztos nem. Mert teljesen normális dolog, ha egy kiskamasz azzal foglalkozik, hogy kivel jön össze a hősnő. Az nem normális, pontosabban súlyos felelőtlenség, hogy a szerző ezt a dilemmát egy szenvedéstörténet előterében helyezi el, amely embereket aljas erőszakkal patkányokká változtat, és a szerző mindeközben még kiszámítottan törekszik is arra, hogy a közönsége meghatódjon azon, milyen jók és kedvesek is tudnak lenni az emberek Szibériában. Mert így a szenvedéstörténet egy horrorfilmdíszlet szintjére süllyed, vagyis hosszú távon egyszerűen láthatatlanná válik. Az ilyet giccsnek hívják. Attól pedig senkinek a történelme nem lesz könnyebb.

Ezt 2017. november 18-án írtam. 

Pontszám: 10/6

Ikszedik újraolvasás vége.

Mit lehet erről még írni? Fogalmam sincs, mióta szeretem. Az tuti, hogy hamarabb elolvastam, mint kötelező lett volna, úgyhogy csak az a biztos, hogy nem tizenhét éves korom óta. Addigra már legalább a negyedét kívülről tudtam, de nem mintha szándékosan tanultam volna. Két szót se. Csak megragadt és kész.

Ez olyan szöveg, amelyik csak úgy „ott van” az ember életében.
Ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne vele vitatkozni. Sőt.

Végül is az egész egyetlen hatalmas vita, olyan kérdésekről, amelyek a mai napig nem vesztették aktualitásukat, és amelyekre a művön belül nincs válasz. Vagy éppen az a válasz, hogy nincs válasz, és ez maradjon is így. (Mármint nem az olvasó akarja, hanem a szereplők, hogy maradjon így.) Vita és keresés, folyamatos utazás az időn keresztül (ez a darab igenis sci-fi). Nemcsak a szavak, hanem a cselekedetek is arra valók, hogy a legnagyobb kérdésekre válaszoljanak, örökké nemet és igent, felváltva, vagy éppen egyszerre. Természettudományos érdeklődésű ismerőseim odavannak érte. Társadalomtudományos érdeklődésűek szintén.

Pedig még csak nem is tér ki mindenre, amire az ember kíváncsi lenne. Nyitva hagy sok-sok kérdést, amelyekre mind válaszolni lehet. A két főszólam mellett a mellékszólamok is helyet kaphatnak. Hogy mást ne mondjak, itt van mindjárt Éva, akinek a hangját hallani halljuk ugyan, de a fejébe csak egyetlen egyszer látunk be, a londoni szín végén, akkor is nagyon rövid időre. Álmodik-e Ádámmal együtt? Ha igen, mit? Vajon végig ugyanazt-e, vagy csak akkor, ha éppen találkoznak az álomban? Ha nem álmodik, miért nem? Hogyan és miért történik vele mindaz, ami történik? Hogy lehet, hogy nem öregszik? Hogy lehet, hogy nem emlékszik az álomra? Vagy emlékszik, csak nem mondja?

Azt hiszem, nagyon jól jártunk, hogy éppen ez a szöveg vált a magyar irodalom legelterjedtebb alkotásává. Csak a Molyon öt különböző fordítása van, ezeken kívül gyors borítókereséssel találtam még négyet, a Wiki tizennyolcról tud, de pl. a portugálról nem, pedig a borítóját megtaláltam. Ha a külföldi magyar irodalmat keres, addig jó, míg ilyeneket fog ki elsőként.

Utóirat: Ez a kiadás legalább akkora tragédia, mint maga a mű. Klasszikusban ennyi sajtóhibát ritkán lehet látni. Minimum a ritmus bicsaklik meg tőlük, de gyakoriak az értelemzavaróak is. Pedig máskülönben olyan kis helyes kiadvány, puha lapú, kényelmesen kézben tartható.

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 14-én írtam. 

Szép volt, jó volt, elég volt. :)

A kötet elvileg a Sziriat oszlopai és a Varázstudomány között foglal helyet időben, gyakorlatilag a Sziriat oszlopait Várkonyi évtizedekkel később még átírta egyszer, vagyis Az elveszett Paradicsom tulajdonképpen mindkettőt megelőzi. Ez pedig látszik is rajta. Hasonlóan emberfeletti mennyiségű ismeretanyagot gyűjtött össze hozzá a szerző, mint a másik kettőhöz, csak a feldolgozás módja kevésbé meggyőző. Sem azt nem bántam meg, hogy megvettem, sem azt, hogy rászántam több mint egy hónapot az elolvasására (napi egy fejezet pont elég), de azért ha nincs rajta a Várkonyi neve, helyenként hangosan kiröhögtem volna. Helyenként így is.

