Újraolvasás vége. Azt hiszem, a harmadik lehet. Nem az utolsó.

Arról szól, hogy diktátor lehet a tehetséges ember néhány év tanulás után is, de az életképes demokráciához több idő, ismeret és tapasztalat kell. Meg arról, hogy az utóbbi államforma marha nehéz ugyan, és nem túl látványos vagy élvezetes, viszont lehetővé teszi, hogy nemcsak ma, hanem holnap is legyen hol lakni és mit enni. Meg arról is szól, hogy a gyerekek kénytelenek maguk intézni a felnőtté válást, mivel a felnőttek nem értenek hozzá.

Félreértés ne essék: ezt nem én mondom. Nekem fogalmam sincs, így van-e. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem igaz. Én azt mondom, hogy erről szól a könyv. És mindenkitől elnézést kérek, aki nem olvasta, de most kivételesen erre nem leszek tekintettel, és a következőkben irtó sokat fogok spoilerezni. Én szóltam előre. 

Ja, és még valami. Amikor először olvastam ezt a könyvet (magyarul), akkor az Ikon 1994-es kiadását használtam, a Matúra Klasszikusok sorozat egyik legügyesebben összerakott darabját, olyan csoda-feladatokkal, hogy egy hónapig is lehetne foglalkozni vele az iskolában önismétlés nélkül. Nem tudom, ki volt a kiadványszerkesztő, de egy zseni. Azok a kérdések, azok a válaszlehetőségek beépültek az agyamba, és hogy az alábbiakban mekkora arányban szerepelnek azok, és mekkorában az én ötleteim, azt már nem tudom megmondani. Elnézést kérek, ha akaratlanul plagizálnék. 

Tehát. 

Van egy lakatlan trópusi sziget. Egész jó hely, van rajta édesvíz, faanyag építkezéshez, sok-sok gyümölcs, kiváló állatállomány, és még szórakozási lehetőség is akad. Szóval olyan hely, ahol az ember nagyon szeretne felnőttmentes hajótörést szenvedni, ha még nincs tizenhárom éves, és olvasmányai között túltengenek a felfedezős kalandregények. Pont itt zuhan le egy csapat tizenhárom éven aluli brit fiúval tele repülőgép, pont olyan szerencsésen, hogy egy gyerek se sérül meg, a legelöl ülő egyetlen felnőttnek, a pilótának viszont annyi. Másodpilótáról nincs szó, de ha volt, ugyanott ült. (Kísérő nem ment velük? Nem létezik. Na, mindegy.) A gyerekeknek eszükbe jut az összes kalandregény, amit valaha olvastak, és ahogy azokból tanulták, gyorsan angol államot alapítanak, parlamenttel és demokratikusan választott vezetővel. Aztán házat akarnak építeni, ennivalót szerezni, mindenekelőtt pedig a közelben elhaladó hajók figyelmét felhívni magukra. Aztán lassan, de biztosan (később egyre gyorsabban és biztosabban) elkezdenek vadulni, egyre erősebben tör föl belőlük az ösztönvilág, egyre fontosabbá válik számukra az erő, ennek megfelelően a szigeten eluralkodik a gonoszság és a rémuralom, ami végül kegyetlenkedésbe és gyilkosságokba torkollik. A gyermek nem ártatlan, és ha felnőtt ellenőrzés nélkül hagyják, szörnyűségeket művel. 

Bezzeg, ha volnának a környéken felnőttek. 

Ja, hogy vannak. Ja, hogy ott vívnak légi csatát a fejük fölött éjszaka. Ja, hogy a háttérben amúgy zajlik a harmadik világháború.* De azért a gyerekek ösztönlények, mintára volna szükségük, hogy szépen szocializálódjanak. Ahogy külföldiül mondják: wait a minute. 

