Szerencsére pont alkalmas az ilyen rajtaütésszerű gyorsolvasásra, hamar a végére lehet jutni. Egyszer olvasós kalandregény, sablonokkal tele. Amivel önmagában a világon semmi probléma nincs.

Hanem egyrészt azzal van a probléma, hogy kölyökkorom óta el vagyok kényeztetve kalandregényileg. Fene a gusztusomat, ez már nem elég jó. Jóindulattal hat pontot ért nekem. A többi kettőről később.

Másrészt azzal, hogy a sablonok jórészt nemzetekhez és társadalmi rétegekhez kapcsolódnak. Mégpedig háborús helyzetben, konkrétan az I. világháború kellős közepén. Különösen a regény első felében első ránézésre meg lehet mondani egy-egy szereplőről, hogy a „jó” vagy a „rossz” oldalon áll-e, azaz az angolokkal tart (tehát rendes ember, és lehetőleg minimum középosztálybeli) vagy a németekkel (tehát gazember, továbbá vagy sima modorú, előkelő főmocsok, vagy brutális aljanép). Ezzel egyúttal azt is tuti biztosra be lehet lőni, hogy segíteni vagy ártani fog (vagy legalábbis akar) a főszereplőnek, aki természetesen derék, becsületes, szeretni való, elegáns, jóvágású és angol. Ja, meg katonatiszt. Megvan ennek persze a maga bája, meg az adott helyzetben (1918-ban jelent meg a regény) érthető is, de jobb nem lesz tőle a szöveg.

A történet második felében azért szerencsére összetettebbé válnak a szereplők, válságos helyzetben még akár az is előfordulhat, hogy pillanatnyilag rokonszenves lesz egy közrendű német polgár, sőt az is, hogy valaki egyszerre bizonyul segítőkésznek és jóindulatúnak, valamint csúnyának és kapzsinak.* 

Érzékelhetően ugyanekkor kezdte el érdekelni Williamst az ügyeletes főgonosz, aki végül a regény címét is adta: a testi fogyatékosságáról ismert (illetve nem ismert, ha nem akarja, hogy ismerjék), roppant termetű és erejű, behízelgően udvarias, intelligens és könyörtelen német szuperkém.** Ugyanolyan bajos lenne személyleírást adni róla, mint bármelyik rendes kémről, de egész más okból: ahogy érdekesebbé válik, úgy változik a külseje is, és Williamsnek nem volt módja utólag javítani a szöveget. Gondolom, folytatásokban jelent meg. (Kép innen.)

Ennyit a regényről (bőven sok). Esetleg még azon érdemes morfondírozni egy kicsit, hogy van az, hogy az ilyen testvérkeresős kalandregényekben a testvérét kereső főszereplő mindig a kisebbik. Mindig az eltűnt testvér öccse/húga. Kiesne a világ feneke, ha egyszer nem azt kellene kijelentenie a főszereplőnek, hogy „a bátyámat keresem”? De komolyan.

A továbbiakban merengés következik a kalandregény műfajáról. Amelyben engem, ugye, már tinédzserként elkényeztettek, főleg ez a Péhovard nevű külföldi.

Az ő regényei nélkül a büdös életben nem vettem volna elő a Tuskólábú történetét, és most boldog tudatlanságban leledzenék felőle. (Nem vesztettem volna sokat.) Már a Tuskólábú első regénybeli megjelenésekor Péhovard volt nyerésben, Williams megítélése pedig legalább két pontot ment lefele. De hát hogy is lehetne versengeni azzal, hogy „Belopóztam, kérem, éjszaka, mivel hírhedt kémnő vagyok, és fontos hadititkokat akartam itt kilesni. Ez kötelező, mert megbízóm, akinek rém vastag a szemöldöke, miszter Iksznek hívják, olykor kacag, mindenkit megölet, és egy feltűnően tuskólábú illető, beteg rokonaim révén zsarol.” (Ide most kérdőjel kéne, de hülyén nézne ki.)*** Ennél hatásosabb leírást Williams akkor se tud produkálni, ha megfeszül. Mondjuk, erről nem ő tehet, nem lehet mindenki zseni. 

