Így hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy jutott eszembe, hogy én középkori grúz eposzt akarok olvasni a nyáron, de biztos, hogy a kívánságban aktív szerepet játszott Weöres Sándor neve az adatlapon. Ugyanis ő készítette a második magyar fordítást. Mert ennek a középkori grúz eposznak kettő magyar fordítása is van!*

Abszolút nemzetközi szintű klasszikus egyébként, a világirodalom nagy alkotásai között van a helye, és nem az a furcsa, hogy kétszer is kiadták magyarul, hanem hogy többször nem. Az ötvenes évek óta nincs új kiadása, pedig nemcsak Rusztaveli, hanem Weöres is megérdemelné. A mi könyvtárunkban egyetlen könyvkötői kötésben tartózkodó példány lelhető fel, celluxszal javított lapokkal és egyéb jeleivel annak, hogy ezt annak idején nagyon szerették olvasni. Okkal.

A történet egyszerű és kiszámítható, mint az eposzoké általában: Tinatin királynőt nagyon érdekli a bizonyos titokzatos tigrisbőrös lovag (abszolút objektív érdeklődés, a királynő fixen másba szerelmes), de nincs ideje foglalkozni vele, mert valakinek uralkodni is kell, viszont van neki egy ráérő lovagja (abba szerelmes), és azt elküldi nyomozni. A lovag keres és talál, majd barátságot köt, most már a barátja érdekében nyomoz, és nem mondom meg a végét. :)

Egy iráni regét leltem kartvel mesék özönében:
mint ékkő, sok csúccsal, éllel csillog-villog a tenyérben;
versbe, arany-foglalatba ötvöztem, nagy gonddal mértem
s ajándékul annak szánom, ki megsebzett engem mélyen.

Egyébként olyan az egész, mint egy Ezeregyéjszaka-mese. Mármint a felnőttek számára készült fajtából, csak nem olyan szókimondó. Hősei nemcsak irtózatos erejűek, akik napi szórakozásként puszta kézzel intézik el az oroszlánt oly módon, hogy szétverik a fejét a sziklán, hanem rendkívüli szépségűek és rendkívüli érzékenységűek is. Konkrétan van olyan lovag a regényben, aki akárhova megy, az egész város beleszeret, de – egyébként minden erotikus felhangtól mentesen – még a férfiak is. Ezt a fajta rajongást aztán a női szereplők is osztják egymás iránt: a két hősnő meglátja egymást, és az első reakciójuk az, hogy „ó, hát hol vagyok én az ő szépségétől”, majd összebarátkoznak, és alig bírnak elszakadni egymástól. A rendkívüli érzékenységről meg annyit, hogy... Nos, ebben az eposzban elég sok úgynevezett kellemetlenség éri a szereplőket, amelyek elég széles skálán mozognak. A skála ott kezdődik, hogy valakit vendégségbe hívnak pont akkor, amikor éppen azzal van elfoglalva, hogy sajnálja magát, és ott végződik, hogy saját hibájából elveszíti szerelmét és hazáját. No most: bárhol is tartózkodjon a kellemetlen eset ezen a skálán, a reakció nagyjából azonos. Azaz a hős tízesével vágja agyon a körülötte levőket és zokog. Felváltva vagy egyszerre, ezeknek mindegy. Különben is, ahogy Ezüst molytárs nagyon találóan megjegyezte, ebben az eposzban nem is férfi, aki „nem zokog, dobja el magát felindultságában, szaggatja meg ruháját-húsát”. A nőkre ugyanez igaz. Itt aztán tényleg tombolnak a forró érzelmek, mindenki szerelmes, és hektós hordóval mérik a könnyet.

Látják: parton, lovon ülve sír egy idegen lovag:
hősi arc, nem közönséges, teste oroszlán-alak,
éjszín ménje szerszámára fénylő gyöngyök hullanak.
Lám, a rózsát dér borítja – szívét élő könnypatak.

Testén, tarka öltözékül, nagy tigrisbőr-köpenyt hordott,
ugyaníly prém a turbánja, mely a bús fejjel lehajlott
és kezében vaskos-nyelü idegen korbácsot tartott:
látván őt, az arab hadban kiváncsiság láza bolygott.

A szomorú daliához rabot küldtek követségbe,
de nem csillan fel nézése, sír a szakadék-szegélyre,
arcán ömlik kristály-zápor borostyánszín vizesése:
a rózsa nem nyitja kelyhét; kérdik, nem fakad beszédre.

Ami nagyon tetszik, hogy a barátság is jelentős szerepet játszik a történetben: nemcsak a szerelméért, hanem a barátjáért is bármire képes a gáncstalan** grúz lovag. Ami még jobban tetszik, hogy a szerelmespárok kezdettől fogva „közösben” gondolkodnak, azt tervezik, hogy egymás mellett fognak ülni a trónon, a hatalom egyik fele a férfinak, a másik fele a nőnek jár, és ezt komolyan is veszik.

Hogyha nővé: királynővé teremtette őt az ég,
nem hizelgünk, bárki látja: szándéka mind bölcseség,
szerte-fénylő tetteinek sugár-koronája ég.
Mindegy, hím- vagy nő-oroszlán: mind felséges sarjadék.

