Arról, hogy kinek van helye a regényben és a regény olvasói között, meg kinek nincs. Illetve arról, hogy melyikünk követ el nagyobb botrányt, Rabelais vagy én. Már elnézést, hogy egy mondatban merem említeni a kettőt. 

Nézzük a Harmadkönyvet. Pantagruel egyik barátja, Panurge nősülni akar, és több száz oldalon keresztül magyarázzák neki, hogy ne tegye, mert a felesége csalni és verni fogja, de ő mindent, szó szerint mindent úgy magyaráz, hogy igenis nősülnie kell. Még azt az álmát is, amelyet Émile Bolivin jelenített meg 1876-ban, pedig ehhez aztán már tényleg kreativitás kell, hogy másképp lehessen magyarázni. De hát Panurge nehezebb feladatokat is megold. 

A sorozat utolsó három könyve tanított meg arra, hogy értékelni tudjam ezt a borzasztó figurát. Kedvelni nem, csak értékelni. Mert a Pantagruelben még azt sem sikerült, és akkor még finom voltam. Számomra elfogadhatatlan, hogy az elbeszélő Pantagruelhez hasonlóan rokonszenvesként mutat be valakit, aki ennyire elképesztően, ennyire irracionális és aljas módon erőszakos. Fölfogom, hogy az ellenfeleinek a rabelais-i univerzumban nincs helyük; azt is, hogy bukásukból itt is (ahogyan egy másik bejegyzésben részleteztem) valami új és jó dolog származik, de hogy szeressem is, hogy őt se tekintsem gonosznak (ahogyan az elbeszélő szeretné), hát olyan nincs.

A sorozat három utolsó része meg az egyik jegyzet győzött meg arról, hogy Panurge-re ebben a történetben tényleg szükség van. Az egy dolog, hogy saját magát a felfokozott nemi vágy képviselőjének (konkrétan szexistennek) látja. Az egy másik, hogy kizárólag beszélni tud róla, egyébként szó szerint soha, de soha nem jön neki össze. Akárhonnan nézem, az egész Harmadkönyv arról szól, hogy bár saját magának mindig győzelmet szavaz, voltaképpen ő marad az örök vesztes fél. Az szintén egy dolog, hogy a Pantagruel háborújában az eszével segíti elő a győzelmet, a későbbiekben pedig ugyancsak az eszével győzi le szerencsétlen ellenfeleit. Az viszont szintén egy másik, hogy minden igazán veszélyes helyzetben, amikor cselekednie kellene, azonnal cserbenhagyja az esze és a nemlétező bátorsága, és a hajófenék legsötétebb sarkába bújik. Panurge nem egyszerűen találékony, erőszakos és gyáva. Panurge egy kiválóan megrajzolt trickster. Az a fajta, aki mindenfélét kitalál, de egyszerűen képtelen győzni, és neki pontosan ez a dolga. Ugyanúgy, mint a Gyalogkakukkban a prérifarkasnak. (Kép innen.)

Ez a könyv figyelmeztetett arra, hogy a trickster bizony ilyen is lehet. És csakugyan betölthet olyan szerepeket is, mint a tarot-kártya Bolondja, akinek helyzetébe a Negyedkönyv végén kerül. A két utolsó könyv allegorikus utazásának oka az ő vágya, ő tehát a fő-fő utazó és kereső, aki állandóan ugyanoda érkezik, mint ahová elindult; törvényszegő, ravasz és kiszámíthatatlan. Bár hogy a Bolondnak pontosan mi a szerepe, azt éppen úgy nem lehet ellentmondásmentesen körülírni, ahogy a trickster fogalmát sem, de hát pont ettől Bolond. Én például már láttam olyan definíciót, amelyben szerepelt az is, hogy a Bolond képviseli a szeretetet és a bátorságot. Na, ez a kettő Panurge-nél semennyire nem működik. 

Viszont akkor megvan a magyarázat arra, miért fogadják el a haverok olyannak, amilyen, akármekkora disznóságot csináljon is. Legfeljebb megemlítik neki néha, hogy a) egyszer még fölkötik, b) és akkor az örökkévalóságig a pokolban fog égni. Még a tökéletes ellenpontnak, a kedvenc szereplőmnek, Jean des Entommeures-nek (magyarul Húsvagdaló János testvérnek) sincs ellene több szava. Őbenne egyébként sokkal inkább megbíznék, ha baj van. Ő csinál a somfa nyelű keresztből is szuperfegyvert, le is győz vele több ezer támadót egymaga, amikor megpróbálják elfoglalni a szőlőskertjét; és ő az, aki a tengeri vihar idején is rendben tartja a hajót, sőt, még kiválóan szórakozik is. És nagyon sajnálom, hogy nem tudok róla sokkal többet mondani, mivel sokkal kevesebb szó jut neki, mint Panurge-nek. De ha még őt sem zavarja, hogy Panurge a hátsójában hordja a szívét... hát jó, akkor belenyugszom én is. És újra fogom olvasni (majd egyszer) a Pantagruelt, a párizsi nő szörnyű esetével együtt, akinek annyi a bűne, hogy nem akar Panurge-zsel lefeküdni. 

Ami a nőket illeti: velük egyénenként is, általánosságban is (összesen talán négy-öt kivétellel) igen csúnyán bánnak ezekben a könyvekben, nincs ezen mit szépíteni. A címlapra is nyugodtan odaírhatták volna, hogy „lányok kizárva”, függetlenül attól, hogy a Negyedkönyvet történetesen Navarrai Margitnak ajánlja Rabelais, akiről kizárólag csodálattal tud nyilatkozni, és ezért én őtet igen szeretem. Egyébként főbb szereplők nem kerülnek ki közülük, egyéniségük nagyon ritkán van, gondolatuk pláne, és gyakorlatilag összesen az határozza meg őket, hogy a nemi életben éppen hol tartanak. Az pedig, hogy bármelyikük olvassa ezeket a sorokat, föl nem merül. Kislány korom óta megszoktam, hogy ilyenkor (is) állítsam át az agyamat, és tegyem túl magam a helyzeten – meg is teszem. De azért nem hagyhatom említés nélkül azt, hogy Rabelais-nál ez elég nehéz.

Ezzel összefüggésben a szerelem sem ugyanazt jelenti Rabelais univerzumában (és valószínűleg az egész korszak számára), mint amit ma, a mi számunkra jelent. Az, hogy Panurge meg akar nősülni, nem azt jelenti, hogy szerelmes is. Nincs konkrét jelölt. Akar valakit, aki irányítja a háztartását, rendszeres nemi életet él vele, és gyerekeket szül neki. Pont. És hiába bánik Gargantua is, Gargantua apja is abszolút emberségesen a házastársával, az ő szerepük sem több ennél. Pantagruel házastársát pedig az apja választja ki, és őneki a választott látatlanban is a legtökéletesebben megfelel. 

Nekem pedig az jut eszembe, hogy mennyire meglepné, sőt adott esetben talán még a sodrából is kihozná derék szerzőnket az, hogy a XXI. században egy nő csak úgy beüljön az olvasóközönségébe. Amelyikkel a mesélő mint ivócimboráival bánik. És én még ráadásul inni se szoktam. Káromkodni se. Csak olvasni. Tényleg botrány. És ha még elmondom, hogy a sorozat egy nőnemű professzornak köszönhetően kapott új formát és kiadást, és én is az ő jóvoltából olvasom... asszem, vége a világnak.

Úgyhogy álljon itt a bejegyzés végén Jean des Entommeures megvalósult álma, a Thélème-apátság, a benne gyönyörködő Gargantuával. (Kép innen.) Még mindig Gustave Doré Rabelais-illusztrációi a legszebbek – ha nem is hűek egészen Rabelais világához. Ez az a hely, ahol mindent szabad, még nőkkel szóba állni is, méghozzá úgy, hogy válaszolnak is. Maradjunk ennyiben. Egyébként olvassatok Navarrai Margitot, itt írtam róla. 

Ez a bejegyzés egy hosszabb sorozat egyik darabja. A legelső rész itt található, a többinek a sorrendje szabadon variálható. 

Olvasás: világfelfordítás.

Olvasás: önmeghatározás.

