Ismerek valakit, aki a hatvanas években volt gyerek. (Ilyet igazából sokat ismerek, de most csak ő számít.) Megkérdeztem, mond-e valamit neki az a szó, hogy „Biafra”. Mondott. Sokat nem, csak annyit, hogy egyszer gyerekkorában a plébános felszólította a gyülekezetet, hogy imádkozzanak ibo* testvéreikért, akik töméntelen szenvedésen mennek keresztül.
Ha belegondolok, hogy milyen rövid lehet az út két ember között… Ha Adichie szülei tudták volna, hogy egy kicsike Békés megyei falu még kisebb templomában imádkozik értük egy tizenkét éves gyerek…
…hát nem tudom, min változtatott volna. De azért örülök, hogy így történt.
A regény leginkább arról szól, milyen hosszú lehet az az út két ember között. Időnként még félútig sem érünk. Főleg, ha van, aki el se indul, mert lőni könnyebb neki. 

Fene tudja, tetszett-e a regény. Egyrészt egy mértéktelen szenvedésről – emberek által embereknek okozott, tulajdonképpen gonoszul fölösleges szenvedésről – szóló szöveg nem azért íródik, hogy jólessen olvasni. Másrészt vannak a regénynek bőven olyan szakaszai, amelyek éppen azért íródtak, hogy jólessen olvasni, és ez olykor zavart. Kicsit sok volt nekem a szereplők családi/szerelmi élete. Tudom, hogy ez kontrasztnak is kellett – a háborúban talán az a legfurcsább, hogy nem áll meg a normális élet –, meg azért is, hogy Adichie felmutassa a népirtások ritkán emlegetett arcát. Hiszen ahhoz, hogy megértsük, a mosolygós szomszéd magától értetődő módon fordulhat át véreskezű mészárosba, mindenekelőtt látni kell a mosolygós szomszédot, és az egész békés világot, amelyhez tartozik. Látni kell, hogy létezik az a többé-kevésbé normális világ, amelyben a legsúlyosabb probléma nem az, hogy az embert nyílt színen agyonlövik, hanem, mondjuk, az, hogy X kivel csalta meg Y-t. Tudom, erre szükség van. Mégis sokallom. Közben azonban azt sem mondhatom, hogy túl érzelmes a regény – végül is a három nézőpontszereplő közül kettő igencsak érzelmes alkat, hogy máshogy látnák a világot? Úgyhogy csak fél csillagot vonok le, azt is némi lelkifurdalás után.

Hogy fontos könyv, és megérdemli a helyét az 1001-es listán, az nem kérdés. A traumát, különösen közösségi, történelmi traumát feldolgozó könyvek mindig rendkívül fontosak. Ez a könyv pedig ráadásul átlagon felüli színvonalon végzi el a feldolgozást. Még csak nem is kizárólag a közösségen belül, hanem az egész világ szeme láttára. Teljes joggal. Először is olyan dolgokat ír meg, amelyeket nemcsak egyetlen ország történelméről lehet elmondani, és nemcsak egyetlen nemzetnek szolgálhat tanulságokkal. Másodszor abban, ami a Biafrai Köztársasággal történt, nyakig benne voltak a világ egyéb nemzetei is. Főleg a hajdani gyarmatosító Anglia, de bizony a többiek is. Csöppet sem fölösleges az orruk alá tartani a helyzetelemzést. Sajnos negyven évvel később a kelleténél. Bár ki tudja, min változtatott volna, ha akkor jelenik meg. Persze a helybelieket véletlenül se menti fel: nemcsak a külföld hozzáállása látszik, hanem a korrupció, a helyi hatalmi játszmák, a katonák túlkapásai is. De azért meg fog maradni bennem az a kérdés, amelyet az egyik főszereplő tesz fel a helyszínen megjelenő amerikai újságírónak: „Mindig előre eldönti, milyen válaszokat fog elhinni, mielőtt belekezd az interjúba?”

A három nézőpontszereplő (ha akarom, főszereplő) telitalálat: egy felnövekvő, fokozatosan átalakuló és meglepő eredménnyel „megérő” fiatal fiú – egy intelligens, lelkes, a szabadságot és függetlenséget nagyra értékelő fiatal nő – egy sodródó, nehezen oldódó, de azt a kevés érzelmi kapcsolatát mindennél jobban megbecsülő középkorú férfi. Kettő igbo, egy angol, az éppen három biafrai. Váltva figyelhetjük az eseményeket egyikük vagy másikuk szemszögéből, és mindig csak annyit láthatunk, amennyit ők látnak. Ezért lesz szaggatott a történet – ismét csak jogosan: mi más lehetne egy ilyen kaotikus, véres kavargás, mint szaggatott?

Igen, tessék olvasni. Igen, van magyar fordítása. (Csak a fülszövegét ne nézzétek meg.**) Ha Nigéria, és úgy általában Afrika történelméről, kultúrájáról szeretnétek többet megtudni, nem is kell tovább keresgélnetek. Úgy tudom, a XX. században Achebe írta meg a kontinens legfontosabb regényét. Ha így van, Adichie a méltó utódja. 

* A regényben igbóknak hívják őket, de holtbiztos, hogy a plébános az angolosított átiratot ismerte.
** Aszongya, „az ikerpár lányok, Olanna és Kainene úgy különböznek egymástól, mint tűz és víz”. Először is a másik kettő: levegő és föld. Másodszor amelyik fülszöveg így kezdődik (és hasonló hangnemben folytatódik), az szerintem nem traumafeldolgozó regényhez való.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. május 22-án írtam. 

Pontszám: 10/9