A történet Iránban, Arábiában, Indiában, Törökországban játszódik; ezek a kultúrák is mind rajta hagyták a lenyomatukat. Elsősorban az Ezeregyéjszaka, de az utószó szerint sok más mű is. Egyáltalán nagyon látszik az eposzon, hogy egy többféle kultúra találkozási pontján tartózkodó országban alkották, amelynek még a kereszténysége is egyedi. No és amelynek a kultúrája a XII. század végén már a későbbi európai reneszánszra emlékeztető jegyeket mutatott.*** Aranykorban élt Rusztaveli, és ennek tudatában is volt.
Mivel pedig aranykorban élt, volt is ideje a művével foglalkozni. Ez a szöveg egész egyszerűen annyira szép, hogy a lefordításához tényleg Weöres Sándor kellett, ehhez kisebb tehetségű művész hozzá se fogjon. Még a kétféle szótagszámú grúz strófa ritmikai jellegzetességeire is odafigyelt. Oldalszám gépelhettem volna ki a legszebb részleteket.

Jött a vitéz virradatkor, liliomnál délcegebben,
arca mint rubin világol, aranyos mentéje lebben,
csillog ötvös-ékítette karddal, piros öltözetben,
fehér lova óriásként ágaskodik, légbe-szökken.

Azt az egy pontot csak azért vontam le, mert… szóval, sok volt. Sok volt nekem a könny, a forró érzelem, az áradó költőiség, a nap- és holdmetafora. A közepe felé már könyörögtem magamban Rusztavelinek, hogy döntse már el, ki a Nap és ki a Hold, mert nem lehet követni. De több levonást nem érdemel, gyönyörű szöveg, érdemes olvasni.

* A másik Vikár Béláé. És útközben kiderült, hogy van az eposznak magyar vonatkozása, nem is akármilyen.
** SPOILER Na, azért ahogyan Tariel lovag elbénázza az első lánykérését, az nem annyira gáncstalanságra vall. Mi több, ott nemcsak hibákat, hanem bűnöket is elkövet, és az utóbbiakban Nesztán hercegnő is vastagon benne van. Piros pont viszont, hogy utólag nem hányják egymás szemére: megtörtént, elég baj, de visszavonni nem lehet. 
*** Csak aztán jött Dzsingisz kán. :( Maradt volna otthon. Minket is jól elintézett, de amit arrafelé csinált, azt nagyon sokáig nem heverték ki. Szerencsére a háborút Rusztaveli nemzedéke már éppen nem érte meg. Viszont emiatt került olyan későn a kultúra vérkeringésébe a mű: pár száz évig egész egyszerűen hol elveszett a kézirat, hol felbukkant ugyan, de egyúttal bele is írt a felbukkantója.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. augusztus 11-én írtam. 

A kép Zichy Mihály alkotása, Rusztaveli felajánlja művét Tamara királynőnek. Forrás: Wikipédia.

Pontszám: 10/9

…és azt ti tudtátok, hogy Zichy Mihálynak szobrot állítottak, és utcát neveztek el róla Grúzia fővárosában, Tbilisziben? 
…mert a grúzok nemzeti festőjüknek tekintik? 

Ha a mazochista* arra vetemedik, hogy középkori grúz eposzt kezdjen olvasni (sőt, még ír is róla, itt), kockáztatja, hogy elsőként ilyenek jöjjenek szembe. 
Világéletemben azt hittem, hogy Zichy csak passzióból rajzolt és festett – ezzel semmit nem vonok le a művei értékéből, kistinédzser korom óta odavagyok az Arany- és Madách-illusztrációiért! –, erre most kiderül, hogy ebből élt. No, mondjuk, van olyan munkája, amelyet nem megrendelésre készített, de egyébként ő volt az orosz cári udvar hivatalos festője évtizedekig.
Ez alatt az idő alatt akkora hírnevet szerzett, hogy a grúzok felkérték, illusztrálja nagy nemzeti eposzukat, Rusztaveli középkori költő művét. Zichy elfogadta a felkérést, és nagyon komolyan vette. Először is beutazta Grúziát, tanulmányozta történelmét, kultúráját, kiválasztotta a műből az illusztrálni való versszakokat, és ha jól értelmezem a forrást, akkor tényleg olyan ruhákban, olyan ékszerekkel ábrázolta a szereplőket, amilyenek a mű megírása idején (XII-XIII. század fordulója) divatban voltak.

A honlap, amelyre nyomozásom során rátaláltam, grúz nyelvű, és úgy én nem tudok, csak a Google. A szoborról készült fénykép forrása is ez a honlap, valamint ugyanott az illusztrációk közül is többet meg lehet nézegetni.** Alább látható az egyik: 

Akárhogy is, a harmincnégy kép elkészült. Elsőként kiállításon szerepeltek, mindenki rajongott értük. Az eposzt a mai napig leggyakrabban ezekkel nyomtatják ki bárhol a világon. Az angol nyelvű Wiki-szócikk is őt tünteti fel a legismertebb illusztrátorként.

A magyar fordítást is Zichy szorgalmazta, személyesen. A fordító, Vikár Béla finnül tudott, nem grúzul, de talált magának egy lelkes grúz segítőt, aki közvetített. Azóta Weöres Sándor fordítása is megjelent (sajnos elég régen), és sok más nyelvre is lefordították. A Wiki harmincról tud, elsősorban Kelet-Európában és Ázsiában terjedt el nagyon. A rendes, rövidítetlen angol fordítás csak tavalyelőtti, remélem, rápakolják a frissített 1001-es listára, grúz könyv még úgy sincs rajta.

…és mindig a Zichy illusztrációit teszik bele. És a grúzok őt ezért nagyon szeretik. :)

* Nem is igaz, ez nem szenvedés, ez a szöveg gyönyörű, és szerintem elég is annyi, hogy elárulom: Weöres Sándor fordította magyarra.
** Én nagyon hálás vagyok a Google fordítónak, de erőst kreatívnak kell lenni, hogy a „Bella lelkész” vagy „Bella helytartója” kifejezésekből rá lehessen jönni, hogy az Vikár Béla, a mű első magyar fordítója.