Olvasás: kihívás.

Észrevettétek már, hogy a mi kultúránkban hányszor azonosul egymással a komikus és a gonosz?

Ó, igen, bizony megesik, hogy komolyan vesszük azt, aki nevet, de mennyire – olyankor, ha gyűlöljük, mert rajtunk röhög!

Hiszen a világ akkor működik a kedvünk szerint, ha kiszámítható. Ha A pontból elindulva biztosan B-be érünk. Ha eltervezünk valamit, dolgozunk érte, és az megvalósul. Ha tudjuk, hogy aki megszegi a törvényt, az megkapja a büntetését is. És mihelyt jön valaki, aki felforgatja ezt a rendet, elszakítja egymástól A-t és B-t, tervet és megvalósulást, törvényszegést és büntetést, akkor felháborodunk és megrémülünk. Minél tehetetlenebbek vagyunk, minél kiszámíthatatlanabb az a bizonyos valaki, annál inkább kinevetve érezzük magunkat. Ebből aztán olyan figurák születnek, mint a Joker abban a csodálatos-fantasztikus-csakszuperlatívuszokbantudokbeszélniróla Sötét lovag című filmben. (Kép innen.) Aki röhög és felforgat és áthág minden határt, és ő a halálkomoly-világmegmentő-fájdalmasmúltú-magányoshős Batmannek nemcsak az ellenfele, hanem az ellenpontja is. És ezt van pofája ki is mondani. Miközben éppen fejjel lefelé lóg. 

Nagyon magasra tett mércét kell megugrania annak az írónak (vagy, teszem azt, rendezőnek), aki egy ilyen figuráról szóló történetet be akar adni nekem. (Ha valakinek még nem esett volna le: Nolan megugorja. Ebben a filmben. A következőben nem.) Én ugyanis ezt az egész fenti eszmefuttatást egyszerűen nem fogadom el. Egyedül akkor bocsátok meg érte, ha tökéletes műalkotást eredményez. Egyébként halálosan unom.

Nem mintha én nem szeretnék A-ból B-be jutni. Vagy nem háborodnék fel, ha a törvényszegést nem követi a neki megfelelő büntetés. Hanem azt nem hiszem el, hogy egy világfelforgatónak szükségképpen gonosznak kell lennie. Hát olyan utópisztikusan tökéletes az a mi világrendünk, hogy aki meg akarja variálni, az kizárólag árthat az embereknek? Haggyá má. Nagyon tudom unni az olyan történeteket, amelyekben feltétlenül a gonosz a nevető, és feltétlenül ő az, aki cselekszik is valamit – míg a jó csak komoly lehet, és feltétlenül törékeny. Sőt, passzív. Leginkább az a feladata, hogy ellenálljon, esetleg védelmezzen, és próbálja úgy-ahogy helyreállítani a gonosz cselekedetei előtti állapotot. Feltétlenül, szükségképpen, kivétel nélkül. Már alszom is.  

És akkor nézzük például ezt az illusztrációt, amelyet Richard Breton rajzolt 1565-ben, François Rabelais regénysorozatához. A figura felsőteste és feje halszerű, végtagjai emberiek (bár a lába kissé békás), a szájából hal jön kifele, a hal szájából is hal jön kifele, több határáthágás már nem is kéne, de hogy tutira rémálmaink legyenek, még a szemünk láttára föl is fűrészeli saját kezűleg a hasát. (OFF: Tök jó, most veszem észre, pont úgy néz ki a fűrész, mint ezen a Dürer-metszeten, az angyal lábánál. Elterjedt forma lehetett abban a korban.) Na de ahol a beleinek kellene kijönni, ott csak újabb halak jönnek ki. És most mondjátok meg, hát döglődik ez a jószág? Vagy legalább szenved? Dehogyis. Új életet tud létrehozni. (Nemcsak a hasán látszik.) Igen, szerintem is undorító. Esztétikus, de undorító. Viszont nem kell, hogy fájdalmas is legyen. Nem rajtunk röhög. Egyébként ha nagyon akarok benne szimbólumokat találni, akkor igen erősre sikeredett blaszfémia is ez a kép. Tekintve, hogy a hal mit jelent az európai kultúrában már vagy kétezer éve. De felemás ám az a blaszfémia is, hiszen nem semmisíti meg azt, amit kigúnyol. Túloz, karikíroz, leránt a sárba, a szellemit testivé, anyagivá teszi. De gonosszá nem. Vagyis nem érvényteleníti. 

Amikor a fenti linken látható és hozzájuk hasonló képeket nézegettem az interneten, gondoltam, hogy nem konkrét szöveghelyeket illusztrálnak (nem is), de azt is, hogy ha tényleg pontosan illeszkednek Gargantua és Pantagruel kalandjaihoz, amelyeknek világa Rejtő életművét előlegezi, akkor nekem ez a regénysorozat kell. És nem érdekel, ha fél évig mindennap a pihenő-, vagy inkább az alvásidőmből kell lopnom.  

Nem egészen azt találtam, amit vártam – de azért azt is. 

Először is ez, kérem, fantasy. Eggyel több ok, hogy olvasni akarjam, és éppen most, amikor a saját fantasyírói ismereteimet is fejleszteni akarom. Egyébként az én történetemben is kiegészíti egymást a komoly és a nevető, a két főszereplő személyében, ezért is tartom fontosnak, hogy utánanézzek, más hogyan csinálja. És nyavalyogjak, hogy én így a büdös életben nem fogom. Szóval. Gargantua és Pantagruel két óriás, apa és fia, Utopie (Utópia, azaz Seholsincsország) uralkodója és trónörököse. A sorozat első két része az ő viselt dolgaikat meséli el, a lovagregények mintájára (és paródiájaként), születésüktől neveltetésükön át a nagy ellenfél legyőzéséig. Alattvalóik normális ember méretűek, úgyhogy az első két regény nagy része semmi másról nem szól, mint arról, hogy hogyan próbálnak egymással elboldogulni kicsinyek és nagyok.

Mind a két szereplőnek embert próbáló gyerek- és ifjúkora van. Embert, nem óriást, mivel őket egyáltalán nem zavarja, hogy egész tartományok jövedelmét emésztik föl (szó szerint), roppant erejükkel időnként törnek-zúznak-pusztítanak, Pantagruelt láncokkal se lehet a bölcsőjében tartani, Gargantua vizeletbe fojtja fél Párizst, vagy éppen elviszi a templomi harangokat csengettyűnek, és azon éli ki a kreativitását, hogy hányféle módon tudja kitörölni az ülepét. Bármely más történetben embertelen szörnyetegek volnának – itt a kihasználatlan, nyers erő képviselői, egészséges józan ésszel megáldva, akik mellé mindössze egy jól megválasztott nevelő kell, és máris a humanista szellemű oktatás csodáivá válnak. Országot és hadsereget egyaránt kiválóan, vidáman és nagyvonalúan tudnak irányítani, a népet békén hagyják, aztán az ellenség vagy szintén belefullad egy átdorbézolt éjszaka utáni vizeletmennyiségbe, vagy kegyelmet kap, vagy megszökik, és elmegy kisiparosnak. A harangok meg visszakerülnek a helyükre. Közben végighallgatják a helyi mesterszónokot is, aki mindvégig azt hiszi, hogy az ő retorikai idiótaságainak köszönhetően kapták vissza őket. Hagyják, hadd örüljön. 

Olyat, hogy következetesség a világépítésben, Rabelais-nál ne keress. Szétröhögné magát a szó hallatán. Lépten-nyomon lyukak tátonganak a világ szövetén (hogyhogy csak az uralkodóház áll ekkora méretű emberekből, hogy lehet, hogy mégis találnak házastársat, sőt még megfelelő méretű lovat is, egyáltalán mekkorák ezek pontosan, mert az alattvalóik hol a derekukig érnek, hol észrevétlenül bele tudnak mászni a szájukba stb.), de neki még az is jól áll. Meg az illusztrátoroknak is, akik szintén nem igazán tudják eldönteni, hogy rajzolják meg a szereplőket. Ez itt fentebb például Gustave Doré rajza 1854-ből. Az emberek akkorák rajta, mint Pantagruel lába. Egyetlen más illusztráción sem ilyenek az arányok. Az viszont, hogy ők és a környezetük képviseli a történetben a jó oldalt, az egészséget, az életet, mind a Gargantua, mind a Pantagruel című regényben egyértelmű. Mindig az aktuális ellenfél az, aki agresszív, gonosz és – szerencsére – ostoba is. 

