Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Igazi varázskönyv, igazi mágikus receptekkel, védett állatot nem bántunk (Picatrix)

2020. március 10. - Timár_Krisztina

picatrix.jpgHa. Fantasyt. Írsz. Picatrix. Nélkül. Hozzá. Ne. Fogj. 
Enciklopédikus mű. Tényleg.*
De ha nem írsz fantasyt, akkor is igen hasznos és érdekes olvasmány a középkorból. Főleg a kultúrtörténeti bevezetővel és az intelligensen szellemes lábjegyzetekkel. Igaz, hogy a X. században íródott (mármint nem a lábjegyzet), de azért már bőven a reneszánszt előlegezi. A későbbi korok sok-sok gondolkodója, tudósa támaszkodott rá.

A szerző (ha minden igaz, de egyáltalán nem biztos, hogy minden igaz) spanyolországi arab tudós volt, tehát eredetileg arabul íródott a könyv, de nagyon hamar lefordították latinra, és elterjedt egész Európában. Görög és arab tudósokra hivatkozik állandóan, például sokat szerepel benne Platón és Arisztotelész (igaz, már a haláluk után írt műveikkel**), illetve az a bizonyos Geber, akiről az algebrát elnevezték. Muszlim vallású szerző írta, de rengeteg iszlám előtti hagyomány került bele a könyvbe, sőt elsősorban azok kerültek bele, időnként nem győz mosakodni a derék tudós, hogy de azt ő nem úgy gondolta.

Igen, jól tetszenek látni: ez igazi varázskönyv, igazi mágikus receptekkel. (Meg igazi utasításokkal a XXI. századi fordítóktól, hogy mit ne próbálj ki inkább.)
Minden, amit tudni akartál az állattá változásról, a kígyómarás, skorpiócsípés és bőrbetegségek gyógyításáról, a higany megszilárdításáról (!), vagy éppen az egyes bolygók és elemek hagyományos attribútumairól az ókortól a IX. századig. (De aztán még a barokk művészet is használta őket.) Arianrhod molytársnak üzenem, hogy a miskárolókés mégis kimaradt belőle. Nem is értem. Pótolandó.
Aztán minden, amit nem tudtad, hogy tudni akartál, mondjuk, hogy mivel lehet rávenni egy csirkét, hogy mindenhova kövessen, hogy lehet olyan mérgező festéket kikeverni a csillagjegyekkel való kommunikációs célokra, hogy a keverője se élje túl, illetve hogy hogy van angolul a beléndek, az egynyári szélfű és a fákból nyert ámbra.
Nem beszélve arról, amit egyáltalán nem szerettél volna tudni. Például a túl sokat tudó és emiatt nemkívánatos társak eltávolításáról az örök vadászmezőkre. Az állatok és emberek (!) különböző testrészeinek hasznosításáról. Aki a macskát bántja, a kezét letöröm!!! Esetleg arról, milyen jó univerzális ellenméreg a szárított emberi széklet vízben oldva. Hülyék kedvéért odaírták a fordítók lábjegyzetbe, hogy ugye ezt a tanácsot senki nem akarja követni. 

Valóban mindent az asztrológiának rendel alá a könyv. Nem győzi hangsúlyozni, hogy az egyes varázslatok csakis akkor működnek rendesen, ha a megfelelő bolygóállás mellett készülnek, tekintettel a bolygók mozgására, a bolygók közötti kapcsolatokra, valamint az állatövi csillagképekre is. Hasznos előtanulmánynak bizonyult Baktay Ervin könyve, mert az egyes asztrológiai szakkifejezéseket a Picatrix már ismertnek veszi. Így se mindig tudtam követni.
De azért sok minden másra is kitér, például alkímiára – nem, aranycsinálás nincs benne – ellenben a hamis arany, amelyikkel el lehet vakítani a bolondokat, az igen. Ilyenkor persze előlegezi a mai kémiát is; nem egy ma is ismert vegyületet ez a könyv ír le elsőként. (Legalábbis korábbi leírás nem maradt fenn.)
És előfordulnak benne komoly filozófiai eszmefuttatások is, a négy elem kapcsolatáról, a hét szabad művészetről és egyéb okkult és nem okkult tudományokról, de leginkább az ismeretszerzés helyes módszertanáról. Ezt a legutóbbit veszi a legkomolyabban, érthető mód. Hiszen nem egyszer, de nem is kétszer hangsúlyozza azt, hogy 1. milyen könnyű elrontani ezeket a műveleteket, és veszélybe sodorni a mágusnak önmagát és másokat, 2. milyen könnyen előfordulhat, hogy valaki gonosz célokra akarná használni ezt a könyvet. Folyamatos tanulásra, kis lépésenként való haladásra készült. Ezzel nem érdemes és nem is ajánlatos rohanni.
(Tehát speciális tanács molyoknak: Bradbury-kihívásra esszének tökéletesen megfelel.)

És hát ami a könyv legnagyobb részét kiteszi, azok a varázsszerek, amelyekkel tele lehetne főzni Perselus Piton műhelyét. Tökéletesen el vagyok bűvölve. Valami elképesztő kreativitással készült ez a könyv. Elsőre föl se lehet fogni az összes instrukciót, sőt lehet, hogy harmadikra se. És olyan hozzávalók szerepelnek benne, az ember füle kettéáll. El nem tudom képzelni, hogy minden középkori mágus műhelyében felirattal ellátott, csinos fedett csuprokban sorakozott volna a szerecsendió, a mák, a sáfrány, a tejoltó galaj, mellettük a szárított lóagy, a porított rubin, a mandragóragyökér, a medveepe, a denevérvér (ez milyen jól hangzik már) és a szamárvizelet. Nem mondjátok komolyan!

Könnyen lehet, hogy tényleg nem. A bevezető nyomatékosan figyelmeztet, hogy a könyvben levő receptek nagy része kódolva van, vagyis úgy megírva, hogy csak a beavatott értse. Pont azért, mert nagyon veszélyesek.