A Sziriat oszlopain az látszik, hogy volt, aki elolvasta már Várkonyi életében; volt, aki vitatkozott vele; volt, aki kilátásba helyezte a megjelenést. (Más kérdés, hogy mi lett belőle.) Így sokkal összefogottabb, mindvégig fenntartja az érdeklődést, és nem ötven oldal múlva árulja el, hogy miért volt fontos az előző ötven oldal. A Varázstudományon (két kötet!) egyrészt a megnövekedett ismeretanyag látszik, másrészt a tapasztalatok nyomán még jobban megnövekedett türelem. Nemcsak azt veszi komolyan, ami az ő gondolkodásmódjának megfelel, vagy legalábbis nem mindig csak azt.

Az elveszett Paradicsom viszont agyonnyomja az olvasót a tömérdek információjával meg a megfellebbezhetetlen szigorúságú értékítéleteivel, nagyon feltűnően (értsd: úgy, hogy még én is észreveszem) csak az előfeltevéseinek megfelelő ismeretanyagot válogatja ki, viszont nem veszi észre, hogy saját magának is ellent tud mondani. Ettől még természetesen nagyon hasznos, sok alkalmazhatót nyújt, még többre pedig felhívja a figyelmet. De a Sziriat oszlopainak a nyomába nem ér, a Varázstudománynak pedig éppen csak hogy.

Hogy mondjak konkrétumokat is: A kötet (meg általában a Várkonyi-életmű) alapfeltevése, hogy a különböző kultúrák meséi, mondái, mítoszai közös gyökerekre mennek vissza. Nemcsak történelmi gyökerekről beszél, nemcsak arról van itt szó, hogy a kultúrák múltja közös (arról is persze). Hanem elsősorban arról, hogy mindegyikben (illetve amelyikkel Várkonyi szerint érdemes foglalkozni) felfedezhető egyetlen középpont, amelyhez az adott kultúrán belül mindent viszonyítani kell, ez a középpont pedig lényegében minden kultúrában azonos, csak mindegyik másképpen nevezi meg. Nem feltétlenül megismerhető, de egészen biztosan létezik, irányít és meghatároz. Ha akar, ha nem. A hozzá való közelítés, illetve a neki megfelelő élet- és gondolkodásmód útjai-módjai is hasonlóak, ha nem éppen azonosak, legfeljebb az egyik kultúra felsőbbrendű (!) a másiknál, mert jobban megérti, mire van szükség, jobban megközelíti a bizonyos középpontot. De amit meg kell érteni, amihez közelíteni kell (ha az ember/kultúra jót akar magának), az nem az adott kultúrától, nem megegyezéstől és nem emberi döntéstől függ, hanem öröktől fogva létezik.

No már most abban a pillanatban, ahogy én észreveszem, hogy egy kultúrtörténeti-művelődéstörténeti munka ezt a gondolatmenetet követi, csöndesen gyanakodni kezdek. Ahhoz ugyanis, hogy valaki ilyen szép egységbe foghassa a világ összes kultúráját a Tűzföldtől kezdve Egyiptomon át Kamcsatkáig, tapasztalataim szerint igen sok mindent ki kell „felejteni” azoknak a kultúráknak a leírásából. Sajna (vagy nem sajna) csak idő kérdése, mikor kapom rajta az illetőt, hogy valami olyat felejt el megemlíteni, amiről nekem is tudomásom van, a szerzőnek pedig nincs mentsége, amiért nem említi meg.* Ráadásul evidenciának tekint olyan állításokat, amelyeket egyértelműen bizonyítani kéne, mielőtt hivatkozik rájuk. (Megj.: a legtöbbjüket kéne, de nem lehet.)

Egyébként Hamvas Béláéhoz nagyon-nagyon hasonló ismeretanyaggal (és gondolati kiindulóponttal) dolgozik,** csak nem filozófiát akar írni, hanem tudományos művet. Ezért Hamvassal ellentétben nem tömörít, hanem magyaráz (helyenként kétoldalanként túlmagyaráz), és csapnivaló stiliszta, szárazabb, mint a Góbi-sivatag. Hamvassal ellentétben ragaszkodik a saját maga által kialakított szakkifejezés-rendszerhez, nem változtat útközben a szavak jelentésén, ügyel arra, hogy ne lehessen félreérteni. Nem hagyja folyni a szöveget úgy, ahogy az Úristen folyni engedi, hanem jól láthatóan előre tervez (mondjuk, aztán szétfeszíti a saját magának kijelölt kereteket). Szóval bármilyen hihetetlen: Várkonyi a maga módján vigyáz arra, hogy könnyen olvasható legyen. Aki nem hiszi, rágja végig magát ezen.

Beavatni viszont úgy avat be, mint Hamvas. Könnyen lehet, hogy nem direkt, de ugyanúgy. Természettudományos megállapításokkal és összefüggésekkel indít, és vigyáz, hogy visszakereshető adatokat írjon össze – ez a küszöb. Ha kibírod azt a csekélyke százötven oldalt, akkor jöhet a mítosz-összehasonlítás, a művelődéstörténet. Ha eljutottál a könyv feléig, na, akkor kezd el következtetéseket levonni, a végén pedig ott a misztériumokról szóló fejezet, amelyeket eszébe se jut megmagyarázni. Ha figyelt a tanítvány, akkor ezen a ponton már magától is érti.

