Nobel-díjas író évekig érlelt, éppen hogy befejezett, posztumusz megjelent műve. Régóta kerülgetem már. Még világolvasásom kezdetekor találtam rá a szerzőre, sikerült is gyorsan kifogni az ő méltán elismert monumentális történelmi regényét, új és díjnyertes fordításban. (Itt írtam róla.) Azt már akkor kiderítettem, hogy egyetlen olyan műve létezik, amelyet nem a háború előtt fordítottak magyarra, tehát normális, eredeti norvégból készült fordítása van, az pedig egy életrajz. Egy olyan nő életéről, akinek a jelleme, társadalmi szerepe, élete szintén nagyon érdekelt, amióta egy rövid esszét olvastam róla Undset egyik idősebb kortársának, Szikrának (gróf Teleki Sándorné Kende Júliának) a tollából. (Az általa szerkesztett kötetről pedig itt találtok információt.)

Fantasztikus nő volt. Misztikus és diplomata, közvetítő nemcsak evilág és túlvilág között, hanem földi politikai hatalmak között is. A tekintélyét az előbbiből nyerte, és hagyták kibontakozni az utóbbiban. Nemhogy hagyták: küldték. Szikra esszéje ezt emeli ki: ez a XIV. századi nő nem megszerezte a politikai befolyását. Adták neki a kor döntéshozói, mert őt tartották a feladatra legalkalmasabbnak, és meg is felelt az elvárásoknak. 

Sigrid Undset szintén fantasztikus nő volt, és nagyon megküzdött a témával. Nem is vagyok biztos benne, hogy meg tudom nevezni a könyv műfaját. Nem regényes életrajz, nem is dokumentumirodalom, bár ugyanolyan lelkiismeretesen használja a forrásait, mint a Kristin Lavransdatter esetében tette. Olyan ügyesen egyensúlyoz ő is evilág és túlvilág között, mint Katalin: a misztikus élményekről szóló fejezeteket rendre megszakítja a korrajz (polgárháborúk, az avignoni pápaság vége, a közelítő egyházszakadás), aztán ismét Katalin lelkére, személyiségére, emberi kapcsolataira közelít rá, amelyek egyébként szorosan összefüggenek a szent diplomáciai szerepével is. Minden mindennel összefügg. Minden mindennel ellentmondásban van. Eszmény a követőivel, egyházi vezetők hivatása a viselkedésükkel, Katalin életszentsége az egész korabeli Itáliában uralkodó káosszal, a társadalmi elvárások az őket megszegőnek kijáró tisztelettel. 

Az engedelmességet (...) sohasem tekintették egy tudatlan, süket és buta lény szolgai engedelmességének. Katalin alázatosan és türelmesen engedelmeskedett, azonban minden esetben jogot formált fenntartásai kinyilvánítására, amikor biztos volt abban, hogy a gyóntatója által javasolt szabályok nem lehetnek helyesek az ő számára, és szabadnak érezte magát a szólásra, amikor úgy tűnt neki, hogy tanácsai nem szolgálják lelki javát. (...) Rajmund volt Katalin atyja Krisztusban, papi vezetője, ő pedig a szerzetes lelki anyja azzal a tekintéllyel, mely a hit titkainak mélyebb megértéséből fakadt (...) 

Az sem mindegy, hogy mindezt egy XX. századi norvég szerző írta, túl két világháborún, válságok és diktatúrák közvetlen szomszédságában. A téma középkori, a hang a modernségé. Bele is szól a történetbe. Elmélkedik a tömeges vérontást és emberkínzást eredményező folyamatok okairól. Próbál kezdeni valamit azzal, hogy Katalin maga is vérontásra biztatott, amikor sürgette a keresztes hadjárat megindítását. Gondosan belekapcsolja a történetbe az északi kereszténységet és Svédországi Szent Brigittát. Amikor pedig a hétköznapi józan ésszel éles ellentmondásban levő beszámolókat talál, elgondolkodik azon, hogy miért és mitől tekintünk egy történelmi dokumentumot hitelesnek. Vagyis az igazság megismerhetőségén és megfogalmazhatóságán. Mégiscsak egy misztikusról ír, akinek alaptapasztalata az, hogy nem tudja elmondani, amit Isten közelében átél.

A szemtanúk elbeszélései a szenteket még életükben körülvevő csodákról ugyanolyan megbízhatóak és világosak, mint minden más tanúságtétel, melyeket történelmi eseményekről ismerünk. Nem létezik más ok elvetésükre, mint a dogmatikus hit abban, hogy nem létezik mindenható Isten, aki belenyúl az emberek életébe.

Nem mondom, hogy nincs igaza. Minden történelmi eseményt konkrét személyek feljegyzéseiből ismerünk, egyikre sincsen abszolút rálátásunk, még a saját korunk eseményeire sem. Persze van, ami megbízhatóbb, van, ami hamisított, vannak támpontok, de végső soron a források olvasója mindig maga dönti el, mit fogad el igaznak, mit nem, mit tekint a témája szempontjából relevánsnak és használhatónak, mit nem. 

Szóval ez nem történelmi regény, nem dokumentumregény. Ha pisztolyt fognának a fejemhez, hogy mondjam meg, mi a műfaja, maximum annyit tudnék kinyögni, hogy esszé. Hogy háromszázötven oldalnál hosszabb? Hát Istenem, kicsit megszaladt. De ettől nem lesz hiteltelenebb.

Undset és a fordító* munkája tízből tíz pontot ér. A kiadvány, az legfeljebb nyolcat. Mint nyomdatermék, nagyon szép, de a korrektor vigyázhatott volna jobban, a végén a fordítói utószót meg... nos, szerencsésebb lett volna kihagyni. Különösen azt a részét, amelyikben Undset műveit elhelyezi az irodalmi hagyományban, illetve elvégzettnek tekinti az életmű fordításának feladatát. Bocs, de először is nem ott van a helyük, ahova ő teszi, egy-két definícióval is adós marad... Másodszor: ezt most komolyan? Teljes fordításoknak tekintsem a Hajdu Henrik háború előtti, rövidített, átdolgozott, német fordításból készült, antikváriumokon kívül réges-rég hozzáférhetetlen barkácsolásait?! Egyébként nagyon szépen köszönöm, hogy ezt a munkát elvégezte, keresni fogom más fordításait is. 

A könyvet közvetlenül az azt megjelentető Kairosztól vásároltam, az idei könyvhét helyett rendezett magánakciómban. Másokat is erre biztatok. A járvány hazavágja a kiadókat is. Hadd élje túl a Kairosz, hátha újrafordítják a többi Undsetet is.

* Magáról Kőrösiné Merkl Hildáról ugyan gyakorlatilag semmi nincs a könyvben, de egyrészt a fordítás színvonalából, másrészt abból, hogy egyébként is skandináv egyházi műveket szokott fordítani, gondolom, hogy tud norvégul. Meg svédül.

A képek forrásai: Sigrid Undsets arkiv, Wikimedia Commons és Pixabay.

Pontszám: 10/9