Nehéz erről a kötetről írnom. Ami benne van, az se lepkesúlyú. Sok kis rövid írás, pillanatfelvételek emberi életekről. Nincs köztük két egyforma; az egymás mellé helyezett történetek ritkán vagy éppen soha nem hasonlítanak egymáshoz. Egyes szereplők néha visszatérnek, hirtelen más nézőpontból mutatkoznak meg, ilyenkor vissza kell lapozni, újra átgondolni a korábban kialakított véleményt. Szóval újraolvasásbarát a kötet.

Két ciklusból áll. Az első ciklus szövegei címeik alapján a kínai asztrológiához kapcsolódnak (csillagjegyek és elemek). Ne tévesszenek meg senkit ezek a címek, maguk a szövegek Magyarországon játszódnak. Ettől még persze mindegyik esetben ott a szorosabb vagy lazább kapocs a sárkánnyal, a majommal, a földdel vagy a fával. Bevallom, néha nehéz megtalálni, de mindig meglesz, ha figyel az ember. 

Az utolsó mondat elárulja, hogy rendesen megdolgoztatják ezek a novellák az olvasó agyát. Egy se akad, amelyik ne lenne jó, de olyan sincs, amelyik könnyen adná magát. Kicsit olyanok, mint a balladák. Két-három oldalasak, ez pedig nagyon erős sűrítést, drámaiságot jelent, és azt, hogy a hallgatásnak is jelentése van.

A csupasz ágak belekarmoltak az ég homokjába, mint a csirkék lábai, a januári koradélután úgy pengett, mint az acél.

Minden mondat a helyén, minden szó gondosan megválasztva, a csattanó kiszámítva. Pont ezért pedig nagyon kell figyelni, mert az elbeszélő mindig éppen csak a legszükségesebb információkat árulja el, a többit az olvasóra bízza. Az újraolvasás nemcsak lehetséges, hanem ajánlott is, különben nem biztos, hogy rájössz, mi a végkifejlet. 

Alighanem én voltam az egyetlen lány, aki nem céltábla vagy bukóbábu segítségével tanult meg lőni. Nyolcévesen. Én a kezdetektől emberalakra lőttem. Apám katonai múltja pisztolyt sosem adott a kezembe, csak puskát, abból is a nehezebbet, hogy érezzem a súlyt, a súlyegyent, az eloszlást meg az arcot átszabó rúgást, ahogy a fegyver agya hátracsap. Először támasztékból, aztán térdelve, és amikor már nem remegett a kezem, akkor állva lőttem arra az emberalakra, amit apám műhelye vakolatlan falára rajzolt.

Bár elég valószínű, hogy semmi jó. Mint a tragikus balladákban. Vagy még úgyabbul. Szomorúság, magány, kiszolgáltatottság, szorongás, várakozás, aztán általában beteljesületlenség. Alapos emberismeret. Néha meglepetésszerűen egy kis jóság, segítés a másikon, képesség a változtatásra. Nem nagy, csak éppen amekkorától még nem bolondul meg az ember. És néha humor, igen: fanyar, majdnem-fekete, de határozottan ott van. Néha éppen a csattanóban.

Meg a kisvárosi-falusi Magyarország legutóbbi hetven éve. Az is határozottan ott van. Nagyvárosi olvasóknak erősen ajánlott. Engem leginkább azok a novellák érintettek meg, amelyek falvakban játszódnak: meg nem nevezett, de azért kitalálható és ismerős helyszíneken. Nem azért ismerős, mintha én személy szerint láttam volna már őket, egyáltalán nem. Ha jártam is abban a faluban, egész biztos, hogy mást láttam, nem azt, amiről a novella szól. Hanem mert úgy vannak megalkotva a szövegek, hogy aki soha nem járt ott, az is láthatja a helyet. A „Vasárnap”, a „Temetés” ebből a fajtából valók, ezekből örültem volna többnek is. 

Cukorrépát szedtek, a munkagép kifordította a sárból, ők meg hajigálták a fekete vesszőkosarakba. Ahol a répa eltört, piszkosfehér lapján megmutatkoztak a koncentrikus körök, mint valami megfoghatatlan állat pupillájának cirmos ceruzanyomai.

Éppen elég ezekből a novellákból egy napra egy, legfeljebb kettő. Nem érdemes sietni velük. Ahhoz túl nagy súllyal nyomják az olvasót lefelé. És túlságosan igénylik a koncentrált figyelmet. Érdemes megdolgozni értük.

Ezt 2018. július 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9