Ha nem ért egyet, akkor meg így járt. :) Azért mindenkit megnyugtatok: nem fognak villámok csapkodni a kötetből, sőt visítani se fog. :)

Utóirat: Eredetileg az egész tetralógiát végig akartam olvasni, Az ötödik emberrel együtt, de most cseppet besokalltam, azt későbbre hagyom.

* Az a szép, hogy pl. a hold- és napmítoszokról szóló elméletét ő maga cáfolja százötven oldal múlva, ahol is lazán megemlít egy, az eddigiektől gyökeresen eltérő mítoszt, és egy árva kukkal se reflektál rá, hogy jé, de fura, a többi nem ilyen…
** Érdemes körülnézni a Hamvas Béla által ajánlott „száz könyv” között, és beleválasztani a hosszabb, nehezebb művekbe is. Önmagukért is, de a Várkonyi-szövegértés kedvéért is. Legalább ötoldalanként visszaköszönnek a Hamvas által ajánlott művek. Csak a Gilgames-eposzt kell még hozzájuk csapni, az meg nem hosszú. Biztos alap, tényleg. Ha rákattintotok itt a blogon a „A száz könyv” címkére, azt is meg tudjátok nézni, én miket olvastam a listáról, és milyen ajánlókat írtam hozzájuk.

Ezt 2017. december 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Azt mindig is tudtam (na jó, nem mindig, csak amióta megtanították nekem), hogy Arany azért tartotta tudatosan csukva a Kapcsos könyvet, mert nem olyan verseket írt bele, amilyeneket vártak volna tőle. Most meg is bizonyosodtam róla. 

Az 1870-es évek végén, amikor a benne szereplő versek legnagyobb részét írta, ő volt a nagy, a koszorús, a köztiszteletnek (nem annyira) örvendő költőfejedelem, az Akadémiának már nemcsak tagja, hanem főtitkára. Valószínűleg azt várták tőle, hogy valami különösen felemelőt, valami magasztosat és nagyszerűt alkot, és úgy tekintették a bezárt könyvet, mint egy misztériumot.

Hát… nagyszerűnek nagyszerű, ami benne van, de felemelni legfeljebb az árát lehet, mióta hasonmás kiadásban árulják. Szerencsére én ingyen jutottam hozzá, a szüleim polcáról elemelvén. Van benne szelíd humor, fanyar (ön)irónia és kőkemény gúny (az is leginkább öngúny), a versekben megszólaló költői személyiségről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy egységes (versről versre, sőt adott esetben egy versen belül is változik), nem hisz, nem hirdet, nem is kiabál – csak úgy motoszkál az ember agyában olvasás után pár napig, hónapig, évig.

Még egy

Mit is akarsz?… nézz az időre:
    Ősz van, s neked bús télre jár,
    Szemedben köd lett a sugár,
Dér, hó leszállott a tetőre.

Nyílhatnak a fán csalvirágok:
    Nem lesz érett gyümölcse már; –
    Hallgat minden dalos madár:
Csak – a beszédes liba gágog.

Így is lehet az elvárásokkal szembemenni. Látványosnak nem látványos a dolog, de bátorság, az kell hozzá. Meg önismeret. Meg a felsőbbrendűség tudatának teljes hiánya. Soha nem szoktam a költőt mint embert értékelni, mert se haszna, se értelme, de ezt a kötetet olvasva nem tudtam nem gondolni arra, hogy Aranynak nagyságrendekkel kisebb volt az egója, mint a tehetsége. Az ilyet pedig csak tisztelni tudom.

 „Hát csak írni, mindég írni
    A manó se tudja, mit?
Nosza, már a közönség is
    Lásson egyszer valamit!”

Nem akarok több izgalmat:
    Mert – betegnek – izgalom,
Ha olvassák itt is, ott is,
    S bírálgatják új dalom.

Hadd maradjon, mint tizenkét
    Év során belém fagyott!
És ne haljak meg, mint koldus,
    Aki semmit sem hagyott.

A kézírás elég könnyen olvasható. Legalábbis nekem csak itt-ott bizonyult nehéznek, ahol sok a javítás, áthúzás, ceruzás hozzáírás, lábjegyzet. Ezekből különben kevés van. Mármint javításból. Ahhoz képest, hogy milyen változatos versszakformákat és rímszerkezeteket talált ki, döbbenetesen kevés. És mindig igaza van: ha kibogarászható a korábbi verzió, mindig kiderül, hogy kijavítva jobb.