Először is ha tényleg az ösztönvilág törne elő belőlük, akkor például a legerősebb gyerekből lenne a diktátor. De nem így történik, sőt. A legerősebb gyerek Roger, márpedig neki tökéletesen megfelel az alattvalói szerep, ameddig a főnöke hagyja, hogy hóhérként kiélje szadista késztetéseit. A kínzási módszerei sem pusztán ösztönösek, nagyon hamar szabályos rituálé lesz belőlük. Diktátor abból a gyerekből lesz, aki elég ambiciózus ahhoz, hogy ne bírja elviselni a mástól kapott utasításokat, elég okos ahhoz, hogy fel tudja használni a maga céljaira a többiek félelmét, viszont nem elég okos ahhoz, hogy egyáltalán eszébe jussanak a hosszú távú (értsd: pár hét múlva várható) következmények. Nem feltétlenül erős (inkább ügyes és fürge), ellenben kiválóan ért ahhoz, hogy erőt tudjon mutatni. Mellesleg pedig már eleve főnökként érkezik a szigetre. Csapata van, nem is akármilyen fegyelmezett és összeszokott csapata. Szerintem telitalálat volt Golding részéről pont kórust csinálni belőlük, akikről még mondja is az elbeszélő, hogy a hangjuk az angyaloké. A kórus, az szépséget alkot, értéket teremt, de ehhez az kell, hogy mindenki mindig tudja a dolgát, és figyeljenek a karvezetőre. Karvezetőt meg nem Jack csinált magából, felnőtt jelölte ki erre a szerepre.

Jó a fenti kép. Jack a magasabb, és ezt ki is használja, de nem volna szüksége arroganciára, ha olyan komoly lelkiereje volna, mint Ralphnak. És ezt tudja is, pont azért igyekszik lekezelő lenni. A maszkot is piszok jól megcsinálták, ügyes volt a kellékes, ez pont arra való, hogy el lehessen bújni mögötte, egyéni felelősséggel, lelkifurdalással meg egyéb fölösleges huncutságokkal együtt.

Másodszor Ralphfal nem az a gond, hogy gyenge. Ralphfal az a gond, hogy olyan feladatot kap, amelyhez nem tud eleget sem ő, sem azok, akik megválasztják, és van ugyan mellette tanácsadó, de nem hagynak neki sem időt, sem módot, hogy tanuljon a hibáiból. Most először vettem észre azt is, hogy nem is tekintik embernek a többiek, pont azért, mert azt akarják, hogy több legyen náluk, tehát elvárják, hogy minden helyzetben tudja a megoldást.** Kicsit alacsonyabbra kéne tenni azt a lécet, nem buktatnának rajta akkorát. Mert azok buktatják meg, akik megválasztják, ráadásul aljas módon, nem szemtől szembe – úgy mindenki mellette van –, hanem sunyin eltünedezve a balfenéken, ha a közösség számára fontos munkát végezve véletlenül hátat fordít. Így nemcsak Ralph bukik ám, hanem ők is. 

Szónoki képességei egész jók, túl jók is ahhoz képest, hogy tizenkét éves, például magától rájön, hogy a fontos dolgokat legalább kétszer el kell mondani. Arra viszont nem jön rá, hogy amit ötnél többször mond el, azt nem igaznak fogják tartani, hanem unalmasnak. Meg arra sem, hogy a rémálmokban rejtőző félelmet nem tagadni kell – azt, hogy a lény nem létezik, egy idő után ő maga is csak nappal hiszi el –, hanem odafigyelni rá, megérteni, kibeszéltetni. Mert különben jön Jack, aki az erdei vadászatain hamarabb vette észre saját magában ugyanazt a félelmet, és pillanatok alatt a maga hasznára fordítja az egészet, kijelentve, hogy ha lény van, akkor majd ő megvéd tőle mindenkit. (Aztán majd persze már ő maga fogja kínozni a többieket, de akkor már mellette maradnak, hiszen ezzel is erőt mutat. Azt, hogy az elején azt ígérte, a védelmezőjük lesz, elfelejtik, és az a boldog, aki azt látja, hogy éppen nem őt bántják.)