Azért két dologra én is figyelmeztetem a nagyérdeműt.
Az egyik, hogy a könyv írója szerint (az előző bekezdésben megfogalmazott fenntartással együtt) semmi probléma nincs abból, ha a mágus befolyásolni igyekszik embertársai érzelmeit és viselkedését. Nekem meg a bicska kinyílt a zsebemben azoktól az elég gyakori receptektől, amelyek arra készültek, hogy embereket elkábítsanak, gondolkodásukat megfordítsák, akaratuk ellenére mindenféle mocsokságra kényszerítsék őket. Ha ezek esetleg működő receptek, akkor minimum az Azkabanba lehet kerülni értük. Jogosan. Én szóltam.
A másik, hogy a fantasyíráson és a kultúrtörténeti művelődésen kívül még egyvalamire tuti kiválóan alkalmas a könyv. Idegnyugtatónak. Kipróbált recept álmatlanság ellen: 1 db olvasólámpa, 1 db kényelmes testhelyzet és 1 db Picatrix. Ne tudjátok meg, hogy én ezekbe a körmondatokba hányszor belealudtam az utóbbi három hét során. És milyen jókat aludtam! Különösen a pogány imádságok bizonyultak hatásosnak. Meg a könyv végén levő egyveleg, amelynek bekezdései egyszerűen meg sem kíséreltek összefüggő egészekké összeállni. Utána álmomban össze nem tartozó betűsorok libegtek előttem, fekete háttérrel. Csak azt sajnálom, hogy az ébredés pillanatában el is felejtettem őket, mekkora poén lett volna, ha le tudom írni. 

Egyszóval nagyon-nagyon szépen köszönöm viharmacska molytársnak ezt az ajánlást, a kolléganőmnek pedig, hogy megrendelte és elhozta nekem külföldről, és még arról is gondoskodott, hogy szeptember helyett júliusban megkapjam! Bármelyik személy egy adag csúsztatott palacsintára bármikor igényt tarthat (vagy ha nem ehet szénhidrátot, válasszon más finomat, amit megehet). Egyedül azt nem vállalom, hogy védett állat porított szívét is belesütöm. (A macskát a védett állatok közé számolom. Pont.)

* Amióta én olvastam, lefordították ám magyarra is! Idén jelenik meg. FRISSÍTÉS: Azóta se jelent meg! Nem tudom, miért halogatják. 2022 októberére ígérik. A címe ugyanez lesz. 

** Értsd: nem a saját műveikről van szó, hanem a középkorban nekik tulajdonított, az ő nevük alatt megjelentetett, Kr. e. IV. század után írt művekről. Elég sokáig bevett gyakorlat volt klasszikusok nevét álnévnek használni, hogy nagyobb tekintélye legyen a szövegnek.

Ezt 2018. augusztus 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Adocentyn, Phoenix, 2011. 310 oldal, John Michael Greer és Christopher Warnock fordítása

Egy elfeledett kárpátaljai mesemondó feltámasztása a nemzetközi könyvpiacon (Csenge Zalka: Dancing on Blades)

blades.jpgHiánypótló népmesegyűjtemény, az biztos. Az angol/amerikai könyvpiacon főleg, de a magyaron is az lenne. Nagy dilemma lehetett, hogy milyen nyelvű legyen a kiadvány. Hiszen bőven előfordulnak benne olyan mesék is, amelyek magyarul hangzottak el, de korábban nem jelentek még meg nyomtatásban, semmilyen nyelven. Ráadásul a fordítás se lehetett akármilyen kihívás, látszik a kommentárokon, hogy megharcolt a szerkesztő-fordító a szöveggel. Szerencsére a hozzáértés is látszik, legalábbis én nem találtam benne hibát. Maximum sajtóhibát, arról meg a korrektor tehet.

A válogatás Pályuk Anna meséiből készült. Csodálatos egyéniség lehetett, és nagyszerű mesemondó, ez mind az előszóból, mind a mesékből kiderül. Isten áldja Szirmai Fóris Máriát, hogy lejegyezte a meséit. Száz évvel ezelőtt. Hány ilyen mesemondó egyéniség lehetett akkoriban, akikről semmit nem tudunk? Vagy esetleg még valahol a múzeumok mélyén porosodnak a szövegeik, felfedezésre várva, legyünk optimisták.  Különlegességüket a szerkesztésmód is kiemeli: különválogatja azokat a meséket, amelyek még úgy-ahogy beillenek valamelyik mesekatalógusba (ezekből van kevés), és utána központi motívumok szerint rendezi el a sehova nem illő meséket (ezekből van rengeteg). Minden csoportba hat mese, se nem túl sok, se nem túl kevés.

Minden meséhez kommentár is jár. Ezek felhívják a figyelmet a mese sajátosságaira, kulturális hátterére, adott esetben a fordítás nehézségeire, és mindenekelőtt a szóbeli mesélés lehetőségeire. Az nagyon látszik, hogy profi mesemondó szerkesztette a válogatást, és hogy minden mesét többféle közönség előtt is kipróbált. Nem is fél változtatni rajtuk, hiszen egyrészt attól népmese a népmese, hogy különböző variációi lehetségesek, másrészt némelyik szöveg valóban igen kusza, talán a lejegyző hibájából, talán a mesemondó agya hagyott ki egy pillanatra. Egyetértettem a változtatásokkal, így tényleg több értelmük van a meséknek. De mindenütt jelzi a szerkesztő azt is, hogy min változtatott és miért.

Hosszú lenne elsorolni, mi minden adja a mesék szépségét. Nemcsak a stílusuk – bár ezt a legnehezebb a fordításban visszaadni. Nemcsak az egyediségük – bár cseppet sem túloz az alcím, ezek valóban ritka és különleges népmesék, akad közöttük bőven olyan, amelyik egyszerűen semmilyen típusba nem sorolható be, még a motívumai sem ismerősek. (Jelzi is a kiadás, hogy valószínűleg azért, mert ellenőrizhetetlen az eredetük – meg mert igen kreatív volt a mesemondó.) Talán leginkább az emberségük. A népmesék gyakran brutálisak, sőt horrorisztikusak. Nem is feltétlenül baj az; attól függ, a mese mely pontján és mely szereplővel fordul elő ijesztő esemény. Időnként itt is előfordul ilyesmi, sajnos akár a végkifejletben is, mégis az a leggyakoribb, hogy a szereplők erőszakmentesen oldják meg a problémákat. Vagy ha mégse, azt jól megbánják. Különösen erősen jelen van a művészet szeretete (sok a mesélni, énekelni szerető szereplő). És a realisztikus részletek is sokat adnak hozzá a mesék bájához. Lehet a felhőkön járni, lehet átkelni a pokolból a mennybe, olyan is lehet, hogy megszólal a fa vagy a disznó, de attól még meg kell javítani az ablakot, és ha a Nap boldogan süt a lánya házassága miatt, akkor napernyőt kell vinni, hogy meg ne szúrja az ember fejét. 

