Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Az élőlény elpusztítható, de az élet elpusztíthatatlan (Joseph Campbell: The Hero with a Thousand Faces)

2020. július 03. - Timár_Krisztina

campbell.jpgMagyar fordításban: Az ezerarcú hős.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fantasyíró, aki nagyon szerette volna már befejezni A látszat mestereinek a második részét, de a közepén megakadt, és hiába a koncepció, hiába a rengeteg összegyűjtött háttéranyag, egyszerűen nem ment tovább. Illetve ment volna, csak nem arra, amerre az írója szerette volna. Nézte az írója a félkész regényt jobbról, nézte balról, nézte felülről, nézte észak-északkeleti irányból srégan, nézte sokáig hiába, aztán egyszer csak a homlokára csapott. Hogy is mehetne tovább a regény, ha hiányzik a fél szereplőgárda? Márpedig eleven szereplőt teremteni nem piskóta, sem nem könnyed vasárnapi kirándulás a vurstliba. Főleg, ha az ember körül az életben nem hemzsegnek a harcosok és hadvezérek. Nem mondom, egy-kettő előfordul – ismerek három- sőt négygyerekes anyukát is –, de abból még nem lesz hadsereg. (Mágust látok eleget, mágus-szereplőket sokkal könnyebb alkotni, azért van már meg a gárda és a történet egyik fele.)

Tovább

Különleges alkotói nyelvet fordítani bátor vállalkozás (Nádasdy Ádám és a Bánk bán)

covers_539655.jpgEz az írás 2020. július 2-án jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet. 

Ez a bejegyzés Nádasdy Ádám fordításáról szól. Irodalmi szempontból itt írtam a műről.

Katona József Bánk bánjának komoly érzelmi értéke, sőt identitásképző szerepe van a magyar kultúrában. Mint nemzeti dráma, mint nemzeti opera alapjául szolgáló szöveg, mint kötelező iskolai olvasmány sokunk életében játszott, játszik szerepet, egyéni és közösségi élményként egyaránt. Minden olvasója és nézője szembesül azonban azzal a problémával, hogy Katona stílusa, nyelvhasználata nagyon távol áll attól, ahogyan mi írunk és beszélünk. Azt a kezdeményezést tehát, hogy készüljön egy olyan kiadvány, amely egyaránt tartalmazza az eredeti szöveget és annak mai magyar nyelvre átírt változatát, méghozzá magyarázatokkal együtt, mindenképp üdvözlendőnek tartom.

A külföldi irodalmak klasszikusainak újrafordítása megszokott dolog, különösen a dráma műnemében. Ha évtizedekig nem készül új fordítás, a megváltozott nyelvű színházi közönségnek nem segít semmiféle lábjegyzet; ott és akkor, az előadás pillanatában kell megérteniük mindent, tehát új szövegre van szükségük. Szokatlannak tűnhet ellenben az, ha egy kultúra a saját klasszikusát próbálja meg a kortárs nyelvhasználathoz igazítani. Pedig, ha a fenti logikát követjük, ez a törekvés is érthető, és egyébként korántsem példa nélkül való.

Itt olvasható tovább.

Csak azt ne hidd el, amit a szemedbe mondanak (Kaffka Margit: Színek és évek)

covers_53581.jpgÚjraolvasás vége.

„Hej, Uram, Teremtőm, de jó, hogy ennek a világnak már vége van...” (Meghatározó gondolat a regény elejének olvasása közben.) 

„Hej, Uram, Teremtőm, nem is olyan biztos, hogy ennek a világnak vége van...” (Meghatározó gondolat a regény utójának olvasása közben.) 

Pórtelky Magda élettörténete egy egész társadalmi réteg sorsát példázza. Nemcsak egy századfordulós asszonysorsot látunk, hanem egy nagy-nagy korszakfordulást – a fonákjáról nézve. Ahol azok lépnek előtérbe, akiket leginkább a háttérben szoktunk látni, vagy még ott sem, pedig nélkülük nem, vagy egészen másképpen folynának az események. Ahol az válik fő helyszínné (a konyha, az ebédlő, a hálószoba), ami más történetekben csak fel-felvillan, pedig ami ott folyik, az korántsem elhanyagolható. 

Tovább

Gótikus felnőttmese, amelyik rosszul végződik (Der Sandmann, 2012)

sandmann-der-4-rcm0x1920u.jpgPszichothriller vagy horror? Azok a bizonyos démonok belülről jönnek vagy kívülről? Nem lehet nem gondolkodni rajta. Talán éppen ezért vonz ez a történet. Vagy talán azért, mert a főszereplőn kívül (aki kétségkívül uralja a terepet) vannak itt más, érdekesebb, akár felemelőbb sorsú szereplők is. 

Itt írtam a kisregényről. A napokban éppen ezt a posztot igyekeztem rendesen kidolgozni, amikor szembejött a neten egy 2012-es filmváltozat. Az előzetese kellően sejtelmesre és kísértetiesre sikerült ahhoz, hogy érdekelni kezdjen, és ahogy elnéztem, a színészeket is kitűnően választották ki. Ráadásul csak negyven perces, és végignézhető a YouTube-on. Még díjat is nyert. Lássuk. 

Hát ez a két dolog nem okozott csalódást, vagyis a sejtelmes-kísérteties hangulat meg a színészek. Már a felénél azon gondolkodtam, hogy ennyi kopár házfal, csupasz padló, félig bútorozott szoba a kerek világon nincs, és nem vagyok biztos benne, hogy pont ilyen barna-fehér színösszeállítást mutatott minden német háztartás Hoffmann korában, de azt mondtam, rendben, a hangulathoz illik. Az effektusokat nem tudom szakszerűen értékelni, nálam működtek, és ahogy elnéztem, másokat is meggyőzött Andreas Dahn, mert 2012 óta elég sok szuperprodukció technikai részét irányította már. (Itt a honlapja.) Maradjon is szépen ennél a kaptafánál, mert a rendezés (amit ebben a filmben bíztak rá) viszont nem igazán megy neki. De erről később.

André Kaczmarczyk (de gyönyörű névkombináció egy német színésznek, bocs) mintha arra lenne teremtve, hogy romantika kori német regények naiv főhőseit játssza. Elég egy fehér kendővel körbetekernie a nyakát, meg lúdtollat fogni a kezébe, és már elhiszem róla, hogy kizárólag ütött-kopott padlásszobában lakhat, sok szerelmes vers és egy rettentő gyerekkori trauma társaságában. Megőrülni kevésbé hitelesen tud – mondjuk, néha tényleg elég ijesztő, ahogy az ártatlan ábrázata mögül előtör az indulat –, de megteszi, ami tőle telik. Szóval a főhős, Nathanael egész rendesen működik. Anja Knauer szintén kiváló Clara lenne – ha tisztességes szöveget írtak volna neki. Mert így alakíthatja akármilyen kedvesen és nyugodtan a racionális, két lábbal a földön álló lényt, aki próbálja megmenteni démonoktól gyötört szerelmét, sehogy nem lesz belőle a kisregényből ismert ügyes proto-pszichológus. (Akinek módszereire utóbb Freud is épített.) Csak szomorú árnyéka önmagának. Pedig a film alapfelütése pont ehhez teremtené meg a hátteret. Miért nem használták ki? 

der-sandmann-bela-b-2-rcm1024x0u.jpg

Az első képeken látszó fogaskerekek és a fizikaterembeli kezdő jelenet mind azt sugallják, hogy lesz egy steampunk-beütése a történetnek. Lesz is, a regénynek is van, legalábbis manapság így neveznénk. Végighallgatjuk a(z egyébként Mathias Eysen személyében szintén jól eltalált) tanár úrtól, hogy miért a férfiak dolga természettudománnyal foglalkozni (valamint milyen rossz nekik ezért, de ez utóbbit a hallgatóságból nyilvánvalóan senki nem hiszi el, nem is arra van szánva), és miért értelmetlen dolog nőknek belefogni. Egy olyan kisregény adaptációjának első jelenetében, amely (1816-os!) kisregény fenekestül forgatja fel a fent említett örökkévalóan bebetonozott ellentétpárt. Hurrá. Mindezt pedig pusztán azért, hogy a filmben még csak el se hangozzék Nathanael részéről a figyelmeztetés, hogy ha Clara nem vigyáz magára, még a végén matematikussá válik, és akkor hű, mi lesz. De akkor minek kellett a filmbe az első jelenet? Jelzem, a regényből ez ám hiányzik, direkt a film számára írták, valami céljának lennie kellene.