Ezt 2017. július 31-én írtam. 

Leginkább tizenkét éven aluli kiskorút javaslok.

Kivételes testi erejű és rendíthetetlen erkölcsű főhős! Hűséges társak! Tenyérbemászó modorú főgonosz sátáni kacajjal! Nemes vérű paripák! Egyedi kidolgozású fegyverek! Szomjan halás a sivatagban! Kínzócölöphöz… pardon: kínzófához köttetés! Föld alatti barlangrendszerek vízesésekkel és tavakkal! Megküzdés a roppant méretű hegyi medvével! Nyomkövetés átlag ötven oldalanként! Rablótámadás és felgyújtott falvak átlag harminc oldalanként! Hangtalan kúszás a bozótban, egyetlen ág kettéroppantása nélkül, foglyok kiszabadítása céljából – a vége felé már nem is számoltam, milyen gyakran! Rendszeresen visszatérő, megholtnak vélt egyének! Nemes vademberek! Nyaktörő hajsza az ellopott tervek után, félvad pusztákon és hegyekben!

Száz szónak is egy a vége: szerelmes brátim, kik velem (és testvéremmel) együtt csináltatok salátát a Winnetou című opusból, olvastatok ti már olyan igazi, átdolgozatlan, rövidítetlen, háború előtti kiadásból újranyomott Karl May-regényt? Na, ez pont olyan!

És nem! Az nem jó!
(Eltekintve attól, hogy ennek a regénynek a fordítása nagyságrendekkel jobb, mint a háború előtti Karl May-fordítások, erre majd a végén kitérek.)

Nem, nem azzal van a baj, hogy ez egy klasszikus ponyva, kiszámítható fordulatokkal és sablonszereplőkkel, amelyiknek a főhőse tíz oldallal a vége előtt jön rá arra az irrrrrtózatos nagy rejtélyre, amelyet az olvasó ugyanannyi oldallal az eleje után megfejtett. Nem.
HANEM HOGY EZEKET ÖTSZÁZÖTVEN OLDALON KERESZTÜL KAPJUK A KÉPÜNKBE!
Én úgy, de úgy szerettem volna ezt a regényt (az első sorokban jelzett koromban, de azért egy kicsit ma is), ha feleekkorára sikerült volna… De mikor már az ötödik erdőben kúsztak, és a hatodik szédítő meredélyen másztak fel, és a hetedik rohanó folyón úsztattak keresztül egy szál lóval… és ezek után elszörnyedve kérdte a főszereplő, hogy „mi lesz velünk, ha most X megkapja Y betegséget?” – nos, akkor én fennhangon és lemondóan így szóltam a könyvhöz: „akkor ez a regény még hosszabb lesz”…
SPOILER: És megkapta.
Én nagyon szerettem Karl Mayt tizenkét éves koromban, és hörcsög módjára neki tudtam volna menni bárkinek, aki a művei teljes változatát unalmasnak és gyengének minősíti, de amikor tényleg kinyomták újra a teljes kiadásokat – akkor nagyon csendes lettem.*

Igaz, a hosszúság a háttéranyagon is múlik. Laverrenz nemcsak Mayjal, hanem Vernével** is versengeni akart, és iszonyú mennyiségű ismeretterjesztéssel terhelte meg a könyvét. Ami tök jó!!! Ezekkel a részekkel kezdetben az égegyvilágon semmi bajom nem volt. Sőt!!!! Kb. a regény feléig akkor élveztem az olvasást a legjobban, amikor a főszereplőkkel egyáltalán nem történt semmi… (Ez azért tényleg sokat elmond.) Hanem tarkabarka, hol rokon-, hol ellenszenves képet kaptam a gyarmatosítás előtti Közép-Ázsiáról, amelyben jóval több nép és kultúra élt (és valószínűleg él ma is) több-kevesebb egyetértésben egymással, mint amennyi államot ott azóta létrehoztak. Jellegzetes növény- és állatfajok éppen úgy előfordulnak, mint földrajzi képződmények, építészeti stílusok, gyógymódok és népviseletek. Igaz, hogy az elbeszélő mindvégig érezteti a saját (német) felsőbbrendűségét,*** és igaz, hogy a regényben háromféle ázsiai fordul elő: nemes vadember, komikus vadember és ördögien gonosz vadember**** – de azért az is látszik, hogy Laverrenz elég rendesen utánanézett a háttérnek. És külön szerettem azért a megjegyzéséért, hogy az afganisztáni szent ember elé járuló műveletlen fanatikusok meg a művelt berlini spiritiszták között nincs is olyan nagy különbség. 