A kiadvány pedig gyönyörűséges és tartós (bár a borító szúr – tudom, sok bajom van), számtalan olvasást kibír. Kár, hogy a rajzokból csak a borítóra jutott. Tök jó, hogy ilyenek (is) képviselik Magyarországot a nemzetközi könyvpiacon.

Összességében egyetlen problémám volt a kötettel: hogy nem a másik. Zalka Csenge tavaly olvasott mesekötete mindenestül óriási élmény volt – de hát annak a koncepciója is egész más, nem kérhetem számon ezen a köteten, hogy miért nincs benne többféle mese, mikor nem az volt a cél. Nekem továbbra is a Tales of Superhuman Powers marad a sokszor forgatott etalon, de ez is megbecsült tagja lesz a könyvtáramnak. Köszönöm, hogy olvashattam.

Ezt 2018. augusztus 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Parkhurst Brothers, Marion, USA, 2018. 224 oldal

Egy életmű összefoglalása és továbbgondolása (Az ember és szimbólumai)

jung.jpgNagyon jól választottam, amikor ezzel a kötettel kezdtem az ismerkedést Jung gondolatrendszerével. Először is Jung élete vége felé készült, és a tanítványai közül is többen írtak bele egy-egy fejezetet, vagyis egy életmű összefoglalása és továbbgondolása is benne van. Másodszor eleve ismeretterjesztésre szánták, és nagyon vigyáztak, hogy a benne szereplő tanulmányok a laikus számára is érthetőek legyenek.

Nehezen beszéltem rá magam, mert egyetemista koromban sok Freudot olvastam/tattak velem, és minden tiszteletem az övé, de sokkal jobban tetszett (és sokkal hasznosabbnak bizonyult számomra) az írásainak az elemzése és kritikája, mint maguk az írások. Aztán mokata molytárs biztosított róla, hogy Jung kb. egyetértene velem, ez ne tartson vissza tőle. Igaza lett, nem ment el a kedvem ettől a fajta pszichoanalízistől. Már tudom is, melyik lesz a következő könyve, amelyet kiveszek a könyvtárból.

Engem most is, ahogy az lenni szokott, elsősorban az írások művelődéstörténeti oldala érdekelt: a mítoszok elemzése, a kultúrákon át vándorló szerepek és szimbólumok; de az álomelemzéseknek is örültem. Amit a mester és a tanítványok személyiségfejlődésről, a társadalomban elfoglalt hely megtalálásáról, a társadalmi csoportok működéséről, szabadságról és fanatizmusról is mondanak, arra oda kell figyelni. Több értékelővel ellentétben én azt a fejezetet sem untam, amely művészettörténetet és műelemzéseket tartalmaz – jó lesz nekem ősszel, amikor az avantgárdot tanítom. De a személyes életemhez is hozzáadott valamit, nem is keveset; Jungén kívül különösen Marie-Louise von Franz fejezete. Tudtam én, hogy nekem ettől a nőtől olvasni kell. Tervben is van már az ő két könyve is.

Azért természetesen ezt a kötetet se szabad kritika nélkül fogadni – az odafigyelés átgondolást is jelent. Tessenek vigyázni azokkal az archetípusokkal, nem olyan biztos, hogy mindig úgy működnek, ahogyan a könyv mondja. Vagy hogy léteznek egyáltalán, de ez a kérdés nagyon messzire vezetne, és nem merek belemenni, mert nem vagyok szakember. A tanulmányok nagyon helyesen hangsúlyozzák azt, hogy minden ember esete egyedi, hogy az egyikből levont következtetésekkel egyáltalán nem biztos, hogy a másikat is meg lehet magyarázni, hogy minden szimbólum jelentése többféle lehet, és emberfüggő (meg kultúrafüggő), hogy mikor melyik jelentés kerül elő – de talán nem hangsúlyozzák ezt elégszer. Vagy éppen amikor a legjobban kéne, akkor feledkeznek meg róla a legkészségesebben.

Aztán meg több, mint ötven éve jelentek meg ezek a szövegek, és visszatekintve már látszik, hogy az íróik is, bármilyen okos emberek voltak, mennyire kultúrafüggők voltak maguk is. Mennyire nem tudtak kilépni abból a kultúrából. Olykor ezért nem látták meg, ami ott volt az orruk előtt. Nem ezért vonok le fél csillagot (ez egészen biztosan rám is igaz, én se léphetem át az árnyékomat), hanem mert a nyilvánvaló önellentmondásokat azért még a kultúrájukon belül is észre kellett volna venni.

Olvassátok és vitatkozzatok vele. Érdemes. 

Ezt 2018. július 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Göncöl, Bp., 1993. 330 oldal, Matolcsi Ágnes fordítása

Hogyan írjunk társadalomtudományból sci-fit? (Mircea Eliade: Különös kalandok)

eliade_kulonos.jpgElbeszélések és kisregények egy vallástörténésztől, aki úgy döntött, hogy tud ő szórakoztatót is írni, és kiderült, hogy tényleg. Avagy hogyan írjunk társadalomtudományból sci-fit. Hát inkább mágikus realizmus leszen abból, de azért utólagos megfontolás alapján nem szedem le róla a címkét.

Nagyon érdekes gondolatkísérlet ez a négy szöveg, nagyjából azonos mintára készítve. Kiindulópontnak 1 db olyan rejtély, ami más embernek az életben eszébe nem jutna (akár mert annyira furcsa, akár mert annyira hétköznapi[nak tűnik, de ne hagyd átvágni magad, olvasó!]). Folytatásnak a realizmus stíluseszközeivel megrajzolt emberi kapcsolatok, helyszínek, problémák (pl. miután kikerültél a szürreális térből, miből fizeted ki a villamosjegyet?). A végkifejlet előtt pár oldallal jön valami elementáris erejű felfedezés – aztán a végén ott hagynak lógva, kezdjé' vele valamit, ha akarsz. Ha nem akarsz, ne kezdjé'. Az idővel mindenesetre úgy bánik Eliade, mint más ember az ajándékba kapott vázákkal. Hol idepakolja, hol oda, helye sehol nincs, racionális értelmet hiába keresünk benne. A könyvtárak meg mágikus helyek, már egy nagyobb takarítás is történelem előtti erőket szabadíthat fel és el bennük. Mondjuk, ezt Eliade nélkül is tudtuk. 

A realisztikusságot tessék szó szerint venni. Időnként már-már idegesítő aprólékossággal jelenik meg egy teljesen hétköznapi és a cselekménnyel szinte semmi kapcsolatba nem hozható mozdulatsor, egy zűrzavaros párbeszéd, hő- vagy fájdalomérzet. A következő pillanatban pedig éppen ebbe a realisztikusan megrajzolt világba lép be a mítosz, és felkavarja, pusztítja vagy megváltja. Egyszer kilép belőle, mert nem találhat benne otthont magának. Máskor a kellős közepén fészkeli meg magát, hogy onnantól kezdve mindenkit felháborítson és vágyra késztessen.

