Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Shakespeare a Karib-tengeren, újrajátszva (Marina Warner: Indigo)

2020. március 10. - Timár_Krisztina

warner.jpgNagyon gazdag szöveg, és amilyen rövidnek tűnik, olyan sokáig tart, míg a végére jut az ember. Itt mindvégig figyelni kell, semmi sem puszta töltelék, a legapróbb mellékszálnak is van valami jelentősége. Kell is, mert igen bonyolult problémákról szól, úgymint gyarmatosítás, politikai és magánéleti elnyomatás/függetlenedési vágy, rasszizmus nagyban és kicsinyben, család, otthon/idegenség, felnőtté válás meg egyéb ilyen kedves konfliktusforrások, ezeket tényleg nem lehet hat oldalban elintézni. Még négyszázban se lehetne, ha nem sietne a kétségbeesett szerző segítségére a zseni-előd Shakespeare, no meg a posztmodern által kidolgozott írói módszerek.

Eddig se fanyalogtam A vihar (The Tempest) című darabtól, különösen, amióta láttam a 2010-es rendezést Christopher Plummerrel a főszerepben (sajnos nem élőben, hanem színházi felvételen), valami csoda volt, főleg a vége gyönyörű, azonnal előlépett második számú Shakespeare-kedvencemmé a darab.* Most csak megerősödött a pozíciója. Érdemes ismerni a darabot, mert a regény több idősíkon, többféle szereplőgárdával is ezt a történetet játszatja újra, posztmodern módra. Csak nem ugyanaz a jó és nem ugyanaz a gonosz, sőt egyáltalán nem egyértelmű, hogy van-e jó és van-e gonosz, csak az az egyértelmű, hogy emberek kegyetlen szenvedést okoznak egymásnak, és pár száz évre odapakolják az utódaik vállára is a terhet, kezdjenek vele valamit azok. Ismétlődnek a nevek, a helyszínek, kísérteties hatással térnek vissza egyes események, olykor felbukkan az esély, hogy békésen oldják meg az évszázados konfliktusokat, olykor sikerül vele élni, olykor nem. Mindenképpen súlyos ára van a döntésnek, akkor is, ha esetleg béke lesz belőle. Hát még, ha nem.

A mi időszámításunk szerint az 1600-as évek elején – ottani „idő” szerint igazából az időtlenségben – kezdődnek a regény legkorábbi eseményei, egy két pici szigetből álló Karib-tengeri (fiktív) szigetcsoporton, ahol az öreg Sycorax, Dulé (a leendő Caliban) és Ariel próbálnak mit kezdeni a közösséggel, amely hol befogadja, hol kitaszítja őket, a saját családi kapcsolatukkal (az öregasszony egyedülálló anyaként fogadja örökbe mindkét gyereket), no meg a felnőtté válással, benne elfogadott és el nem fogadott férfi és női szerepekkel.

Szóval van éppen pont elég bajuk, amikor az Everard család első nevezetes képviselője első európaiként a szigetre lép, és mindenkit az angol korona alattvalójának nyilvánít. Egyik fél sem érti a másikat, még akkor sem, amikor már kezdik törni egymás nyelvét, és mindkét fél komolyan gondolja, hogy ő tele van jó szándékkal, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy jó sok vért kiontsanak, a közösségi, családi és egyéb kapcsolatokat pedig a kezdetektől fogva többrendbeli árulással terheljék meg. A legfurább helyeken jönnek elő a Shakespeare-allúziók. Ez nem A vihar, és mégis A vihar: önálló történet, és mégsem az. Igen okosan, ügyesen van összerakva, minden szereplő minden tette motiválttá válik, aki kimarad a történetből (pl. Miranda), az bizony okkal marad ki, és furán csúszik el egy-két esemény, de annak is oka van.*