Mert hát a démonok. Amelyekről a regényben az olvasónak kell eldöntenie, valódiaknak (rosszindulatú külső erőknek) kell-e tekintenie őket vagy sem. Az előbbi esetben egy ördögűző se lenne hozzájuk elég, és Nathanael pusztán ártatlan áldozat, Clara pedig nagyot téved – az utóbbi esetben a férfi lelkében léteznek, vagyis Nathanael felnőni képtelen, bántalmazott és bántalmazó őrült. Aki természetesen még meg is sértődik, ha az okos Clara vagy bárki más gyógyítani próbálja. 

maxresdefault.jpg

A regényben ezt a dilemmát senki meg nem magyarázza, okosodjunk ki belőle mi. A film kiválasztotta az egyik magyarázatot (amelyiktől horror lett belőle), és annál maradt. Kár. Legalább megpróbálhatták volna – még ha ugyanannak a színésznek, Bela B. Felsenheimernek is kellett játszania mindkét szerepet – elhitetni a nézővel, hogy nem ugyanazt a személyt látják. Persze így is elég ijesztő, amit Nathanael művel, de valahogy az egésznek a tétje kisebb. Kevesebb a (mégoly őrült) logika a cselekedeteiben. Az az igazság, hogy nem is igazán tudom elképzelni, mit érthet az események összefüggéseiből az, aki nem olvasta a kisregényt. Háromszor.

Abban a szerelmi háromszögnek is oka van (Nathanael saját érzéseinek kivetülését látja meg a másik nőben, és nem jön rá, hogy sajnos szó szerint ez a helyzet). Rajta kívül mindenki más is csodálja Olympiát (fenntartásokkal), és egészen a végéig nem jönnek rá, mi hiányzik belőle. A filmben viszont kizárólag Nathanaelt sikerül megtéveszteni. A nézőt semmiképp. (Ebből következően sajnos Hoffmann humora is kimarad.) Mondjuk, fogalmam sincs, hogy lehetett volna jobban megoldani az ember és a tárgy közötti átmenet ábrázolását, és Claudia Lenzi (legalábbis távolból nézve) tényleg megfelelő a szerepre. Közelről eltűnik a kísérteties ide-oda játék.

Beszélnem kell természetesen arról is, amit a film nem elvesz, hanem hozzáad a történethez. Vagyis amit megerősít benne: a látásnak és a látás hiányának szerepét. Nathanael fixa ideája és rettegésének tárgya a vakság, jobban mondva az, hogy erőszakkal megvakítják. Ennek a képe vissza-visszatér a filmben is, és kiegészítődik azzal, amit csak a film tud, az viszont kiválóan: ahogyan a szereplők figyelik egymást. Kulcslyukon, ablakon, látcsövön át. Akinek van szeme, és nézni tud, az hatalmi helyzetben érezheti magát. Viszont egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy ez az érzés nem hamis. A látvány minden további nélkül lehet manipuláció eredménye is. Mi tudná ezt jobban hangsúlyozni, mint a film? 

sandmann-der-andr-kaczmarczyk-anja-knauer-1-rcm1024x0u.jpgÍgy valóban sikerül valami értékes újdonságot adni a történethez. Úgyhogy apróbb hibákról (hiteltelenségekről) nem is akarok sokat beszélni. Csak megemlítem, hogy 1816-ban elképzelhetetlen lett volna olyan bizalmas viszony jegyesek között, mint a filmben látható. Még hogy az esküvő előtt rendszeresen kettesben éjszakázzanak egy fedél alatt... Na, mindegy, legnagyobb bajom tényleg ez legyen. 

Ha nem volna egyértelmű: nem az a gondom a filmmel, hogy „jaj, nem követi a könyvet eléggé”. Az a gondom, hogy megteremti a lehetőségét egy nagyon-nagyon jó filmadaptációnak, aztán pont azt hagyja ki a kisregény világából, amitől az igazán borzongató és modern. Éppen a múlt héten írtam egy másik regényről és annak filmváltozatáról, amely sokkal többet változtatott az alaptörténeten, de olyan ügyes kézzel nyúlt hozzá, hogy mégis lehetett érte rajongani. Milyen díjat nyert ez? „I've seen films” Nemzetközi Filmfesztivál. Bevallom, soha nem hallottam róla, de ennek oka a műveletlenségem is lehet. „Legjobb film – iskolai kategóriában.” Vizsgamunka volt ez vagy mi? Mert annak tényleg jó. 

Tehát, ahogy mondom, a YouTube-on megtekinthető, de saját honlapja is van, meg is lehet rendelni. Erősen javaslom, mivel a YouTube-verzión csak angol felirat van, illetve a vége felé az se, úgyhogy az összes érettségi némettudásomat össze kellett szednem, meg még a regényismeret is kellett, hogy értsem, mit beszélnek. 

Rajongani nem fogok. DE! Ha Dahn bármikor máskor – tapasztaltabban és nem rendezőként – hozzányúl a témához, készséggel megnézem. Mert a hangulat, amelyet az elején emlegettem, az mindvégig tökéletes. Az kellően sejtelmes-homályos, kellően rejtélyes, kellően kísérteties, kellően „én is ott vagyok a romantikusan nyomorúságos padlásszobában”, és kellő erővel megfájdítja a szívemet, hogy én mér nem tudok olyat írni, mint a Hoffmann. És negyven percet igazán rá lehet szánni. 

Egyébként meg olvassatok Hoffmannt, ez a kisregény piszok jó. Utána jöhet a többi.

Pontszám: 10/7

A bejegyzésben használt képek a YouTube-ról, illetve a film fentebb linkelt honlapjáról valók. 

Lírai önéletrajz szabadversben (Török Sophie versei)

0129005241628p.jpgEz a tenyérnyi kis kötet áll a legközelebb ahhoz, hogy Török Sophie összes versei címen futhasson. Ez sem teljes, a költőnek leendő férjéhez írott szerelmes verseit például nem tartalmazza. És elvileg még ennek sem lett volna szabad könyvárusi forgalomba kerülnie. Ugyanis nyomdászati vizsgamunka. Azért Török Sophie ennél jóval többet érdemelne.*

Ha megkérdeznénk száz érettségizett embert, hogy mit tud ezeknek a verseknek a költőjéről, kilencvenhatan valószínűleg mélyen hallgatnának, kettőnek (akiket elvittek Széphalomra osztálykirándulásra) rémlene, hogy így hívták Kazinczy Ferenc feleségét, és szerintem legfeljebb további kettőnek jutna eszébe, hogy mintha szerepelt volna ilyen nevű nő az irodalomkönyvben egy nyugatosokat ábrázoló fényképen. Ettől egyikük sem számítana természetesen műveletlennek, nem a saját hibájukból nem tudnának többet. Török Sophie ennél is jóval többet érdemelne. 

