2018 legnagyobb luxusa.
A könyv, amelyre tényleg semmi szükségem nem volt, csak egy kósza ötletnek köszönhetően vettem le a virtuális könyvesbolt virtuális polcáról. Szerettem volna még tegnap befejezni, de monstrumi mérete ezt sajnos nem tette lehetővé.
Nem volt rossz, sőt. Ha mérleget kell vonni az emlékezetes és a felejthető részek között, az előbbi javára billen a mérleg. De nem is olyan szórakoztató, mint ahogy szerettem volna.

Pedig minden irodalomtörténész álma és boldogsága lehetne ez a regény. A klasszikus angol irodalom (valamint a posztmodern) szerelmeseinek feltétlenül ajánlom is. Látszik az író pedagógusi múltja, látszik, hogyan taníthatott irodalmat annak idején. Azt hiszem, élvezték a kölkök. Remélem, a dolgozatban az életrajzi adatok huszadát se kérdezte. Azoknak is ajánlom, akik annyira szeretik a misztikus thrillereket, hogy még az a majd' nyolcszáz oldal se riasztja vissza őket, és van elég türelmük kivárni minden csavart. Valamint azoknak, akiket érdekel a viktoriánus kor kultúrája és mindennapi élete (különös tekintettel a nyomornegyedekre és az orvostudomány siralmas állapotára), vagy az írói munka belső titkai, trükkjei, kimerítő nehézségei, konfliktusai (amelyek nem sokat változtak a viktoriánus kor óta sem).
Másoknak annyira nem. Bocs. Ha ez a regény nem egy világnyelven jelent volna meg, volna vagy húsz-harminc olvasója összesen. Fogalmam sincs, én mennyit fogadtam volna be belőle, ha nem olvastam volna elég sok Dickenst meg Collinst életemben.* Vagy ha nem klasszikusokon szocializáltak volna abban az időben, amikor rendesen megtanultam angolul olvasni, és nem szoktam volna hozzá ehhez a bonyolultan gyönyörűséges XIX. századi stílushoz.
De nem emiatt vontam le két pontot.

Ha nem mostanában olvastam volna el Dickens utolsó, befejezetlenül maradt regényét, valószínűleg soha hozzá nem nyúlok ehhez, és egész mást olvastam volna 2018 utolsó napjain. Nem vagyok benne biztos, hogy rosszabbul jártam volna, de azért nem is csalódtam. Mondjuk, mivel nem tudtam, mire számítsak, nem is nagyon volt miben csalódni.
Mivel Dickens utolsó regénye éppen krimi lett, és mivel Dickens halála miatt pont a gyilkos kinyomozásáról maradtunk le, lassan százötven éve idegesíti az olvasókat ez az Edwin Drood. Abban reménykedtem, hogy az irodalomtörténészek hátha többet tudnak nálam, és abban a százötven évben kilogikázták valahogy a gyilkost, aztán Simmons beleírta a könyvébe. Az már a legelején látszott, hogy rendkívül alaposan utánaolvasott a legapróbb részletnek is, úgyhogy volt is alapom a reménykedésre.**

Ez a regény azonban jóval többről szól, mint egy befejezetlen regény befejezésének lehetőségeiről. Mindenekelőtt egy finoman szólva is ellentmondásos irodalmi barátságról. A nárcisztikus, kiállhatatlan, tenyérbemászó stílusú, sajnos azonban zseniális Dickens és a derekas kisebbrendűségi komplexussal küszködő, betegsége miatt gyógyszerfüggő (vagy inkább kábítószerfüggő), gyűlölettől, féltékenységtől fuldokló Collins állnak az események középpontjában, no meg az ő kimondott-kimondatlan versengésük. Hogy bonyolultabb legyen a dolog, a háttérben mindvégig jelen van – és drámaibb pillanatokban az előtérbe is tör – egy misztikus thrillerbe illő szál a titokzatos Droodról, aki talán ott áll London összes bűnténye mögött, mint pár évtized múlva Moriarty fog, talán nem. A regény legemlékezetesebb részei a két barát közötti, egyre könyörtelenebb, gonoszabb összecsapások lesznek a számomra. Meg a regénybe illesztett komplett műelemzések, amelyekkel nagyrészt egyet is tudok érteni. Meg azok a részek, amelyekben Simmons pont olyan ügyesen játszik az uncanny fogalmával, mint a viktoriánus írók.

Ez a szó egyszerre jelent „kísérteties”-t és „hátborzongató”-t. Magyarul nincs pontos megfelelője, németül unheimlich, több nyelven nem tudom. A kalapomat nagyon mélyen megemelem Simmons előtt, hogy ilyen alaposan megcsinálta a házi feladatát. Nemcsak a témája viktoriánus, hanem a stílusa is, és nemcsak a stílust sikerült megfognia, hanem még a szemléletmódot, a gondolkodásmódot, az esztétikai kategóriákat is.***

Az 1860-as évek Angliáját is sikerült megfogni. Különösen a korabeli irodalmi életet: azt a kort, amely elsőként igényelte, hogy az író egyúttal showman is legyen, hogy a pódiumon teljesedjen ki, hogy folyamatosan hírek jelenjenek meg róla, hogy a regények mellé rendszeresen novellákat produkáljon, és legyen szíves a sikerkönyveit azonnal átírni színdarabbá is, mert a közönség látni is kívánja a szereplőket. De nemcsak ez van ott a regényben, hanem a korszak egész fájdalmas hasadtsága is. Az összes ellentmondás, az összes társadalmi feszültség, igazságtalanság, külső-belső szorongás, sőt rettegés, amely jellemezte ezt a kort.