Csak hát az volt a gond, hogy Laverrenz úgy akart Vernét játszani, hogy pont annyit járt Közép-Ázsiában, mint May az apacsok között. A fülszöveg szerint „német könyvkereskedő, kiadó, író, utazó, a Német Ázsiai Társaság tagja.” Olyan kedves, hogy diszkréten nem írja oda, mennyit utazott és hova. Beíratom már én is az életrajzomba, hogy utazó vagyok, végül is sokat járok Békés megyébe meg Budapestre, de tavalyelőtt Prágában is voltam. Olvasván ezt a könyvet a XIX. század végi Közép-Ázsiáról, nagyon sok hitelesnek tűnő részletre akadtam, adott esetben olyanokra is, amelyeket csak az tudhat, aki járt abban a világban. Csak abban nem voltam biztos, hogy az a valaki Laverrenz lehetett. Amikor a regény feléhez érve aztán egyúttal netközelbe is értem, és elkezdtem ellenőrizni az érdekesebb információkat, akkor rosszabb esetben nyomát se leltem a leírtaknak, jobb esetben leltem, csak pár száz kilométerrel arrébb. Miután Vámbéry Árminra is hivatkozott a könyv (mint osztrák utazóra… na de ez a legkevesebb), végre kivettem a könyvtárból az útleírását, és egy pillantás a tartalomjegyzékre meggyőzött, hogy jobban jártam volna, ha a tiszta forráshoz fordulok…

Na de mindegy, így is jó, fájni nem fájt az olvasás (bár azért az utolsó kúszások, fogolykiszabadítások és száguldó vonat elől menekülések kissé taccsra tettek), és egy csomó érdekességre felhívta a figyelmem, hogy nézzek utána alaposabban, ezért nagylelkűen megadom az öt pontot.

Meg még egyet, a fordítónak. Akié legmélyebb tiszteletem. Mert ezt a regényt ő halászta elő a százéves ismeretlenségből, ő fordította le mind az ötszázötven oldalnyi gót betűs monstrumot, latin és perzsa betétekkel tele, és végül ő adta ki magánkiadásban, a MEK-re felpakolva, még csak pénzt sem kérve a munkájáért. Ezt hívják szerelemnek. 

Csak azt az egyet rovom fel neki, hogy nem jött rá, hogy Hermann Bambéryben Vámbéry Ármint tisztelhetjük, és attól, hogy a szerző elírta a nevét, neki nem muszáj. 

* Megkövetem Mayt, utólag eszembe jutott, hogy mi az, amiben jobb Laverrenznél. Sokkal-sokkal. Mellékalakok teremtésében! Amitől egy Bicegő Frank, egy Hosszú Davy, egy Köpcös Jemmy, egy Droll néni akkor is jóleső emlék marad, amikor már rég nem hiszem el, hogy Old Shatterhand tudott kizárólag a keze meg a lába ujjaira támaszkodva osonni…
** Juszt sem Verne-nel, Gyula bácsi magyar író, tudjátok meg. 
*** Amiben ismételten May hőseire emlékeztet… És nem mellesleg jókat röhögtem azon, hogy Verne regényeiben mindig a német (és/vagy az angol) szereplő az intrikus, itt meg a francia.
**** Ja, hogy ezek nem indiánok. Ja. Hát nagy különbségeket nem láttam. Még béke… pardon: vízipipa is járt körbe-körbe…

2017. július 30. 

Pontszám: 10/6

A világ legszebb könyvei közé tartozik.

Egy értékelő a japán haikukhoz hasonlította, és nagyon szépen köszönöm, hogy megfogalmazta helyettem.

A világ legszebb regényének a Heinrich von Ofterdingent szoktam nevezni. Ez az állításom nem vész össze az előzővel, mivel Jiménez műve nem regény – tehát nem is lehet Novalis művének versenytársa –, hanem hosszabb-rövidebb, impresszionisztikus prózaversek sora, amely nyomokban cselekményt is tartalmazhat.

Hogyan készül a Jiménez-haiku?

Végy 1 db szelíd és bölcs szamarat, 1 db költőt, akinek se dolga, se pénze, 1 db ember- és állatszerető filozófiát, valamint 1 db száz évvel ezelőtti Dél-Spanyolországot, virágokkal, utcagyerekekkel, naplementékkel, hidakkal, folyócskákkal, koldusokkal, szegény vándorárusokkal, nagybetegekkel és könyörtelen halállal. Ja, meg 1 db zseniális magyar fordítót.

Ilyen mondatok jönnek ki belőle (találomra felütve a könyvet):

Platero kocog, nem tudom, az én félelmem hajtja-e vagy a magáé, belegázol a patakba, rálép a holdra és darabokra töri. S mintha egy méhrajnyi sárga üvegrózsa fonódnék a kocogására, hogy visszatartsa…

Így csinálják ezt a Nobel-díjasok.

Néhány részletre még gyerekkoromból emlékszem, a Sevillai altatódal c. antológia legemlékezetesebb darabjai. Szó szerint, mert minden újraolvasáskor előjönnek, és már tudom, mikor melyik mondat következik. Szóval ez ilyen „fejbe ragadós”.

Ezt 2017. július 29-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Szép könyv, igaz könyv, tanulságos és hasznos olvasmány, és rajta van a helye az 1001 könyv listáján, valamiért mégsem került igazán közel hozzám. Talán túlságosan „nagyvárosi” nekem. Nem az én könyvem.

Az emigráció könyve – és nem mondom, hogy regény, mert sokkal inkább hangulatképek füzére. Mint ahogyan összetörik az elbeszélő hazája, otthona, addigi élete, úgy törik és szakad a történet is. Hol elkezdődik, hol félbemarad, hol újrakezdődik, aztán rakja össze az olvasó.

Ugrešić negyvenöt évesen, komplett egzisztenciával a háta mögött kényszerült elhagyni egy olyan hazát, amely akkor már nem is létezett. Mert hiába magyarázták a gyerekeknek az ábécéskönyvvel kezdve, hogy a szerb, a horvát, a macedón meg a bosnyák kisgyerek jó barátok, egyszer akkor is elkezdtek egymásra lőni ezek a jó barátok. Arról a hazáról, amelyben ezek a gyerekek felnőttek, kiderült, hogy illúzió volt, de legalábbis mesterséges és ingatag szerkesztmény, aztán szétesett hét darabba. Úgy, hogy közben vér folyt, házak omlottak össze, és pusztult az emlékezet. Hogy az a tudata se maradhasson meg a kivándorlónak, hogy valahol még megvannak a gyökerei.