Ezt 2017. december 3-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Elgondolkodom néha, hogy kéne má' valami mást is olvasni tán ezektől az albánoktól, nemcsak mindig Kadarét… De hát az van, hogy ezek nagyon jók. Gyorsan olvasható, rövid, gördülékeny kis könyvecskék… Csak épp gyomor kell hozzájuk. És annyi fontos dolgot mondanak el emberről, hatalomról, akaratról, küzdelemről, történelemről…
…meg most éppen az Egri csillagok „másik oldaláról”.

A fellegvár egy várostrom történetét meséli el a XV. századból, de szinte mindvégig a falakon kívül marad. A védőknek arcuk sincs, csak többes szám első személyben beszélő, ritkán megszólaló hangjuk, amely mindvégig egységesnek mutatja az albán sereget, még a leginkább kétségbeejtő helyzetekben is. Vagy még hangjuk sincs, és látni sem lehet őket, mert éjszaka támadnak. Arcuk csak az ostromlóknak van, akiket a szultán parancsa küldött a falak alá. Közöttük lehet találni egyéniségeket: pasát, költőt, asztrológust, tűzmestert, építészt, krónikást, főintendánst, janicsárt, azaz mindenféle társadalmi rétegből és nemzetiségből valakit. Álmokkal, vágyakkal, szorongásokkal, örömökkel. Minden adott ahhoz, hogy az olvasó azonosuljon – az ellenséggel.

Nekem mégsem sikerült.

Talán azért, mert az emberségükkel együtt az apróbb-nagyobb aljasságaik, a durvaságuk, irigységük, gyűlöletük is sokkal jobban látszik. Az, ahogyan pillanatok alatt egymásnak esnek, ahogy ártatlanokon töltik ki a haragjukat, ahogyan soha egyikük sem érezheti magát a többiektől biztonságban, ahogyan egyszerűen nem működnek közösségként. Vagy talán azért, mert – bevallom – meg se próbáltam. Lehet, hogy az Egri csillagok emléke él bennem túl élénken, de én masszívan az albánoknak drukkoltam. 

Mivel a fülszöveget nem olvastam, a történelmi adatoknak meg szándékosan nem néztem utána, fogalmam se volt, mi lesz a regény vége. De még ha lett volna is, Kadare annyira jó író, annyira tökéletesen tud feszültséget teremteni, ritmust adni a szövegnek a nyomasztó nyugalom és a finoman szólva dinamikus ostromok váltogatásával, vagy éppen torokszorítóan drámai fordulatokat dobni be a legfontosabb pontokon, hogy azt hiszem, akkor is végigizgultam volna az egészet, ha kívülről tudom az albán történelemkönyvet.

Realisztikus korrajz ez (bár persze nem tudom ellenőrizni, vajon tényleg minden kő meg patkány a helyén van-e benne), sem ostromlót, sem ostromlottat nem idealizál, és csak néha-néha tekint óvatosan a jövőbe. (1970-ben jelent meg a regény.) Aki szereti a történelmi regényeket, aki kíváncsi arra, hogyan dolgozzák fel tőlünk délebbre azokat az „élményeket”, amelyekben nekünk is részünk volt, és aki bírja az idegi terhelést, az szerintem ne nagyon keresgéljen tovább, megtalálta a neki való szöveget.

Adják má' oda végre azt a Nobelt Kadarénak!…

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 29-én írtam. 

Az Oidipusz királyról itt írtam részletesen.

„Folytatása”, az Oidipusz Kolónoszban valamiért kimaradt az életemből. Nem is kellett volna most, csak úgy gondoltam, minek halogassam tovább. Az Oidipusz-mítoszt gyerekkorom óta ismerem, és még csak nem is rémlett, mi a kölyöksündisznó puha tüskéje történik vele Kolónoszban, azon kívül, hogy ott hal meg, de ez a darab elejétől kezdve egyértelmű, hát lássuk.

Nagyon sokkal több nem. Fura darab, nem is baj, hogy nem olvastam régebben, most is alig tudok vele bármit kezdeni. Különleges szöveg, kirí az antik tragédiák közül, inkább olyan, mintha Shakespeare írta volna. Nagy központi konfliktus nincs, sok minden nem történik. Ami mégis (X-et elviszik, majd visszahozzák, Y találkozik W-vel és Z-vel stb.), annak is leginkább a lélektani hatása fontos.

Hogy mi számít bűnnek és mi nem, az is bizonytalanná válik – Oidipusz maga is másképpen gondol már arra, amit a szüleinek és a városának okozott, mint leleplezett gyilkos korában. Most úgy emlegeti föl a hajdani szörnyűségeket újra meg újra, mint ahogy a gyerek szedi le a sebéről a vart, hogy nézegesse, mi van alatta; a következő pillanatban meg irgalomért könyörög, mondván, hogy tudtán kívül cselekedett mindent, nem ő tehet róla, hanem az istenek meg a végzet. (Van igaza. Pont ugyanezen háborogtam én is mindig, amióta ismerem a történetet: már az előtt eldöntetik Oidipusz sorsa, hogy megfoganna, hát ez aztán minden, csak nem fair.) Az az ember, aki királyként szembefordult a jóslatokkal, most minden lépést az istenek akaratának megfelelően tesz, de az ítéletükkel hangosan vitatkozik.