A könyv viszont nem ettől jó. Ennek, hogy a komikus/aktív és a gonosz nem esik egybe, én nagyon örülök, de önmagában csak üdítő kivétel, többször olvasható klasszikust nem csinálna a regényből. Klasszikust az csinál belőle, ahogyan ez a komikum működik.

Egy. Megtörténhet, hogy ez a komikus erő megaláz, tönkretesz, pusztít, de a következő pillanatban mindig előidézi valami újnak, másnak, rokonszenvesnek a megszületését is. Ebben Bahtyinnak tökéletesen igaza van. Nem üres csatatér marad a tevékenysége után, hanem, teszem azt, sose látott folyók, házasságok, vagy éppen a frissen megalapított Thélème-apátság, amelyről azt kell tudni, hogy a világ szigorú kolostorainak szöges ellentéte: nincsenek falai, és aki ott lakik, annak csak a saját természete jelöl ki korlátokat, egyébként mindent szabad. És nem, ezt a szabadságot egyetlen lakó sem használja agresszivitásra. Ugyanez érvényes arra is, ahogyan a tárgyakat használják a regényben: ritkán arra, amire való – az eredeti használatának annyi –, viszont nagyon kreatívan (somfa nyelű keresztet fegyverként stb.). 

Kettő. Odavagyok az alvilágjárós részekért, minden formájukban. Itt jobbra látható Epistemon, levágott fejével a kezében, amint éppen bebocsátják a túlvilágra, a háttérben pedig a kapu, amelyik mellesleg nyitott szájra hasonlít. (Albert Robida illusztrációja, innen.) És hát aminek a gyomrába bejut az ember, abból ki is lehet jutni, más kérdés, hogy mennyire ízléses módon. Mindenesetre rokonszenves hely a rabelais-i túlvilág, ahol a hajdani szegény filozófusok parancsolnak a hajdani dicső hadvezéreknek (is). Ha akarom, platóni utópia, csak nem olyan hidegrázós formában, ahogy azt Platón elképzelte. Megtörténik ez jelképesen is,  amikor az elbeszélő bemászik Pantagruel belsejébe, és ott komplett városokat, társadalmakat talál, anatómiai pontossággal ábrázolva a helyüket (Rabelais orvos volt). Vagy amikor a beteg Pantagruelt úgy gyógyítják meg, hogy rézkapszulákban embereket nyeletnek le vele, akik szó szerint kilapátolják belőle a mocskot, majd visszabújnak a kapszulába, hogy kijöhessenek. Ennyi kreténséget egy rakáson. Kár, hogy nincs belőle több.

Három. Az elbeszélő nem felülről lefele beszél. Hogy ez milyen ritka, főleg a klasszikusok között! Ez távolít el Burtontől,  a Rabelais által olyannyira tisztelt Erasmustól, még Sterne-től is, pedig az tényleg jó. Ez a lefelé tekintő, az embereket nyüzsgő kicsinyeknek látó nézőpont, a keserűen gúnyos vagy szelíden ironikus hangnem. Amin az sem változtat, hogy adott esetben az elbeszélő saját magát sem tekinti másoknál különbnek. Fölfogom, hogy miért csinálja, még jogosnak is tartom, csak nem vonz. Rabelais mesélője viszont semmikor nem tolja magát sem a közönsége, sem az elmeséltek fölé, hanem ivócimborákként kezeli a népet, akikkel ordítani lehet. Ezt még akkor is díjazom, ha nyilvánvalóan nem hozzám beszél, mivel semmi helyem nem lehetne az olvasók között. De erről egy másik bejegyzés szól.

Négy. A szatíra soha ki nem fogyó eszközeivel gúnyolja ki Rabelais mindazokat, akik fontosabbnak tartják magukat, mint amilyenek. Őket például arról lehet fölismerni, hogy nincs humoruk. Itt viszont véget ér az elragadtatásom (bár a humortalan emberek megítélésében egyetértünk). Főként nyelvi és kulturális korlátok miatt. Ezekből a szakaszokból rengeteg van, az általuk képviselt komikum – ismét Rejtőhöz hasonlóan – szorosan összefügg a nyelvvel, és hát el tudok képzelni jobbat is, mint oldalakon keresztül tartó tömény szónoklatokat szótározni azért, hogy a végén ne tudjak nevetni a poénon, mert hat lábjegyzet kell elmagyarázni, milyen korabeli törvényről van szó voltaképpen. (A nyelvvel való küzdelmemről itt írtam részletesebben.) Fordító legyen a talpán, aki ezeket a részeket élvezhetővé teszi. Pedig egész biztos, hogy a maguk korában ezeket értékelték a legnagyobbra.

Nem baj. A másik három bőven elég volt, hogy végig akarjam olvasni. Ne csak a Gargantuát és a Pantagruelt, hanem a folytatásaikat is, amelyek egészen másféle képet mutatnak, mint az első kettő. A Harmadkönyv egyetlen monumentális dialógus arról, hogy Pantagruel egyik barátja, Panurge megnősüljön vagy ne. Mindenki azt magyarázza neki, hogy ne tegye, mert a felesége csalni és verni fogja, de ő minden tanácsot, jóslatot és eseményt úgy magyaráz, hogy igenis nősülnie kell. (Erről és Panurge alakjáról itt írtam részletesen.)

A Negyedkönyv és az Ötödik könyv* pedig a csapat hosszú tengeri utazása azért, hogy Panurge végre megkaphassa élete legfontosabb jóslatát – illetve hogy egy marha nagy anti-jóslattal érjen véget az egész. Ezt a három szakaszt általában sokkal nehezebb olvasni, mint a két első regényt, és – főleg ami a háttérismeret híján irgalmatlanul unalmas harmadik részt illeti – jóval kevesebb késztetést érzek az újraolvasására is. Pedig valahányszor bele akartam halni az unalomba, mindig történt valami ezekben a részekben is, amitől boldogan kaptam fel a fejem. Az egyik szigetet például értelmes lényként viselkedő virslik népesítik be, akiknek a támadása ellen Pantagruel szakácsokat vet be. Máshol, az örök hideg országában jéggé fagyott hangokat találnak, amelyek évezredek távolából szólalnak meg, ha felolvadnak. Ismét csak azt tudom mondani: kár, hogy nincs ezekből a jelenetekből több!

Az utóbbi lett aztán a Negyedkönyv legnagyobb slágere, nemzedékek óta bűvöli az olvasókat, hiszen pontosan ez történik akkor is, amikor egy Rabelais-könyvet (vagy bármely klasszikust) kinyit az ember. Még képregényt is ihlettek. (Itt találtam.) Úgyhogy ezzel végzem ezt a bejegyzést. Ennél a jelenetnél jobb ellenpont a Joker számára úgy sincs, még akkor sem, ha a megjelenítés Rabelais-hoz képest szokatlanul komoly. 

* Ezek hozzávetőleges címfordítások, még nincs magyar megfelelőjük. A sorozat a Harmadkönyvig jelent meg magyarul. Az Ötödik könyv már Rabelais halála után jelent meg, és biztos, hogy nem az egészet ő írta, hanem valaki befejezte a töredékben maradt kéziratát, de senki se tudja, kicsoda, és hogy pontosan mettől meddig tart, amit ő írt, úgyhogy a sorozat részeként szokták kiadni ezt is.  

Ez a bejegyzés egy hosszabb sorozat egyik darabja. A legelső rész itt található, a többinek a sorrendje szabadon variálható:

Olvasás: erőszakos látókör-tágítás.

Olvasás: önmeghatározás. 

Olvasás: kihívás. 

Van az a felfogás, amely szerint a művészet, az tisztelni való dolog. Főleg a klasszikus. Annak mélysége van. Eszménye. Méltósága. Nemes célja. Meg kell érte dolgozni. Azért jött létre, hogy megmutassa a valóságot. Az élet értelmét. A klasszikus alkotás a fáklya, amelyet egyik nemzedék a másiknak átad. Ezért marad fönn. Meg mert vigyáznak rá, hogy ne szennyezze illetéktelen kéz.  