Ezt Ralph honnan a francból tudná? Ő azt tanulta a könyveiből és az iskolából, hogy a világban (legalábbis a brit világban, és csak ez az, ami számít***) racionális rend uralkodik, minden megismerhető és civilizálható. Tehát azokra figyel, akik hozzá hasonlóan racionálisan tudnak beszélni – Röfi jó tanácsadó mellette –, annak pedig, aki a beszédhez nem ért, bele se gondol a szavaiba, pedig mennyivel jobban járna. Azt nem tanulta meg, hogy a kicsikre is figyeljen (őket a korabeli iskolarendszer egyébként is következetesen a felsőbb évesek hatalma alá rendelte), vagy hogy ha hibát követ el, akkor jobban jár, ha nyíltan elismeri. Akkor is, ha nem tekintélyszeméllyel szemben áll, hanem a saját vezetettjeivel. Mert a diktátor megteheti, hogy elhallgattatja azt, aki a szemébe mondja az igazat, de aki demokratikus vezetőnek tekinti magát, az ne hazudjon, akkor se, ha ronda dolgot, sőt bűncselekményt (jelen esetben gyilkosságot) kellene bevallania. Hiszen ha ugyanazt teszi, amit a diktátor tenne, akkor minek maradjanak mellette azok, akik őt akarták vezetőnek? 

Eszemben sincs tagadni, hogy a regénybeli szörnyűségekhez az ember ösztönvilágának is köze van. Azt sem állítom, hogy tapasztaltabb, tanultabb vezető nagyságrendekkel többet hozna ki ebből a közösségből.**** De ahogy a fentiek is mutatják, egyáltalán nem ilyen egyszerű a képlet. Azt pedig soha, de soha ne tessék elfelejteni, hogy amit Jack csinál, az nem primitív és nem vad. Az, kérem, civilizáció. Miért, azt tetszettek gondolni, hogy a civilizációval csupa kellemes és jó dolog jár együtt, ebből következően ami kellemetlen és gonosz, az visszatérés valamiféle civilizálatlanul kezdetleges állapotba? Tényleg? Na, nézzük meg azt a Rousseau mestert még egyszer, azzal a szelíd mosolyával, hogy mit mond. Egy: visszafele nem lehet menni. Olyat, hogy „vissza a természethez”, ő nem mondott. Bocs, ha összeomlasztottam valakinek a kamaszkorát. Kettő: ha előrefele megyünk, akkor könnyen eljutunk az egyenlőség állapotához, amennyiben mindenki a semmivel lesz egyenlő, kivéve azt az 1 db zsarnokot, aki uralkodik rajtuk. Odáig pedig úgynevezett fejlődés vezet. (Nem kell elhinni, hogy ez feltétlenül szükségszerű, mert akkor fel is köthetjük magunkat az első fára, csak tudjunk róla, hogy van ilyen.)

Az egy dolog, hogy a testfestés, a maszkviselés, a harci tánc, a bálvány és az ételáldozat az úgynevezett (különösen az ötvenes években éppen úgy nevezett) „fejletlen” népek szokása, valamint hogy egyszerre kapcsolódik hozzá a (brit) kötöttségek alóli felszabadulás és a (brit felsőbbrendűség szempontjából érzékelt) szégyen. Különösen a regény végén megjelenő brit tengerésztiszt szemében, aki hirtelen piszkos, összemázolt, törött szemüveggel meg bottal szaladgáló kisfiút csinál a rettegett diktátorból. Az meg egy másik dolog, hogy a tengerésztiszt azt nem veszi észre, hogy a saját egyenruhája, rangjelzése, avatási ceremóniája, katonai hierarchiája ugyanezen elemek némileg bonyolultabb változata. Eljátssza itt a deus ex machinát, miközben a töredékét nem tudja annak, amit Ralph. Igen, az utolsó jelenetben a felnőtt a gyerek, és a gyerek a felnőtt. Annyira szép, ahogy megkérdezik, ki a főnök, és az a Ralph, aki azt az egy gyilkosságot nem merte felvállalni, most a katasztrófával a háttérben nem Jackre mutogat, hanem közli, hogy ő. És erre még Jacknek sincs szava. Persze, mert most nem hatalomról van szó, hanem felelősségről. Felnevelte szegény Ralph saját magát, de mire megy vele. A külvilág az olyan vérlázítóan naiv felnőttek világa, mint a tengerésztiszt, ott az általa levont tanulságok senkit nem érdekelnek. A gyerekek feladata, hogy szépen játsszanak, kellemes civilizációkat építsenek, majd menjenek katonaiskolába, és jól lőjék agyon egymást az állam által kijelölt ellenséggel. Kérdéseket meg ne tegyenek fel.

