Jaj, de szép. 
Jaj, de szörnyű. 
Lassú olvasásra való, beosztós kötet.

Naturalisztikus leírások a háborúról, rendkívül sajátos szemszögből. Az elbeszélő a hódító hadsereg tagja, tehát agresszor; önkéntes, tehát idealista, és hisz abban, hogy a háború a jó ügy érdekében zajlik (még a húszas években elképzelhető volt); intelligens, tehát rájön, hogy a háború igazából mocskos dolog, és temérdek fölösleges szenvedést okoz; de ha már idáig elment, hát továbbra is hisz a világforradalomban; de közben pontosan tudja, hogy ha rájönnének, kicsoda, akkor minimum repülne a hadseregből, de lehet, hogy még föl is kötnék az első fára a biztonság kedvéért. Egyébként meg egyszerűen csak fiatal, és tartozni akar valahová, de azért annyira nem fiatal, hogy ne látná, mi az ára a valahová tartozásnak.* És annyira nem fanatikus, hogy ne érzékelné, mennyi minden köti azokhoz, akiket a kozákok ellenségnek tekintenek. Időnként meg is engedi magának, hogy közöttük otthon érezze magát.

Ez nem propagandairodalom. Nem nehéz annak beállítani, de határozottan nem az.

Nem tudtam, hogy lehet valaki ennyire tárgyilagos és ennyire lírai egyszerre. Tárgyilagos, amikor a szenvedés, a düh, a tehetetlenség, a kétségbeesés, a nyomor megjelenítéséről van szó, és két perccel később túláradóan, már-már modorosan** lírai prózaverset ír a naplementéről. Vagy a lovakról. Esetleg a fáról, amelyikre fölkötöttek valakit. De ha az útszéli árok fenekéről jut eszébe valami lírai, akkor arról.

Az én kötetemben benne volt az Odesszai történetek is, öt hosszabb írás. A szereplőikről annyit, hogy így néznek ki a Rejtő Jenő-figurák, amikor Brecht-drámába látogatnak, és elkezdik szó szerint halálosan komolyan venni magukat. Gengszterek, madámok, rendőrök, helyezkedni tudó vagy nem tudó kisemberek a száz évvel ezelőtti ukrán gettóban. A történetük időnként követhetetlen, de az nem áll nekik rosszul. A leírások továbbra is plasztikusak, a kultúra pedig, amelyet megjelenítenek, egyszerre otthonos és taszító, összetettségében megérteni való.

Titokzatos utak vezetnek a pincékbe meg az istállókba. Háborúk idején ezekben a katakombákban húzódnak meg a golyók és a fosztogatók elől. Napokon át gyülemlik fel itt az emberi ürülék meg az állati trágya. A csüggesztő rémület maró bűzzel meg a trágya zápos savanyúságával tölti be ezeket a katakombákat.
Beresztecsko rendületlenül bűzlik mind a mai napig, s valamennyi lakosa rothadt heringszagot áraszt. A kisváros bűzlik az új korszakra várva, s emberek helyett a határvidék borzalmainak fakó árnyai járnak az utcán.

Nem utoljára olvastam ezeket a novellákat, örülök, hogy megvettem a kötetet. Köszi az ajánlást, Tóth Ákos!

* SPOILER Az maradandó emlék, mert nagyon durva, hogy a kozákok akkor kezdik befogadni, amikor a szemük láttára elveszi az öregasszony utolsó libáját, és a csizmája sarkával tapossa szét a liba fejét, hogy legyen mit ennie. Tény, hogy nem etetik agyon a vörös hadsereg katonáit. Az is tény, hogy az öregasszonynak több libája nincs. Meg az is, hogy a többiek erre bólogatva összenéznek: igaz, hogy pápaszemes a kölök, meg firkálgatni szokott, de na, bajtársnak való ez. 
** Van, aki szerint nem is csak már-már modorosan, és van is benne valami. Ettől függetlenül nekem nagyon bejött ez a fajta stílus, az összes túlcsordulásával meg képzavarával együtt.

Ezt 2018. június 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10