Van az a másik felfogás, amely szerint a művészet komolyan vétele száraz, unalmas, sőt pusztító erejű is lehet. Legyen a művészet játék, varázslat vagy mulatság, távolítson el az élet szilárd, megszokott rendjétől, vagy éppen vigyen bele a sűrejébe, ahol lőnek, verekszenek és véreznek (ki mit tekint életnek, ugye), de legyen mindenekelőtt élvezet. 

A világon semmi problémám sincs egyik elmélettel sem. Legfeljebb azzal, ha túlzásba viszik valamelyiket. Például ismerek embereket (különböző korúakat, neműeket, érdeklődésűeket), akik nem nevezik olvasásnak azt, ha krimit vagy romantikust vesznek a kezükbe. Ismerek más embereket (különböző korúakat, neműeket, érdeklődésűeket) is, akik viszont sértésnek veszik, ha a kedvenc filmjükben valaki a fülük hallatára filozófiát, ne adj' Isten több ezer éves szimbólumokat fedez fel. Amíg ilyen falakba nem ütközöm, békén megvagyok mind a két felfogással. (Sőt, a többivel is, mert persze nemcsak ez a kettő létezik.)

Csak nem hiszek nekik. 

Mert hát az van, hogy időnként beesik a kultúrába egy-egy ilyen ufó, mint a Rabelais-életmű, és már csak súlyát tekintve is könnyedén agyonvágja mind a kettőt. 

Hiszen mi mást csinál Rabelais, mint játszik, varázsol, szórakoztat? Még a verekedés és a vérzés is stimmel, csak lőni ritkán lőnek, jellemzőbb a kard, a konyhakés, a balta és a spékelőtű. És minden második oldalon vagy isznak, vagy esznek, vagy ürítenek, vagy nemi életet élnek, legalább szimbolikus szinten. Na de hát ez klasszikus! Ezt ötszáz éve írták! Fél évezrede van közöttünk, könyörgöm! Az alatt őt már betiltották, csonkították, átírták, továbbírták, titokban olvasták, egyetemen elemezték, piedesztálra emelték, múzeumba tették, meg sós kútba, meg kerék alá, meg ilyen helyekre. Azt' mégis itt van, egészben és – köszöni szépen – jól, csak az ülepe mintha kellemetlenül sajogna, de lehet, hogy csak a macskát kéne leszednie magáról.

(Az alábbi tarot-lap fekete-fehér reprodukciója a Negyedkönyv végén található, hogy az olvasó, aki az imént szembesült a macskatámadástól szenvedő Panurge-zsel, tudja, merre hány méter. Hogy ő a tarot-kártya – de legalábbis a XV. századi marseille-i készlet – Bolondja. Erről bővebben később.)

Hát akkor állítsuk át az agyunkat meg az olvasási stratégiáinkat, és essünk neki, mint amaz ominózus malac az ólajtónak. Mert tetszik vagy nem, ilyen mutatványokra csak értékes művek képesek. Rabelais életműve pedig azok közé tartozik, amelyek Hamvas Béla szerint arra valók, „hogy az ember, ha nem is többet, elalvás előtt egyetlen szót elolvasson [belőle], és az emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj sötétségébe világításul magával vigyen.” Na tessék. Még fáklya is. Meg életértelem. Már csak azért is megéri beleütni az orrunkat, mert itt élőben látható, hogyan lehet tényleg, de tényleg várat építeni... abból. (Alázatos bocsánatot kérek Rabelais szellemétől, hogy nem írom ki. Esetleg franciareneszánszul: bren.) 

A bejegyzés itt folytatódik, bontakozik ki, burjánzik el, harap a saját farkába:

Olvasás: világfelfordítás.

Olvasás: erőszakos látókör-tágítás. 

Olvasás: önmeghatározás.

Olvasás: kihívás. 

(Ez nem sorrend.)

Ariostót olvasok.

„Elállt a vérfagyasztó rettenetben
tán minden afrikai szívverése
Rinaldo gróf láttán, ki oly veszetten
vetette rá magát ellenfelére,
mint egy oroszlán, mely még serdületlen
borjút vesz hirtelen a réten észre.
A legelsőt az afrikai adta,
hiába, mert a Mambrino-sisakra.”

(Az eszeveszett Orlando, 470. oldal, Simon Gyula fordítása)

Valahol az első kötet elejében is feltűnt egy villanásra a Mambrino-sisak, és majdnem tapsoltam örömömben, de sajnos éppen csak egy fél sor szólt róla. Akkor még abban reménykedtem, hogy hátha később részletesebb képet is kapok. Nem kaptam. :(

Úgyhogy most megragadom az alkalmat, hogy felhívjam rá a figyelmet. :)

Miért olyan fontos ez a sisak? Először is, mint az idézetből is látszik, sebezhetetlenné teszi a viselőjét. Az idézetből nem látszik, hogy színaranyból van, ezt kénytelenek vagytok nekem elhinni (majd később bizonyítom :)). A Wiki szerint Mambrino mór király volt (sajna kitalált), az ő birtokában volt elsőként a sisak (nem tudom, honnan vette, ki csinálta neki), majd Nagy Károly lovagjai akarták mindenáron megszerezni, és végül Rinaldónak sikerült.

Nagy ügy, mondhatná bárki. Ebben az eposzban, ahol hippogriffen közlekednek, fénypajzzsal tesznek hadseregeket ártalmatlanná, vagy éppen csodakürttel félemlítenek meg egy egész várost – szóval ebben a történetben egy szimpla varázssisak már bagatell, különlegességszámba se megy.

DE!

Ha valakinek mégis ismerős lenne még valahonnan ez a "Mambrino" név, az nem csalódik. :) Tudjátok, milyen nehezen találtam meg ezt a képet a sisakról?! (És ezzel se vagyok elégedett, de jobb nincs.) Próbáljátok meg beírni akármilyen keresőbe, hogy Mambrino-sisak, bármilyen nyelven, na, mi jön ki? 

Ez. :D

Ha esetleg maga a kép nem lenne ismerős, akkor tessék megnézni ezt a videót. :)))

A dal magyar szövege eléggé eltér az eredetitől, hiszen dalként kellett működnie a magyar színpadon is, úgyhogy alább hevenyészett nyersfordítást találnak az angolul nem tudók.*

Bizony ez az a sárgaréz borbélytányér. :) Amelyikkel az általam oly igen szeretett Don Quijote közlekedik. :) Miután dühödten elzsákmányolja a borbélytól, mondván, hogy az nem ismerte fel valódi értékét. Ami amúgy az ő szempontjából abszolút logikus, a lovagi történetekben tényleg napirenden vannak az elveszett csodatárgyak, amelyek valahol az út szélén vagy az erdőben hevernek, és csak a beavatottak tudják, milyen fantasztikus az értékük. (Kép innen.)
Na, ezért akartam tapsolni, mikor megtaláltam, és innen tudom, hogy színaranynak kell lennie, és ezért reménykedtem, hogy hátha még lesz róla szó, de hát nem lett. Mindegy, ennyitől is olyan boldog és elragadtatott vagyok, mint Peter O'Toole az alábbi filmkockán... :)
Ja, igen: a mosogatórongy, amit áhítatos képpel a fejére helyez, az a Dulcinea selyemkendője. ;)

* Don Quijote: Te, Mambrino aranysisakja, kinek múltja oly híres-neves, túl hosszú időre vesztél el a dicsőség számára, de most végre újra felbukkantál. Mambrino aranysisakja, nem lehet más sisak hozzád hasonló! Te meg én, míg meg nem halok, arany történelmet alkotunk majd.
Borbély: Úgy hallom, kakukk szól a kakukkbogyófán. Sancho: Ha ő azt mondja, hogy az sisak, akkor azt ajánlom, érts egyet vele. Borbély: De rá fog jönni, hogy nem arany, és nem is teszi bátorrá! Sancho: Hát, legalább hasznára lesz, ha borotválkoznia kell.

Ezt 2017. március 2-án írtam.