A legjobban a már jól ismert Ugrešić-féle földhözragadt fantasztikumnak örültem a vége felé, ahogyan néhány nő sorsában a történelmi helyzetre adott különféle lehetséges válaszokat mutat be, némi mágikus realizmusnak sem híján. Irtó jó volt, ha az egész könyv így nézett volna ki, még kedvencelem is.

Ezt 2017. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nagyon szép könyv. Sűrű, költői próza az I. világháborúról. Olyan ügyesen van megírva, hogy minden eseménynek, személynek, tárgynak megvan a maga konkrét szerepe a cselekményben, plusz még jelképes jelentősége is. Oda kell figyelni rá, észnél kell lenni az olvasónak, hogy mindent észrevegyen. Szerencsére nem hosszú, úgyhogy megoldható a dolog.

Január óta kötelezőolvasmány-jelleggel minden hónapban legalább két 1001-listás könyvet elolvasok. Ez általában nem túl nagy megterhelés, mert azért ennyi könyvből az esetek nagy többségében sikerül olyat választani, ami tetszik is, de most egy ismerősöknek tett ígéret miatt muszáj volt románt és horvátot keresni (meg szlovént, de az lehet, hogy már nem fog összejönni), ez azért elég jelentősen leszűkítette a kínálatot.

Szerencsém volt. Ez egy lélektani regény a világháború keleti frontjáról, amelynek tényleg ott a helye a nagy háborús regények mellett. A főszereplőről, a beszédes nevű Apostol Bologáról pedig felváltva jutott eszembe Édes Anna és egy-egy Németh László-regény főszereplője, sőt még Kafka „hősei” is. Legalább annyira a megértésről és meg nem értésről szól ez a regény (is), mint amennyire a háborúról. És ehhez keresve sem lehetne találni jobb közeget, mint az Osztrák–Magyar Monarchia soknyelvű hadseregét.

Eleinte morogtam magamban, mert a regény első harmadában inkább csak sztereotípiákkal találkoztam, mint egyéniségekkel, no de mire való a maradék kétharmad? Elmélyítésre. Sikerült is mindenkinek arcot adni, saját kis életet és célokat, ettől pedig még keserűbb az, hogy ahogy haladunk a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy egyszerűen csak elélnek egymás mellett. Akár közös nyelvet beszélnek, akár nem, mindenki csak hajtja a maga szövegét, és a legritkább esetben érdekli őket az, hogy a másik mit gondol. Illetve érdekli, de csak amíg ki nem találják, hogy „biztos azt gondolja, hogy…”, aztán ebben megnyugszanak, megállapítják, hogy nekik micsoda tökéletes emberismeretük van, és többet nem foglalkoznak a kérdéssel. Ami különösen akkor gáz, ha egy bíróságról van szó, amelynek igazságot kéne szolgáltatnia, pardon: ítéletet kell hoznia.

Még önmagukat se feltétlenül értik ezek az emberek, vagy nem is törekednek rá, hogy megértsék, mert az árt az egészségnek, különösen háborúban. Oda kell lőni szembe, nem lehet lelkiismereti aggályokkal foglalkozni. Ilyenek meg, hogy a másik oldalon is lehetnek emberek, fel se merüljenek. Az odaát egy egységes massza, kelettől nyugatig mindenütt. Ha pedig valakinek más a véleménye, nos, arra való a haditörvényszék. Összesen csak egy ember jön rá a regényben (és sajnos nem a legfelsőbb vezető), hogy ez a hozzáállás legalább olyan ostoba, mint amennyire erkölcs nélkül való. Mert az utóbbi még „hagyján”, ugye, háborúban minek kéne erkölcs. Csakhogy a hadsereg ütőképességét is csökkenti, ha nincsen.*

Kafka azért jutott eszembe a regényről, mert a háborúhoz szükséges hivatali rendszert is nagyon pontosan ábrázolja. A Monarchia itt sem tagadja meg saját magát: ugyanazok a szabályok érvényesek, mint békeidőben, legfeljebb most több van. Ugyanúgy léteznek csukott ajtók, benyújtott kérvények, fel- és leiratok, no meg persze az egészet meghatározó fojtogató közeg. Jelképesen és szó szerint is.

Közben pedig, nem győzöm hangsúlyozni: annyira szép ez a szöveg. Semmiről nem ír túlságosan hosszan, de az a néhány mondat mindig tökéletesen a helyén van. A fordításon is látszik, hogy szeretettel készült, hogy a magyar fordító az eredetihez méltót akart alkotni.**

Szóval annyira szép… hogy a vége felé mégis le akartam vonni egy pontot, pusztán azért, mert az egész regény, úgy, ahogy van, nem ér annyit, mint az első fejezete. Ezzel nem a regényt minősítettem le, hanem az első fejezetet fel, az konkrétan önmagában, novellaként is megállná a helyét, kérdeztem is magamtól, hogy mi a fenének kellett ezt még folytatni? De azért… végül nem bántam, hogy Rebreanu folytatta. 