Bizonytalan és furcsa az egész világ, az emberek nem a megszokott társadalmi szerepüknek megfelelően viselkednek. Van, akit ez felemel, van, akit leejt. A szavak sem mindig azt jelentik, amit a szótár szerint kéne, és nem mindig felelnek meg sem a gondolatoknak, sem a cselekedeteknek: szánakozó, irgalmat ígérő beszéd mögött erőszakos, zsaroló szándék bújik meg. Az eleven embert tárgyként kezelik: Oidipusz halála ugyanis egy jóslat szerint áldást hoz arra a helyre, ahol eltemetik, ezért aztán az, akit évekig mindenünnen kitaszítottak, hirtelen nagyon értékes holmi lesz, csalogatnák, sőt vinnék erővel. Ő viszont maga akarja kiválasztani a sírhelyét, ez az utolsó, amiről még dönthet az életben. Halála a hírnök szerint valóban mágikus erőket szabadít fel.

Oidipusz öregember, de nem bölcs, nem nyugodt, nincs benne békesség. Ugyanaz a fenséges harag dúlja most is, mint király korában, és készségesen szór a környezetére ugyanolyan vad átkokat. Megkapja Kreón, megkapják a fiai is. Az utóbbiak tudnának ugyan védekezni az átok hatása ellen, de meg se próbálják: ugyanazzal a makacssággal mennek elébe, mint annak idején az apjuk. Tragikusan ironikus, hogy ezzel az átokkal az öreg tudtán kívül a lánya sorsát is megpecsételi, pedig őt nemcsak szereti, de becsüli is.

Kevés esemény, sok lélektan, sötét felhők, villámok, félbeszakított áldozat, tárgynak tekintett emberek, árulás, harag, átok, a legszeretettebb családtagoknak okozott fájdalom, senki által nem látható sír – mondom, hogy ókori Shakespeare…

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 12-én írtam.

Nagyon akartam szeretni, de nem mindig jött össze.
Pedig az alapötlet igencsak nekem való: a jól kitaposott útról spontán döntéssel letérő, a világból kilépni próbáló ember átalakulása. Főleg, hogy még nyúl is kell hozzá!
Maga a történet azonban sajnos nem váltotta be a reményeimet. Olyasmit éreztem olvasás közben, hogy nem énhozzám beszél, hanem valaki máshoz a fejem fölött. Nem szeretem ezt az érzést.

A Walden nagyon nagy élmény volt annak idején. Talán valami ilyesmit vártam, csak több humorral, hiszen ez a regény mégiscsak társadalomkritikus szatíra. Csak hát jóval több volt ebben a humorban a keserű, mint a mulatságos. Még csak elmosolyodni se tudtam rajta. Persze ettől még lehet a könyv jó – és nem vonom kétségbe, hogy az a sok abszurd brutalitás, amit a finn életről elmond, az hiteles (vagy az volt a hetvenes években, amikor a regény íródott). Komolyan mondom, sokszor annyira ijesztő helyzeteket ír le, annyira kifordítja némelyik szereplőt emberségéből, hogy adott esetben én is kb. annyit tudtam volna kezdeni az egésszel, mint a nyúl. Csak sajnos nem vagyok olyan fürge.*

Ez eleve elidegenítette tőlem a regényt, de ez nem a regény hibája. Az viszont már igen, hogy nagyon, de nagyon sok szereplőt karikatúraszerűen túlrajzolt. Gyakorlatilag mindenki, aki városból érkezik (főleg, ha magas a rangja), rosszindulatú és elkényeztetett ötéves gyerek módjára viselkedik. Ellenben akik a falvakban vagy az erdőben élnek, az esetek kilencven százalékában jólelkű, elfogadó, segítőkész népek. Kis bogár, ezt én már tizenhat évesen se vettem be, volt szerencsém ugyanis faluban felnőni. Szeretem a falvakat, szeretem az erdőket, de aki hitelesen akar írni, az ne idealizálja őket, mert nincs az a nyúl, amelyik gyanakvóbban nézne az álcázott vadcsapdára, mint én az ilyen társadalomrajzra.

Nem azt állítom, hogy nincsenek ilyen rossz- vagy jóindulatú emberek. A világért sem. Tudom, hogy vannak. De egyáltalán nem ilyen egyszerű megragadni a kettő között a különbséget. Az nem úgy van, hogy ha valaki közelebb él a természethez, attól automatikusan tiszta lesz, ha meg távol, attól automatikusan üres életű és kártékony. Azért dolgozni is kell. Sokat.**

A regény főszereplője szerencsére nem karikatúra, és dolgozik is éppen eleget. Ez menti meg számomra a regényt, no meg a kellőképpen képtelen végkifejlet. De ezzel együtt sem maradandó élmény, nem az én könyvem. Thoreau okosabb, Thoreau nem próbálkozik egyszerű képletekkel, azért én őtet szeretem. Paasilinnának se ez volt az utolsó könyve, amit olvastam. De most várok egy kicsit, mielőtt a következőbe belefognék.

