Vásári forgatagba való, hat-hétszáz oldalas kis szösszenet. Időnként szinte hallani lehet az utazó bábszínház kerekeinek nyikorgását, vagy a kikiáltó hangját: „Itt látható az angyali szép gyermek és a rút, gonosz szalamandra törpe kegyetlen összecsapása! Nyerhet-e megbocsátást a bűnös öreg? Megszabadulhat-e a türelmesen szenvedő feleség? Kit rejt az emeleti szoba lakójának álarca? Ördögi tervek, kísérteties kisgyermekek, kézen járó ifjú gazemberek – tessék, csak tessék, felnőtteknek fél shilling, gyerekeknek három penny!”

A történet maga oly egyszerű, mint a faék, bár tény, hogy meg van csavarva itt-ott egy kicsit, és az első egyharmadtól eltekintve tagadhatatlanul izgalmassá teszi, hogy több szálon futnak az események, és a legváratlanabb helyeken keresztezik egymást. De az utolsó harmadból visszafelé nézve a tapasztalt regényolvasónak már nagyon erősen látszik, honnan jön és hová tart a cselekmény: 1 db utazástörténet + 1 db bosszútörténet, slussz. A pontlevonást azért kapta, mert a regény első harmadában inkább csak egymásra voltak hajigálva a jelenetek, látni valóan még Dickens se tudta, hova a bánatba fog ebből kilyukadni, és rábízta a jövőre meg a szerencsés fantáziájára, „maj' lesz valahogy, csak vegyék meg a folytatást is”.

Amitől fantasztikus és óriási és felejthetetlen és anyámborogasshaszázévigéleksejutnailyenazeszembe, az mindaz, amit erre a rendkívül egyszerű vázra felrakosgat. Azok a hamisítatlan dickensi szereplők, az összes groteszk és/vagy hátborzongató vonásukkal. Swiveller, a semmirekellő, üresfejű ingyenélő, akinek azért mégiscsak van szíve. Sally kisasszony, akinek férfi- és női vonásairól külön monográfiát lehetne és kellene írni, de most legyen elég annyi, hogy mocsoknak mocsok, viszont legalább van gerince. A meghatározhatatlan korú és nevű kislány-márkinő, aki időnként megjelenik a semmiből, azaz a kopár várbörtön-konyhából, ahova többnyire be van zárva, és szánalmas hangon ismételgeti ugyanazt az egy mondatot addig, míg az olvasót ki nem rázza háromszor a hideg. Az utolsó hamiskártyás is jellem. Az öt oldal erejéig szereplő pokolbeli-jóságos kovácsnak is története van.

És az a feneketlen irónia, amellyel a szereplői világát felrajzolja – és az a bájos öntudatlanság, ahogyan ezek a szereplők, minden iróniára vakon és süketen, magukat halálosan komolyan véve bolyonganak ebben a számukra felrajzolt, sötét, csúf, sivár, szamárfület mutató világban. Amelyben hétköznapi mondatok egyszerűen nem léteznek, csak nyolcszor megtekert, latin és francia eredetű szavakkal agyonterhelt, tíz-húsz soron keresztül indázó szörnyetegek, amelyeket mellesleg fülig érő szájjal lehet olvasni. Kivéve persze, ha – elég ritkán, és gyakorlatilag kizárólag a kicsi Nell esetében – elérzékenyül az elbeszélő, költői lesz és szentimentális. Hogy bőghettek ezen a kortársak, te jó Isten…

És mindaz, amit magával hoz a műfaj, az összes sablon – amelyeket Dickens kiválóan variál összevissza, némelyiket poénból szétszedi, aztán másképp rakja össze, hogy az édesanyja se ismerjen rá a végén –, de amelyek mégis megmaradnak a műfaj hordalékának, sok száz éves örökségének, és egy sok száz éves filozófia hordozójának. Ezt pedig Dickens pontosan tudja, és a sok variálás közben se téveszti szem elől (eltekintve az első egyharmadtól, ahol szerintem tényleg csak a lendület viszi). Amit a vázra rak, a mögött összefüggések húzódnak, a jó és a rossz harca zajlik a háttérben: Quilp, az irgalmatlanul elrajzolt gonosztevő a moralitásjátékok ördöge, aki tüzet iszik és lángot lehel – persze minderre van természetes magyarázat, de attól csak ijesztőbb lesz a figura, és megmarad ördöginek –, és az angyali, ám a világot nagyon is jól ismerő kicsi Nell, akiről most nagyon sokat szeretnék beszélni, de sajnos azt spoiler nélkül nem lehet. Most legyen elég annyi, hogy a harc (és a regény) végkifejlete sok-sok oldallal hamarabb már sejthető, ha semmi másból nem is, hát a két főszereplőhöz kapcsolt motívumokból. Egyszer sem ütköznek össze fizikailag, sőt igazából alig találkoznak, mégis az ő akaratuk mozgatja a két cselekményszálat, ők küzdenek – miért is? Hát a bizonyos bűnös emberi lélekért, mi másért. Modern mitológia, egyszerre viktoriánus és örökkévaló.
Ilyet se tud senki más.

U.i.: Már megint állandóan köd van! Ez a regény is bizonyítja, hogy arról, hogy Angliát mindenki ködösnek tartja, Dickens intenzíven tehet!!!

A képek forrása: Memoirsofametrogirl, Libwww.freelibrary.

Ezt 2016. február 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9