Időnként megkérdezik tőlem, melyik történelmi korban/kultúrában szeretnék élni, és a kérdező ilyenkor rendszerint a viktoriánus Angliát tippeli. Isten őrizz!!! Amit a csatornázásról meg az orvostudományról (főleg a fogorvoslásról) eddig tudtam, az is elég volt ahhoz, hogy elriasszon – arról nem is beszélve, hogy énrám aztán senki se fog fűzőt adni –, de innentől kezdve akkor se mennék oda, ha húznának. Nem kell ebbe a regénybe thriller-szál, éppen pont elég annak az érzékeltetése, hogy ízületi bántalmak és fejfájás ellen patikában lehetett kapni az ópiumot, akár palackozott oldatban is, szóval ha a szerencsétlen betegnek nem lett volna elég a nyirkos angol időjárás, pár nap alatt kialakulhatott a soha vissza nem fordítható kábítószer-függősége is, amitől aztán a fájdalmai csak rosszabbodtak, ha éppen nem jutott megfelelő mennyiségű és minőségű droghoz. Esetleg még kaphatott hozzá nyugtató morfiuminjekciót.

De hogy micsoda szervezetük volt ezeknek az embereknek… Én a huszadától kidőltem volna annak, amit Collins kibírt…

A Drood-száltól viszont egyáltalán nem vagyok elájulva. A misztikus thriller sose volt az én műfajom, de ez különösen nem jön be nekem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem találtam izgalmasnak a mászkálást London csatorna- és katakombarendszerében. De akkor sem túlzok, amikor azt mondom: abban a pillanatban, ahogy a Drood-szál igazán komolyra fordult, nekem hasonló komolysággal fordult meg a fejemben, hogy ezt a monstrumot én nem vagyok hajlandó folytatni, kész, ennyi volt, törlöm az olvasómról is, egye meg a fene az árát. Az, amit az uncannyről írtam, az tartott ott a regény mellett. Amiatt reménykedtem abban, hogy hátha nem is úgy van, ahogy az elbeszélő sejtetni engedi. Hiszen végül is posztmodern regényről is beszélünk. Amikor a thriller-szál kerül előtérbe, akkor is a viktoriánus kor stílusát használja Simmons, csak éppen a korabeli kalandregény-sablonokat kezdi alkalmazni.****

A másik pontot a terjedelemért vontam le. Azért ez a majd' nyolcszáz oldal tényleg túlzás. Ezt elviseljük megadással egy viktoriánustól, de egy viktoriánus stílusban író maitól… hát nem mondom, indokoltnak indokolt, hiszen mégiscsak Collinsszal „íratja” a szöveget, de azért jócskán próbára tesz. Még engem is. Legközelebb azért inkább az eredetihez fordulok.

Mert – ha már Simonsszal ilyen szépen elbeszélgettem olvasói magányomban – ennek a komplexusos, hol sajnálni való, hol undorító Wilkie Collinsnak a számára is volna mondanivalóm, ha hallaná, ottan valahun a Simmonsnak a fejibe' benne. *****

* Annak, aki hozzá akar fogni, és részint érteni is akarja, részint nem akar egy rakás 1001-listás regényt elspoilerezni magának, intenzíven ajánlom, hogy jó pár Dickens- és Collins-regényt olvasson el előbb. Legalább a The Mystery of Edwin Drood, A Holdgyémánt és a Közös barátunk kerüljön sorra.
** SPOILER A végére bele is írt egy verziót, bár igencsak csavaros módon, úgy, hogy semmi módon ne lehessen számon kérni rajta… de… khm… szóval ha Dickens tényleg így akarta befejezni… hát akkor nem sajnálom, hogy nem jött össze.
*** SPOILER Minden erőmmel szurkoltam, hogy a regény végéig ne lehessen eldönteni, skizofrén-e Collins, vagy tényleg járnak körülötte kísértetek, és tényleg van doppelgängere is. Ez a bizonytalanság, ez a folyamatos billegés adja az igazi uncanny hatást. Úgy voltam vele, hogy inkább ne derüljön ki semmi, csak ez a hatás maradjon meg…
**** SPOILER „Ó, könyörgök, mondd, hogy te is olyan komikusnak tekinted ezeket a kliséket, mint én, jaj, ugye, te is tudod, hogy a nyugati és keleti kultúra között álló gonosztevő akkora marha nagy viktoriánus klisé, mint a Tower teteje, ugye nem akarod azt mondani, hogy A Foucault-inga után te még képes vagy komolyan venni a naaaaagy tervet…” – így beszélgettem magamban Simmonsszal olvasás közben. Nem árulom el, mire jutottunk.
***** SPOILER Asszed, barátom, hogy engem csak és kizárólag Dickens érdekelt, és semmi más nem kötött le olvasás közben? Van pofád ríni a saját sorsod fölött, és utálni a saját olvasóidat? Tudod, öregem, én még angol se vagyok, de azért a Moonstone-t ugyanúgy olvastam és élveztem, mint az Our Mutual Friendet, és még a késő viktoriánus krimiirodalom előzményét, a bizonyos magándetektívet is tudom értékelni benne. Fulladj meg.

Ezt 2019. január 1-én írtam. 

Pontszám: 10/8