Fehér holló leszek ezzel az értékeléssel, ha megmondom, hogy jött ki a kilenc pont. 

Pont a fő történetszálért, azaz Flor asszony fura szerelmi históriájáért nem voltam oda különösebben. Szívesen olvastam ugyan, de legalább olyan szívesen megvoltam nélküle. Sőt: a közepénél kizárólag molyfegyelemből nem hagytam félbe. Azon a ponton émelyített és untam. Szerencsére a történet második fele, no meg Flor asszony üdítő jellemfejlődése kárpótolt a hiányérzetért. Nyolc pont (a felénél maximum hat).

NA DE A HÁTTÉR! Az (majdnem) maradéktalanul elbűvölt, az első oldaltól az utolsóig (a kettő között itt-ott alábbhagyott a lelkesedésem, de pillanatok alatt visszanyerte az erejét). Tíz (esetleg tizenegy) pont.

A főszereplőkről: Tetszik, hogy egyszerre realisztikusak és elvontak. Elvontak, mert olyan embertípusokat testesítenek meg, amilyenek a mi világunkban ilyen vegytiszta formájukban nem létezhetnek, és mégis realisztikusak: csupa hihető részletből állnak össze, így az olvasó el is felejti, hogy nem embert lát, hanem könyvet olvas. Tetszik az is, ahogyan átalakítják a körülöttük levő világot. Ha Amado történetei alakítanák a mi világunkat, élhetőbbé válna az is. Különösen az esett jól olvasás közben, hogy a történet előrehaladtával párhuzamosan csökkent a képmutatás mértéke, no meg a sztereotípiák mennyisége, de erről inkább akkor írok majd, ha már a háttérnél tartok. Most inkább azt árulom még el, hogy miért akartam félbehagyni: minden elismerésem Amado bácsié, hogy férfi létére tényleg, de tényleg sikerült úgy megteremtenie ezt a Flort, ahogyan egy nő írná meg – tényleg ritkán volt olyan érzésem, hogy „na, ilyen nincs”. Ritkán. De akkor nagyon. A történet feléhez érve.* Szerencsére ezt a fázist negyven-ötven oldal alatt letudtuk, utána megint rendbe jöttek a dolgok, mármint ami a hiteles nőábrázolást illeti. (A filmet sajnos még nem láttam, de a főszereplőt játszó Juliana Paest igen jól választották ki, itt találtam a képet.) Különösen tetszik, ahogy a regény a nők közötti barátságot ábrázolja. Lehet, hogy furán hangzik, de nem vagyunk ám olyan nagyon eleresztve ezen a téren. Tessék csak elkezdeni összeszámolni, hány klasszikus regény tudja hitelesen megjeleníteni ezt a fajta barátságot.

A háttérről: Az első oldaltól az utolsóig hamisítatlan karnevál, pont úgy, ahogy én szeretem. Felfordult világ, akkora erővel, amekkorától a gonoszság is meghátrál, és közben olyan földhözragadt, sáros és piszkos, hogy a következő sikátorban szembejöhetne. Hogy ezt milyen kevesen tudják az utóbbi kétszáz évben. Hogy azt a keveset hogy meg kell becsülni. :) Mert olyan világfelforgatásból, amely szenvedést okoz, és még röhög is a szenvedőkön, olyanból, kérem, túlkínálat van. (Nehéz is belőle eredetit és sablonmentest alkotni, persze az is kihívás.) De ilyenből, amilyet Amado tud, hogy addig rázza, kavarja, pofozza, aprítja, gyúrja a világot, amíg az – saját maga számára is meglepő módon – hirtelen embernek való lesz, na, ilyenből szánalmasan kevés. Azért tartunk itt. Azok a komikus helyzetek, azok a torzságukban is hibátlan mellékszereplők, azok az elevenné váló mítoszok: így kell ezt csinálni. Hogy a lehetetlen is lehetővé váljon. Még az is, hogy rend és rendetlenség kibéküljön egymással.** Tökéletesen illik ehhez a háttérhez Flor asszony főzőtudománya. A főzés is éppen így működik, mármint ha művészi szinten műveli valaki. Azt nem állítom, hogy nekem is sikerült volna, de legalább megpróbáltam. Nem pont ezt, amelyik a képen van, bár ez is érdekelne. Ez az 1976-os filmváltozatban látható, itt talátlam.  

Annak pedig, hogy még ebben a boldogító katyvaszban is akadt, ami szúrta a szememet, kizárólag az a fránya sztereotípia az oka. Az az író, aki ilyen világfelfordulást tud művelni, az lesz szíves kihajigálni a regényéből az összeset, mert nem állnak jól neki. Gonosz anyóst gyártani bárki tud. (Oké, nem feltétlenül ebben a minőségben, de tényleg bárki.) A tiszta erkölcsű kocsmatöltelék, aki nem hajlandó ott játszani, ahol biztosan nyer – a hercegi eleganciájú fekete sofőr – a fölülmúlhatatlan fuvolaművész joghallgató, akit (fájdalom!) ki fognak nevezni bírónak, de addig is boldogítja az utcát a zenéjével – na, az a művészet, ilyen figurákat alkotni. És akkor a kedvenceimről még nem is beszéltem. Az egyikük az amerikai kisasszony, megtestesült ellentmondása az Amado-világnak, a felfordulás felfordítása, nézni is öröm; a másikuk a misztikus bölcs, akit minden kontinensen eltemettek már az utóbbi pár száz évben, de azért most Brazíliában – mi más lenne, drága barátaim, mint éppen levéltáros? 

Köszönöm az ajánlást, Arianrhod!

Utóirat: Még egy dolgot köszönhetek ennek a regénynek, de azt az értékelés írásakor még nem tudhattam. Miután éppen erről a regényről beszélgettünk egynémely molytársakkal, konkrétan egy Flor nevű brazillal és családjával találkoztam a vonaton, és kézzel-lábbal magyarázta, hogy a brazilok tényleg őrültek, de azért ennyire nem. Utána pedig könyveket ajánlgattunk egymásnak Szolnokig. Ez az élmény annyira erősen kötődik a Moly.hu oldalhoz, hogy ide nem is emelhetem át, de linkelem.

* SPOILER amikor Flor asszonynak a legjobban hiányzik, ami hiányzik, és már a zaklatás is kísértésbe hozza, akkor azt mondtam, itt álljál meg. Azt te csak szeretnéd, hogy az ilyen viselkedéstől egy nő kísértésbe jöjjön. Nemhogy kísértésbe jönne, hanem a frász kitörné, ha ragaszkodnánk a realisztikussághoz. A barátnők viselkedésétől meg hányingerem lett. 

** SPOILER Sőt, az is, hogy a prostitúció vidám, derűs és nők számára kívánatos foglalkozássá váljon. Ez volt a másik pont, amelyiknél szerettem volna leállítani a mesélőt a „csak szeretnéd” szöveggel. Azért időnként láthatóvá vált a keserűség és a megaláztatás is, de messze nem annyira, hogy helyeseljek. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2019. április 27-én írtam. A szerző fényképét itt találtam. 

Merítés-szerkesztőként egész rovatot szenteltem Amado munkásságának, itt olvashatjátok.