*  SPOILER ha egy tábornok kizárólag vak engedelmességet vár a katonáitól, és aki erre nem hajlandó, bármilyen nagyszerű teljesítményt nyújtó katona legyen egyébként, azt a legjobb esetben is megtagadja. Ezt pazarlásnak hívják, és nagyon csúnyán megbosszulja magát. Különösen azért fájdalmas a dolog, mert annyira hihetetlenül egyszerűen meg lehetne oldani a problémát, de nem, itten nem kötünk kompromisszumokat.
** SPOILER Időnként már-már túlságosan is érzelmes. A katonák is. Számomra nagyon meglepő volt, hogy milyen könnyen fakadnak ezek sírva – igaz, azért nem a harctéren. Meg az is igaz, hogy emlékszem én halványan egyetemi tanulmányaimból arra, hogy az I. világháború akkora sokként érte a hosszú békéhez szokott katonákat, hogy akiket pl. pergőtűzből hoztak vissza, azok szó szerint hisztérikus tüneteket produkáltak a (testi) felgyógyulásuk után. (A „hisztéria” szót itt nem a köznapi értelemben, hanem orvosi értelemben használom, egyáltalán nem ugyanaz, érdemes utánanézni.) Szóval nyugodtan lehet, hogy a regény pont ettől hiteles. Ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogyan lehetett viselkedni egy száz évvel ezelőtti háborúban, meg hogyan nem? 

Ezt 2017. július 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Szövegminőség: tíz pont, élmény: öt. Nem azt kaptam, amit vártam. Azt hittem, jobban fog tetszeni, de tévedtem, bár ez nem a könyv hibája. Most akkor egy kicsit pihentetem a több ezer éves könyveket. 

Válogatáskötet ez, három teljes művet és két vágottat tartalmaz (Iulius Agricola élete, A germánok eredete, földje, szokásai és népei, Beszélgetés a szónokokról, Historiae, Annales), közben Borzsák István jegyzeteivel, kiegészítéseivel, tanulmányával. Fraser könyve miatt fogtam bele, amelynek első része rengeteget hivatkozik Tacitusra, de sajnos pont azt a részt kivágta belőle a professzor úr. Benne hagyott viszont mindent, ami a könyökömön jön ki, de azt persze ő nem tudhatta, hogy négyszer olvastam és hatszor láttam a Quo vadis?-t, és akkor Gravest még nem is említettem. Caesart olvasva még reménykedtem, hogy ha félrenézek, aztán még egyszer oda, akkor hátha a gallok nyernek, de itt még csak eszembe se jutott már, hogy jahahaj, hátha most megmarad a Britannicus… Maximum a nőalakok értékeléséről vitatkoztam volna szívesen Tacitusszal, már nem mintha el lennék bűvölve Messalináéktól, annyira azért nem.

Maga a szöveg, eseményektől függetlenül – hát az igen. Az olyan, amilyennek képzeltem. Tömény és súlyos stílus, hol racionális, hol szenvedélyes, hatsoros körmondatokkal, hibátlanul megszerkesztett (fiktív) beszédekkel, még a magyar fordításon is érződik a latin eredeti hangulata. Az Agricola megvan itthon latinul, de annyira bátor nem vagyok, hogy hozzá is fogjak, mert arról is tanultam ám nótát annak idején (ld. lentebb), és igen pontosan emlékszem, mennyit szenvedtek vele az évfolyamtársaim.

Így is sok érdekes, tanulságos rész maradt benne persze, még ott is, ahol a büdös életben nem gondoltam volna, sőt szerintem még a professzor úr se gondolta volna… A fordítás is, a válogatás is az ötvenes években készült ugyanis, és nagyon durva, de ez hatott rá!
A későbbi fordítás van fenn a neten, abból akartam kimásolni részleteket, és a következő eltérés tűnt fel: „az üldöztetések miatt már sem beszélni, sem hallgatni nem lehetett” (ez az ötvenes évek fordítása), „a figyelők miatt még beszélni, egymást meghallgatni sem lehetett” (ez a nyolcvanas évek).
Fúúú, nem tudom, ki mit gondol, de hogy még Tacitus se ugyanaz… és pont Tacitus nem ugyanaz… és pont itt…
A tanulság, édes feleim, a következő: diktatúra idején tanuljunk meg latinul.

De azért nem kell mindjárt Tacitusszal kezdeni, mert:
Köték Agricolát sötétkék kötésbe,
Kiadá a Teubner, de agyadba vésd be:
Mindegy, hogy az órád siet-e vagy késik,
Mer' Agricola eltart végkimerülésig.
(Ebből elég az első versszak. Ahogy sejthető, a „Megkötöm lovamat” dallamára kell énekelni, minél lassabban, ünnepélyesebben.)

Ezt 2017. július 9-én írtam.

Pontszám: 10/7

Ez már megint az a kategória, hogy „már az is tíz pont, hogy egyáltalán létezik”, de szőrös szívű leszek, és szubjektíve levonok egyet, mert azért nem a kötet egészéért lenne kár, ha nem létezne. Csak úgy 90%-áért. 

Több mint száz éve gyűjtötte ezeket a meséket Berze Nagy János, méghozzá itt a közelben, a Mátra alján, legnagyobb részt Besenyőtelken. Szeretheti az Úristen azt a falut, amelyikben ennyi mesemondó ekkora mesekincset őriz.

Van köztük mindenféle: forgó váras, állatsógoros, égig érő fás, sárkányos, királyfis-királylányos, átváltozásos, igazságtevős, tanítós, horrorisztikus és tréfás – még olyan is, amelyik rosszul végződik. Igen, ennek a kötetnek nagy részét felnőttek mesélték felnőtteknek, nagyon kevés, ami gyereknek való. Találtam benne sok olyat, amelyik nemzetközi vándormotívumokkal van tele, meg sok olyat is, amelyikben az ugyancsak Berze Nagy által nyomozott magyar mitológia nyomai találhatók meg.

