Újraolvasás vége.

Amikor először olvastam, pont úgy viselkedtem a könyvvel szemben, ahogyan a francia címe mondja: idegenként. Nem értettem és nem szerettem. Főleg azt nem tudtam megérteni, hogy lehet valaki ennyire érzelemmentes, mint Meursault. Azt viszont elismertem, hogy Camus-n kívül senki más nem tudja ilyen tökéletesen megjeleníteni a hőséget.

Huszonévesen, a második vagy harmadik olvasáskor jöttem rá (némi segítséggel, bevallom), hogy hibás volt az alapfeltevésem. Ez az ember nem érzelemmentes, sőt. A magyar cím tényleg becsap. (Azért is változtatták meg az új fordításban.) Azt viszont csak mostanra, sokadik olvasásra értettem meg igazán, mennyire érzékeny ez az ember.

Hiszen különben nem reagálna olyan pontosan a külvilág minden mozdulatára, nem figyelne meg mindent és mindenkit olyan alaposan. Az igaz, hogy nem sok minden érdekli, és nem is valami okos. De a maga szűk kis világán belül tökéletesen eligazodik, és minden zárkózottsága ellenére is a legjobb érzelmeket tudja felkelteni közeli ismerőseiben. Ő nem közeledik egyikhez sem, de ők egy pillanatig se hagyják magára. Egyszerű szomszédból pillanatok alatt válnak baráttá, kollégából kedvessé, főnökből patrónussá, és a legjobban a vendéglős érti meg, akinél ebédelni szokott. Szeretik, mert mindenkit meghallgat, udvarias, segítőkész és nyugodt.

Közülük egy sem ítéli el. Céleste-nek igaza van: ami történik, nem egyéb, mint szerencsétlenség.*

Azok ítélik el, akik nem ismerik. És nem azért, amit elkövet. Az egy idő után a kutyát nem érdekli. A regény feléig teljesen normális embernek tekintik, olyannak, mint mindenki más. A regény felétől pont azokért a dolgokért ítélik el, amik odáig teljesen normálisnak számítottak. És ez a logika bizony meg is fordítható: ha egyszer mindaz, amit tesz, hétköznapi és emberi, és elítélik ezekért – akkor a vádlói minden más embert, saját magukat is elítélhetnék ugyanezen az alapon.** Amikor úgy érzi, nem is róla beszélnek, akkor igaza van.

Azért is érdemes újra meg újra elolvasni ezt a kisregényt (összvissz nyolcvan oldal, igazán nem nagy dolog), mert így rájön az ember arra, hogy milyen motívumok mutatnak előre a végkifejlet felé. Hogy Meursault kezdettől fogva úgy érzi, bizonyos emberek bizonyos időkben figyelik és megítélik őt. (Tessék a t. olvasónak saját ismeretségi körére gondolni – úgy, most tetszenek tudni, miről beszélek.) Hogy a leglehetetlenebb emberekről derülhet ki, milyen mélyen és őszintén tudnak szeretni valamit/valakit pusztán azért, mert megszokták. (Dettó.) Hogy időnként akkor tudja az ember a legteljesebb közönyt tanúsítani, amikor a leginkább elvárják tőle, hogy szomorú legyen. Persze nem mindig, de előfordul. És olyankor az ember csak enyhe távolságtartással csodálkozik.
Esetleg bűntudatot érez, és gyorsan felölti a szomorúság álarcát. Vagy nem ölti, de azért bűntudatot érez.
Na, Meursault ezt nem csinálja. Nem kínozza magát, és nem hazudik. Soha. Akkor sem, amikor elvárják tőle. Akkor sem, amikor a saját jól felfogott érdekében kellene hazudnia.

Megj.: A nyári hőség halálpontos megjelenítésében még mindig Camus a legjobb.
Megj. 2: Én is borzasztóan utálom, ha a szemembe folyik a veríték, és fehér, fémes fénnyel világítanak rám.
Megj. 3: Nyugi, nem tudok lőni.

* Vagy még sincs igaza. De erre csak az jön rá, aki egészen más szemszögből tudja nézni a történetet.
** SPOILER Egy másik ember bűnéért, minden ember minden bűnéért ítélik el. A következtetéseket mindenki vonja le maga. 

Ezt 2016. március 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10