A kalandregény nagyon ősi műfaj, és eredendően komikus. Ennek nyomait még akkor is őrzi, ha egy fikarcnyi humor nem szorul bele. A műfajnak emlékezete van. Ezt a mondatot sokáig nem értettem, pár éve sikerült felfogni, mit jelent: hogy akár akarja az író, akár nem, akár olvasott műfajelméletet, akár nem, a műfaj jegyeit ismernie és őriznie kell, ha azt akarja, hogy a művét kalandregénynek tekintsék és vegyék. Ha pedig ismeri és őrzi őket, akkor velük őrzi azt a gondolkodásmódot is, amely a műfajt megteremtette, akár tud róla a szerző, akár nem. Sajnos a komikumot mint alapvonást aránylag kevés kalandregény őrzi, pedig az nemcsak a maga korában biztosít neki széles olvasóközönséget (röhögni mindenki szeret), hanem akár a klasszikusok közé is belépőt jelenthet neki. És most már azt is tudom, miért. Mert az egyik kötelező kalandregény-sablont, az események sodrába belecsöppenő, pofátlanul szerencsés, és a szerencséjével az összes profit legyőző amatőrt, aki ennek a regénynek is főszereplője, hosszú távon egyszerűen lehetetlen komolyan venni, kivéve, ha komikus. Igen, kérem. Ilyen van. Akkor lehet komolyan venni, ha röhögni lehet rajta. A Péhovard nevű ezt pontosan tudta.

És a Williams nevűnek is az emeli meg két egész ponttal az ázsióját, hogy a vége felé kiderül: ő is tudja. Ebből nagyon jól látszik:

– Ki kell jelentenem az ön dicséretére, kedves Okewood kapitány – kezdte a Tuskólábú azon az udvarias hangon, amelynek hallatára mindig végigfutott a hátamon a hideg –, hogy változatos működésem egész ideje alatt egyetlen ember sem adott nekem annyi munkát és gondot, mint ön. Pedig az ön személye, mondhatnám, az egyénisége… alig emelkedik érték szempontjából az átlag fölé. A szerencséje ellenben óriási, és éppen ez érdekel engem mint gondolkozó filozófust, aki nagyon is tisztában van azzal, milyen sokat jelent a véletlen mint előre nem látható tényező.

A profit (idestova kétezer éve, vagy mennyi idős is a legelső kalandregény) nem az amatőr győzi le, hanem a véletlen. A kiszámíthatatlan, a szokatlan. Ez ad filozofikus mélységet a kalandregénynek, és kiapadhatatlan komikumforrást a Péhovard nevűnek (ld. a harmadik lábjegyzetet :)). Mivelhogy ő nyelvileg is gyakorolja a kiszámíthatatlanságot.

Elmélkedés lezárva. Örvendek, hogy megismerkedtem a Tuskólábúval, elképzelhető, hogy más részeire is kíváncsi leszek a sorozatnak (kép innen), de nem mostanában. És ha ez a fenti idézet nincs, még ennyire se lennék kíváncsi.

* SPOILER Sőt, utóbb tiszteletre méltó vértanúnak is.
** SPOILER Aki egy idő után annyira érdekelte Williamst, hogy egész sorozatot szentelt neki. Úgyhogy a nagy leszámolást a végén nem kell ám komolyan venni.
*** További idézetek itt. Részleteket tartalmaz a Tuskólábún kívül egy Mata Kiri, illetve Hara Mati nevű kémnőről, aki Japánban öngyilkos lett. Meg kell állapítanom, hogy ezt a regényt lassan kívülről tudom, de még mindig ugyanúgy röhögök ugyanazokon a poénokon. Pedig már tudom is, hogyan csinálja a mester. Na de már a Rodolfó is megmondta, hogy a trükkök ismerete nem csökkenti a csodálatot az ügyesség iránt.

Pontszám: 10/8

Ezt 2019. február 9-én írtam.