Jaj, de szép. 
Nem egészen az én világom, mégis olyan szép. 
Kár, hogy olyan rövid. 

Az elején nem igazán értettem, miért felnőttmesék ezek. Először a kötet harmadánál tapasztaltam olyan kedves poénokat, amelyeket gyerekek még nem érthetnek (bár attól még tetszhet nekik a szöveg), aztán ahogy a második harmad is véget ért, már az a bizonyos gyereklelkű felnőtt énem mosolygott.
Nem azért nem gyereknek valók ezek a mesék, mintha a gyerek nem értené. Hiszen vannak olyan mesék, amelyekből a felnőtt egyszerűen csak mást ért, mint a gyerek. Nem is az aranyos virágnyelvi poénok miatt. Hanem azért, mert nem gyerekek, hanem felnőttek élethelyzeteiről mesél. Kedvesen, elnézően, bölcs szeretettel.

Csak a kötet végére derül ki, hogy mikor játszódnak voltaképp a mesék. Számomra jó sokáig valami lebegő időtlenségben foglaltak helyet, bár a hangulatuk, a stílusuk egyértelműen egy adott korra mutatott. A kötet végére összeállt a kép, és most örülök. Kicsit olyan ez is, mint a Psyché: megírja utólag, az adott kor írói helyett azt, amit akkor nem tudtak, vagy nem akartak. És van olyan nevű szereplője, mint én, és egy kicsikét még azonosulni is tudok vele.

Az illusztrációk olyanok, mintha montázsok lennének, kivágott papírfigurákból, textilekből összerakva. Vagy az ilyet már kollázsnak kell hívni? Nem értek hozzá, csak azt látom, hogy kiválóan illenek a kötethez.

Jó, hogy van nekem ilyenem. És még dedikált is, és macskát is rajzoltak bele. 

Ezt 2019. január 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10