Szóval nem bántam meg, hogy elolvastam. Az a pont szubjektíve vonódott le, mivel 1. Eliade vallástörténeti műveit még mindig jobban szeretem, 2. nem vagyok akkora Dionüszosz-rajongó, mint Arianrhod.* Akinek ajánlását ezúton is köszönöm, és igaza volt, a bolyongós rész tényleg az élmezőnyben szerepelt nálam. Meg a titkosírásfejtős!!!!!!!!!!!!

* Ellenben ha hermészes lett volna az illető kisregény, hm, azt hiszem, elfogultabb lennék. 

Ezt 2018. július 30-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Kozmosz Könyvek, Bp., 1976. 300 oldal, Belia György, Kálmán Béla, Zirkuli Péter fordítása

Shakespeare a Karib-tengeren, újrajátszva (Marina Warner: Indigo)

warner.jpgNagyon gazdag szöveg, és amilyen rövidnek tűnik, olyan sokáig tart, míg a végére jut az ember. Itt mindvégig figyelni kell, semmi sem puszta töltelék, a legapróbb mellékszálnak is van valami jelentősége. Kell is, mert igen bonyolult problémákról szól, úgymint gyarmatosítás, politikai és magánéleti elnyomatás/függetlenedési vágy, rasszizmus nagyban és kicsinyben, család, otthon/idegenség, felnőtté válás meg egyéb ilyen kedves konfliktusforrások, ezeket tényleg nem lehet hat oldalban elintézni. Még négyszázban se lehetne, ha nem sietne a kétségbeesett szerző segítségére a zseni-előd Shakespeare, no meg a posztmodern által kidolgozott írói módszerek.

Eddig se fanyalogtam A vihar (The Tempest) című darabtól, különösen, amióta láttam a 2010-es rendezést Christopher Plummerrel a főszerepben (sajnos nem élőben, hanem színházi felvételen), valami csoda volt, főleg a vége gyönyörű, azonnal előlépett második számú Shakespeare-kedvencemmé a darab.* Most csak megerősödött a pozíciója. Érdemes ismerni a darabot, mert a regény több idősíkon, többféle szereplőgárdával is ezt a történetet játszatja újra, posztmodern módra. Csak nem ugyanaz a jó és nem ugyanaz a gonosz, sőt egyáltalán nem egyértelmű, hogy van-e jó és van-e gonosz, csak az az egyértelmű, hogy emberek kegyetlen szenvedést okoznak egymásnak, és pár száz évre odapakolják az utódaik vállára is a terhet, kezdjenek vele valamit azok. Ismétlődnek a nevek, a helyszínek, kísérteties hatással térnek vissza egyes események, olykor felbukkan az esély, hogy békésen oldják meg az évszázados konfliktusokat, olykor sikerül vele élni, olykor nem. Mindenképpen súlyos ára van a döntésnek, akkor is, ha esetleg béke lesz belőle. Hát még, ha nem.

A mi időszámításunk szerint az 1600-as évek elején – ottani „idő” szerint igazából az időtlenségben – kezdődnek a regény legkorábbi eseményei, egy két pici szigetből álló Karib-tengeri (fiktív) szigetcsoporton, ahol az öreg Sycorax, Dulé (a leendő Caliban) és Ariel próbálnak mit kezdeni a közösséggel, amely hol befogadja, hol kitaszítja őket, a saját családi kapcsolatukkal (az öregasszony egyedülálló anyaként fogadja örökbe mindkét gyereket), no meg a felnőtté válással, benne elfogadott és el nem fogadott férfi és női szerepekkel.

Szóval van éppen pont elég bajuk, amikor az Everard család első nevezetes képviselője első európaiként a szigetre lép, és mindenkit az angol korona alattvalójának nyilvánít. Egyik fél sem érti a másikat, még akkor sem, amikor már kezdik törni egymás nyelvét, és mindkét fél komolyan gondolja, hogy ő tele van jó szándékkal, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy jó sok vért kiontsanak, a közösségi, családi és egyéb kapcsolatokat pedig a kezdetektől fogva többrendbeli árulással terheljék meg. A legfurább helyeken jönnek elő a Shakespeare-allúziók. Ez nem A vihar, és mégis A vihar: önálló történet, és mégsem az. Igen okosan, ügyesen van összerakva, minden szereplő minden tette motiválttá válik, aki kimarad a történetből (pl. Miranda), az bizony okkal marad ki, és furán csúszik el egy-két esemény, de annak is oka van.*

Háromszázötven évvel később összeomlóban van a Brit Birodalom, és újabb nemzedékeknek kell kezdeniük valamit azzal, hogy hová is tartoznak, kihez vagy mihez kell hűségesnek lenniük, mi számít visszafejlődésnek és mi előrehaladásnak. Továbbra is rém bonyolultak a családi kapcsolatok, a fiatalok intenzíven keresik a helyüket, és még mindig nem egyszerű sem nőnek, sem férfinak lenni.**

Ez a két idősík egyáltalán nem ilyen lineárisan követi egymást, hanem oda-vissza lépegetve, de azért követhetően. Még össze is köti őket egy leheletnyi mágikus realizmus, azonkívül Seraphine, az Angliában élő karibi dajka három meséje – egy ókori mítoszt mesél újra, egy karibi mesét, megváltoztatott végkifejlettel, és egy időtlenségben játszódó tanmesét – a regény elején, majdnem a közepén és a legvégén, no meg a shakespeare-i történet, amely a XX. században is éppúgy érvényes, mint a XVII. században, legfeljebb másképpen játsszák el.

Közben azért más történetminták is felbukkannak. Különösen megfogott a vénséges tündér keresztanya, aki XX. századi keresztlányát azzal áldja meg, hogy ne legyen szíve, mert ha lesz, abba belepusztul. Vagy a ködös, téli London, amely a hideg tenger mélyévé válik, fura rémségekkel és váratlan segítőkkel tele. Meg úgy általában minden szimbolikus ebben a történetben, minden eseménynek, megjegyzésnek, tekintetnek több jelentése van, különösen a színek rendkívül fontosak, annyira, hogy a fejezetcímeket is azok adják. Az se mindegy, hogy mely színek állnak egymással párba, és melyik színtől melyikig jutunk el.

