Hajaj, Dickens, de rosszkor haltál meg.

Nemcsak azért, mert pont egy krimi kellős közepén történt a szomorú esemény, és nem tudtuk meg, ki a gyilkos. (Jó, elég sok utalás történik rá, de előfordulnak utalások arra is, hogy mégse ő az.)

Hanem azért is, mert ilyen szereplőket kevesen tudtak teremteni a világirodalomban, és amit a két utolsó regényedben műveltél, az még a te életművedben is extraság. Ebből a fajtából érdekelt volna még több is.

Nincs december Dickens nélkül… de ez aztán ritka nyomasztó szöveg, még a Közös barátunknál is odébb van. Állandóan vagy éjszaka van, vagy köd, vagy tél, vagy a temetőben járnak, vagy mind a négy. Állandóan kárognak a varjak, kong a kripták fala, mindenki mindenkit megfigyel, és ritkán látni ennyi rosszindulatú és/vagy veszélyesen ostoba figurát egy rakáson. Még a dickensi humor is be tud állni a nyomasztás szolgálatába, hogy az ember arcára fagyjon a mosoly. Ennyiben egyetértek a fülszöveggel, amely Kafkát emlegeti a stílus folytatói között, de egyébként nincs itt semmi kafkás, semmi embertelen hivatalnokrendszer a szereplők feje fölött, nem is kell, elintézik ezek egymás között az embertelenséget.

Hála Istennek, azért nemcsak a nyomasztáshoz járul hozzá a humor, hanem időnként annak a feloldásához is. Ahogy Juci molytárs értékelése is mondja: öröm nézni, ahogy Dickens látható élvezettel újra meg újra elintézi az ellenszenves szereplőket, lépten-nyomon az olvasó arcába tolva az összes idegesítő allűrjüket, öntelt stílusukat, korlátoltságukat és gőgjüket. Fülig ér a szám, és még azért is hálás vagyok ráadásul, mert tanultam egy remek beszédfordulatot hülyék ellen, amely ellen még csak nem is tiltakozhatnak. Köszi, Mr. Crisparkle. Aztán azt is öröm nézni, ahogy a rokonszenves szereplők csak még kedvesebbé, emberibbé, szinte személyes ismerőseinkké válnak ugyanettől a humortól. Humor nélkül el se hinné az ember, hogy létezik olyan hős lovag, mint az ötvenen túli, evezés közben hanyatt eső, minden épületet minden oldalról megbámuló Mr. Grewgious. :)

Nemkülönben öröm nézni azt a szerelmi sokszöget, amely az első oldalaktól kezdve bontakozik, és fő-fő konfliktusforrássá válik.

Ó, igen, Rosa párját ritkítja Dickens életművében, sőt szerintem a korszak regényirodalmában úgy általában is, amennyiben 1. gondolkodik, 2. értelmes döntéseket hoz meg önállóan, 3. normális barátságot köt egy másik nőnemű lénnyel, 4. vele is értelmes dolgokról beszél, 5. olyan férfi tetszik meg neki, aki szeret takarítani és zöldséget termeszteni. Helena még jobban érdekelt volna, kár, hogy róla sokkal kevesebb szó esik. És akkor még a két humoros nőalakot, valamint élénk szópárbajaikat meg se említettem. Főleg a szöveg vége felé volt egy olyan érzésem, hogy Dickens maga is meglepődött, mily mértékig ment szembe saját korának elvárásaival, és időnként nem tudott mit kezdeni a saját teremtményeivel, mert a hősnők egyszer-egyszer fogják magukat, és jellemükkel teljességgel ellentétes, viszont igen sablonos döntéseket hoznak.

Az viszont mindvégig tiszta dolog, hogy Rosa Bud egyéniségét kb. mindenki jobban érti és méltányolja a szépreményű vőlegénynél, Edwin Droodnál. Hogy Edwin éppen csak egy kicsit kevésbé korlátolt, mint a lüke polgármester, és az bizony nem sok jót jelent se neki, se a környezetének. Edwin (már a címben elspoilerezett) végzetét az okozza, hogy vérlázítóan naiv, minden jót magától értetődőnek tekint, és akkora felfújt hólyag, eszébe se jut, hogy más nézőpont is létezhet, mint a sajátja.

És hát Jasper. A felszínen köztiszteletben álló énekmester és karvezető, titokban kábítószeres és pszichopata. A Közös barátunk Bradley Headstone-ja, sokkal okosabb és sokkal veszélyesebb kivitelben. Az az igazi hétköznapi ördög, aki nem hord szarvat és patát, ellenben bármikor szembejöhet az utcán. A történet legnyomasztóbb jelenetei neki köszönhetőek, különösen egy bizonyos, a vége felé,* de mind olyan kiválóan meg van írva, hogy azért az ember mindent megbocsát. Nem neki, Dickensnek. Arról gondoskodva van, hogy Jaspernek ne lehessen.

Remek olvasmány és írói továbbképzés. :) A szívem meghasad, hogy nem tudta befejezni, és nem tudott írni még hat ilyet. Gyorsan hozzá is fogtam Dan Simmons verziójához, hátha abból a gyilkost is megtudom. Vagy legalább annak az álcázott szereplőnek a kilétét, aki a Wikipédia szerint megjelenik az utolsó lapokon, és egész biztos, hogy valamelyik korábbi szereplő, konkrét céllal jelmezbe bújva. Áááá, Dickens, de rosszkor haltál meg. :( Rendes író nem hal meg krimiírás közben. :( Le is vonok érte egy pontot.

Utóirat: Dan Simmons legalább annyira dühös lehetett emiatt, mint én, mert fogta magát, és írt egy regényt arról, hogy Dickens írja ezt a regényt. Jó könyv ám, stílszerűen túlméretezett viktoriánus gótika Wilkie Collins stílusában. Itt írtam róla. 

* SPOILER Ahogyan „udvarol” Rosának, és ahogyan Rosa fogadja, az valami zseniális, a torkom is összeragadt olvasás közben. Utoljára számítottam volna arra, hogy viktoriánus regényben ilyesmit találok. Egyáltalán hogy XIX. századi regényben ilyesmit találok. Az, ahogyan Rosával bánik, nyilvánvaló szexuális zaklatás, manapság még a legháklisabbak is feljelentenék, ha másért nem, halálos fenyegetésért. Semmilyen módon nem tekinthető romantikusnak a viselkedése. Engem az lep meg, hogy a regény viktoriánus elbeszélője és szereplői sem tekintik annak. Hogy Rosának egy pillanatig meg nem fordul a fejében, hogy sajnálja Jaspert, hanem pontosan úgy reagál, ahogy bármely normális lány a helyében: zsigeri irtózattal és dühvel. És ezt az a Dickens írja meg, aki mindennemű egyéniség nélkül hagyta a kicsi Nellt? Szívem-lelkem repes. És a következő oldalakon a legszimpatikusabb szereplők úgy káromkodnak Jasperre (hölgy jelenlétében :D), minden gátlás nélkül, hogy az éppen csak eggyel van visszább a „f” betűs szónál, vagy még eggyel se? Arany drága bogaraim, hogy szeretlek mindannyiótokat! 

A képek forrása: Charlesdickenspage, Thepoisonedmartini.

Ezt 2018. december 23-án írtam, 2020. december 21-én egészítettem ki. 

Pontszám: 10/9