Hátraszól a kis ló: »Itt van a balfilembe ëgy bontó fésű, hajídd a ménës közé, de azt mondd hozzá, hogy: »Sűrű erdő sima fagygyal utánnunk terëmjën!««

Tetszett, hogy olyan meséket is mondanak, amelyeket nyilvánvalóan könyvből olvasott valaki (Grimm-mesék szó szerinti fordításai, Boccaccio-novellák magyar népmesei formára gyúrt változatai), de szerintem már a mesemondó se tudta, hogy kicsoda és mikor, mindenesetre ugyanolyan szabadon kezeli ezeket is, mint bármelyik másikat.

Tilinkó már nagy volt. Rettegett tőle az egész ország, annyit lopott. Egyebet se csinált. Meghallja egyszer a király, hogy van az ő országában egy legény, a ki ellopja még a jövőhetet is.
(...)
Valahol kerített egy akasztott embert meg egy begre főtt lencsét.

A kötet igyekszik reprodukálni a helyi nyelvjárást, le egészen a hangtani jellegzetességekig.

(…) oszt birokra hítta a kiráfit. A kiráfiba nem szalatt bele a madzag, aszongya neki: »gyere no! ide vele, ha van benne!« A sárkány – a hogy a kiráfi mëffogta – annyit së tudott szónyi, hogy: ammën, fëlfordította a szëmit, oszt mëddöglött.

(...)

Allyig terepëdëtt lë az asztal mellé, a kemënczérű mingyá lëugrott a macska, odamënt a lyánho, a ki má akkorra kibontotta a batuját. Muzsikát a macska szépenn, mintha monta vóna neki, hogy »aggyá nekëm is!«

Eleinte fura, de nagyon hamar bele lehet szokni. Időnként pedig meglepően modern, például nem is gondoltam volna, hogy 1905-ben már használták ebben a jelentésében a nyom szót.

De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A kis madár is nyomta ám! de hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, meg is fogták volna.

Ebben meg fészbukoznak, ni. :)

A világszépasszonya arczképekët néz, újságot olvas, járká, të azt csinádd, a mit ő, de në szó’ sëmmit!
(…)
Azután az arczképekët vëtte elé, azt nézëgette, Jankó is. Elészëtte az újságot, olvasott, Jankó is.

Gugliról nem is szólva... :) Komolyra fordítva a szót: felhívom a figyelmet a gótikus elemekre!

Másnap écczaka – mer azelőtt annyit alutt, hogy mos má nem birt alunnyi – fëlvót. Ëcczërcsak gyött feléje kilencz haláfej, mëg kilencz haláláb. Fëlszëtte mind, a fejekët mëgësztërgályozta, a lábakot fëlállította, oszt elkezdëtt velëk gugliznyi. Guglizott egész rëggelyig.
Harmagyik écczaka hat fekete embër hozott elejbe a Szen Mihá lovánn koporsóba ëgy öreg ősz embërt, de Jankó attú së fét, odamënt, oszt kipëndërgette az öregnek a bajuszszát.

Külön öröm, hogy cenzúrázva sem volt a kötet, maximum kipontozták a „csúnya szavak” néhány betűjét, attól még pontosan lehet érteni, mi van odaírva.

Megy a lány, elmondja az apjának, mit álmodott. Az meg kapott rajta, mint éhtyúk a taknyon, úgy tett, a hogy a lánya mondta.

Fontos az is, hogy minden mese végén rögzítették a mesemondó nevét, társadalmi helyzetét (foglalkozását) és a lejegyzés évét. 

Mindenhogy kincs ez a kötet, és nagyon, de nagyon szeretem azt, aki digitalizálta. Teljes egészében olvasható a MEK-en.

Ezt 2017. július 8-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Az mekkora gáz, hogy én végig a galloknak szurkoltam?*

Történelmi forrásként kritikával megállja a helyét, önreklámozási kézikönyvként kritika nélkül is. Én hadtörténeti munkaként olvastam, annak mindenhogy megfelel, fontos és tanulságos, csak éppen egyrészt a folytonos ismétlődések miatt, bocs mindenkitől, de tényleg unalmas,** másrészt… nincs erre jobb szó: bicskanyitogató.

Több ezer éve halott emberek háborújáról szól ez a mű, ezekhez az emberekhez nekem személy szerint az égegyvilágon semmiféle közöm nincs, és mégis képtelen voltam elfogulatlanul nézni az eseményeket. Írhatott Caesar akármilyen elegáns, letisztult stílusban a saját körültekintő okosságáról, és akármilyen előkelő lekezeléssel az ellenfél fogyatkozásairól, mindegy volt: menthetetlenül a gallok pártjára álltam. Éppen az elegáns, letisztult stílus kelti azt a benyomást, hogy itt egy szigorúan kiszámított mozdulatokkal közlekedő, hideg parancsoknak engedelmeskedő hadigépezet halad előre ungon-berken keresztül, és darál be eleven embereket, akik földet művelnek (feltűnt valakinek, hogy ebben a könyvben egyszerűen bármilyen körülmények között lehet a helyi lakosságtól gabonát szerezni? feltehetőleg direkt rekvirálási célokra termesztik), gyereket nevelnek, jövőt terveznek, és semmi kedvük adót fizetni a rómaiaknak. Nekem se lenne.

Igen, tudom, a rómaiak sem érzelemmentes gépek. Aki szerint a katonáknak nincsenek érzelmeik, annak jusson eszébe néha, hogy a félelem, a düh, a bosszúvágy is érzelmek, nemkülönben a sértett önérzet, amelyet nemzetközi szabályok szerint kizárólag az aktuális ellenség torkának elvágásával, illetőleg földjének felégetésével lehet nem sértetté tenni. Gáz, hogy az ellenség nem mindig ugyanaz, mert egyesek néha ideállnak, máskor meg oda, és római legyen a talpán, aki követni tudja.