Akkor most megpróbálom megtenni a tőlem telhetőt annak érdekében, hogy kicsit többet kapjon az eddigi figyelemnél. Előrebocsátom, hogy rajongani nem fogok, mivel a versei nagyon személyesek, én meg azt nem szeretem, tehát nálam eleve hátránnyal indult.

Török Sophie-t leánynevén Tanner Ilonának, asszonynevén Babits Mihálynénak hívták. Művésznevét férje hatására vette fel, mivel Babits Mihály a két háború között hasonló szerepet játszott a magyar irodalmi-kulturális életben, mint százharminc évvel korábban Kazinczy Ferenc, és erre szeretett rá is játszani. Most a versekről akarok írni, nem a költőfeleség-szerepről, azt megtették helyettem már mások éppen elegen, például itt. A teljes életműről – a szerző prózájáról is – pedig itt lehet átfogó képet kapni, a lentebbi képet is innen vettem. (Rónai Dénes készítette 1931-ben.) Én ennek a kötetnek a verseit olvastam, az azokról alkotott benyomásaimat osztom meg veletek.

Török Sophie-nak életében négy verseskötete jelent meg, ezeknek az anyagát tartalmazza a kiadvány. (Tehát a kötetben meg nem jelent verseit nem.) Szerény megjelenése és csekély terjedelme senkit meg ne tévesszen: amit ennél kisebb betűkkel nyomnak, az már minikönyv. Ez rengeteg szöveg. Egyik korabeli stílusirányzatba sem tudnám egyértelműen besorolni. A nyugatosoktól ismert impresszionista-szimbolista-szecessziós vonalhoz nem csatlakozik. Az avantgárdhoz közelebb áll, de ott sincs konkrét irányzat, amelyikhez kötni tudnám.

Szabadversekről van szó, az első oldaltól az utolsóig határozott vallomásos jelleggel, erőteljes hanghatásokkal és energiával teli költői képekkel,** de egészen mást csinál, mint például az expresszionisták. Másnak (főleg eleinte) furcsa lehet, hogy nincs se rím, se ütemhangsúly, se időmérték, engem viszont ez az élőbeszédszerűség egyáltalán nem zavart. Állítólag Kaffka Margit költészetének nyomdokain halad. Sajnos abból én csak három verset ismerek (igyekszem pótolni), így egyelőre nem tudom megítélni. Én csak a Kaffka Margithoz írt versét látom, az nagyon mély tiszteletről tanúskodik: 

Ha élnél – karodhoz simulnék, mint

hizelgő kistestvér, s kérdezném:

engeded-e, hogy szeresselek? engeded-e, hogy 

büszke legyek reád! Csodált Nővér, ha

élnél, elfogadnád-e rajongó szivemet? (...)

Ilyenkor szokott az ember eszébe jutni, hogy mitől vers a vers, és vajon vers-e a sorokba tördelt élőbeszéd. Vers hát, ha megvan a maga sajátos ritmusa és össze nem téveszthető kifejezéskészlete. Megvan? Meg. Mind jó vers? Dehogy. A költő életében megjelent összes kötetének újranyomásáról van szó. Nincs ember, aki minden egyes szövegét tökéletesre írja. Akkor vannak köztük jó, sőt nagyon jó versek? Vannak hát. 

Reggeltől estig és estétől

reggelig fúrok és faragok és tépek és

síron túl is üldözök és kiismerhetetlen

bontok, – én magam vagyok az, akit

reggeltől estig fúrok és bontok!

csontba és húsba és velőbe fúrok – 

de érthetetlen. Felbonthatatlan. 

Kés nem vágja. Fény nem világítja. Értelem nem érti. Sötét és konok. Savra nem bomlik, ütéstől nem omlik, pokoli gubanc! rendje e káosz, értelemzavar, célja a semmi!

Nem vagy! Megsemmisültél. 

Érthető ez? Meghaltál, megszűntél, 

örökre eltűntél – oh tudom! (...)

Csak nem mindig könnyű megragadni, mitől jók. Pusztán a vallomásosság még „csak” fontossá tesz egy szöveget. Ha olyan élményt mond el, amelynek más még nem adott hangot. Ha segít, hogy az olvasó „belülről” tapasztalhasson meg általa egyébként nem ismert élethelyzeteket. Ezekben a versekben elsősorban az anyaság vágya, a szerelem, a ragaszkodás, illetve a férj halála utáni gyász szólal meg – olyan ívbe rendeződnek a versek, mintha lírai önéletrajzzá állnának össze. De jelen van itt a szorongás, a magány, a kívülállás érzete, a férj árnyékából való kitörés igénye is, sőt a múzsa-szerep (Halálfiai c. vers), amely igen ritkán látható belülről, és körülbelül olyan nyomasztó, mint egy Poe-novella.

137hub1_fond_iii_2133_torok_sophie.jpg

Ettől lesznek tehát a versek fontosak. De nem ettől lesznek jók. Ha pusztán az őszinteség (amely ennyi évtized után már úgysem ellenőrizhető) tenne jóvá egy irodalmi alkotást, akkor a világ legszebb szerelmes verse a bicskával faderékba vésett "szeretlek" szó volna. (Nem mintha annak nem lenne meg a létjogosultsága, de bocs, van nála szebb.) Egy irodalmi alkotás attól jó, ahogyan meg van írva. Ahogyan megtalálja a megfelelő szavakat, hogy elérhesse a megfelelő hatást, és az érzés mások számára is átélhetővé váljon. (Még akkor is, ha a vers megalkotója esetleg nem is, vagy nem úgy élte át.) Ahogyan egyedi kifejezéseket alkot, és úgy szól az élményről, ahogyan mást még nem hallottunk szólni. Ahogyan a különböző időkben keletkezett verseket egymás mellé rendezi, és tudatosan kialakítja belőlük a történetívet. 

Érdemes ugyancsak irodalmi alkotásként, esetleg kordokumentumként, nem pedig műelemzésként olvasni a kötet végén található öt esszét (Gyergyai Albert, Lesznai Anna, Halász Gábor, Bóka László és Makay Gusztáv tollából). Látszik, hogy harcolnak ezzel az életművel, próbálnak vele valamit kezdeni. Nem biztos, hogy megkönnyítette a szerzőik dolgát az, hogy személyesen ismerték a költőt. Talán még nehezebb így tárgyilagos távolságot tartaniuk a versektől vagy magától a Török Sophie-jelenségtől. Talán nem is akarnak. Keresztury Dezső bevezetője, amely a kötet megjelenésekor keletkezett, ismét egy másik korszak lenyomata. Önmagában is érdekes. (Például az, hogy miért üdvözöl adósságtörlesztésként egy olyan kiadványt, amelyet a megjelenés idejében nem lehetett megvásárolni. Igaz, legalább létezett a kiadvány, ez is valami.)

Ahogy mondtam: nem én vagyok a célközönség, a vallomáslíra nem vonz. Ez a fajta vallomáslíra, amely elsősorban a szenvedés, a hiányérzet kimondásáról szól, még nyomaszt is, főleg ekkora mennyiségben. De az erejét érzékelem (túlságosan is), a minőségét elismerem. Fogok még a szerzőtől olvasni, verset is, prózát is. Azt szeretném, ha újra felfedezné az irodalomtörténet, és végre megjelenhessen a hivatalos és tényleges összkiadás. 

* Egyébként igen csinos kis kiadvány, látszik, hogy beletették, amit bele kellett tenni, anyagot is, tudást is. Kemény kötés, tartós védőborító, puha lapok. A kicsi betűméret ellenére nem káprázik bele az ember szeme az olvasásba. Jó érzés kézbe venni, sok olvasást kibír. 
** Ezek nem a legszebbek, nem a legjobbak, csak futó benyomásokat mutatok, ahol kinyílik a kötet: „Tegnap még sűrű ólomban fuldokoltunk valami készül / szikrázó hidak alatt kinyilt szemmel csillog a víz.” „A kapocs kinyilt s véresen eleresztett. / Üres vagy s mosolyogsz.” „Addig bámultam hunyt szemmel / az égető napba, mig pupillám / két sötétkék gyöngyként keringett / fejemben s felvert gondolataim / aranykásába bódultan feledték / nehéz értelmüket.”

