Ki volt az az őrült, aki ezt romantikusnak címkézte?!
A legjobb tanács, amit az olvasóknak adhatok: itt NE keressenek romantikusságot! Ez a könyv jól van megírva, van benne felnőtté válás, szerelem, szexualitás, magány, őrület, no meg ritka nyomasztó környezetrajz, de romantika, na, az nincs.

A pontszáma nem a tetszésemet jelzi. Nem élveztem az olvasást, kivéve a leírásokat, de hát a magány meg az idegenségérzet hibátlan megjelenítései nem is arra valók, hogy élvezzék őket. Mármint normális esetben. Főleg a regény első harmadában találta el nagyon Rhys ennek a kettőnek az ábrázolását, amíg Antoinette (a női főszereplő) gyerek, és nem érti, mi miért történik körülötte, csak azt tudja, hogy mindenhonnan kirekesztik őt is meg a családját is. Fehérként, méghozzá a hajdani rabszolgatartók utódaként élni egy karibi szigeten azt jelenti, hogy az európaiaknak derogál velük szóba állni, a helybeliek meg gyűlölik őket, az a boldogabb, aki üthet rajtuk egyet, és különös kegynek tekintik, ha nem hagyják őket éhen halni. Még a család sem tart össze: az anya elsősorban saját magával van elfoglalva, másodsorban a fiával (valószínűleg azért, mert beteg, tehát eleve több figyelmet igényel), a lányára pedig semmi energiája nem marad, hagyja nőni, mint a dudvát.

Az lenne a csoda, ha ilyen körülmények között épeszűnek nőne fel a gyerek. Ebben a világban pedig csodák nincsenek. Túlvilág sincs,* itt az ember minden értelemben magára van hagyatva. Dühítőek és szívfájdítóak a párbeszédek vagy az arra tett kísérletek: leginkább elbeszélnek egymás mellett a szereplők; nem hallják a kérdést, ha hallják, nem arra válaszolnak, hazudnak, vagy nem válaszolnak egyáltalán, csak nevetnek vagy sírnak vagy ütnek. Kegyetlenek. Nagyon. Elvárják, hogy az ember önmagában boldoguljon, segíteni nem hajlandók, viszont remekül szórakoznak, ha a másik elbukik.

Ebben a közegben sok mindent össze lehet hozni, de boldog emberi kapcsolatokat nem… :/

A férfi főszereplő tényleg olyan, amilyennek az öreg dajka leírja: kemény ember, nincs túl sok esze (azaz nem lát túl a saját neveltetésén, meg se próbálja megérteni azt, ami nem mérhető angol mércével), de a saját érdekeit remekül számon tudja tartani. Szintén elidegenedett a családjától, nagyon mély sértettséget hordoz magában, és amikor oka lesz feltételezni, hogy az új környezetében is megsértették és elárulták, a továbbiakban bármilyen disznóságra feljogosítva érzi magát.**

Szóval aki kíváncsi arra, hogyan tudja pár ember tönkretenni egymás életét, nem látványosan, csak barátságosan apró fokozatokban, annak nagyon ajánlom ezt a kis lélektani tanulmányt, hála Istennek nem hosszú, kétszer ennyit már nem bírt volna ki az érzékeny lelkecském…

Szigorúan betartandó utasítás:
AKI A JANE EYRE-T NEM OLVASTA, DE SZERETNÉ, AZ AZ ÉRTÉKELÉS TOVÁBBI SZÖVEGÉBE BELE SE NÉZZEN! SPOILERES!

Amióta tudom, hogy létezik ez a regény, „ami a Jane Eyre-ből kimaradt”, azóta piszkál a gondolat, hogy el kéne olvasni, de nem szeretem az ilyen utólag írt folytatás-előzményeket. Azért amikor láttam, hogy ez is 1001-listás, már közelebb jött a regény. És jól tettem, hogy elolvastam, de azt is, hogy idáig vártam vele. Tizen-huszonévesen nem is tudtam volna mit kezdeni ezzel a könyvvel, a nézőpontok észrevétlen váltogatásával (erősen kell koncentrálni, hogy értse az ember, mikor kinek a gondolatait hallja), a tájleírások valószínűtlen színeivel, az ön- és közveszélyes szereplőkkel, akik egymást se értik, hát akkor az olvasó hogy értse?***

Tehát: Ez a regény NEM utánozza a Jane Eyre-t, önálló, önelvű alkotás, sem stílusában, sem cselekményében, semmiben nem emlékeztet rá! Aki a Jane Eyre-t keresi benne, csalódik. Jane szigorú racionalitásának, öntudatának, önállóságért való küzdelmének valóban leginkább tükörképe Antoinette (és nem Bertha). Emlékeztet Jane-re (büszkének nagyon büszke, gyűlöli, ha nem a saját nevén hívják, és nem tud beletörődni a helyzetébe, hanem változtatni akar rajta), de még több mindenben különbözik tőle. Képtelen megállni a saját lábán, mert nem arra nevelték (igazából nem nevelték semmire), képtelen kitörni a szerepből, amely átváltoztatja, így aztán befelé pusztítja önmagát, kifelé meg a környezetét. Szabadon engedi azokat az indulatokat, amelyeket Jane elfojt, ennyiben könnyebb a helyzete – Jane-nek viszont cserébe van lehetősége kitörni a helyzetéből, és hiába árva, azt a fajta idegenséget, amely Antoinette-et gyerekkorától körülveszi, neki nem kell átélnie.

Szóval nagyon jó ez a könyv, ha nem azt várja tőle az ember, amit Brontëtól kapott. Ami pedig a cselekményét illeti, pont annyira logikusan van felépítve, amennyire a szereplők őrültek. Minden kirakódarab a helyére kerül: Rochester első házasságának így és nem másképp kellett lefolynia ahhoz, hogy megtörténhessen, ami a Jane Eyre-ben történt. ITT A SPOILER VÉGE

* Keresztény semmiképp – az egyetlen egyházi ember, aki a műben szerepel, leginkább arra való, hogy az egyháztól eltávolítsa a híveket; a vallást átokra használja, leginkább a saját frusztrációit takargatja vele –, de szerintem még az ún. obeahban (vuduban) se hisznek, azok se, akik művelik. Akik meg nem művelik, azok csak nézegetik iszonyattal vegyes elragadtatással, mintha múzeumban bámulnának valami egzotikumot.
** SPOILER A férfi helyzete azért rossz, mert nem tudja túltenni magát azon, hogy a családjától csak úgy tudott függetlenedni, hogy eladta magát egy házasságba pénzért, a nőé meg azért, mert egyrészt tudja, hogy a férje csak a pénzéért vette el, másrészt így nem maradt az égvilágon semmi saját tulajdona. Dupla csapda, szép kis képlet. Pedig még tetszenének is egymásnak különben. 
*** Főleg az asszony anyját nehéz megérteni, de azt hiszem, sikerült, csak szomorúbb lettem tőle, és gyorsan felhívom a saját anyukámat, hogy megdicsérjem, milyen rendes asszony. Azt nem mondom, hogy mindig könnyű vele boldogulni, de azért ezt most nagyon megérdemli. :)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. július 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10