Egyik ámulatból a másikba estem.
Ez valami illetlenül, sőt ocsmányul jó!
Ha ráadásul még olyan jól lenne megírva, mint ahogy nincs, évente újraolvasnám, közben csurogna a könnyem az elragadtatástól, Defoe képét meg bekeretezve kiraknám a szobám falára.* Mivel a könyvet dedikáltatni már sajnos nem tudom.
Naná, hogy a XVIII. századi londoni alvilág leírásáért vettem a kezembe ezt a klasszikust (most nagyvonalúan eltekintve attól, hogy az 1001 könyv listáján szerepel), de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire formabontó szöveget fogok kapni.

Kár, hogy a stílusa nem volt formabontóbb. Ilyet se sokat fogtok látni életetekben: aki belekezd, már a huszadik oldal tájékán sírva fog könyörögni, hogy ne írjon már párbeszédet az, aki nem tud párbeszédet írni, ezekhez képest a leírás valóságos felüdülés. A Robinson való az ilyennek, amelyikben huszonhét évig csak a papagájhoz lehet beszélni.** Máshoz inkább ne nyúljon. Illetve nyúljon, mert ezt a könyvet tényleg meg kellett írni, enélkül szegényebb lenne a világ, de, mondjuk, előtte meg köllött volna tanulni írni. 

Bátor szöveg ez, olyan igazi felforgatós, amilyet az ember ki se nézne a XVIII. századi angolokból. Munkaetika meg találmányok meg rengeteg eső meg fűző… jáj… és akkor jön egy ilyen csavargó, egy ilyen trickster, egy ilyen univerzális túlélő, mint a Moll Flanders, akit ha ledobnának Sanghajban egy szál ruhában, két óra alatt megreggelizne az utcai árusok rovására, kizsebelné a helyi pénzváltót, átalakítaná a ruháját kínaivá, kibérelne egy fogatot, kétszer eladná a fogatot (ugyanannak), férjhez menne a kizsebelt pénzváltóhoz, szülne két gyereket, majd a visszalopott fogaton gazdag és bűnbánó mandarinként térne vissza Londonba.
Szóval jön ez a Moll Flanders, és megírja az angol Nyomorultakat, csak sajnos nem olyan jól, ahogy Hugo tudná. Illetve Daniel Defoe a Moll Flanders nevében. Illetve negyven évvel Defoe halála után szivárogtatták ki, hogy ő írta, azóta meg megszoktuk, szóval hm, mi van, ha mégse ő? És ha ő, miért kellett negyven évet várni? :) Mondjuk, lehet, hogy a családtagjai röstellték bevallani, hogy ez a nagy ember mégse márványszobor volt piedesztálon. 

Szörnyű ez a történet egyébként, más nem is lehet. Egy rettentően – időnként szó szerint „hihetetlenül” – magányos, születésétől fogva izgalmas és mocskos-bűnös életre predesztinált nőszemély története, akit éppen csak nem dobnak le egy szál ruhában Sanghaj közepére. A XVIII. századi Angliába bedobatni se sokkal szórakoztatóbb, legfeljebb a nyelvet érti jobban a delikvens. Nem csoda, hogy – bár természettől fogva se valami túlzottan érzékeny – rövid idő alatt rendkívül szívós héjat növeszt a lelkére, és mindennek (és mindenkinek) az értékét kizárólag pénzben méri. Pofozni valóan ellenszenves, különösen, amikor a saját gyerekeihez is így viszonyul, de két okból sem tudok tartósan haragudni rá. Először is azért, mert a környezete meg sem kísérli más irányba téríteni, sőt mindenki, aki az útjába akad, még lök rajta egyet a pénz irányába. Ha házasságról, ha gyerekről van szó, csak annál inkább. Nemcsak Moll Flandersről szól ám ez a regény, hanem eleven társadalomrajzot is ad, és amit rajzol, az minden, csak nem tetszetős. Erről alább.

Másodszor azért, mert azon a temérdek rémségen, amelytől bárki más az őrültekházában végezné vagy felkötné magát, ő olyan könnyedén, sőt vidáman siet végig, mintha napsütötte, szellős nyári délelőttön korzózna a tengerparton. Trickster a javából, mitikus tréfacsináló, minden trágyából kimászó szerencsés flótás, aki harmincévesen, negyvenévesen, ötvenévesen, sőt még hatvanévesen is a legcsekélyebb probléma nélkül képes újrakezdeni az életet. Tény, hogy adott esetben a mások kárán. Jobbára gátlás nélkül csap be, foszt ki, hagy cserben ismeretleneket és a saját hozzátartozóit egyaránt. De az is tény, hogy a saját kimeríthetetlen (mítoszi) ereje is kell hozzá. Mindkettő (a mások kára és a saját ereje) együtt teszi azzá, ami.