Pontszám: 10/8

(a levonás oka objektív is, szubjektív is)

Kiadási adatok: Az 54. sz. Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola (Zrínyi Nyomda), Bp., 1986.

Időkön és határokon át (Virginia Woolf: Orlando)

orlando-a-biography-10.jpgMajd' háromszáz oldalnyi játék. Időkkel, határokkal, szavakkal. Hol felszabadultan vidám, hol szomorú mosolyú, hol fanyarul gúnyos. De valahogy mindig optimista. És szép. 

Nem először fordul elő, hogy korai mágikus realista regényt találok. A „korai”-t úgy értem, hogy abból az időből való, amikor ez a stílus még hivatalosan nem is létezett; neve mindenesetre nem volt. Nem a köznapi eszünket kell elővenni, ha meg akarjuk érteni a történetet – ha viszont ez sikerül, akkor nagyon is köznapi dolgokat lehet megérteni belőle. Mert az egy dolog, hogy a szereplők időutazása vagy Orlando átváltozása gyakorlatilag indoklás nélkül, csak úgy ötletszerűen történik. Az egy másik, hogy a regényvilágba mind tökéletesen beleillik. Annak a regénynek a világába, amelynek egyik fő témája éppen az idő. Hogy is lehetne másképpen egy olyan regénytérben, amelynek középpontjában egy háromszázhatvanöt szobás angol kastély áll: Orlando otthona? Ha konkrét indokot nem is kapunk a szereplők hosszú életére, a regény elvont szimbólumai mind hozzájárulnak a világépítéshez. 

Mostan lehetne akár komoly dolgokat is írni arról, hogy az időutazó szereplők igazából embertípusok lennének, amelyek így-úgy módosulva, de sajátos vonásaikat mindvégig megőrizve maradnak fenn évszázadokon át. Lehetne, csak az olyan (némi képzavarral) nyársatnyelt módon hangzana. Méltatlanul a regényhez. Mert a csábító, komolytalan, veszélyes szerető – a ravasz, szatirikus humorú, hamis nosztalgiával megvert, kisszerűen gonosz költő-kritikus – az unalmas, de legalább kigúnyolható, epekedő főnemes – vagy éppen maga a címszereplő – egyikük sem pusztán egy típust képvisel. Egyéniségek egytől egyig. A létük része az, hogy nem ismerik a halált, és az öregedést is alig. Vagy az, hogy nagyon hamar megtanulják, melyik környezethez hogyan alkalmazkodjanak úgy, hogy egyéniségük érvényre jusson, és senkinek eszébe se jusson belekötni a megjelenésükbe. Legfeljebb a jogászoknak: Orlando birtokainak pere évszázadokon át húzódik. Bár arra meg nem mondhatja senki, hogy hiteltelen. :P  

Karnevál ez, álarcosbál, alakoskodó játék. Mindenki folyamatosan szerepeket játszik, jobban vagy rosszabbul hazudik, akár saját magának, akár másoknak. Van, akinek mind a kettő megy párhuzamosan. Van olyan is, aki szó szerint maszkot, vagy legalábbis álöltözetet visel egy darabig. Így válik különösen feltűnővé az, hogy ahogyan a nemükhöz viszonyulnak, az is a szerepük része. Hogy a sorsukon keresztül, vagy éppen azon keresztül, ahogyan a többi ember bánik velük, a mai napig érvényes felismerésekre lehet jutni arról, melyik időben/térben mit jelent nőnek vagy férfinak lenni. Mit várnak el tőlük mások, mit várnak el ők saját maguktól vagy a másik nem képviselőitől. Milyen párt választhatnak, hozzájuk illőt vagy nem illőt, és egyáltalán mit jelent valakihez illőnek lenni – jellemben, korban, társadalmi helyzetben. Mit tehetnek meg és mit nem. Hol vannak a korlátaik, merre van vagy nincs kiút a korlátok közül, hogyan feszegethetik őket. Bár ez utóbbit nem sokan próbálják meg közülük. Leginkább csak Orlando. Ő viszont állandóan, tudatosan vagy tudtán kívül. Hiszen ő az egyetlen, aki nemcsak játszik, hanem valóban átváltozik. Ami nem jelenti azt (sőt!), hogy ne venne fel újabb meg újabb szerepeket.

mv5bzwzkm2u2njgtmweyny00ytaxlthhmdmtndqyn2riyzhjn2rixkeyxkfqcgdeqxvynjawoda4mw_v1.jpg

Nemcsak azért, mert férfiként is, nőként is megtartja androgün mivoltát és kétértelmű megjelenését. (Kép innen.) Nemcsak azért, mert ő az, aki a legkevésbé tud és akar alkalmazkodni a mindenkori elvárásokhoz (tehát egyúttal az is, aki a legtöbbször falba ütközik). Hanem azért is, mert akár férfi, akár nő, Orlando mindenekelőtt művész. Akkor is, ha egy sort nem bír leírni éppen, akkor is, ha elégeti a saját művét, akkor is, ha díjat nyer. Sőt, akkor is, ha ő maga se veszi komolyan költő voltát. Nemcsak a brit történelem jeles korszakain halad végig Orlando, hanem a brit irodalomtörténeten is. És minden korban kísérletezik azzal, hogy hogyan tud annak a kornak a nyelvén kifejezni, ábrázolni, hatni, attól függően, hogy melyiket helyezi éppen a korízlés a középpontba. Bár eredetiben olvasom egy ideje az angol klasszikusokat, azért nekem is kapaszkodnom kellett, hogy felismerjem a stílusjegyeket. (Na jó, arra két sorból rájöttem, hogy Orlando konkrétan megír – nem lemásol, nem újraír, szó szerint megír – egy Emily Brontë-verset [amiért Woolfé minden csodálatom], de hát még jó, hogy azt a stílust fölismerem. Meg utána a Charlotte Brontë-utalást sem lehet eltéveszteni.) Az értékelés elején emlegetett optimizmus egyrészt a nyelvhez való viszonyban érhető tetten: ha Orlando nem is feltétlenül, az elbeszélő mindenképp megtalálja a módját annak, hogy tökéletes eszközként bánjon a nyelvvel, és előbb-utóbb megtalálja a megfelelő szavakat. Éppen erre való a regény végén a tudatáram-technika (az, ahogyan egyetlen nap, egyetlen óra, végül egyetlen perc benyomásait rögzíti folyamatként). 

