Ez a könyv akkora, de akkora nagy, hogy még én se tudom, hol kezdjem az értékelést.
Olvastam én ezt már régebben (illetve nem az egészet), szerettem is régebben, de hogy ekkora, az most esett le.
Mert ez a könyv akkora, hogy ha le lehetne fordítani (mint ahogy nem lehet) idegen nyelvekre, akkor rakétaként lőne ki a nemzetközi könyvpiacra, és két év alatt felkerülne az 1001 könyv listájára, és világklasszisok mellett lenne a helye. Péterfy Jenő szerint „mindenki, aki magyarnak született, s így akarva, nem akarva vállalja szenvedésünket, kárpótlást kap azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.” Na, akkor most még tegyük hozzá Weörest is. És ezt én mondom, aki szerint* a három legnagyobb magyar költő Arany János, Arany János és Arany János, ebben a sorrendben.
Igen, tudom, az 1001 könyv listájára regények kerülnek. Igen, én (is) úgy gondolom, hogy ez regény,** mégpedig nem „verses regény”, hanem „versregény”, így, egybeírva, és ha ilyen műfaj külön nincs, akkor kéne neki lenni, még akkor is, ha csak a Psyché tartozna bele. Psyché kitalált költő, Weöres képzeletének szüleménye, de pontosan olyan önelvű, egyénített, aprólékosan megrajzolt alak, mint egy regényhősnő. A könyv kb. háromötödét kitevő Psyché-versek mind megállnák önmagukban is a helyüket, formailag és témájukat tekintve is egyedi darabok, közben mégis történetet mesélnek.
Eleinte úgy tűnik, költőjük történetét. Róla mesélnek: erről a mocsokban hempergő, mégis tisztán maradó, nimfomániás tüneményről. Magáról írja a pásztori-klasszicista meg vérbő-rokokó magyar-német-francia verseit, a döccenők nélküli szapphói strófáival meg a követhetetlen helyesírásával, nem beszélve a hol bájos és szeretetteljes, hol maróan szatirikus humoráról, amellyel a kultúra legmagasztosabb márványalakjait buktatgatja le a piedesztálról anélkül, hogy bántaná egyiket is. Legfeljebb megmutatja a hétköznapiságukat, akár korlátoltságukat: emberivé teszi őket.*** Ez a férfiasság és nőiesség, otthonos és idegen határvonalán mozgó – mit „mozgó”: dinamikusan rohangáló! – egyéniség, aki a legnagyobb szenvedések idejében se veszíti el önmagát és kezdeményezőkészségét, sőt még pofozkodni is tud.
Igen, úgy tűnik, erről van szó: a versek költőjük történetét mesélik. Az itt-ott hozzájuk fűzött magyarázatokból is az derül ki, hogy Psyché minden versét saját élete ihlette – vagyis hurrá, az élet könnyűszerrel átfordítható a költészet nyelvére; legalábbis egy olyan élet, amely maga is egy költő teremtménye.
Aztán jön a könyv közepén a zuhany. Mert hogy ez a kötet úgy van megszerkesztve (ahogy igazából már kellett volna mondanom), hogy Lónyai Erzsébet (alias Psyché) időrendben beleilleszti az összes versét, a gyerekkori zsengéktől kezdve az asszony-évekig, némely kommentárokkal, majd következik emlékezése élete egyetlen nagy szerelmére, Ungvárnémeti Tóth Lászlóra (akit már nem Weöres talált ki, se őt, se a verseit), majd következnek Ungvárnémeti versei, persze Psyché szándékának megfelelően: úgy, hogy az ő saját visszaemlékezéséhez pontosan illeszkedjenek. És ellentétbe is állítja Ungvárnémeti költészetét a sajátjával, mondván, hogy ő akármennyi mocsokról írt, mindig tiszta maradt, Ungvárnémeti viszont akármilyen éteri tisztaságú világokat ábrázolt költészetében, az életéhez csak úgy tapad a piszok.
Élet és költészet nem felel meg egymásnak – még a költészetben sem. Puff neki, ezt tessék összeadni. És akkor olvas az ember előre meg vissza (mert ez a könyv, ez olyan, hogy ha az ember egyszer végigolvasta, már akárhol elkezdheti elölről, sőt javallott is, mert a vége magyarázza az elejét), és rájön, hogy sehol sem volt egyértelmű a kapcsolat élet és költészet között, mert amikor a legszorosabban kötődnek a versek akár a női, akár a férfi költő életéhez, valahogy mindig akkor bukkan fel a legtöbb antik mitológiai figura, bibliai alak vagy éppen varázslény. Amikor a legőszintébben akarnának (?) magukról vallani, akkor szorítják a szavaikat a legszigorúbb versmértékbe, akkor szedik elő az egyes szám harmadik személyt, sőt a drámai párbeszéd eszközét. Akkor változnak át. Amit az ember elmond magáról, az onnantól kezdve eltávolodik a kimondójától, leválik róla, önálló életet él. (Tapasztalva.)
Na de akkor honnan tudjuk meg, mennyit talált ki Psyché verseiből a saját kitalálója (alias Sándor), és mennyit az önálló életre kelő önmaga? Na, ki bogozza ki? Vagy inkább hagyjuk? Megértem azt is.
Így nyugodtam én bele abba, hogy a Psyché-kötet ennyi „idegen anyag”-ot tartalmaz. Oké, tényleg kell bele.**** Két soha össze nem érő ellenpólus, egy örök elszakadásra ítélt egész két magányos fele. Annyira pontosan összeillenek, hogy az ember a végére egyszerűen nem érti, hogy történhetett meg, hogy Lónyai Erzsébet sohasem élt?! Hogy hagyhatta ki ezt a helyzetet a XIX. század meg a magyar irodalom?!
* …unokatestvéremmel mély egyetértésben… :)
** Most nézem: ki is volt az az értékelő, épp a múltkoriban olvastam – aki ezt a könyvet regénynek nevezte? Hát mik ki nem derülnek: a Dragomán György! Nagyot nőttem a saját szememben. De most komolyan.
*** „[…] be is rendeze szegény Dani udvari hátsó tractusában eggy olly Laboratoriumot, hogy ottan Barczafalvi Szabó Dávid Professorral viribus unitis még az electrovibratios kutya kakát is ki-talállyák, ha légbe nem dúrannak mindenestűl.” Nagyon röhögtem. Szerintem a szomszéd is hallotta.
**** Meg amúgy tényleg jó verseket írt ez az Ungvárnémeti. Marha nehéz olvasni őket, de meglepően jók. Illetve az a meglepő, hogy nem váltak a kánon részévé. Nagyon tudott. Tisztelet-becsület Weöresnek, hogy felfedezte.
Ezt 2016. május 12-én írtam.
Pontszám: 10/10