A regény stílusa pont olyan csodálatosan szép, mint a borítója, pont olyan „belemerítkezni való”, lelassítja az embert, ha tetszik neki, ha nem. Annál is inkább, mert ilyen választékos szöveggel nagyon ritkán találkozom. Tessék felkészülni rá, hogy ehhez még a felsőfokú szókincs sem elég. Mondjuk, ha C2-es nyelvvizsgára készül valaki, akkor ajánlom ezt gyakorlásra, de el tudom képzelni, hogy pl. a botanikai kifejezések vagy a hatvanas-hetvenes évek londoni szlengje még az anyanyelvű olvasónak is feladják a leckét.

Ezért is nem adja meg magát egyetlen olvasásnak a regény. Bőven marad benne felfejthető réteg a hetedik olvasás számára is. Kár, hogy ilyen kevéssé ismert. Részemről azt se tudnám, hogy létezik, ha nem tették volna fel az 1001 könyv listájára. Ott is van a helye neki.

Egy személyes megjegyzés: Nagyon tudtam értékelni Miranda és Xanthe testvér-párbeszédeit a regény második felében. Igazából nem testvérek (a bonyolult családi kapcsolatokat illusztrálja, hogy nagynéniről és unokahúgról van szó, akik közül a nagynéni a fiatalabb), de a testvéri kapcsolat minden kellemes és kellemetlen jellegzetességét produkálják. Felüdülés volt hallani őket minden egyes alkalommal, ahogy fennhangon és/vagy magukban elítélik, irigylik, nevelik, támogatják, marják, megértik, ellenpontozzák egymást. 

Köszönet az Országos Idegennyelvű Könyvtárnak a könyvtárközi kölcsönzésért.

* 1. megjegyzés: Az első a Szentivánéji álom volt és marad. 2. megjegyzés: A Mirandát játszó színésznőt ki kellett volna penderíteni a társulatból, és hívni a helyére valakit, aki tud is játszani.
** SPOILER Pl. a végén szerintem Sycorax játssza el a „pálcám eltöröm”-jelenetet, bár nem szó szerint, úgyhogy lehet, tévedek.
*** SPOILER Ezen az idősíkon mozog és kutat a darabbeli Miranda, nem meglepő módon eléggé magára hagyva, mégsem magányosan. A regény nagy része az ő története, hatéves korától kb. negyvenéves koráig.

Ezt 2018. július 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Vintage, London, 1993. 402 oldal

Tragikus balladák prózában (Szil Ágnes: Életünk legszebb napja)

eletunk.jpgNehéz erről a kötetről írnom. Ami benne van, az se lepkesúlyú. Sok kis rövid írás, pillanatfelvételek emberi életekről. Nincs köztük két egyforma; az egymás mellé helyezett történetek ritkán vagy éppen soha nem hasonlítanak egymáshoz. Egyes szereplők néha visszatérnek, hirtelen más nézőpontból mutatkoznak meg, ilyenkor vissza kell lapozni, újra átgondolni a korábban kialakított véleményt. Szóval újraolvasásbarát a kötet.

Két ciklusból áll. Az első ciklus szövegei címeik alapján a kínai asztrológiához kapcsolódnak (csillagjegyek és elemek). Ne tévesszenek meg senkit ezek a címek, maguk a szövegek Magyarországon játszódnak. Ettől még persze mindegyik esetben ott a szorosabb vagy lazább kapocs a sárkánnyal, a majommal, a földdel vagy a fával. Bevallom, néha nehéz megtalálni, de mindig meglesz, ha figyel az ember. 

Az utolsó mondat elárulja, hogy rendesen megdolgoztatják ezek a novellák az olvasó agyát. Egy se akad, amelyik ne lenne jó, de olyan sincs, amelyik könnyen adná magát. Kicsit olyanok, mint a balladák. Két-három oldalasak, ez pedig nagyon erős sűrítést, drámaiságot jelent, és azt, hogy a hallgatásnak is jelentése van.

A csupasz ágak belekarmoltak az ég homokjába, mint a csirkék lábai, a januári koradélután úgy pengett, mint az acél.

Minden mondat a helyén, minden szó gondosan megválasztva, a csattanó kiszámítva. Pont ezért pedig nagyon kell figyelni, mert az elbeszélő mindig éppen csak a legszükségesebb információkat árulja el, a többit az olvasóra bízza. Az újraolvasás nemcsak lehetséges, hanem ajánlott is, különben nem biztos, hogy rájössz, mi a végkifejlet. 

Alighanem én voltam az egyetlen lány, aki nem céltábla vagy bukóbábu segítségével tanult meg lőni. Nyolcévesen. Én a kezdetektől emberalakra lőttem. Apám katonai múltja pisztolyt sosem adott a kezembe, csak puskát, abból is a nehezebbet, hogy érezzem a súlyt, a súlyegyent, az eloszlást meg az arcot átszabó rúgást, ahogy a fegyver agya hátracsap. Először támasztékból, aztán térdelve, és amikor már nem remegett a kezem, akkor állva lőttem arra az emberalakra, amit apám műhelye vakolatlan falára rajzolt.

Bár elég valószínű, hogy semmi jó. Mint a tragikus balladákban. Vagy még úgyabbul. Szomorúság, magány, kiszolgáltatottság, szorongás, várakozás, aztán általában beteljesületlenség. Alapos emberismeret. Néha meglepetésszerűen egy kis jóság, segítés a másikon, képesség a változtatásra. Nem nagy, csak éppen amekkorától még nem bolondul meg az ember. És néha humor, igen: fanyar, majdnem-fekete, de határozottan ott van. Néha éppen a csattanóban.

Meg a kisvárosi-falusi Magyarország legutóbbi hetven éve. Az is határozottan ott van. Nagyvárosi olvasóknak erősen ajánlott. Engem leginkább azok a novellák érintettek meg, amelyek falvakban játszódnak: meg nem nevezett, de azért kitalálható és ismerős helyszíneken. Nem azért ismerős, mintha én személy szerint láttam volna már őket, egyáltalán nem. Ha jártam is abban a faluban, egész biztos, hogy mást láttam, nem azt, amiről a novella szól. Hanem mert úgy vannak megalkotva a szövegek, hogy aki soha nem járt ott, az is láthatja a helyet. A „Vasárnap”, a „Temetés” ebből a fajtából valók, ezekből örültem volna többnek is. 

Cukorrépát szedtek, a munkagép kifordította a sárból, ők meg hajigálták a fekete vesszőkosarakba. Ahol a répa eltört, piszkosfehér lapján megmutatkoztak a koncentrikus körök, mint valami megfoghatatlan állat pupillájának cirmos ceruzanyomai.

