Klasszikus késő viktoriánus kalandregény. Utazással, kincskereséssel, elefántvadászattal, egzotikus helyszínekkel, fekete statisztákkal, öt-hat rendkívül képtelen megmeneküléssel, eposzba illő csatával, önfeláldozással. Mondanám, hogy szabványos, de igazából ez a regény alkotta meg azt a bizonyos szabványt. Ja, és gyakorlatilag nők nélkül.* Legalábbis az előszó ezt közli az olvasóval, nehogy valaki hamis illúziókba ringassa magát.
Nem ringattam. Tudtam, hogy amelyik viktoriánus regény úgy indul, hogy aszexuális férfiak mászkálnak Afrikában, az úgy tele lesz egyéni és társadalmi elfojtásokkal, hogy hatvan szakdolgozatot tele lehet írni velük.**
Tele is lett. Egészen meglepő módokon. Meg még meglepőbb módon még sok más izgalmassággal is tele lett, ezért is kap öt csillagot, és én is azt mondom, hogy megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján. De azt hiszem, a szerző lepődne meg a legjobban, ha tudná, hogy miért tartottam izgalmasnak a regényét.

Igazából azért kezdtem bele, mert rövid, és hadd teljen az 1001-es polcom, mert mostanában afrikai irodalmakkal ismerkedem. Főleg a volt brit gyarmatok íróitól olvasok, nyelvi okokból. Érthető módon nagyon erősen koncentrálnak ezek a művek a saját nemzeti identitás, saját történelem, saját kultúra keresésére, több-kevesebb sikerrel. A szereplőik pedig kegyetlenül megszenvednek azzal a képpel, amelyet a gyarmatosítók alakítottak ki róluk: azonosulnak vele, ellenállnak neki, álarcként viselik, alkalmazkodnak az álarchoz, kitörnek az álarc mögül, nem bírnak kitörni az álarc mögül, bántják önmagukat, bántják a gyarmatosítót, bántják a másik gyarmatosítottat – a variációk száma végtelen. Én pedig most látni akartam ennek a képnek az eredetijét. Ha van neki olyan egyáltalán. Ezért poroltam le Haggardot. És a másik 1001-es regényét is le fogom. Látni akartam, mit mond Afrikáról az a brit író, aki abból élt, hogy a gyarmatbirodalom fénykorában rendkívül népszerű (tehát a közízlésnek pontosan megfelelő) kalandregényeket írt távoli, tehát a viktoriánus Anglia számára barbár és veszélyes tájakról és népekről, fehér férfi főszereplőkkel. Az ilyen regényekből sokszor több derül ki a közönség igényeiről, a közönségben élő idegenség-képről, mint bármiféle szerzői koncepcióról. Úgyhogy szellemi felsőbbrendűségem tudatában (értsd: az én hazámnak sose voltak egzotikus gyarmatai, még Madagaszkár se jött össze, a Ferenc József-földön meg zuzmón kívül sok mindenki nem lakott, szóval lehet nagy a pofám) felkészültem arra, hogy észre fogom venni azt is, amit a korabeli közönség nem (sőt a szerző sem), és többféle értelemben is jól fogok szórakozni.

Meg is kaptam, amit vártam. Gusztussal megírt vadászjelenetet nyolc elefánt legyilkolásáról, pusztán az agyaruk meg pár húsdarab érdekében, a végén azzal a megjegyzéssel, hogy egy napra tulajdonképpen elég is ennyi. Fekete statiszták gyakori szerepeltetését – összesen kétféle statisztáról beszélhetünk, a nemes vademberről és a gonosz vademberről.*** Felháborodott kirohanásokat a barbárság ellen, amely semmi értéket nem tulajdonít az emberi életnek. Az angol főszereplők emberszeretetét, amely ráveszi őket, hogy meggyőződésük ellenére segítsenek megoldani Kukuánaföld válságos helyzetét. Nélkülük soha nem oldódna meg. Irtó veszélyes fekete nőket, akik aktívan hozzájárulnak a fekete diktátor rémuralmának fenntartásához. Kivéve azt az egyet, akit meg köll menteni. A vége felé pedig melankolikus tirádákat arról, hogy a fehér és a fekete emberek éppen úgy nem maradhatnak állandó kapcsolatban egymással, mint ahogyan a fény és a sötétség sem illik egymáshoz. Oda ne rohanjak.