* SPOILER Főleg a bűnlajstrom borított ki, amelyet a főszereplő fejére olvasnak. Inkább sírni lett volna kedvem rajta, mint nevetni. És sajnos nem azért, mintha nem hinném el, hogy ilyesmi létezik. 

** És nem létezik valamiféle „visszaút a természethez”. (Ilyet már Rousseau sem állított. Tényleg nem. A neki tulajdonított mondás félreértésen alapszik.) Először is azért, mert a természet nem a „hátunk mögött” található, hogy vissza lehetne menni oda, másodszor azért, mert az ember ember voltát nem tudja csak úgy kiiktatni, és nem is ajánlatos, harmadszor meg azért, mert azt megmondani, hogy mi is az a természet pontosan, amelyhez szeretnénk visszatérni, keményebb dió, mint filozófiából diplomázni. De ennek megvitatása túl messzire vezetne, nincs is rá feltétlen szükség a regényértelmezéshez, azért tettem lábjegyzetbe.

Ezt 2017. november 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Ha délszláv irodalmat olvasok, azt szeretem a legjobban, ha a Balkán középkori történelméről beszélnek. A szerb Milorad Pavić elbeszéléskötete kiválóan illik ezeknek a könyveknek a sorába: mágikus realista módszerekkel köt össze múltat és jelent, nagyvonalúan átléptetve szereplőit akár évszázadokon is. Közép- és Kelet-Európa se kevésbé mágikus hely ám, mint Latin-Amerika – és nem is sokkal vidámabb. Ráadásul ahányféle nyelv összeütközik ebben a történelemben, ezekben a folyton változó határú országokban, hát a posztmodernt is direkt nekünk találták ki.

Van itt gyilkos tükörkép, szövegből/be épített város és kolostor, időutazó ikon, korszakokon átkelő álom és XVIII. századi levelek alapján készült repülőtér. Mítosz, legenda, hagyomány, rejtély. (Olykor akkora, hogy csak a szereplők értik, az olvasó egy kukkot se.) Egy betűn élet és halál múlhat (múlik is), és az írás minden veszélye megháromszorozódik, ha vesszük, hogy a latin, a görög és a módosított cirill ábécé is játékban van. Hogy melyik számít sajátnak, melyik idegennek, és egyáltalán hol vannak az otthon határai – az olyan kérdés, amelyre pár száz év alatt se sikerült válaszolni. 

Most már tudom: a titokhoz nem országúton, hanem a mellékutakon lehet eljutni; nem a helyes, hanem a téves ösvény végén vár ránk. A szeleknek is van árnyékuk, és ez az árnyék célnak látszik, és saját iránya van. Egyszer, csak egyszer olyan irányt kellett volna választani, amit mindenki rossznak tart, levegőnek nézni a szélkakasokat, a hibás számítás mellett tenni le a garast, s megkísérteni azt a lehetőséget, amit a többség elvet. Egyszer, csak egyszer Nyugat-Dunának hívni a Szávát, még azon az áron is, hogy Amerika nem a te nevedet fogja viselni…

Pavićtól a Kazár szótár az igazi nagy szám, de ez a kötet is nagyon erős írásokat tartalmaz. Amilyen vékonyka, olyan erővel ül rá az ember fejére. Jószerivel egy sincs közöttük, amelyik ne fájna valamiért; még az iróniájukban, adott esetben a humorukban sincs köszönet. Nyomasztóak, mint a balkáni történelem, úgyhogy nyomatékosan ajánlott egy nap legfeljebb egyet fogyasztani belőlük. Én egyszer megpróbáltam hármat. Nem vót jó. Magyar szerzők közül Darvasiéhoz tudnám a legjobban hasonlítani a hangulatukat, azzal a különbséggel, hogy Darvasi történelmi tárgyú elbeszélései derűsebbek. Na, most tessék elképzelni, mennyire nyomasztóan ír Pavić. Legalábbis itt.

Ezt 2017. november 10-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Ilyen szép könyvet ennyire unni…
Bocsánat… :(

A mondat mindkét fele komolyan veendő. Valami gyönyörűség ennek a szövegnek minden egyes mondata. Mindegyikbe külön-külön bele lehet veszni, olyanok, mintha csupa verssorok volnának székely népballadákból. Akárhol nyitja ki az ember, kincset talál, ami nincs elrejtve, sőt két marékkal szórják.