Amióta volt szerencsém látni a londoni Royal National Theatre zseniális Frankensteinjét, és megtudtam, hogy a Coriolanus-előadásukról is készült színházi felvétel, azóta rívok, hogy láthassam én azt egyszer Magyarországon is. Ha a Frankenstein kedvéért elmentem Budapestig (az Urániában adták), akkor a Coriolanusért kétszer is elmennék.

Hát egy járvány kellett hozzá, de láthattam, méghozzá itthon. Még június 11-éig látható is lesz, a National Theatre YouTube-csatornáján. Azért írom meg gyorsan ezt a blogbejegyzést, hogy minél többen tudjanak róla. 

Nem vagyok se színikritikus, se Shakespeare-szakértő, csak egyszerű mezei rajongó. Fogalmam sincs, mennyire könnyű vagy nehéz ezt a darabot színre vinni, csak azt tudom, hogy még ennek a kicsi laptop-képernyőnek a segítségével is úgy belevonódtam, hogy egy idő után könyökölve, tenyeremre támasztott állal figyeltem, mint kisgyerek a mesét. Pedig hát ez minden, csak nem mese. És nemcsak azért, mert literszám folyik benne a vér. (Tom Hiddleston igen hatásosan tudja törölgetni a szeméből meg az orra tövéből. Az se akármilyen jelenet, amikor a sebeit zuhanyozza le, és fel kell mosni utána az egész színpadot. Szerintem még a közönségre is fröcsköl.) Tipikusan az a fajta tragédia, amelyikben hat prókátor se bogozza ki, hogy kinek van igaza, és amelynek a főszereplőjét mérhetetlenül lehet tisztelni is, siratni is, csak azt nem szeretném, hogy a szomszédomba költözzön egy ilyen.

A történetét dióhéjban össze lehet foglalni: Caius Martius legyőzi a rómaiak ellen támadó volscusokat (egy elfoglalt városról kapja a Coriolanus ragadványnevet), ezért konzullá akarják választani, de belebukik, száműzik a hazájából, átáll az ellenség oldalára, most ő támad Róma ellen, de az utolsó pillanatban rájön, hogy képtelen odaütni, és végül kivégzik. "Spoiler!" – kiáltják sokan. De az az igazság, hogy itt az előismeret inkább segíti, mint zavarja a műélvezetet. A sztori nagyon régi, és minden olyan könyvben benne van, amelyik római hősmondákat tartalmaz, a gyerekeknek szóló kiadványokban is, én is tizenkét éves korom óta ismerem. Már Shakespeare korában úgy mentek el az emberek a színházba, hogy tudták, mi lesz a vége. A feldolgozásra voltak kíváncsiak. Én is. Mindenkit megnyugtatok: így is izgalmas. És egyébként elég hamar egyértelművé válik, hogy minden más végkifejlet lehetetlen.

Hiszen Coriolanus nagyszerű, értékes, csodálatosan egyenes jellem; erős lélek, aki színlelésre legfeljebb ideig-óráig képes; rendkívül bátor katona (egymaga elindul bevenni egy egész várost), lovagias ellenfél, karizmatikus vezető... ööö... csak legyen kiket vezetni. Mert abban már semmi csodálni való nincs, hogy a többiek egy idő után köszönik szépen a társaságát. És az az idő bizony elég hamar eljön. Mert ez a Coriolanus, ez szó szerint nem ebbe a világba való. Annyira gőgös és indulatos, annyira nincs tekintettel a körülötte élőkre, és – már elnézést – annyira kevés a józan esze, hogy tisztes polgári létre teljességgel alkalmatlan. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan szereplő van, akivel érzelmileg is kötődnek egymáshoz. És velük sem felhőtlen a kapcsolata. 

Igen, talán az lehet a darab egyik nehézsége, hogy Coriolanust egyszerre kell rokon- és ellenszenves fényben bemutatni. Na, ez Tom Hiddlestonnak maradéktalanul sikerül. Viszi a show-t az első pillanattól az utolsóig. Minden további nélkül megoldja, hogy a figura hol ijesztő, hol sajnálni való, hol embertelen, hol nagyon emberi legyen. Nélküle recsegve omlana össze az egész előadás, úgyhogy amikor színen van, az ember hajlamos is elfelejteni, hogy mások is tudnak azért még játszani a környékén.

Mark Gatiss, akit a Sherlock című sorozatból Mycroftként ismerhetünk, Menenius Agrippa figuráját is hasonló módon építette fel: sima modorú, udvarias, okos politikus, aki finom előkelőséggel néz le mindenkit (Coriolanust kivéve), élvezettel játssza a néppel a "húzd meg – ereszd meg" játékot, és nagyon kevés az igazi barátja, de azokhoz hűséges és jó. Ha a neve ismerős, az attól van, hogy – legalábbis az én gyerekkoromban – minden római tárgyú olvasókönyvben benne volt a tanmeséje a testrészek lázadásáról; ebben a darabban is elhangzik. Van benne egy kicsi a tricksterből, egy kicsi az udvari bolondból, aki zsebre dugott kézzel, gúnnyal vagy szelíd melankóliával figyeli a világot. Na, őt már el tudnám viselni szomszédomnak.

Deborah Findlay-t, Volumniának, a címszereplő anyjának szerepében, annyira nem. Legalább olyan könyörtelen, mint amilyen okos asszony; ő az ész a családban, és nem rajta múlik, hogy nem sikerül a fiát megmentenie. Ő nevelte Caius Martiust olyannak, amilyen – bár ne veszítené el fölötte az irányítást, mindenki jobban járna –, és mindvégig csodálja, ha valószínűleg nem is szereti annyira, mint a menye. Büszkén figyeli a távolból a dicsőségét, és csak egyszer megy közel, hogy megnyerje egyetlen nagy csatáját a fia ellen, amelyikben mindketten veszítenek, csak Róma nyer. 

Vannak itt még kisebb szerepekben is emlegetni való színészek, de inkább a rendezésről szeretnék többet szólni, annyira ügyes. A színpad egyszerre shakespeare-i és mai. Shakespeare idejében nem létezett se függöny, se különösebb díszlet: itt sincs. Kellékek is alig. Világítással, hanghatásokkal oldják meg a színváltásokat. Egy város ostromához dosztig elég öt kard meg ugyanannyi létra. Egy szenátusi üléshez nyolc-tíz szék meg egy kottaállvány. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy mennyi mindent ki lehet hozni két darab felfestett négyszögből. Ha jók a színészek. És hát jók. A szereposztást végzők előtt kalapot le, már csak azért is, mert olyan ötleteik támadtak, hogy az egyik néptribunust tribunára cseréljék ki, és az ötlet tökéletesen beválik. Sicinia ugyanolyan ravaszul spekulál, mint Sicinius tenné, és ugyanúgy utálják egymást Coriolanusszal. Férfi párjával, Brutusszal együtt mocsok módon viszik keresztül, hogy Coriolanus bukja a konzulválasztást, de nem lehet őket nem megérteni: ez az ember tényleg nem való az állam vezetésébe. Abban is igazuk van, hogy azt mondják: kiket akar ez vezetni, ha megveti a népet, hát nem a népe teszi naggyá Rómát? (Oké, Coriolanus idejében ezt a kérdést így még nem tehették volna fel, de az se Shakespeare-t nem érdekli, se most engem, bocs, rólunk szól a mese.) No de elkanyarodtam a rendezéstől: szóval csekélyke díszletből, alig némi kellékből, félig ókori, félig modernizált, egészen ütött-kopott jelmezekből hozzák ki ezek a színészek a legtöbbet, hiszen az ő mozgásukon és arcjátékukon múlik minden. 