Csakhogy mire ez a tiráda (a nyomaték kedvéért többször is) elhangzott, addigra már annyi minden forgatta fel a regényben ezt a (bizonyos viktoriánus olvasók számára) megnyugtató logikát, hogy maximum utólagos kozmetikázásra volt jó. Addigra a ravasz, okos fekete öregasszony-főgonosz (aki az előszó szerint nem is számít nőnek) kellemetlen szónoklatot tartott a fehérek pénzéhségéről és hatalomvágyáról, valamint tanúságot tett természettudományos műveltségéről is. Addigra a nagyságos főszereplőkről kiderült, hogy tényleg idegesítően elmegy az összes eszük, ha pénzt látnak. (Eléggé meglepett, hogy Indiana Jones jóval későbbi alakja ennek a regénynek a főszereplőjéből nőtt ki, aki gyáva, ravasz és elmúlt ötven. Amúgy egész szimpatikus.) Addigra többször határozottan elhangzott, hogy a leghatalmasabb fehér és a leghatalmasabb fekete harcos magasságban, szélességben, erőben és agresszivitásban hajszálpontosan megfelel egymásnak, és köztük a tisztelet kölcsönös. Addigra hatszor megesett a főszereplők szíve a fekete statisztákon, és mintegy véletlenül az is megemlítődött, hogy az európai történelem se mindvégig az emberszeretet jegyében folyt, sőt odáig elment az elbeszélő, hogy egy szintre helyezte a kukuánák (a szerző által kitalált afrikai nép) nyelvét az ógöröggel, a kukuána költészetet meg Homérosszal (!). Arról nem beszélve, hogy a kukuána királyi ház állami jelentőségű családi válsága erős shakespeare-i áthallásokkal bír.**** 
Nem is ez a fény-sötét ellentétpár veszélyes a regényben, hanem a humora. Igaz, az is tud a szégyenlős angol úriember ellen irányulni, de legalább annyira kicsúfolja azokat a feketéket, akik megpróbálnak az angolokhoz hasonlítani.

Hiába főellenség, a vén boszorkány lett az egyik kedvenc szereplőm. Haggard helyében pont így írtam volna meg, csak a végét nem, az nem is logikus. Sokkal jobb (és veszélyesebb) végkifejletet képzeltem volna el neki, simán beleillett volna az is a regénybe, még az 1880-as években is. Mindent elkövet a regény, hogy ellenszenvesnek lássuk, de egyúttal annyira intelligensnek ábrázolja, annyira jó megfigyelőnek, élni szerető tapasztalt vénségnek, hogy négykézláb is járhat, akkor is emberi marad.
A másik természetesen az elbeszélő, Allan Quatermain. Akinek a kalandvágya a nullához konvergál, még pénzért sem akar belemenni a nagy kalandba, csak amikor közlik, hogy a pénzt a megmaradt családja kapja. Aki más kalandregény-hősöknél legalább kétszerte idősebb (a filmfeldolgozásoktól eltérően ötvenöt éves!), tapasztalt, okos, ravasz, a nagy bajból leginkább kimaradni szeret, és a csatatéren mások háta mögé bújik. Aki mindezt pontosan tudja magáról, és elfogadja magát olyannak, amilyen.

Akkor hol van itt az egyéni elfojtás, kérdheti bárki, és joggal.

Például a leírásokban, válaszolom én.