Na de maga a történet…

Mindenekelőtt irgalmatlanul bonyolult. Ami nem a Kós Károly hibája, hanem a XVII. századi erdélyi történelem tehet róla.* Meg se próbálom (nem is szeretném kifejezetten) elképzelni, milyen lehetett ott és akkor megkísérelni eligazodni a politikai viszonyok között – milyen nehéz lehetett életben maradni – gerincesnek maradni – esetleg még boldogulni is, megfelelni az életcélnak, egyről a kettőre jutni. Embertelen nehéz. És az emberek éltek akkor is, terveztek a jövő évre akkor is, sőt még merészeltek szerelmesek is lenni, családot alapítani, gyereket nevelni… szívfájdítóan szép…
…mert aztán időnként jött az ellenség, és kettétört mindent. Vagy még rosszabb esetben nem az ellenség. Hanem a szomszéd, a rokon, a hajdani barát, vagy akár a fejedelem, aki a saját fajtáját pusztítja, bünteti.

A regény ettől nem lesz derűsebb, nem is lehet. Csak bonyolultabb. Nem lehet követni, ki kicsoda, hova megy és mit akar. Annak se, aki fejből tudja Erdély XVII. századi történelmét, hát még nekem, jó fél évvel a húszéves érettségi találkozó előtt. A politikusok neve is percek alatt cserélődik, hát még a kisembereké. Ki győzné követni, ki kit szeret, kit utál, kit akar agyonlőni és kit nem?
No de ez legyen az én hibám. Az elbeszélőé legfeljebb az, hogy ő ugyan nem könnyíti meg az olvasó dolgát a gyönyörű balladisztikus mondataival, amelyek legalább annyit hallgatnak el, mint amennyit kimondanak, mert akik beszélgetnek, félszavakból értik egymást. Köszöntem szépen. Tíz-húsz oldal után meg se kíséreltem követni az eseményeket, csak a regény utolsó harmadában kezdtem felfogni, merre hány méter.

Ehhez viszont tegyük hozzá, hogy ennek a regénynek az esetében követhetetlenség és kiszámíthatóság nem zárja ki egymást; többek között emiatt is untam annyira. Mert azon soha nem lehetett kiigazodni, hogy ki miért indul éppen hova. De hogy ebből jó nem sül ki, sőt nagy valószínűséggel két oldalon belül legalább két fontosabb szereplőt megölnek, nem beszélve a mellékszemélyekről, arra mérget mertem volna venni, és többnyire igazam lett. No de ezt meg írjuk ismét a történelmi helyzet és a társadalmi viszonyok számlájára.

Aztán ha már szóba jöttek a társadalmi viszonyok… hát azok nekem nem tetszenek. Se nagyban, se kicsinyben. De nagyon nem. Az én bajom? Tán az enyém. Vagy mégsem. Mert ha ez a világ csakugyan így nézett ki négyszáz éve,** akkor jaj, de nagyon meg vagyok győződve róla, hogy legalább a fele bajt megspórolhatták volna maguknak, ha csak úgy egy körömnyit kevésbé sarkosan fogják fel a nagybetűs életet. Ahány szereplő nyüzsög ezeken a lapokon, annyira bajos közöttük egy olyat fogni, aki tényleg rokonszenves, és az is marad. Pedig az elbeszélő azért nagyon igyekszik eszményképet teremteni, lelki nagyságot alkotni, az olvasói elé állítani. Azt is köszöntem szépen.

Ennyi. Menjen mindenki házat építeni meg meggyfát oltani, és ne lője agyon egymást.

* Amúgy ha már erdélyi történelmi regény, akkor nekem még mindig Láng Zsolt az etalon, és úgy néz ki, ő is marad.
** Amint hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy így nézett ki, mert van egy olyan érzésem, hogy akkor és ott is hús-vér emberek éltek, nem balladahősök.

Ezt 2017. november 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.
Szép könyv, jó könyv, izgalmas könyv (nemcsak a cselekménye, hanem az is, ahogy meg van írva), és tökéletesen meg tudok érteni mindenkit, aki kicsi kora óta rajong érte. Szerintem is megérdemli, hogy kultuszkönyv lett.
…meg azokat is tökéletesen megértem, akik nem rajonganak/rajongtak. Mint pl. én. Most felnőttként újraolvasva nagyon tetszett – de azt is felfogtam végre, hogy miért nem szerettem gyerekkoromban. Ezt a múlt hétig nem tudtam megmagyarázni.

Miért tetszett/ajánlom?

Mert – mindenki leírja, leírom én is – a bátorságot, a becsületet, a barátságot és egymás tiszteletét emeli mindenek fölé. Az elbeszélőnek igaza van: teljesen mindegy, mekkorák a szereplők, és mekkora a világuk. Az összetartásnak, a hőstettnek, az árulásnak pontosan akkora súlya van, mint a világtörténelmi jelentőségű eseményekben. A jó haditerv, az jó haditerv marad, az izgalmas csata pedig izgalmas csata, ha homokkal meg ezüstpapírral bevont lándzsákkal vívják is tíz négyzetméterért. A hadvezért ugyanúgy tisztelik, a haditörvényszék ugyanolyan ijesztő. Még akkor is, ha speciel se a hadvezér, se a hadsereg nem tudja, hogy mi az.