Ritka nyomasztó előadás, de az a fajta, amelyért szívesen küldtem adományt a közvetítést lehetővé tévő színháznak, és amelyet szívesen megnéznék még többször is. Fogom is még 11-éig legalább egyszer. Ezeket a jellemeket még látni akarom, ezekből a jambusokból még nem hallottam eleget. Akkor sem, ha Shakespeare angolját helyenként piszok nehéz érteni. Ezek a színészek olyan természetessé teszik még így is, mint hogyha mindennap blank verse-ben kérnének két kiló kenyeret a boltban. Sajnos ez az előadás hátránya is a magyar nézők számára: csak angol felirat van (meg még orosz meg ukrán). Öröm az ürömben, hogy a történet tényleg nagyon egyszerű, könnyen megérthető, egyébként pedig két magyar fordítása is olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Vagy ha valakinek kevesebb az ideje, Plutarkhosz Coriolanus-életrajzát is elolvashatja ugyanott. Rám egyébként az utóbbi volt olyan elementáris hatással pár éve (itt írtam a Párhuzamos életrajzokról), hogy mindenáron meg akartam nézni a darabot. Az a történet önmagában egy kicsi dráma, Shakespeare-nek csak fel kellett turbózni pár plusz szereplővel, meg jambusokba szedni, több gondja nem volt vele. Na jó, azért ő akkor is zseni, ha hozott anyagból dolgozik. 

A bejegyzésben található képek forrásai: 
https://www.theartsdesk.com/theatre/coriolanus-donmar-warehouse
https://www.theartsdesk.com/theatre/coriolanus-national-theatre-home-review-%E2%80%93-gritty-21st-century-update
http://rebloggy.com/post/tom-hiddleston-screencaps-coriolanus/75822204765
https://www.curtisbrown.co.uk/news/mark-gatiss-birgitte-hjort-sorensen-and-peter-de-jersey-star-in-coriolanus

Fú, de mennyi ilyen író és könyv kellene még...  

Szégyenletesen keveset tudok a cigány mesékről és mítoszokról, olvasottságom gyakorlatilag Kele Fodor Ákos kötetére korlátozódik. Igaz, hogy az aztán olyan, de olyan színvonalon dolgozza fel ezt a hagyományanyagot, hogy a fal adja a másikat. (Írtam róla a Bárkaonline-ra, itt olvashatjátok a recenziót.) Lakatos Menyhértet sem olvastam még, pedig ez a kötete például kamaszkorom óta megvan, és a Füstös képeket is beszereztem már.* Ezen a helyzeten szerettem volna változtatni. Jó döntés volt a Hosszú éjszakák meséivel kezdeni. Legfeljebb annyi hátrányom származik a műveletlenségemből, hogy nem tudom, csak sejtem, melyek azok a meseelemek, amelyek a cigány folklórból származhatnak, illetve, hogy mi az, amit konkrétan a szerző talált ki. Úgyhogy újra kell olvasni majd, ha több cigány népmesét ismerek. Nem lesz nehéz, mivel a mesék szépek, a könyv pedig nem hosszú, ellenben tartós, sok olvasást kibír. A kiadás minőségével (is) maximálisan elégedett vagyok.

A legtöbb történet számomra jól ismert mesetípusokba sorolható. Angárka meséjét női főszereplővel szoktam látni (Incula), Busladarfi nem túl rokonszenves verziója a „Rózsa és Ibolya” típusú népmesék férfi főszereplőjének, „A hét szakállas farkas” az elátkozott testvérek meséjének jóval rokonszenvesebb feldolgozása, „A paramisák ivadékai”-ban pedig Amor és Psyche története érhető tetten. Ezekben az esetekben (ahogy az ilyen mesék olvasásakor mindig szoktam) azt figyeltem, hogy mit tart meg, és min változtat az író. A legelső mese, „Az öreg fazék titka” viszont inkább „műmesei”. Ugyanakkor ez a legrealisztikusabb is, abban az értelemben, hogy jelen vannak ugyan az állatsegítők (jótett helyébe jót várj), a mágikus tárgy és képesség birtoklása, de sokkal-sokkal erősebb a környezet, a hetvenes évek cigánytelepének jelenléte. Nem is igazán valószerű, inkább álomszerű az, ahogyan a jószívűség győzedelmeskedik. És ára van: az, hogy a főszereplők egyikének egész korábbi életét egy mozdulattal eltöröljék. Aki emlékszik a korábbi nyomorúságra, nem lehet boldog.

A többi mese végkifejlete sokkal optimistább – azokban viszont az útközben tapasztalt apró, kellemetlen részletek lehetnek zavaróak. Mármint a végkifejlet idillikussága számára, nem az olvasónak. Angárka és Busladarfi egyaránt királyfiak, de az egyikük királysága üres pusztaság, a másiknak meg rangja (koronája) van, de alattvalója nincs. Mondjuk, nagyon nem is tudna mit kezdeni vele, ha lenne, mert a lustaságig melankolikus. Ahogy a „Rózsa és Ibolya” típusú mesékben lenni szokott, hagyja, hogy a szerelme oldja meg a problémákat helyette. (Mentségére szóljon, hogy tényleg elég lehetetlenek azok a feladatok.) Angárka jóval aktívabb, ügyesen együtt tud működni az ügyeletes állatsegítővel, a végén pedig – igaz, tudtán kívül – a leendő menyasszonyával is. Angárka meséje különösen tetszett nekem, amiatt is, ahogyan a meseit és a valószerűt egyensúlyozza. Angárka királyfi – de a palotája putri – de attól még tudatában van annak, hogy ő királyfi, úgy is viselkedik – de nem tagadja meg a putrit sem. És kiválóan bánik a táltos paripával, aki (!) egyébként szintén külön egyéniség, saját célokkal és történettel; szokatlan módon neki is szüksége van a gazdájára, nemcsak fordítva. Azért külön piros pont, ahogyan az erotika megjelenik a mesében. A gyerek szerintem észre se veszi, a felnőttnek egyértelmű, de egyáltalán nem zavaró, illik a háttérhez. 

„A hét szakállas farkas” aztán már a legmélyebb keserűségig viszi a realizmust. Fura, de pont ezért sokkal kevésbé álomszerű a meséhez illő végkifejlet. Lakatos van olyan ügyes mesélő, hogy a lélektani elmélyítést meg a társadalmi háttér rajzát pontosan hozzáillessze a mesetípus adta kerethez. Néhány vonással rajzolja fel a nyomorúságot, a szabadságvágyat, a rosszindulatot, a közösségen belüli, sőt családtagok ellen irányuló verbális és fizikai erőszakot. A főszereplő lány pedig tökéletes megjelenítője mindannak, ami „más”. Hiszen az elátkozott testvérek meséjében a legkisebb, akinek meg kell váltania a többieket, mindig azt az árat fizeti, hogy kiközösítik; itt csak eggyel több okuk van a falubelieknek, hogy elítéljék. (Annyira drámai és annyira szép, ahogyan visszanyeri a hangját.) Nagyon tetszik az, ahogyan a mese a lány párját ábrázolja: a családja előítéleteitől és a lány ellen szóló látszattól függetlenül mindvégig kitart a választottja mellett. Még inkább az, ahogyan az idősebb párt: mindketten benne vannak a korban, amikor egymásra találnak, és eleinte inkább szövetség a kapcsolatuk, később viszont már annyira erősen kötődnek egymáshoz, hogy azt a távol levő gyerekek is érzékelik, és az anyjuk férjét apjuknak tekintik. Azért külön taps jár a szerzőnek, hogy nemcsak a megváltó kishúg dolgozik keményen a testvéreiért, hanem ők is a saját megváltásukért. Ahhoz a végkifejlethez mindenkire szükség van. Ha bármelyik szereplő munkája, jóindulata hiányzik, buknának a mesehősök. Most mondja valaki, hogy a mesék nem az életre nevelnek.

Ehhez képest számomra visszalépés „A paramisák ivadékai”, legalábbis ami a szereplők lélektani ábrázolását és a megoldásokat illeti. Pedig egyébként nem véletlenül lett az klasszikus kisregény. Eredeti feldolgozás, pazar stílus, szeretettel megrajzolt szereplők (a bölcs udvari bolond volt a kedvencem), látványos kalandok, a mesetípus ismerője számára is meglepő fordulatok, a naturalisztikusságig valószerű társadalomrajz, mi kell még? Hát nekem igazából az kellett volna, hogy amelyik szereplőt egyértelműen rokonszenvesnek kellene tekintenem, az ne legyen se durván erőszakos, se manipulatív, még ha nyilvánvalóan van is mentsége az előbbire, és bocsánatot is nyer az utóbbira. Az én ízlésemhez képest Lohár-Amor túlságosan kegyetlen. Vele ellentétben Bogárka-Psyche túlságosan passzív, és bocs, de a giccsességig ártatlan. Még a bűnét is más követi el, az útját is más járja végig, a próbákat is más állja ki helyette. Nagyon rokonszenves az, aki kiállja a próbát, nem sok kifogásom van ellene, de sajnálom a két fenti szereplőt, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőlük. A kisregénybe illesztett betéttörténeteket – a vas meséjét meg a harcos királynő történetét – sokkal érdekesebbnek találtam. Egyébként a többi része is lekötött, kár lenne tagadni: este fél tíztől éjfélig végigolvastam az egészet. 