Direkt megnéztem a magyar fordítást: a fő-fő helynevet nem vállalták be. A kincses térkép szerint ahhoz, hogy Salamon király kincséhez eljussanak, át kell kelni egy két hegyből álló jellegzetes formáción, amelynek neve: Sába mellei. Igen, kérem. Egy olyan regényben, amelynek elbeszélője a legelején kijelenti, hogy ebben nem lesznek nők. Majd mivel nem nőről, hanem hegyről van szó, elengedi magát, és olyan alapossággal írja le, hogy néz ki a két hegy, és hogy másszák meg, hogy az bármilyen más kontextusban kicsapná a viktoriánus biztosítékot. Így nem csapja. Pedig még az is ott van, hogy a hegy csúcsa melyik testrésznek felel meg; az a rész természetesen már hótól fehér, és onnan jönnek a hegyoldal apró patakocskái. Freud megpödörné a bajuszát. A magyar fordító meg szenved, és a végén beleírja, hogy „Sába kúpja”. Eszem el ne hagyjon.*****

Szóval jó könyv ez nagyon. Aki a kalandokat szereti, annak van benne anyag bőven, aki a sorok között szeret olvasni, annak még bővebben. Érdemes angolul olvasni, egyrészt azért, mert a magyar fordító nem volt elég bátor, másrészt mert annyira szép. Főleg az a nyelvjárás (illetve a „fordítása”), amelyet a szerző kitalál az elszigetelten élő kukuánáknak. A nagy-nagy csata leírása pedig eredetiben szól igazán nagyot, legalábbis szerintem a magyar változat közel sem sikerült olyan izgalmasra.
De azért érdemes olyan regényeket is beszerezni hozzá, amelyek Afrikában, különösen Afrikának ezen a vidékén íródtak. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy előtte olvastam Shaka zulu történetét, lesothói író tollából.

* Több igen népszerű filmfeldolgozás alapja, de azok közül egynek se volt mersze kihagyni a szerelmi szálat. Mondhatnám, hogy akkor már nem volt divat kihagyni.
** Semmi problémám az aszexualitással, eszemben sincs nevetni rajta, akár férfiak, akár nők részéről nyilvánul meg, és tudom, hogy nem kell elfojtással összekapcsolni. Amin nagyon jókat lehet mulatni, azok az aszexuális férfiakról szóló klasszikus angol regények, főleg, ha egzotikus tájakon játszódnak. Ha még viktoriánus koriak is, akkor meg aztán duplán igaz rájuk, amit föntebb írtam, (egyéni és közösségi) elfojtásokkal együtt. Ld. Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Egyébként szeretni is lehet ezeket a könyveket, szeretem is, az összes gyarmatosítós felhangjukkal meg feltörő tudattalanjukkal együtt. Ezt csak a félreértések elkerülése végett…
*** Az előbbiben túlteng a méltóság, és annyira tanulékony, hogy a legjobb esetben el tud jutni odáig, hogy majdnem megfeleljen a fehér értékrendnek (a kulcsszó a „majdnem”), sőt akár önfeláldozásra is képes legyen (pl. a fehér gazdájáért). Az utóbbi vagy tolvaj, vagy gyilkos, vagy mind a kettő, de feltétlenül igen ravasz és alattomos – ha még okos is, akkor ő a főellenség. Arról már ne is beszéljünk, hogy mi van, ha nőnemű.
**** SPOILER Hát ezek után, barátom, mosakodhatsz. Prédikálhatsz itt fényről meg sötétségről. Mikor a viktoriánus angol úriembernek csak annyi kell, hogy pár hétig ne tudjon rendesen megnyiratkozni, és ráadjanak egy kukuána páncélt, a kezébe meg csatabárdot, azt' mindjárt kibújik belőle a vikingek utóda. A végén meg honvágya lesz Kukuánaföld után. 
***** SPOILER Ami pedig még ezen is túlmegy: a kukuána királyi tetoválás. Attól végem volt. A királyi család tagjait arról lehet fölismerni, hogy a testükre kígyót tetoválnak. Amíg csak egyetlen ruhadarab is van rajtuk, a kígyó nem látszik. Ebből lehet következtetni, hogy hol a kígyó. És amikor többször is lezajlik az a jelenet, hogy a trónkövetelő megszabadul az egyetlen ruhadarabjától, és mindenki áhítattal bámulja a kígyót – azt hogy a francba állták meg röhögés nélkül a viktoriánus olvasók??? Nekem nem sikerült, bocs…

Ezt 2018. május 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10