Éppen elég ezekből a novellákból egy napra egy, legfeljebb kettő. Nem érdemes sietni velük. Ahhoz túl nagy súllyal nyomják az olvasót lefelé. És túlságosan igénylik a koncentrált figyelmet. Érdemes megdolgozni értük.

Ezt 2018. július 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2018. 230 oldal 

Klasszikus ismeretterjesztő munka, százhúsz évvel ezelőtti műkedvelőknek (Tolnai Simon: A bűvészet könyve / A leleplezett spiritizmus)

tolnai_1.jpgA műkedvelők különleges ismertetőjele a rengeteg szabadidő, mivel a mutatványok begyakorlási ideje legalább naponta egy-két óra, darabonként egy-két hétig. Ez nem akárkinek való mulatság. És a kellékek se kerültek kevésbe, úgyhogy ha valaki ebből akart élni, annak nagyon oda kellett tennie magát.

Gyerekkoromban nagyon érdekesnek találtam és többször is elolvastam a Csodák könyvét, amely hasonlóképpen sok érdekes bűvésztrükköt tartalmazott, de elsősorban a magyarázatukra koncentrált, nem arra, hogy hogyan kell őket végrehajtani. Tolnai Simon könyve sokkal részletesebb, bonyolultabb leírásokat tartalmaz, jóval alaposabban járja körül az egyes trükköket, akár többféle változatban is. Elsősorban kézikönyv akar lenni, így az érdeklődés felkeltésére kevésbé alkalmas (arra a linkelt Gibson-könyvet javaslom). A százhúsz éves szóhasználat kicsit nehezíti a megértést, viszont ódon bájt kölcsönöz a szövegnek, különösen, hogy reprint kiadásról van szó, amelyben az összes cz benne maradt. 

A mutatványok ismétlése elkerülendő, mert ezáltal is könnyen kitalálhatják a mutatvány kivitelét és ez utóbbinak elkerülése czéljából czélszerü minden mutatványt, ahol csak lehet, többféle kivitelben gyakorolni be, hogy ha egyiket kitalálják, a bűvész rögtön bebizonyithatja, hogy ő a mutatványt másképp csinálta, igy azután nem jön zavarba s nem kaczagnak az ő rovására.

Ha valaki aggódna, hogy elavultak a benne levő trükkök, azt megnyugtatom: legfeljebb a bolt zárt be, ahol az eszközöket kapni lehetett. Az itt bemutatott fortélyok nagy része kortalan, Rodolfó ugyanúgy használta őket, mint a mai bűvészek. Sőt, a SICC-ből is rémlett egyik-másik mutatvány. De azért korrajznak sem utolsó a szöveg, ha valaki arra kíváncsi: A tökéletes trükk vagy Az illuzionista c. filmeknek nem egy eleme visszaköszön belőle. Csak a trükkök piszkos oldalát felejti el hangsúlyozni Tolnai. :/

Szellemek konyhája

A bűvész egyik kezében egy kis pléhserpenyőt tart, másikban a varázsbotot. A serpenyőt gondosan megvizsgáltatja, s időközben meggyujt egy kis szeszlámpát. Az üres serpenyőt azután a láng fölé tartja s elmondja, hogy a bűvész sohasem szenvedhet szükséget, mert szellemei segélyével bármily ételt elővarázsolhat magának az üres serpenyőből. Most éppen rántottára jött étvágya. Eközben észrevétlenül lecsavarta az üres varázsbot kupakját s mihelyt a serpenyő forró lett, a bűvész a botot a serpenyő fölé tartja, nyitott végét a forró serpenyőre teszi (134-ik ábra) s kavarni kezdi. A varázsbot meg van töltve két tojás tartalmával s nyilása egy kis vajjal betömve. A bot melegedni kezd, a vaj felolvad s a bot tartalma a serpenyőbe ömlik s egy percz mulva a közönség megkóstolhatja a kész rántottát. Ugyanolyan szinü varázsbot készenlétben tartandó és át lesz adva a mutatvány befejezése után megvizsgálás végett a serpenyő is, a bot is.

Úgy általában ebben a könyvben minden tiszta, világos, racionális, kedves, barátságos és józan, itt nem bánt senki senkit, vagy ha igen, azt gyorsan, ám kíméletesen leleplezik, és elküldik melegebb éghajlatra. Valami égi derű sugárzik ezekről a lapokról, az elejétől a végéig azt sugallják, hogy a világban minden, de minden rendben van (de minimum rendbe hozható). Még a túlvilági jelenések is, amelyekről egytől egyig bebizonyítja, hogy csalás eredményei, és bízzunk csak meg az okos gondolkodókban, majd jól megmagyarázzák előbb-utóbb mindegyiket.

Nem akarom az ellenkezőjét állítani annak, amit Tolnai mond, és eszem ágában sincs csalók pártjára állni. Egyszerűen annyira szépen és jól klappol minden mindennel ebben a könyvben, hogy arra én már gyanakvással reagálok. Kívülről nézem a mágiával foglalkozó könyveket, de kívülről nézem Tolnai könyvét is, és, azt hiszem, ez rendben is van így, mint ahogy az is, hogy éppen akkor szedjek elő egy ilyen racionális könyvet, amikor az irracionálisról is sokat olvasok éppen. És igen, korrajznak semmiképpen sem utolsó, főleg, ha valaki nem a világfordító nagy eseményekre kíváncsi, hanem hogy mi zajlott az emberek fejében a XIX. század utolsó éveiben.

Számomra mindenképp hasznos és szórakoztató olvasmány. Azt is tudom, mire fogom felhasználni. Szellemet nem idézek.

Megjegyzés: fönn van ám a MEK-en. 

Ezt 2018. július 20-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Pátria, Bp. 1989. 272 oldal

Mali. Mitikus trickster felemás gyarmati helyzetben (Amadou Hampâté Bâ: Wangrin, a furfangos bambara)

hampate.jpgÚjabb melegen ajánlott könyv annak, aki Nyugat-Afrika kultúrájával óhajt ismerkedni.

Éppen pont elég keserűségről, szenvedésről, gyarmati elnyomásról és gyarmati lét utáni diktatúráról olvastam már a környéken játszódó művekben, ezért döntöttem úgy, hogy Maliból ezt a – fülszövege alapján – ifjúsági regényre hajazó kalandos mesét választom. Hát ifjúságinak nem nevezném, de jó döntésnek igen. És kalandosnak is, valóban.