A fülszöveg azt ígéri, hogy ezek a mesék gyereknek és felnőttnek egyaránt szólnak. Azt azért hozzátenném, hogy ezt inkább a kötetre lehet elmondani, nem minden egyes mesére. Ezt tudta is a szerkesztő, mert ezeket a különböző időkben született szövegeket olyan sorrendben helyezte el a kötetben, ahogyan a megcélzott olvasó növekszik. A legelsőt, „Az öreg fazék titká”-t akármelyik kisgyerek kezébe odaadnám. „A hét szakállas farkas”-nak vagy „A paramisák ivadékai”-nak az olvasója viszont már minimum középiskolás legyen, de az is úgy, hogy legyen kivel megbeszélnie. Nem is tudom, melyiket ajánlanám inkább iskolai feldolgozásra. Az előbbit könnyebb feldolgozni, az utóbbit könnyebb olvasni. Én valószínűleg az előbbit választanám, végül is a nehézségét kiegyensúlyozza a rövidsége.

Aki pedig mindegyik fent említett korból kinőtt, az vegye elő azzal a tudattal, hogy a felnőttek is szeretik a mesét, legfeljebb azt nem szereti mindegyik, ha be kellene vallania, hogy amit olvas/néz, az mese. Jól is fog esni, rosszul is, de haszon nélkül való nem lesz. Egy nagy baja van: hogy nincs belőle több. 

* Frissítés: azóta elolvastam azt is. 

Pontszám: 10/9 

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. 

Itt olvashatjátok az agymenéseimet: 

Arakhné: Egy self-made woman, akiből örök művészjelkép lett. Meg a Mackósajt

Caeneus: Félemberi-félállati félcsata

Hermaphroditus és Salmacis: Az erőszaktevő, az áldozat, a bűnhődés, a tükrök és a felfoghatatlan

Morpheus: Az ókori római irodalom meg a Mátrix

Narcissus: Narcissus hasadt személyiség szeretne lenni

Perseus: Ha Perseus azt mondja, hogy fordulj el, akkor, öcsém, az nem játék

Philemon és Baucis: Ovidius és a házimunka, avagy tanuljál nyelveket, és olvass eredetiben!

a Pierisek, valamint Proserpina elrablása: A történelmet a győztes írja, függő beszédben

Pomona és Vertumnus: Mi mindenre használható udvarlás közben a metszőkés?

Pygmalion és leszármazottai: Amikor élővé alakul az élettelen: Pygmalion története betegebb vagy Frankensteiné? és folytatása, a Pygmalion dupla tükörben: beteg, szomorú illúziók

Itt pedig azt, amit az egész műről írtam.

Amikor majd olvasok még mást is Ovidiustól, és írok róla, azzal kibővítem majd ezt a listát. 

Mostanában valahogy mindig megtalálnak a hasonmás kiadások. Akkor is jó érzés volna forgatni, nézegetni, szagolgatni őket, ha maguk a történetek érdektelenek volnának, hát még így.

Hét kis viktoriánus krimi egy kötetben, százötven évvel ezelőttről, amikor még éppen hogy feltalálták a műfajt odaát Amerikában. Regénynek túl széteső, novellának túl összeálló, mit tudom én, mi ez, én jól elvoltam vele. Mondjuk, hogy történetfüzér, amelyet a főszereplő személye tart össze. Aki a világirodalom legelső női detektívje.* Abból az időből, amikor még nem is léteztek női rendőrök vagy detektívek Angliában. Másutt se nagyon. 

Rokonszenves egyéniség. Már amennyit meg lehet tudni róla, mivelhogy a hivatalos állomány tagja ugyan, de civil ruhásként dolgozik, és ismerősei meg vannak győződve arról, hogy varrásból él. Származásáról, családi körülményeiről, arról, hogy hogyan és miért állt be a titkosrendőrségbe, nem árul el semmit. Még az igazi nevét sem tudjuk meg. Ami a történetekből kiderül, az az, hogy alapos, intelligens, jó megfigyelő, kitartását tekintve leginkább egy angol buldogra emlékeztet, és ha irgalmas szíve van is, attól még nagyon szigorúan ragaszkodik a törvényhez. Az a dolga, hogy ügyesen bejusson olyan helyekre is, ahová férfit soha nem engednének be, és a maga sajátos módszerével (bővebben lásd "pletyka" címszó alatt) a világon mindent kiszedjen a gyanútlan beszélgetőpartnerekből. Akik főleg azért nem gyanakodnak, mert nemcsak hogy nem nézik ki belőle a detektívet, hanem egyáltalán fogalmuk sincs arról, hogy nő is nyomozhat. Meg persze azért, mert Miss/Mrs Gladden (ez természetesen csak fedőnév) beszélni nem szeret, viszont roppant türelmes és részvevő hallgatóság. Még nem egy Miss Marple, de erősen közelíti. És tisztelet-becsület a szerzőnek, hogy férfi író létére ilyen pontosan tudta, hogyan gondolkodnak és miről beszélgetnek a nők.** 

Bár mind a hét történetet ő meséli el, sajnos nem mindegyikben szerepel (és nyomoz) is egyúttal. Szerencsére a legérdekesebbekben és leghosszabbakban igen. Nekem különösen a legelső ("Tenant for Life") nyerte el a tetszésemet, mert nemcsak Miss Gladden nyomozói módszereit ismerhettem meg belőle, hanem rajta kívül is sok jól kidolgozott szereplővel lehetett találkozni, a végén pedig nagyon, de nagyon szurkolni, hogy ugyan ki hogy jön ki ebből. A leghíresebb (és szintén egész jó) az utolsó előtti ("The Unknown Weapon"), úgy látom, antológiákba ezt szokták beválogatni. Ebből látszik a legjobban, hogyan viszonyul Miss Gladden a bűnesetekhez ("majdénmegmondom", és tényleg megmondja), meg az is, hogyan tud együtt dolgozni egy másik női detektívvel. (Csak a végét rontotta el Forrester, de nagyon.) Érdekes látni, hogy amikor még nem sok elvárás létezett a műfajjal szemben, hiszen alig néhány évtizede jelent meg a könyvpiacon, akkor mennyi mindent el lehetett adni krimiként, ami ma talán megbukna – ebben a hét történetben például egyáltalán nem kizárólag gyilkosságokról van szó, sokkal szélesebb a bűnözési skála, és az is előfordul nem egyszer, hogy a detektív kudarcot vall. 

Tetszenek a Poe-utalások. Egyszer "Az ellopott levél" nyomozói módszerét említik, és annak ott abszolút helye is van, egyszer pedig mintha a "Marie Rogêt rejtelmes esete" is felbukkanna. Az előszóban írják is, hogy minden további nélkül elképzelhető, hogy egyik-másik történet megtörtént eseten alapszik. Jó kis kibogozni való probléma, mi minden következik abból, ha egy megtörtént eset megírása közben valaki egy másik (fikciós) világra utal, amely esetleg szintén megtörtént eseten alapszik... de ebbe most inkább nem megyek bele. :)

Szóval ez igazi kuriózum. Mondjuk, mire számítson az ember, ha Mike Ashley írja a bevezetőt. Neki jó ízlése van, ha válogatni kell, tehát a neve garancia. Nagyon örülök a British Library kezdeményezésének, hogy százötven év után újranyomták. Meg annak is, akinek eszébe jutott, hogy ezt megvegye nekem, és elhozza ajándékba. Köszönöm szépen. :)

* Létezik ennél korábbi krimi, amelyiknek női főszereplője van, csakhogy ő nem nyomozó, inkább (nemhivatalos) ügyvéd. Itt írtam róla. Ennek magyar fordítása is létezik. Forrester könyvének sajnos nem.
** A könyv természetesen átmegy a Bechdel-teszten. Hogy az mi, arról bővebben itt olvashattok magyar nyelven.