Mert megmutatja, hogy a legkisebb és legkiszolgáltatottabb is válhat pár nap alatt hőssé, lelki nagysággá, aki bármit kibír, még azt is, hogy a becsülete helyreállítása közérdekből elhalasztódik, no meg főszereplővé. A bátorság meg a testi erő nem függ össze.

Mert az ellenfél tiszteletére is tanít. Igaz, hogy akit utálni lehet, az vagy vörösinges, vagy áruló, de azért egyáltalán nem a jók meg a gonoszok csapnak itt össze. Áts Feri minden, csak nem diktátor. A két hadsereg élén két nagyon különböző, de ugyanúgy rokonszenves és vezérségre termett alak áll.

Mert attól, hogy hősökről, honvédelemről, árulásról és áldozatról szól a regény, a szereplőkből nem lesznek kicsinyített felnőttek – megmaradnak igazi gyereknek, akiknek haza kell érni fél hatra, izgulnak a latinóra miatt, kikaparják az ablakból a gittet, és nem átallnak rendszeresen sírva fakadni. Ellenben halálos komolyan imitálják a felnőttek stílusát – illetve azt a stílust, amelyet ők felnőttesnek tartanak. Ez időnként bájos, időnként humoros, időnként ijesztő. Ehhez képest a felnőttek az ő életükben csak mellékszereplők – a füvészkerti epizódban derül ki, hogy a felnőttet csak egy „párhuzamos univerzum” részének tekintik: ott jár a közelükben, de nem kell vele foglalkozni. (Annál keservesebb, hogy a felnőttek döntései akkor hatnak a gyerekek világára a legerősebben, amikor a legkevésbé várnák.)

Miért nem szerettem?

„Mer sajnáltad X-et, mi?” – kérdezte egy kedves ismerős vagy két hete. Juszt se írom le, hogy kit kell sajnálni, még akkor se, ha mindenki tudja. Tiltakoztam: a Kincskeresőnek kilencéves korom óta osztatlan rajongója vagyok, pedig abban aztán halnak rakásra.* Ennek semmi köze a sajnálathoz. Ez a könyv egész egyszerűen nem nekem szólt, nem a tízéves Timár Krisztinának.

Először is eleve úgy indul, hogy „ti boldog alföldi diákok, mit tudjátok, mit jelent a grund?” Stimmel. Mit tudtam én? Alföldi diák voltam, falusi gyerek. Ha sík mezőt akartam látni, felültem a sárga Skolnyik bringámra, és elmentem a postára vagy a legjobb barátnőm nagymamájához, mindkettőtől három háznyira volt a határ. Ha erdőt, akkor még bicikli se kellett, gyalog is három percbe telt odaérni. Az eszemmel felfogtam én, mi a tétje a regénynek, de átérezni semennyire nem tudtam. A Kincskereső falusi közege volt az én világom. Most is Szolnok a legnagyobb hely, ahol létezni tudok.

Másodszor sose voltam gyerekcsapat tagja. Voltak barátaim, vannak emlékeim véget nem érő közös játékokról, de remekül elvoltam egyedül is. Eszembe se jutott volna áldozatot (pláne ekkorát) hozni azért, hogy hősnek, vagy akár csak egy csapat részének tekintsenek.

És hát akárhonnan nézem, ez fiúregény. Igen, tudom, a Kincskereső főszereplője is hímnemű, mégis minden további nélkül tudtam vele azonosulni. A Pál utcaiak közül egyszerűen senkivel.** Pedig tízévesen erre azért még nekem is igényem volt. Mert itt a legértékesebb gyerekszereplők megkapják az „igazi férfi” státuszt, ők a „római jellemek” (fogalmam se volt tízévesen, hogy mi az, és amikor tizenegy évesen rájöttem, akkor se tetszett), ezzel pedig elérték, hogy – mint a regénybeli felnőttek számára – számomra is egy párhuzamos univerzum lakóivá váljanak, akiket esetleg messziről nézek csodálkozva, vagy észre se veszek.

Szóval méltányolni, értékelni, felnőttként szeretni tudom ezt a történetet, de nem lett a világom része, szépen elsiklottunk egymás mellett. 

* SPOILER Az viszont igaz, hogy abban a könyvben senkinek az áldozata nem olyan hiábavaló és értelmetlen, mint itt. SPOILER VÉGE
** Úgyhogy mostantól Áts Feri forever!

Ezt 2017. október 30-án írtam. 

A képeket öt nappal később, spontán Molnár Ferenc-túránkon készítette Bodó Lívia.

Pontszám: 10/9