Igen, tudom, a gallok sem tiszta, ártatlan szabadsághősök. Ha olyat akarok látni, Victor Hugót olvasok. De azért az, hogy ütközetenként átlag két római katonát csapnak agyon, azt is lesből vagy távolról, míg ha megjelennek a dübörögve menetelő légiók, egerek gyanánt futnak széjjel, és tízezresével hagyják magukat lemészárolni, hát… bocsáttassék meg nekem, de szerintem ferdítésnek minősül. Az meg, hogy a római államszervezetnél minden alsóbbrendű, egyszerűen nem állja meg a helyét.

Nekem nem az volt a benyomásom, hogy a tökéletes római hadsereg fegyelmezettségével és szakképzettségével győz és békét teremt. Nekem az volt a benyomásom, hogy egy, a rómaitól nagyon különböző, ámde a hosszas háborúskodások során igencsak tanulékonynak bizonyuló közösség egyszerűen azért veszíti el a háborút, mert nem egy közösségről van szó. Maga Caesar sem tagadja, hogy a gallok nem egyetlen homogén massza, hogy sok törzsből állnak, amelyek a legkevésbé sem összetartóak – amelyeket a légiókon kívül leginkább az „oszd meg és uralkodj” elvével lehet sakkban tartani. Meg azzal, hogy jóval több a vesztenivalójuk a rómaiaknál. Valahányszor összefognak, nem törődve a veszteségeikkel, veszélyesen közel kerülnek a győzelemhez. És abból ítélve, hogy közben miféle széthúzás zajlott a háttérben Rómában, hát… :/

Töredelmesen és pirulva be kell vallanom, hogy soha nem olvastam egyetlen teljes Asterix-képregénykötetet sem, kizárólag azokat a részleteket, amelyek a Kockás lapjain is megjelentek. De ezek után biztosan fogok. Mert ez a következetesen harmadik személyű, hűvösen távolságtartó és fennkölt szöveg egyszerűen igényli a paródiát. Még így, ebben a formájában is előfordult, hogy nevethetnékem támadt tőle („Caesar minden természetes jószívűsége ellenére kénytelen volt kiszolgáltatni Gutuatert a csapatostól összesereglő katonák bosszúszomjának”), hát még, ha tudatosan rá is játszanak.***

* Annak ellenére, hogy tudtam, mi a vége.
** Mondom ezt úgy, hogy Xenophónt már olvastam és tetszett.
*** És nem bírom megállni!!! Nem fog le senki, nem bírom megállni, idézem a nótát, amelyet diákkoromban tanultam pesti latinosoktól! A „Mikor én még legény voltam” dallamára énekelendő, első versszak hetykén, második versszak szomorujan:
Mikor én még Caesar voltam,
Galliába kirándultam,
Egyet-kettőt masíroztam,
Rubiconon átugrottam.

De miót' auctor vagyok,
Az ELTE-re bejárhatok,
Akármennyit fordíthattok,
Megérteni sose fogtok.

Pontszám: 10/7

Ezt 2017. július 5-én írtam. 

Nyomtatott betűkkel: 髙羅佩, pinyin átírásban: Gāo Luópèi, holland nevén pedig Robert Hans van Gulik. :Így néz ki a neve kínaiul. 

A „Gāo” a Gulik rövidítése lenne, a „Luópèi” pedig a Robert fonetikus átírása. Ezen a néven ismerték az egész Távol-Keleten.

Hollandiában született, de az akkori Holland Kelet-Indiában (a mai Indonéziában) nőtt fel, és annyi nyelven beszélt, hogy felsorolni is sok. Foglalkozott néprajzzal, zenével, vallástudománnyal, joggal is. Először a holland titkos szolgálat tagjaként (egy nyelvészt ott nem lehetett nélkülözni), majd követségi titkárként, végül egy magas rangú kínai hivatalnok vejeként lakott ott. A felesége szintén egyetemet végzett, és gépírónőként dolgozott a követségen, amikor megismerkedtek.

Azért írom ezt, mert most, hogy A kínai haranggyilkosság esetét olvasom (frissítés: utóbb itt írtam róla ajánlót), oldalról oldalra megdöbbenek, hogy tudhatja ennyi apró részlettel ábrázolni a VII. századi Kínát. Sajnos soha nem jártam ott (még kevésbé abban a korban), így nem tudom ellenőrizni – de az egész hangulatában túlságosan erősen emlékeztet a középkori Kínából való másik olvasmányomra, a Vízparti történetre. Ugyanaz a hierarchia, ugyanaz a kavargás, ugyanaz a különböző társadalmi osztályok közötti könnyed mozgás…

…bár az is tény, hogy látszik: minden hitelességével együtt van Gulik regénye XX. századi olvasók számára készült…

…de az is, hogy végső soron egy kínai klasszikuson alapul. Van Gulik ugyanis megtalálta egy XVIII. századi, ismeretlen kínai szerző elfeledett detektívregényét, és lefordította angolra, majd a regényben szereplő (magyar átírásban) „Ti bíró”-ról maga is regényeket kezdett írni. A sorozat kínai, japán, angol és holland nyelven is nagy sikert aratott, ezután persze sok más nyelvre is lefordították. Magyarra sajnos nem az egészet, de azért elég rendesen el vagyunk látva vele. 

Ezt 2017. június 27-én írtam.