Ralph és Jack rendszere nem azért áll ellentétben egymással, mintha az egyik civilizált volna, a másik meg nem. Hanem azért, mert Ralphé fenntartható (lenne), Jacké pedig fenntarthatatlan (csak sajnos nincs, aki belássa, mert amikor elpusztítja saját magát, akkor egyúttal rántja magával a benne levőket is). 

Egyébként Simon a kedvenc szereplőm. Na, ha van a regényben ösztönlény, az ő. Meg Roger. Két szélsőség. Roger ösztönösen gonosz, Simon ösztönösen jó. Semmi nem magyarázza, honnan tudja, hogy nincs félnivalója az erdőben, mert az az igazán ijesztő, ha a többiek körülötte vannak. Ő ezt egyszerűen csak tudja. Ahogy azt is tudja, még Jacknél is jobban, hogy a fenevad létezik, és belülről támad. (Ebből a szempontból bukik meg a filozófus Röfi, aki ezt nem fogja fel, viszont éjszaka őt sem védi a filozófiája, ugyanúgy retteg, mint a többiek.) Kicsit azért túlzásba is viszi Golding Simon szentségét (ezt emeli ki a film is, az ilyen és hasonló felvételekkel), és persze az sem véletlen, hogy a szent sorsa a kínhalál. Meg utána a glória. Ami egyébként nem jelenti azt, hogy Simont és a jóságot legyőzi a gonoszság. Elmondhatná nyugodtan Madách Dantonjával, hogy „Robespierre, megelőztél csupán”. Ha a deus ex machina nem jönne, pár nap múlva a porig égett szigeten mindenki menne utána a levesbe. (Lehet, megy is: nem derül ki, hányan pusztulnak ott az irányíthatatlanná vált erdőtűzben, Roger mindenesetre nem bukkan fel a végén.) Őrá sajnos saját maga jelent igazán veszélyt: az, hogy nem tud kommunikálni. Maximum a disznófejjel, amelynek persze ő maga ad hangot, vagyis akkor tulajdonképpen önmagával.

Ha már disznó. Meg legyek. Meg az ő uruk, aki egyébként Belzebub. (A cím is az Ószövetségből való.) Azt meg kell említeni, hogy a társadalom bemutatása hibátlan ugyan, a helyszín megjelenítése viszont korántsem. Én például még egy Nobel-díjasnak sem hiszem el, hogy akár a kan, akár az anyakoca ennyire elemi módon rettegjen az embertől, főleg ilyen kis tapasztalatlan vadászoktól, és ne jelentsen rájuk semmi veszélyt. Ennél a házi sertés is agresszívebb, főleg, ha megsebesítik és/vagy az utódait támadják. Továbbá a rovarvilág bemutatásának hiánya is zavar. Szóval nem hibátlan, ellenben gyönyörű. Golding jó arányérzékkel annyit jelenít meg a virágokból, termésekből, kúszónövényekből, homokból és tengerből, amennyit szárazföldi patkányként még el lehet képzelni, és tovább egy lépést se megy, nehogy kiderüljön, hogy fogalma sincs, melyiket hogy hívják, és milyen tulajdonságai vannak. Miért lenne, a gyerekeknek sincs, és végül is az ő szemükkel láttatja a tájat. Meg ők szedik a gyümölcsöt a fáról. Az, hogy a sziget nem fogadja be őket, az viszont így is hitelesen ábrázolható: mindenkinek folyamatosan hasmenése van, hiszen fogalmuk sincs, mit lehet megenni, mit nem; és – Simon kivételével – folyamatosan rémálmai, amelyekből egyáltalán nem hiányoznak a pókok meg a hernyók, nélkülük is makulátlanul pokolbeliek. 