A színhely tehát ezúttal Mali, de a határok elég képlékenyek, mivel a francia gyarmatosítás korában járunk, és hát… szóval később sem kifejezetten az afrikai érdekeknek megfelelően húzták meg azokat a bizonyos határokat. A főszereplő legfontosabb tulajdonsága pedig az, hogy rendkívül mozgékony. Minden értelemben. Szó szerint is igen fürge (még járműből is a leggyorsabbat választja), az észjárása is mindenkinél (főleg az ellenfeleinél) gyorsabb, a hírszerzésével pedig senki sem versenghet, mindig mindent hamarabb megtud másoknál. Társadalmi helyzete ennek megfelelő sebességgel változik, csak rakéta módjára emelkedni vagy zuhanni tud, harmadik eset nincs.

Éppen neki való ez a fura multikulturális világ, sok-sok nemzetiségével és felemás gyarmati helyzetével. Elvileg a franciák irányítják, gyakorlatilag Párizs messze van, a fehér tisztviselők leginkább büntetésnek tekintik a beosztásukat, a hatalmuk pedig, ha valóságos is, azért még kijátszható. Ki is játsszák. A vallásról meg aztán ne is beszéljünk: a hatalom képviselői keresztények, az uralkodó vallás mégis az iszlám, de a szereplők a közelébe se mennek a mecsetnek, ellenben halálosan komolyan veszik az ősi isteneknek, szellemeknek juttatott áldozatokat. Nagyon nehéz kiigazodni ebben a világban, ám akinek sikerül – és Wangrinnek sikerül –, annak rendkívüli sors juthat.

A regény elvileg igaz történeten alapszik. Több lábjegyzet is utal arra, hogy a szerző maga is ismerte a szereplőket, beszélt velük, legfeljebb a nevüket változtatta meg. Ha ez volt a szándék, hát nem jött be. Wangrin ugyanis nem hat „embernek”, és ez így jó. Wangrin, onnantól kezdve, hogy az álnevét (meg a bizonyos másikat) megkapja, azonosul az álnév által neki juttatott szereppel, és mesebeli, már-már mitikus alakká válik.

Innen tudom, hogy a nyugat-afrikai népek közül a bambarák neve évszázadok óta összefonódott a kereskedelemmel. Hagyományosan ezt a foglalkozást űzték már a középkorban is. A nevük ekkor még úgy hangzott, hogy wangara, ebből igazán nem nehéz levezetni a „Wangrin”-t. A kereskedelemhez pedig, úgy tűnik, nemcsak az ókori görög mitológiában társul a fürgeség, a kiszámíthatatlanság, az állandó úton levés, az egymást kizáró és kiegészítő ellentétek, na meg a tolvajlás. Lehet, hogy Wangrin pártfogója, Gongoloma Szóké isten a nyugat-afrikai mitológia része, de hogy az európai olvasó számára is igencsak ismerős (hermészes) vonásokat hordoz, az meg éppen biztos. Ezzel a névvel, ilyen pártfogóval nem is meglepő, hogy a főszereplő jó pár évi hivatalnoklét után a kereskedelemnél köt ki – és hogy már hivatalnokként is leginkább a pénzzel való manipulációk érdeklik. Gátlástalan, rendkívül önző, az esze segítségével minden lelkifurdalás nélkül bárkit tönkretesz (be is vallja: „Én a barátod vagyok. Annyi gonoszság lakik a lelkemben, amennyivel dombokat, hegyeket tehetek a föld színével egyenlővé. Ha megfizeted az árát, a szolgálatodba állok.” [155. oldal]), ezzel együtt viszont szavatartó, bátor, a segítségre szorulókkal szemben nagylelkű. Ahogy a trickster-istenség pártfogoltjához illik. Ezért mondom, hogy bármennyire is evilági, sőt földhözragadt a működése, ő maga már-már mitikus alakká válik. Szó szerint.*

Ha pedig már hiedelmekről és mitológiákról beszélünk, akkor nem mehetek el szó nélkül a mellett, hogy mennyire átszövi a regényvilágot a túlvilág jelenléte. Simán elmegy mágikus realistának, pedig Amadou Hampâté Bâ egész biztos nem akart a latin-amerikaiakkal versengeni, ő csak néprajzoskodott… aztán mégis összejött neki. Ebben (is) hasonlít a munkássága Mofolóéra, akár olvasta a könyvét, akár nem. A száz évvel ezelőtti afrikai mindennapokba hibátlanul illeszkedik a mágia; a jóslatok, imák és védelmező varázstárgyak erejével mindig számolni kell. Persze nem mindenkinek segítenek egyforma mértékben a túlvilági erők – Wangrin ellenfeleit például ritkán pártolják, akármilyen szertartással próbálkoznak. Megjegyzendő, hogy a szerző tényleg nagyon értett a néprajzhoz, egész életében hagyományok, mítoszok, mesék kutatásával foglalkozott, a műveit is mindig ezek alapján írta, szóval ha ő azt mondja, hogy ilyen kakast kellett áldozni, úgy tartani a kő fölött a nyakát, olyan zsákba tenni a követ, ott tartani a továbbiakban a zsákot, és minden egyéb – akkor hajlamos vagyok elhinni, hogy ezek a hagyományok szó szerint így léteztek Maliban néhány évtizeddel ezelőtt, és talán léteznek még ma is.

Mindenképpen érdemes tehát Wangrin története az olvasásra. Nem mindig fogjátok rokonszenvesnek találni (sőt), azonosulni sem feltétlenül lehet vele, de erre nincs is szükség. E nélkül is tökéletesen működik a szöveg, nem utolsósorban pedig, ahogy az előttem szóló értékelő mondja: izgalmasan új képet fogtok kapni Afrikáról. 

* SPOILER Ez lesz a bűne, a bukásának oka. Jól fejlett, erőteljes hübrisz. Érdekesebbé teszi a helyzetet, hogy ez a hübrisz, akárcsak Shaka esetében, elkerülhetetlen. Már a regény legelején meghallgatott jóslatból egyértelmű.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Európa, Bp., 1987. 382 oldal, Gallai Zsófia fordítása

Jennifer Bassett (szerk.): Songs from the Soul (Oxford Bookworms)

soul.jpgIsmét egy jól összeválogatott novelláskötet az Oxford Bookworms sorozatból. Írók a világ minden tájáról (India, Egyesült Királyság, Malajzia, Új-Zéland, Nigéria), nyelvtanulók számára könnyítve, a kötet végén szövegértési feladatokkal és továbbgondolási lehetőségekkel.

