Elgondolkodom néha, hogy kéne má' valami mást is olvasni tán ezektől az albánoktól, nemcsak mindig Kadarét… De hát az van, hogy ezek nagyon jók. Gyorsan olvasható, rövid, gördülékeny kis könyvecskék… Csak épp gyomor kell hozzájuk. És annyi fontos dolgot mondanak el emberről, hatalomról, akaratról, küzdelemről, történelemről…
…meg most éppen az Egri csillagok „másik oldaláról”.

A fellegvár egy várostrom történetét meséli el a XV. századból, de szinte mindvégig a falakon kívül marad. A védőknek arcuk sincs, csak többes szám első személyben beszélő, ritkán megszólaló hangjuk, amely mindvégig egységesnek mutatja az albán sereget, még a leginkább kétségbeejtő helyzetekben is. Vagy még hangjuk sincs, és látni sem lehet őket, mert éjszaka támadnak. Arcuk csak az ostromlóknak van, akiket a szultán parancsa küldött a falak alá. Közöttük lehet találni egyéniségeket: pasát, költőt, asztrológust, tűzmestert, építészt, krónikást, főintendánst, janicsárt, azaz mindenféle társadalmi rétegből és nemzetiségből valakit. Álmokkal, vágyakkal, szorongásokkal, örömökkel. Minden adott ahhoz, hogy az olvasó azonosuljon – az ellenséggel.

Nekem mégsem sikerült.

Talán azért, mert az emberségükkel együtt az apróbb-nagyobb aljasságaik, a durvaságuk, irigységük, gyűlöletük is sokkal jobban látszik. Az, ahogyan pillanatok alatt egymásnak esnek, ahogy ártatlanokon töltik ki a haragjukat, ahogyan soha egyikük sem érezheti magát a többiektől biztonságban, ahogyan egyszerűen nem működnek közösségként. Vagy talán azért, mert – bevallom – meg se próbáltam. Lehet, hogy az Egri csillagok emléke él bennem túl élénken, de én masszívan az albánoknak drukkoltam. 

Mivel a fülszöveget nem olvastam, a történelmi adatoknak meg szándékosan nem néztem utána, fogalmam se volt, mi lesz a regény vége. De még ha lett volna is, Kadare annyira jó író, annyira tökéletesen tud feszültséget teremteni, ritmust adni a szövegnek a nyomasztó nyugalom és a finoman szólva dinamikus ostromok váltogatásával, vagy éppen torokszorítóan drámai fordulatokat dobni be a legfontosabb pontokon, hogy azt hiszem, akkor is végigizgultam volna az egészet, ha kívülről tudom az albán történelemkönyvet.

Realisztikus korrajz ez (bár persze nem tudom ellenőrizni, vajon tényleg minden kő meg patkány a helyén van-e benne), sem ostromlót, sem ostromlottat nem idealizál, és csak néha-néha tekint óvatosan a jövőbe. (1970-ben jelent meg a regény.) Aki szereti a történelmi regényeket, aki kíváncsi arra, hogyan dolgozzák fel tőlünk délebbre azokat az „élményeket”, amelyekben nekünk is részünk volt, és aki bírja az idegi terhelést, az szerintem ne nagyon keresgéljen tovább, megtalálta a neki való szöveget.

Adják má' oda végre azt a Nobelt Kadarénak!…

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. november 29-én írtam.