Mielőtt befejezem, az 1963-as filmváltozatról szeretnék még mondani valamit, amelyből a fenti képkockák valók. (Forrásuk az IMDB, a Pinterest és ez az oldal. A film egyébként itt teljes egészében megtekinthető.) Miután itt lelkendeztem egy sort, hogy milyen jól eltalálták a szereplőket, és milyen ügyesek a mozdulataik, az arcjátékuk, a jelmezeik, töredelmesen be kell vallanom, hogy én ezt a filmet nem is láttam. Nem mintha nem akartam volna megnézni. Az a helyzet, hogy nem bírtam. Én esküszöm, időnként megpróbálom, de másfél percnél tovább képtelen vagyok kitartani. A gyerekek megjelenése tökéletes, csak megszólalniuk ne kellene. Mert azt nem tudnak. Az újabb filmváltozat talán jobb lehet, annak viszont már a színészeinek a megjelenése se jön be. Kár. 

Még várok az igazi adaptációra. Állítólag mostanában akarnak csinálni újat. Ha sikerül, örülök majd, ha nem, arra az esetre szerencsére még megvan az (újra)olvasási készségem is.* Igen, kérem, harmadik. Nem két japán városra dobálnak atombombákat, hanem random angol repülőterekre, és a „vörösök” az ellenség. Ez a regény a hidegháború idején jelent meg, akkor, amikor volt esély rá, hogy a hideg hirtelen felforrósodik, vagyis egy nem túl távoli, de mégiscsak elképzelt jövőben játszódik.

** Tessék kipróbálni feltenni gyerekeknek azt a kérdést, hogy milyennek kell lennie a jó tanárnak. Percek alatt annyi elvárást fogalmaznak meg, hogy azt a mindenható Úristennek is sok volna teljesíteni. Hatványozottan igaz lehetett ez az ötvenes évek konzervatív angol iskoláiban, ahol még rá is játszottak erre, hogy a felnőtt a gyerekek feje fölé tolt hatalom, aki vállalja, hogy tökéletes legyen. Nem csoda, ha ezt várják szegény Ralphtól is.

*** A szöveg rasszizmusára is csak most figyeltem föl igazán. Elég enyhe fajta. Nehezen is lehetne elképzelni, hogy egy regény, amely felhívja a figyelmet arra, hogy amit „primitívnek” szoktak hívni, az nem is áll oly távol a felsőbbrendű britektől – hogy ez a regény bizonyos bőrszíneket megvetendőnek tekintsen. Nem is az elbeszélő használ magától értetődő rasszista szöveget, hanem Röfi. Szerintem az ő beszédében helyén is van ez. Ő sem tökéletes, bármennyire is okos.

**** Ahhoz, hogy teremtsenek, hogy emelkedett célokat valósítsanak meg, a közösségnek is tanulnia kellene, nem tolhatnak minden felelősséget a vezetőjükre. Ahogy a regényben teszik. Szó szerint. Mindenki egyetért abban, hogy fedél kell a fejük fölé, meg tűz a hegytetőre, tehát elvárják, hogy építse meg helyettük az, aki kitalálta. Azt meg, hogy halandók, egyszerűen nem fogják fel. Még Jack sem, a rengeteg eszével.

Pontszám: 10/10