A téma ezúttal elég tág: furcsa és csodálatos életfordulatok. Minden novella egy-egy fordulat köré összpontosul, ahogy a nagy könyvben meg van írva a műfajmeghatározás. Arra kiválóan alkalmasak, hogy fölkeltsék az érdeklődést egy-egy életmű iránt, meg egyáltalán az iránt, hogy az ember kilépjen a komfortzónájából. Van közöttük vidám is, szomorú is, nagyon keserű is, groteszk is. Tényleg mindenre figyelt a szerkesztő.

A fél csillagot szubjektív okból vonom le: egy-két novellával nem igazán tudtam mit kezdeni. A legtöbbnek tényleg helye volt ebben a kötetben, de akadt, amelyik csak nagyon lazán kapcsolódott, és egyáltalán nem is igazán működött novellaként. Persze lehet, hogy csak a rövidítés miatt.

Ezt 2018. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Oxford University Press, Oxford, 2011. 56 oldal 

Bissau-Guinea. Két középkori krónika (The History of Bidyini and Kaabu)

bidyini.jpgMikre rá nem veszi az embert a világolvasás. :)
Krónikák Bissau-Guineából, Nyugat-Afrika XIX. századi történelme angol fordításban, kétnyelvű (angol és arab) magyarországi kiadásban. Azt hiszem, ennél odább már nincs. „A 2018. év legextrább olvasása” címet gondolkodás nélkül neki adományozom, pedig még csak június van.

E nélkül a kiadvány nélkül valószínűleg esélyem se lett volna arra, hogy Bissau-Guineában született szerzőktől bármit is olvassak, úgyhogy már csak ezért is nagyon hálás vagyok érte. (Meg azért, hogy több könyvtár is beszerezte, én pedig könyvtárközivel megkaphattam.) De ráadásul már a kinyitásakor kiderült, hogy árukapcsolással egy igen részletes* tanulmányhoz is hozzájutottam. Amely aztán érdekesebbnek bizonyult, mint maguk a krónikák.

Mert hát akárhonnan nézem, ez a két krónika embert próbáló olvasmány. Nem is olyan nagy baj, hogy nem hosszabbak. Kaabu (egy XIX. századi nyugat-afrikai királyság) történelme jó nagy katyvasz, mindenféle népek jönnek-mennek, ki letelepszik, ki agyonveri a letelepedőt, mármint ha nem tud elmenekülni – én kb. három oldal erejéig tudtam követni, és utána nem jutottunk sehova. Pedig kisdobos becsületszavamra végigolvastam még a lábjegyzeteket is; volt, amit kétszer-háromszor. Bidyini (egy másik XIX. századi nyugat-afrikai királyság) történelme jobban lekötött, nyomokban reálpolitikusok és stratégák is fellelhetők voltak benne, azok érdekeltek volna, csak sajnos hamar átment vallásos elmélkedésbe az elbeszélő. De itt legalább lehetett követni, hogy ki honnan indul, hová érkezik, kire miért haragszik, miért támadja meg, hová kerül, és hogy kerül vissza a hazájába. Helyenként még azt is, ki milyen nemzetiségű. Bár a térség nyelvei jórészt ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartoznak, és a beszélőik gyakran értik is egymást.**

A bevezető tanulmány szerencsére sok mindenre ráirányította a figyelmemet (világi és vallási vezetés szétválasztása, családi viszonyok, kereskedelem, a térségben beszélt nyelvek, a háborúk indításának okai és következményei, az iszlám helyi variációi, mandinka hiedelmek stb.), így kicsikét megkönnyítette a dolgomat, amikor megpróbáltam értelmezni a krónikákat. Összességében mégis igazából jobban jártam volna, ha a tanulmány végénél megállok. (Csak hát akkor Bissau-Guinea ugrott.) Hiába tudományos szöveg, szakembereknek szánva, azért a magamfajta laikus is tud vele mit kezdeni, ellentétben a krónikákkal. Meg kell ugyan dolgozni érte, de érdemes. Sőt ajánlani is merem más laikusoknak.

Az egész kiadványt merem ajánlani más laikusoknak. Persze csak ilyen őrülteknek, mint én, akik szeretik gyűjtögetni a különböző nemzetiségű szerzők műveit. Sőt, odáig el merek menni, hogy azt javaslom: aki valaha is arra adja a fejét, hogy egy kicsit beleássa magát Nyugat-Afrika kultúrájába, és olvas angolul, akkor ezzel kezdje. A bevezetés kiváló hátteret ad Szenegál, Gambia, Guinea, Bissau-Guinea, Mali, Niger, Sierra Leone, Burkina Faso, kisebb mértékben Marokkó, Elefántcsontpart vagy Ghána irodalmának megértéséhez. (Meg biztos a többi ottani ország kultúráját is segít értelmezni, csak én a felsoroltakhoz férek/fértem eddig hozzá.) Ugyanazt csinálja, csak részletesebben, mint a Szungyata utószava, amely szintén igen hasznos, és könnyen hozzáférhető.

Pontot viszont nem adok. A tanulmány tíz pont lenne, de az csak a kötet harmada. Arabul nem tudok, tehát az arab nyelvű szakaszt legfeljebb csinos sormintaként értékelhetem. A két krónika meg leginkább történészeknek való, én kicsi vagyok ahhoz, hogy értékeljem őket. Esetleg magamat pontozhatnám, hogy kibírtam mindkettőt. :)

Köszönöm szépen az ajánlást Eule molytársnak!

* Ez a kiadvány egyetlen hibája, ha hibának nevezhető egyáltalán: a bevezetés, amely elvileg arra való lenne, hogy a krónikákat könnyebben érthetővé tegye, konkrétan hosszabb, mint a két krónika együtt. Ez így azért egy cseppet túlzás, főleg, hogy a címből meg arra lehet következtetni, hogy csak a krónikákról lesz szó. :)
** Ezek a manding nyelvek, amelyek közé a mandinka és a bambara is tartozik. Azért pont ezt a kettőt említem, mert a magyar nyelven kiadott nyugat-afrikai irodalmi alkotások szerzőinek az anyanyelve ezek közül valamelyik szokott lenni. Van magyar nyelvű mandinka népi eposz, bambara mesék és bambara hagyományok alapján írt regény, csak amiket én ismerek.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. június 30-án írtam.

Kiadási adatok: The Avicenna Institute of Middle Eastern Studies, Piliscsaba, 2007. 232 oldal, Szombathy Zoltán fordítása

süti beállítások módosítása