Pontszám: 10/9

Hiánypótló vállalkozás volt annak idején Kipling fantasztikus novelláit kiadni magyar nyelven. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának terméke a kötet (Galaktika Baráti Kör, szerkesztette Kuczka Péter), amikor már megjelenhettek olyan művek is, amelyekről korábban nem igazán illett beszélni, és még gondos munkával állították össze a kiadványokat, nem pedig háború előtti fordításokat nyomtak újra változatlan formában, leginkább tojástartók gyártására alkalmas papírra. 

Válogatás: csillagos ötös.* Fordítás: többnyire rendben, helyenként (szerencsére elég ritkán) akkora szarvashibákkal, hogy még az se érti a szöveget, aki tud angolul. Kötés, papírminőség: célnak teljesen megfelelő. Borító: önmagában véve nem rossz, de a könyv ismeretében kritikán aluli. 

Kipling művei közül, hiába kapott értük Nobel-díjat, a háború után leginkább csak A dzsungel könyvét ismerték nálunk, azt is ifjúsági irodalomként tartották számon. Nem mintha bármi gond volna az ifjúsági irodalommal, sőt, de a presztízse (most is, akkor meg különösen) nem volt túl magas. Hasonló megítélés alá esett a fantasztikus irodalom, különösen akkor, ha egyébként elismert és kanonizált író műveiről volt szó.** (Mert még ha ezekből élt volna, ugye, de hát nem volt rájuk szorulva, akkor hogy gondolta ezeket a botlásokat?!) Minél közelebb állt egy mű a realista hagyományhoz (bármit is értsünk ez alatt), annál könnyebben ismerték el az értékeit, és minél távolabb tőle, annál nehezebben. Ezeket a Kipling-szövegeket korábban nálunk alig ismerték, pedig hazájukban a klasszikusok közé tartoznak. Angol szakos egyetemista koromban a törzsanyag része is volt az egyik.

A "fantasztikus" jelző jelentése elég nehezen írható körül, most nem is mennék bele. (Ebben a könyvben sokkal jobban elvégzik ezt a feladatot, mint én valaha is tudnám.) A fantasy, a sci-fi, a horror Kipling idejében, bár létezett, nevet még nem kapott, és nem is különültek el élesen sem egymástól, sem a (szintén nehezen definiálható) gótikus irodalomtól. És ez így pont jó. Kiplingnek ezeket az írásait éppen ez a képlékenység teszi emlékezetessé. Az, hogy az elején még nem tudhatja az ember, természetfölötti erők játszanak vele, vagy egy nagyon is evilági poén változtatja hétköznapivá az eseményeket, esetleg egyszerre, egymásba játszatva jelentkezik a racionális és az irracionális, aztán krimi lesz belőle a végén. 

A legtöbb novella a viktoriánus Indiában játszódik, márpedig ha létezett a világon képlékeny helyzet, azt éppen az adott kor gyarmatbirodalmaiban lehetett fellelni. Ütközik is itt egymással az európai és az ázsiai, a (mondjuk, hogy) keresztény és a hindu, az otthonos és az idegen, a hatalom és az alárendelt (megbolondítva az egyik oldalon egy kasztrendszerrel, a másikon azzal, hogy nemcsak angol katonák védik a gyarmatot, hanem például írek is), és akkor már tényleg csak az élő és a halott összeütközése hiányzik, de az se sokáig. Mert előfordul, hogy a kultúrák összeütközésébe belehal az ember, aztán járhat vissza, mint minden normális kísértet, míg valaki meg nem torolja a halálát, vagy bele nem őrül a bűntudatba. Megesik az is, hogy nem egyszerűen túlvilági, hanem valósággal mitikus erők szabadulnak fel az összeütközés miatt, de még csak nem is ez lesz a legijesztőbb, hanem az, hogy a következmények szembesítik az agyoncivilizált, világuralomra predesztinált, temérdek józan ésszel megáldott angolt mindazzal, ami csak szétrobbanthatja a civilizációt, és azt a mindent, amivel szembesítik, ráadásul saját magában találja meg. Megesik, hogy a kísértethistória a legváratlanabb pontokon átmegy önmaga paródiájába (elég hozzá egy cseppnyi túlzás), és bármikor nevetségbe fulladhat, csak nem biztos, hogy az embernek van is kedve nevetni rajta. Meg saját magán. De akár még az is lehet, hogy jólesik az a nevetés, az pedig, hogy a történet nagyon emberivé válik, akár otthonossá is teheti azt. Vagy éppen attól lesz nyomasztó. A címadó novella*** visszajáró halottja például akár egyszerűen a lelkiismeret megtestesítője is lehet, a főszereplő bűnhődésének oka pedig az, hogy éppenséggel nincs bűntudata. Illetve, hogy kiemeljem a szót: bűnTUDATa. Mert a tudattalanja már egész más lapra tartozik. Lélekrajza pedig tökéletes: egyfelől képes rokonszenvet kelteni iránta az elbeszélő, másfelől nem lehet tagadni azt sem, hogy súlyos bűnt követ el, ezt pedig nem menti, legfeljebb magyarázza az áldozat kétségbeejtő ostobasága. A „Morrowbie Jukes különös útjá”-ban pedig az abszurditásig vitt erőszakkal erősítik meg azt a határt, amely az életet elválasztja... na nem a haláltól, hanem attól, ami sokkal, de sokkal rosszabb: attól, ami az élet és a halál között van. A képlékeny, hol erre, hol arra elhajló határtól. Attól kell elválasztani az élőket. Azért kell megerősíteni a határt. Amelyik elválaszt a határtól. Remélem, világos. Mert hogy mindez a racionalitás, a kultúra, a civilizáció védelmében történik, európaiak és ázsiaiak közös megegyezésével, olyan csontbrigádos módra. Az „Ők” (rém)álomszerű-kísérteties, de legalább eleven főszereplője viszont éppen ellenkezőleg: maga teremti meg saját magának a teret, amelybe beléphet a túlvilági, és legfeljebb attól van bűntudata, hogy közben tolvajnak érzi magát. Pedig körülötte mindenki hallgatólagos beleegyezését adja, és hovatovább hülyének nézik azt, aki nem fogja fel elsőre, merre hány méter.

Annyi minden van ezekben a történetekben. Apró megjegyzések, amelyek megőrjítik az embert. Még apróbb mozdulatok, felvidulások, undorodások, amelyek roppant jelentőséget kapnak. Esetleg semmilyet. A nevetéseknek egész skálája, a jólesőtől a hisztérikusig. A hatalmi viszonyok át- meg átrendeződése. A gyerekkorhoz, a gyerekekhez való különféle viszonyulási módok (egyik se valami harmonikus). Baja van itt mindenkinek mindennel, de legfőképpen saját magával. Nyugtalanító, fura, groteszk szövegek. 

* Amit angol nyelven írtak, azt én törekszem angol nyelven is olvasni, főleg, ha olyan rég halt meg a szerző, hogy ingyen letölthető minden műve a Gutenbergről. De ebben az esetben direkt a magyar változatra voltam kíváncsi. Többek között azért, mert pont az érdekelt, miket tartottak érdemesnek belevenni a válogatásba.
** Maupassant nem-realista szövegeiből is ekkor jelent meg elsőként egy válogatás. Korábban tudtommal csak egyetlen ilyen jellegű műve jelent meg magyarul, az „Horla” (itt írtam róla, mármint nem a magyar fordításáról), finoman szólva nem túl hivatalos formában. 
*** ...amelyet elvileg a borító is hivatott illusztrálni, gyakorlatilag ritka ügyesen mellélőttek vele, mert van benne előkelő angol úr, és van benne kísértet-asszony, aki járművön ül, csak éppen a megjelenésük, a viszonyuk, a (hiányzó) mellékalakok csoportja és a háttér nem stimmel...

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Móra, Bp., 1991. Hajnal Péter és Kemény Dezső fordítása