A másik, amiben megnyilvánul ez az optimizmus, az maga Orlando. Nem is biztos, hogy az optimizmus a megfelelő szó rá (lám, én közel sem vagyok annyira biztos a dolgomban, mint Woolf mesélője; mondjuk, nem is tudok Brontë-verset írni). Talán inkább a derű vagy a könnyedség volna megfelelő szó arra, ahogyan Orlando létezik, még akkor is, ha éppen lehúzza a melankóliája. Hogy akármikor és akárhogyan éljen is, mindig helyet talál magának a világban – ha mégsem, akkor csinál – és ha az se, akkor magasról tojik az egészre. Érthető, hogy mindenkit elbűvöl; hogy se szereplő, se olvasó nem bírja kivonni magát a hatása alól. Nemcsak azért, mert szép, hanem mert méltósága van és ereje, ellenálláshoz és átalakuláshoz egyaránt. (Kép innen.)

unnamed_1.jpg

A bejegyzésben szereplő képek az 1992-es filmváltozatból valók (megtekinthető az Indavideo oldalán, magyar felirattal). Sally Potter feldolgozása minden szempontból méltó az eredetihez, pedig nem ragaszkodik hozzá görcsösen. A főbb szereplőket és cselekményvonalat megtartja, az időkön át való utazást és a művészlétet, valamint a szereplők egymáshoz való viszonyát, és nagyjából ennyi. Borzasztó érdekes figyelni, hogyan alkotja újra filmes nyelven a regényt. Például ahogy az idők és életszakaszok közötti váltásokat jelzi, akár feliratokkal, akár átmeneti terekkel. (Úgy nézem, a XVIII. századból a viktoriánus korba átvezető labirintus-jelenet klasszikus lett.) Vagy ahogy egy-két közbeszúrt megjegyzéssel kicsit fogyaszthatóbbá (de egyáltalán nem túlzottan könnyen fogyaszthatóvá) teszi a történetet, például Orlando örök fiatalságát azzal, hogy Erzsébet királynő szájába adja az utasítást: soha ne öregedj meg! Ahogyan azt a hosszas elmélkedést, ahogy Orlando megéli nővé változását és a vele járó korlátokat, egyszerűen belesűríti Tilda Swinton meglepett, értetlen és méltatlankodó arckifejezésébe, amikor életében először fűzőt adnak rá (fú, de utálnám én is). Az se semmi, ahogyan megpróbál abban a lehetetlen rokokó ruhában úgy mozogni, hogy ne látszódjon nagyon, mennyire ügyetlen. Hát azt a ruhát nem arra találták ki. (Kép innen.)

orlando7.png

Azt azért kicsit sajnáltam, hogy Potter kihagyta azokat a részeket is, amikor Orlando lehajítja az abroncsot, és nőként is férfiruhát vesz, hogy aztán tipikusan nőiesnek tekintett tevékenységet folytasson, azaz más nőkkel együtt vidáman megszólja az egész világot. Ezekkel együtt kimaradt a regény derűjének, humorának nagy része is. A film Orlandója melankolikusabb, elmélkedőbb fajta a regényénél. Mégsem tagadja meg a regény Orlandóját, csak a méltóságát és az erejét hangsúlyozza jobban. És azért valamennyi humor is megmarad, például ahogyan az elhagyott házat bemutatja a film: először csak a bútorok vannak lepedőbe csomagolva, végül már a kerti bokrok is, én meg vigyorgok. Shelmerdine megjelenésén és balesetén pedig – tisztesség ne essék szólván – visítva röhögtem. A végkifejlet viszont a filmben talán még felemelőbb is (és már-már túlzottan optimista). 

Azt nagyon jó néven vettem, hogy Potter helyreigazítja azt, ami a regényben ma már vállalhatatlan volna (és az volt 1992-ben is): ahogyan Woolf a közel-keleti népekről ír. 1992-ben már iróniával kellett viszonyulni a britek felsőbbrendűségi tudatához, és ez az irónia szépen bele is simul a film világába. Illik a megőrzött humor többi árnyalatához. Még ha ki is marad az, amit speciel a regény is egész ügyesen megold: Orlando élete a cigányok között. Az a regényben nagyon jó, pedig látni való, hogy Woolf róluk se tudott sokat, és nem is nagyon erőltette meg magát, hogy kiderítsen valamit, tehát romantizál és idealizál. Viszont legalább megpróbálja úgy bemutatni ezt a közösséget, mint amely egyaránt tud ártani és megtartani, azaz nem jobb és nem rosszabb a nyugat-európai népeknél, csak más. Ez a rész sajnos a filmből kimarad. Cserébe megkapjuk azt a pluszt, hogy olyan ügyesen válogatták össze azokat a színészeket, akik Orlando szerelmeit játsszák (vagy azokat, akik őt szeretik), hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Én többször is megállítottam a filmet, hogy megnézzem: ez ugyanaz az ember, csak átmaszkírozták egy kicsit, meg valami trükkel elváltoztatták a hangját? És nem. 

orlando12.png

De hát az egész film hajítófát nem érne Tilda Swinton zsenialitása nélkül. Hogy az a nő hogy tud játszani. Az egy dolog, hogy ekkora szeme nincs is eleven embernek. Az még csak adottság. De amennyi mindent ki tud fejezni vele. Amilyen kísérteties erővel át tud alakulni általa. Én utoljára a némafilmekben láttam ilyet, hogy valaki ennyi mindent bízzon a tekintetére. De hát Swintonnak még hangja is van. Az rátesz egy lapáttal a teljesítményre. (Kép innen.)

Na, befejezem már az áradozást. Örülök, hogy olvastam, örülök, hogy láttam. Régóta terveztem már mind a kettőt – a film reklámjára még gyerekkoromból emlékszem –, és biztos, hogy nem utoljára találkoztam egyikkel sem. A regény megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján, bőven van mondanivalója ma is. Az pedig, hogy közben a felnőttmese-szekciót bővíti, azaz még szórakoztató is, külön előnyére válik. 

Pontszám: 10/10 
(akár a könyv, akár a film)

Összeillő és szétváló idők (Catherynne M. Valente: Deathless)

deathless.jpgMagyar fordításban: Marija Morevna és a Halhatatlan

Körülbelül a könyv harmadától kezdve folyamatosan azt mondogattam magamban: nem létezik, hogy ez a Valente amerikai legyen, hiszen ez az egész annyira, de annyira kelet-európai, annyira pontosan tudja megjeleníteni ezt a világot, ennek a nőnek minimum valamelyik nagymamája orosz. Az utószóból derült ki, mekkorát tévedtem. A férje orosz, és családjával együtt öt évig mesélt neki mindenfélét a hazájáról, mielőtt a könyv megszületett volna. Egyetlen olyan eleme volt a történetnek, amelyikre azt mondtam: na, ezen viszont látszik, hogy amerikai találta ki – aztán nagyot koppantam, mikor megtaláltam egy orosz népmeséket tartalmazó kötetben. Hogy tudta így újrateremteni azt a világot, elképesztő.

Fantasyben legjobban szeretem a népmesei alapút. Főleg, ha még át is csúszik a mágikus realizmusba. A XX. századi orosz történelem pedig éppen eléggé mágikus, ha nem is lesz tőle vidámabb. Éppen csak oda kell illeszteni a történelmi idő mellé a mesei-mítoszi időt, és kész a mágikus realizmus. Az egyik idő emberi, a múltból a jövő felé halad. A másik körkörös, örökké újrakezdődő, örökké ugyanúgy végződő. Arra, hogy a kettő éppen ebben az adott térben milyen szépen összeillik – ahol pedig nem illenek össze, ott milyen tragikus, vagy éppen tragikomikus lehet a szétválásuk –, Valente előtt nem jött rá senki. Ezt hívják zsenialitásnak. 