És hát meg kell vallani, hogy ezt a rút Angliát, amelyet a regény megrajzol, ezt a korrupt, romlott, pénzközpontú, csúf világot, ahol semmi, de semmi nem szent, CSAK egy ilyen trickster tudja túlélni. Ezt is üzeni a regény. Ki nem mondja, hajaj, hú, dehogy mondja, sőt! Nem győz moralizálni, sóhajtozni, leckéztetni a közönséget, megróni a bűnösöket, vigyázatra oktatni az ártatlanokat, és sok-sok bűnbánatot tanúsítani – de közben egy pillanatra se hagy megfeledkezni arról, hogy ha Moll Flanders nem lenne olyan gátlástalan opportunista, akkor ebben a világban pillanatok alatt alámerülne, mert se családja, se barátja, se jóakarója.***

És akkor még ráadásul nőnemű a főszereplő-elbeszélő. Ettől ámultam a legjobban. Egy kezemen meg tudom számolni, hány férfi írót tudok a XX. század előttről, aki bevállalta, hogy egyes szám első személyben meséli el egy nő történetét. Olyat meg, aki ráadásul nem szentimentális-melankolikus hősnőt, hanem csavargó-trickstert csinál a főszereplőjéből, egyet se mást.**** Egész jól megcsinálta Defoe a női szemszöget, nagyon sokat kellett tudni ehhez, különlegesen izgalmas feladat lehetett. Nem csoda, hogy feltették az 1001 könyv listájára.***** Gyorsan meg is néztem, van-e még rajta valami Defoe-tól a Robinsonon kívül, és van. És az is női főszereplős. Gyorsan polcoltam is magamnak, ezt mindig hasznos tudni.

Fel hát, molytársaim, Defoe-t olvasni – de azért előtte vértezzétek fel magatokat sok-sok türelemmel. A párbeszédek előtt pedig mély levegő, gyorsolvasást bekapcsol… túlélési üzemmód!

* Kérdés, mit szólna hozzá Emily Brontë, akinek a képe jelenleg ilyen státuszban tartózkodik a lakásomban. Asszem, nem tiltakozna.
** Komment az értékelésemhez a Facebookon: „Számomra ezzel le is esett, hogy ha Andy Weir Marsija Robinson-analógia, akkor az Artemis egyértelműen Moll Flanders.”
*** SPOILER Azért csöndben megjegyzem, hogy ez a fene nagy magányosság helyenként elég nehezen hihető. Három-négy-öt évet eltölt néha egy-egy helyen, mielőtt repülne tovább, és ennyi idő alatt nem létezik, hogy ne járna társaságba, ne találna valakit, akire számíthat. Vagy na jó, ne találjon, legyen mindenki megbízhatatlan és gonosz, de legalább olyat találhatna itt-ott, aki úgy tesz, mintha a barátja volna, aztán maximum rájönne, hogy mégse az. Bár végül is nem sok naivitás szorult belé… lehet, hogy csak túl jól ismeri az embereket.
Ha már itt tartunk, még egy dolog van, amit alig hihetőnek találtam, mégpedig a korabeli igazságszolgáltatást. Részint mértéken felül szigorú – könyörgöm, két vég szövetért akasztás? ez még Jean Valjean büntetésén is túlmegy, hát mivel büntették az apagyilkosságot??? –, részint mértéken felül ostoba. Az sem volt egészen világos a végén, hogy miből jöttek rá a nő nevére. Bemutatkozni nem állt érdekében, az biztos. SPOILER VÉGE
**** Eredetileg eszembe se jutott ebből a szempontból nézni a regényt, de annyit írtak mostanában a molyok a Bechdel-tesztről (ilyen pl. borostyán molytárs), hogy nem tudtam nem észrevenni, milyen simán átmenne, sőt csillagos ötösre teljesítene ez a regény ezen a bizonyos teszten. Ezen külön meglepődtem. Nagyon.
***** Meg végül is az se csoda, hogy évtizedekig titokban maradt a szerző kiléte. Nem meglepő, ellenben sokatmondó. Bármennyire élvezte a korabeli olvasó a történetet, egyúttal egészen biztosan végtelenül alantasnak is tartotta. Nem hiszem, hogy a Robinson vallásos elmélkedései után jót tett volna a dolog a Defoe renoméjának. Mosakodhatott volna, hogy de ez mitikus trickster. Semmivel ki nem magyarázza.

Ezt 2018. június 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9