Nagyon nehéz erről a könyvről írni. Több okból is.
Több, mint egy éve van meg itthon, és mostanáig nem olvastam el. Félelemből.
Nem valami kis egyszerű hétköznapi félelemből, amit egy nagy megmérettetés előtt vagy egy harapós kutya láttán érez az ember. Ez annál sokkal mélyebb, bensőbb, hidegebb. Φόβος, mondanám, ha tudnék görögül. Mikor attól fél az ember, hogy kirántják önmagából.

A szerző engem tanított. Egyetemi szemináriumára jártam, réges-rég. Ráadásul egyszer írópalántaként is fordultam hozzá, és nagyon hasznos tanácsot adott. Amikor a halálhíre jött, a tragédián túl, a felfoghatatlanon túl az első, ami eszembe jutott, az volt – és ez most nagyon furcsa lesz, leírni is az –, hogy tudtán kívül (hiszen az aztán egészen biztos, hogy utolsó éveiben egyszer se jutottam eszébe) nagyon nagy feladatot bízott rám ez az ember. Erről most többet nem szeretnék írni, annyi ebből is látszik, hogy a személyes érintettség is félelmet keltett bennem.*
Ehhez még hozzájárul az, hogy körülbelül sejtettem, miről fog szólni a könyv. Az „elzárt, endogám” kis magyar falvakról nekem is vannak fogalmaim, de Békés megye és Szatmár megye hasonló helyzetű települései összevethetetlenek. Ilyen fokú nyomorúságot és kivetettséget az én szüleim, nagyszüleim nem éltek, nem is élhettek meg. És azóta csak romlott a helyzet, ezt is tudom.

Végül – talán védekezésképpen is – nagyon gyorsan olvastam el ezt a könyvet. Nem lett volna szabad. Mondjátok nyugodtan, hogy gyáva vagyok.
Nehéz könyv, nemcsak azért, amiről szól. Nemcsak azért, mert egy olyan világot ábrázol belülről, egy többszörösen kiszolgáltatott gyerek szemszögéből, amely megnyomorítja a testet és a lelket, és amelyet csak úgy lehet ép (?) ésszel és lélekkel túlélni, hogy az ember folyamatosan azt mondogatja magának: én nem vagyok ezek közül való, én innen elmehetek, és el is megyek.**
Nehéz könyv ez azért is, ahogyan meg van írva. Kölcsönveszi a naturalisták módszereit, de a nélkül a többé-kevésbé megnyugtató tudat nélkül, amellyel a naturalista dolgozik: hogy a világ megismerhető és pontosan ábrázolható lenne. Nem az. A gyerek-elbeszélő nem érti a világot: amit átad az olvasónak, az egy halom töredék, amelyek időnként egymásnak is ellentmondanak. (Tuti, hogy szándékosan.) De nem értik a felnőttek sem, akiknek a szavait közvetíti. Nem is próbálják megérteni. Túlélni próbálják. Ha sikerül.

* Egészen konkrétan úgy éreztem, kezet kellene mosnom, mielőtt ehhez a könyvhöz nyúlok. Nem túlzok.
** Viszont ennek az az ára, hogy amíg benne él az ember, addig is kitaszítottként kezelik – idegen, mégpedig a legrosszabb fajta: amelyik a kapukon belül tartózkodik, belső veszélyforrás. Ezért is azonosítják – okkal vagy ok nélkül – a középpontban álló családot állandóan valami olyan csoporttal, aki „más”. És annak megfelelően is bánnak velük.

Pontszám: 10/10

Ezt 2015. november 20-án írtam.