Mesei-mítoszi alakok küzdelme zajlik a Szovjetunióvá váló Oroszországban: az Élet Cárja az egyik oldalon, a Halálé a másikon. Önmagában egyikük sem jó vagy gonosz. Ez azonban nem vigasztalja sem az embereket, sem a mesealakokat, akiket bármelyik oldalon háborúba küldenek, és áldozatul esnek. Még az a jobbik eset, ha fegyverrel a kézben, vagyis legalább esélyük van védeni magukat, nem pedig éhező falvakban, fogolytáborokban vagy vallatókamrákban halnak rakásra. Mert hát időnként jön a fekete autó. Igaz, utóbb kiderülhet róla, hogy az éjszakát jelentő táltos paripa, aki parazsat eszik. Azt is jó lesz megjegyezni, hogy a sárkányhoz csak akkor lehet belépni, ha van időpontja az embernek, valamint hogy papírhalmokon alszik a jószág, mert az használ a derekának, de elmegy a kedved a röhögéstől, ha megtudod, mi az a rengeteg dokumentum. Minden háznak van védőszelleme, akinek kekszet és cipőt kell adni, különben összetöri a bögrédet, és aki üszköt és hamut eszik, de ne irigyeld érte, mert Leningrád ostromakor éhezik ő is. Pedig szegény emberek elégetnek minden éghetőt, még ha beleszakad is a szívük. Vagy ott a Baba Jaga, az orosz mesék emberevő öregasszonya, aki szintén modernizálódik, mert már nemcsak a háza, hanem az autója is csirkelábakon jár, viszont tilos Jaga elvtársnőnek szólítani. (A szintén közlekedési eszközként funkcionáló mozsár és mozsártörő Valente-féle pszichológiai értelmezése hibátlan.) Azt pedig senki ne higgye, hogy a mesevilágban nem létezik személytelen, embertelen, lélekölő üzemi munka.

A leggyakrabban felbukkanó mesei-mítoszi tárgy a tojás. Jó ötlet volt rátenni a magyar borítóra. Igaz, ez a madár sem volt utolsó ötlet az angol nyelvű kiadások borítóján. Akár az orosz népmesék tűzmadara, akár az a másik, mitikus madár, amelyik a tojást rakja. Azt a tojást, amely egyszerre élet- és haláljelkép, hiszen abból újulhat meg a világ, de az rejti Halhatatlan Koscsej erejét is az orosz mesékben, vagyis az elpusztításának eszköze is lehet. Amelynek a héja beborítja és védelmezi az alternatív valóságot, de törékennyé is teszi azt.

buyan.jpg

Minden mesealakot és minden mesei fordulatot ismertem korábbról. Éppen elég orosz népmesét olvastam gyerekkoromban is, a népmeseolvasós kihívások (Moly.hu) kezdete óta is. Amelyikre nem emlékeztem, utóbb kiderült, hogy arra is kellett volna. (A képen az egyik mesebeli helyszín, Bujan látható, Ivan Bilibin pazarul gyönyörűséges klasszikus illusztrációinak egyikén. Itt találtam.) Még így is csak ámultam-bámultam, mert Valente mindig meg tudott lepni. Leginkább azzal, hogy még kifordítani is úgy tudja a mesei sablonokat, hogy az a mesei logikát kövesse. Nemcsak a férjétől kapott ez továbbképzést, hanem szakirodalmat is olvasott, az tuti. Éppen ezért azt javaslom, hogy legalább Világszép Vaszilisza című vékonyka, de annál gyönyörűségesebb mesekötetet szedje elő az, aki meg akar ismerkedni Marija Morevnával és az ő nagy szerelmével. (Aki a mesékben éppenséggel nem a nagy szerelem, hanem a gonosz elrabló szokott lenni – bár ki tudja, miért tartják inkább bezárva, ahelyett, hogy likvidálnák már az elején. Nagyon jó elemzés olvasható róla angol nyelven itt, további fura illusztrációkkal.) Esetleg keresse meg Gogol „Vij” című elbeszélését, például ebben a kötetben. Semmit nem fog elspoilerezni magának, viszont több mindent fog érteni, és mindenekelőtt jobban fog szórakozni. Majdnem olyan jól, mint A Mester és Margaritában a Korovjov-Behemót páros viselt dolgain. Jelentem, Valente azt is pontosan tudja, mi fán terem a kelet-európai groteszk. Ahogy az angol mondaná: she has done her homework.

Ha valaki arra számít, hogy a mesevilág majd könnyű megváltást jelent a regényszereplők számára, akkor nem is tévedhetne nagyobbat. Elég arra gondolnia, hogy a mesék ugyan jól szoktak végződni, csak nem mindegy, melyik szereplő nézőpontjából. Ha egyszer valakinek eszébe jut, hogy egyéniséget, rokon- és ellenszenves vonásokat, történetet adjon a feláldozhatóknak is, akkor rendesen össze fogja facsarni az olvasó szívét. Valente pedig pontosan ezt teszi. Meg még többet is, de azt spoiler nélkül nem mondhatom el. Neki egyébként nincsenek ilyen skrupulusai, minden mese végét elmondja előre, hiszen joggal számít az olvasó előismereteire.

Két dologgal nem tudtam mit kezdeni elég sokáig. Az egyik: hogy a könyv elején minden szereplő elképzelhetetlennek tartja az egyenrangúak viszonyát egy kapcsolaton belül. Ahogyan halad előre a cselekmény, újra meg újra felbukkan ez az állítás, és egyre jobban elbizonytalanodik – de még mindig nem tudom pontosan, mit gondoljak róla. Mindenesetre zavart. A másik: hogy Marija Morevna miért találja olyan nehezen a helyét a mesei-mitikus időben, miért nehéz neki elhagyni az emberi létezést. A regény végére lett válaszom erre a kérdésre is, de most, hogy újra megnéztem a Világszép Vasziliszában a „Tengerlánya Marja” című mesét (és az állam leesett), megint nem vagyok biztos semmiben. Csak abban, hogy Valente könyveiből érdemes írástechnikát tanulnom. 

Ezek miatt akartam eredetileg pontot levonni, de nem teszem. Valente meséje nagyon szép, nagyon keserű, nagyon groteszk, nagyon orosz. Mélyen megemelem előtte a szalmakalapomat (mivel másmilyen nincs). 

_2.jpgUtóirat: 

A bejegyzés megírása utáni reggel más Bilibin-illusztrációkat is nézegettem a neten. Mindjárt kiderült, miért kell annyira sajnálnom, hogy kétszer is félbeszakadtak az orosz tanulmányaim. Ha én értem a beszélő nevet, akkor Marija Morevna szerepe rögtön leesett volna. Így, hogy megtaláltam a csatatér fölött merengő Iván cárevicset (forrás: Wikimedia Commons), még inkább érzékelem a regény és a mesevilág különbségeit, de ez így már nem zavar, csak elgondolkodtat. Írjátok be a keresőbe, hogy „иван билибин марья моревна”, és lássatok csodát. Főleg, ha már olvasás után vagytok.

Ezek után azt is tudni fogom, hogyan jelenítsek meg íróként valamit, amiről személyes tapasztalatom nincs. Ez már korábban is jó párszor előfordult, vannak módszerek, most egy konkrét dologra gondolok, de azt majd akkor mesélem el, ha tényleg sikerül. Eggyel közelebb jutottam hozzá most, az biztos.

Pontszám: 10/10

Kiadási adatok: Corsair, London, 2012. 

Teljesebbé vált a magyar nyelvű Grimm-összes (Jakob Grimm – Wilhelm Grimm: Az oroszlán és a béka)

grimm_2.jpgHasznos kiadvány. Nagyszerű, hogy megjelent. És határozottan nem mesekönyv. Még akkor sem, ha történetesen vannak benne mesék, amelyeket gyereknek is szívesen mondanék, legfeljebb kicsit módosított formában.

Akinek felnőttként valami köze van a népmesékhez (pedagógus, mesemondó, író, pszichológus, néprajzkutató stb.), annak csak ajánlani tudom. Tulajdonképpen annak a kötetnek a pótlására készült, amelyre már olyan régóta szükség van a magyar könyvpiacon: a cenzúrázatlan, első kiadású Grimm-összes helyett jelent meg.

Az 1819-es második kiadásnak létezik teljes magyar fordítása, egyszer adták ki, soha többet. Jó minőségű kiadvány, kiváló fordítók munkája, meg is becsüli, akinek megvan. Azzal se hagynék gyereket egyedül, de abban, mivel összkiadás, sokkal több a gyereknek való mese szülővel együtt olvasandó formában. Én is felnőttként olvastam végig, 2017-ben, írtam is róla. Az oroszlán és a béka című kötetet ugyanezek a fordítók jegyzik, munkájuk színvonala változatlan.

Ebbe olyan mesék kerültek, amelyek a végleges Grimm-összesből kimaradtak. Akár azért, mert töredékben maradtak (valamiért nem tudta végigmondani az adatközlő, vagy lejegyzés közben elfogyott a papír, bármi), akár azért, mert a mese más változatát tetszetősebbnek ítélték. (Van, amelyik mese kétszer is benne van a kötetben, két különböző változatban, annak egy harmadik változata kerülhetett az összkiadásba.) Az is megtörtént, hogy utólag rájöttek: konkrét szerzője van a mesének, sőt, már meg is jelent valahol folyóiratban. (Ilyen az egyik kedvencem, A három nővér című állatsógoros mese, igen örültem neki, mert ilyen szépen kidolgozott változatban még nem is láttam; hát azért nem, mert ez már feldolgozás. Megj.: ez se való gyerek kezébe.) Adott esetben nem is német volt a szerző, hanem például, francia. Ezeket az információkat az alapos jegyzetanyag és utószó tartalmazza. 

Akárhogy is, az ilyen kiadványokra szükség van. Nemcsak szakmai szempontból. Persze tényleg akadnak benne bőven olyan mesék, amelyek legfeljebb érdekességnek számítanak, egyébként akár el is lehetett volna dobni őket. De ha csak két-három olyan mese kerül bele, amelyik kizárólag esztétikai megfontolásból maradt ki az 1819-es kiadásból, már megéri beszerezni. Az esztétikai megfontolások ugyanis kétszáz év alatt módosulhatnak, és előfordul, hogy ami ott és akkor silánynak minősült, az itt és most szép, hasznos, feldolgozásra érdemes. Például a másik kedvencem, Az asztalos és az esztergályos. Sose láttam még jobb példát arra, hogyan tud együttműködni egymással a bátor (ám forrófejű és nem túl eszes) meg a gyáva (ám megbízható és óvatos) szereplő. Ahhoz, hogy a végkifejlet jól alakuljon, mindkettejükre szükség van. Ilyet még sokat!

Teljesebbé vált tehát a magyar nyelvű Grimm-összes. Megjegyzem azért (mivel telhetetlen vagyok), hogy nem egészen teljessé még. Ami hiányzik, azok az 1819-es kiadásban megjelent mesék korábbi, cenzúrázatlan változatai. Azok ugyanis, amelyek 1819-ben megjelentek, akármilyen horrorisztikusak, már nagyon komoly szerkesztői folyamaton estek át, hogy a nagyközönség elé kerülhessenek. Azoknak a szövegéből vágtak, azokhoz hozzátoldottak, szereplőket változtattak meg, egyértelmű utalásokat tettek minimum kétértelművé. Hát igen, ilyenkor jut az ember eszébe, hogy valóban olyan ősi-e az a tudás, amelyet a népmesék képviselnek. Attól még persze lehet fontos az a tudás, amelyet az ember belőlük tanul – meg az is minden további nélkül lehet, hogy átdolgozás nélkül sem valami nagyon ősi nézetrendszert képviselne, hanem a saját koráét –, de hogy abban bőven benne van a gyűjtő-szerkesztő gondolkodásmódja is, az fix. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Kalligram, Pozsony, 2016. 176 oldal, Adamik Lajos és Márton László fordítása

Olvasás: kihívás (François Rabelais: Gargantua et Pantagruel)

la_vie_treshorrificque_du_grand_rabelais_fran_ois_bpt6k1040342n.JPEGAzon kívül, hogy részesedni akar az örökkévalóban, még miért foghat neki az ember a XXI. században egy több száz oldalas reneszánsz monstrumnak eredeti nyelven? Persze, hogy azért, hogy elmondhassa: ha én ennek egyszer a végére érek, akkor bármire képesnek fogom érezni magamat. Rabelais regényei ennek az elvárásnak maradéktalanul megfelelnek, még bőven túl is teljesítik. Már a franciatanárom is azzal ijesztgetett, hogy egy szót sem fogok érteni belőle. Hála Istennek ezt a problémámat megoldotta Marie-Madeleine Fragonard professzor, akit én ismeretlenül is hőn szeretek. 

Mivel kitalálta még valamikor a kilencvenes években, hogy ha ennyit változott ötszáz év alatt a francia nyelv, akkor az már gyakorlatilag idegen nyelvnek számít, vagyis akár fordítani is lehetne. Van ennek őnáluk egyébként hagyománya, meg az angoloknál is. De annyira mégsem tekinthette idegennek, hogy egészen megszabaduljon tőle – különben is vétek lenne megszabadulni Rabelais szósziporkáitól –, ezért megoldotta úgy, ahogyan a bilingvis kiadások szokták: egyik oldalon a reneszánsz szöveg, a másikon a mai.* Ehhez írt aztán terjedelmes előszót és még terjedelmesebb jegyzetanyagot ő és két szerkesztőtársa. Ezt a kiadást hozta el nekem Franciaországból egy kedves ismerős, aki szerint ilyeneket olvasni nagyon menő. E nélkül nekem esélyem nem lett volna ezzel a sorozattal öt hónap alatt (január elsejétől június harmadikáig, a születésnapomig), napi tízoldalas penzumokban végezni.

Néhány hét alatt átálltam arra, hogy az ötszáz éves szöveget olvassam előbb, és csak akkor a mait, ha az előbbit nem értem. Tehát cirka ötsoronként. Amikor valami tőlem nagyon távoli témájú rész következett, vagy pedig irtózatos körmondatokban írt szatirikus szónoklat, akkor fordítottam a sorrenden: előbb a mai, aztán a régi, hátha értek is belőle valamit. Olyan elég ritkán fordult elő (talán ötven oldalanként egyszer), hogy bele se fogtam a régibe, annyira eldurvult a helyzet nyelvileg. Ha nagyon nem bírtam, akkor az előszót olvastam ugyanígy apránként, aztán meg a jegyzet szócikkeit, amelyek igazából nem is szócikkek, hanem ismeretterjesztő kisesszék, mindenesetre legalább modern nyelven írták őket. Szótározni csak a mai nyelven írt részeket tudtam. A réginek a szavait sokszor egyáltalán nem is találtam meg sehol, csak vissza tudtam következtetni a jelentésükre. Mondjuk, az nem volt nehéz. De hát még így is beletelt minimum egy órába annak az öt dupla oldalnak a végigolvasása.

Azt nem mondom, hogy minden perce élvezet volt annak az egy órának. Főleg, hogy a legkeményebb munka idején szántam rá naponta azt az egy (ha fáradtabb voltam, másfél-két) órát. Hát elég sok mindenről le kellett mondanom érte. Legtöbbször az alvásról. De valahogy egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy félbehagyjam. Legfeljebb az, hogy mennyi modern francia szöveg nyitva fog állni előttem, ha én ezt tényleg végigszenvedem...

Na, de azért nem is volt ennek minden perce szenvedés, sőt. Még elementáris élmények is értek, például amikor az estront (mai szóval étronde chien kifejezés keresése közben egyszerűen összeomlott a WordReference nevű netes szótár. Mert a kultúra hat! Ötszáz év után egy kis kutyakakával még képes összeomlasztani egy egész programot! Valamikor ekkortájt kérdezték meg tőlem, hogy de Sade márkit miért nem eredetiben olvasom. Mondtam, szerinted mi lenne, ha a Justine-t kezdeném szótározni? Gyanútlanul beírok egy ismeretlen szót a Google-fordítóba, még a TEK is kijön. 

rabelais.jpg

Nyelvtanulóknak mégis nyomatékosan a következő tanácsot adom: Hiányos franciatudással NE! Ha nem vagy fanatikus, gyűlölni fogod! Én útközben tudtam meg, hogy Rabelais a legszélesebb szókinccsel dolgozó francia író. Úgy kb. Jókai tájékán. És folyik belőle a szó, mint másból a lágy széklet! A címlapkép semennyire nem túloz! Rettegj!

Azt a hibát nem követtem el, amelyet Ovidius esetében, vagyis hogy elfelejtettem volna szójegyzéket készíteni. Most nem felejtettem el. Megtanulni sem. Én nem vagyok normális! Hatvanasával, nyolcvanasával írtam ki a szavakat az elején! Az volt a boldogság, hogy az ötödik könyvből már csak hetvenet kellett, nem tízszer annyit! Nagyon sokat segítettek a Quizlet alkalmazás szótanuló játékai, nélkülük kipusztultam volna. Meg a latintudásom is. Előfordult, hogy a reneszánsz szót jobban értettem, mint a mait, mert a korábbi jobban hasonlított a latinra.

Viszont amikor tényleg, de tényleg tudtam a szavakat, és úgy olvastam újra a Gargantua első oldalait, és széles vigyorra húzódott a szám, mert már a poénokat is kapásból értettem... na, az... na, arra mondják, hogy flow-élmény

És most már bármire képes vagyok. 

* Kiadási adatok: François Rabelais: Les Cinq Livres des faits et dits de Gargantua et Pantagruel. Édition intégrale bilingue. Gallimard, 2017. 1664 oldal

Ez a bejegyzés egy hosszabb sorozat egyik darabja. A legelső rész itt található, a többinek a sorrendje szabadon variálható. 

Olvasás: világfelfordítás.

Olvasás: erőszakos látókör-tágítás

Olvasás: önmeghatározás.

Olvasás: önmeghatározás (François Rabelais: Gargantua et Pantagruel)

immersion_items_17115.jpgEgyetemista koromban találkoztam először Rabelais nevével, akkor, amikor magyar pályatársából, Rejtő Jenőből akartam záródolgozatot írni, és a(z igen gyér) szakirodalom őt említette mint a komédia első fő-atyamestereinek egyikét. Az a dolgozatírás nem pusztán munka volt nekem, még csak nem is egy érdekes téma feldolgozása. Azért is haladtam vele később még tovább. 

Megadta a felfedezés örömét, hiszen, ahogy mondtam, nem sok előzménye volt a szakirodalomban. Újfajta olvasási módszert adott, illetve tudatosította bennem azt, amit már korábban is használtam, úgy, hogy fogalmam se volt, mit csinálok; csak érzékeltem, hogy mást, mint amit elvárnak tőlem. Rávett, hogy tudatosan keressem, és meg is találjam a nevetés klasszikusait. (Fogalmam sincs, hogy a fenti képet ki készítette, több változata is terjed a neten, itt vannak hasonlók.) Aztán persze kiderült, hogy nemcsak őket lehet „átállított stratégiával” olvasni, de az egy másik mese, aki többet akar látni belőle, annak tessék szíves lenni szétnézni a blogon, bárhol megtalálja. Szóval, azt hiszem, átalakította azt, ahogyan olvasok – de azt mindenképp, ahogyan művekről beszélek és írok – végső soron azt, ahogyan gondolkodom és kommunikálok.

Olvasás: önmeghatározás.

Hát nem két nap volt megtanulni. Szerencsére kaptam vezetőt az útra, ha nem is mindig megbízhatót. Ebben az időben olvastam ugyanis először Bahtyint, aki megfogalmazta helyettem azt, amit sejtettem (például Rejtő miatt), magamtól viszont nem tudtam volna: hogy a nevetésnek éppen úgy létezik kultúrája és hagyománya, mint a komolyságnak. Az nem úgy van, hogy a komolyság mutatja meg a mélységet, a valódi értelmet, a nevetés meg a felszínt. A komédia (ha szatíra is egyúttal), akkor társadalmilag veszélyes bűnöket és/vagy hibákat leplezhet le, igen, csakugyan, és ezt a fajta komédiát kicsit könnyebb komolyan venni. Rabelais-nál is történik ilyen, hajaj, de mennyire ki tudja figurázni a képmutatókat és tudálékosokat, főleg, ha egyházi emberek is egyúttal. De ha nem(csak) ezt teszi – ha nem szatirikus, nem a fennhéjázók sárba rántója – ha egyszerűen csak együtt nevet a kicsinyekkel – ha összeütköztet két különböző helyzetű, egymástól szigorúan elkülönített kategóriába tartozó embert/csoportot, és mindkettővel jót tesz – ha egyszerre tud kigúnyolni és tiszteletben tartani egy embert vagy egy intézményt – ha ontja magából a trágárságot, az obszcenitást – akkor sem kell, hogy komolytalan legyen. 

Sőt, gonosz sem. 

Már régen tartoztam a drága Mihail Mihajlovicsnak azzal, hogy elolvasom a kedvenc könyvét. Illetve sorozatát, mert azt már a reneszánsz idején is tudták, hogy aminek sikere van, azt érdemes továbbvinni.* Sajnos az történt – ami ilyenkor történni szokott –, hogy olvasás közben kénytelen voltam több ponton is vitatkozni a mesterrel. Például fájó szívvel egyet kellett értenem a francia szerkesztővel abban, hogy ha Rabelais regényei a népi nevetéskultúrán alapulnak is, attól még sose voltak részei annak, az tuti. Ezt az az irdatlan mennyiségű klasszikus irodalmi utalást és jogi-teológiai szakszavakkal ellátott húszsoros körmondatot az úgynevezett nép már abban a korban sem érthette. Ezen csak az tudott röhögni, akinek Rabelais-hoz hasonló iskolázottsága volt. Tehát én is ritkán. Persze többnyire jól szórakoztam ezen a könyvön, de hogy röhögni nem sikerült, az biztos. Mondjuk, ehhez a nyelvismeret hiányosságai is hozzájárultak, de erről egy másik bejegyzés szól. 

Itt csak annyit mondanék még, a saját olvasóim megnyugtatására, hogy az identitásomnak ettől nem esett baja, nem omlottam össze, nem tagadtam meg életem elmúlt húsz évét, sőt: se Bahtyin, se Rabelais újraolvasásától nem ment el a kedvem. Hozzám tett valamit ez a tapasztalat.

Azoknak, akik szeretnének részesedni benne, ma is, csak ajánlani tudom Rejtőt. Ő hála Istennek mindenféle nyelvi korlát nélkül élvezhető. Babette anyó és az ő harci lavórja nélkül pedig élni lehet, de nem érdemes. (A kép Az ellopott futár képregényváltozatából való, amelyet 2014-ben jelentetett meg a kilencedik.hu, Kiss Ferenc szövegével, Garisa H. Zsolt rajzaival. A képet az ő engedélyükkel és jóvoltukból használom. Köszönöm szépen a kedves segítséget.)

babette_anyo.jpg

* Nem is tudom, létezik-e a Gargantuánál korábbi példa arra, hogy egy történetnek utóbb születik meg az előzménye. Időrendben az első könyv a Pantagruel volt, utána következett a címszereplő apjáról szóló Gargantua, majd a folytatások. Az én kiadásom fordított sorrendben tartalmazza a két első könyvet, de persze jelzi az anomáliát.

Ez a bejegyzés egy hosszabb sorozat egyik darabja. A legelső rész itt található, a többinek a sorrendje szabadon variálható.

Olvasás: világfelfordítás.

Olvasás: erőszakos látókör-tágítás.

Olvasás: kihívás.

süti beállítások módosítása