Háromszázötven évvel később összeomlóban van a Brit Birodalom, és újabb nemzedékeknek kell kezdeniük valamit azzal, hogy hová is tartoznak, kihez vagy mihez kell hűségesnek lenniük, mi számít visszafejlődésnek és mi előrehaladásnak. Továbbra is rém bonyolultak a családi kapcsolatok, a fiatalok intenzíven keresik a helyüket, és még mindig nem egyszerű sem nőnek, sem férfinak lenni.**

Ez a két idősík egyáltalán nem ilyen lineárisan követi egymást, hanem oda-vissza lépegetve, de azért követhetően. Még össze is köti őket egy leheletnyi mágikus realizmus, azonkívül Seraphine, az Angliában élő karibi dajka három meséje – egy ókori mítoszt mesél újra, egy karibi mesét, megváltoztatott végkifejlettel, és egy időtlenségben játszódó tanmesét – a regény elején, majdnem a közepén és a legvégén, no meg a shakespeare-i történet, amely a XX. században is éppúgy érvényes, mint a XVII. században, legfeljebb másképpen játsszák el.

Közben azért más történetminták is felbukkannak. Különösen megfogott a vénséges tündér keresztanya, aki XX. századi keresztlányát azzal áldja meg, hogy ne legyen szíve, mert ha lesz, abba belepusztul. Vagy a ködös, téli London, amely a hideg tenger mélyévé válik, fura rémségekkel és váratlan segítőkkel tele. Meg úgy általában minden szimbolikus ebben a történetben, minden eseménynek, megjegyzésnek, tekintetnek több jelentése van, különösen a színek rendkívül fontosak, annyira, hogy a fejezetcímeket is azok adják. Az se mindegy, hogy mely színek állnak egymással párba, és melyik színtől melyikig jutunk el.

A regény stílusa pont olyan csodálatosan szép, mint a borítója, pont olyan „belemerítkezni való”, lelassítja az embert, ha tetszik neki, ha nem. Annál is inkább, mert ilyen választékos szöveggel nagyon ritkán találkozom. Tessék felkészülni rá, hogy ehhez még a felsőfokú szókincs sem elég. Mondjuk, ha C2-es nyelvvizsgára készül valaki, akkor ajánlom ezt gyakorlásra, de el tudom képzelni, hogy pl. a botanikai kifejezések vagy a hatvanas-hetvenes évek londoni szlengje még az anyanyelvű olvasónak is feladják a leckét.

Ezért is nem adja meg magát egyetlen olvasásnak a regény. Bőven marad benne felfejthető réteg a hetedik olvasás számára is. Kár, hogy ilyen kevéssé ismert. Részemről azt se tudnám, hogy létezik, ha nem tették volna fel az 1001 könyv listájára. Ott is van a helye neki.

Egy személyes megjegyzés: Nagyon tudtam értékelni Miranda és Xanthe testvér-párbeszédeit a regény második felében. Igazából nem testvérek (a bonyolult családi kapcsolatokat illusztrálja, hogy nagynéniről és unokahúgról van szó, akik közül a nagynéni a fiatalabb), de a testvéri kapcsolat minden kellemes és kellemetlen jellegzetességét produkálják. Felüdülés volt hallani őket minden egyes alkalommal, ahogy fennhangon és/vagy magukban elítélik, irigylik, nevelik, támogatják, marják, megértik, ellenpontozzák egymást. 

Köszönet az Országos Idegennyelvű Könyvtárnak a könyvtárközi kölcsönzésért.

* 1. megjegyzés: Az első a Szentivánéji álom volt és marad. 2. megjegyzés: A Mirandát játszó színésznőt ki kellett volna penderíteni a társulatból, és hívni a helyére valakit, aki tud is játszani.
** SPOILER Pl. a végén szerintem Sycorax játssza el a „pálcám eltöröm”-jelenetet, bár nem szó szerint, úgyhogy lehet, tévedek.
*** SPOILER Ezen az idősíkon mozog és kutat a darabbeli Miranda, nem meglepő módon eléggé magára hagyva, mégsem magányosan. A regény nagy része az ő története, hatéves korától kb. negyvenéves koráig.

Ezt 2018. július 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Vintage, London, 1993. 402 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr5315513848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása