Kortársai nagyon nagy tehetségű novellaírónak tartották. Összesen tíz éve volt rá, hogy megírja az életművét, amelynek nagy részét ez a MEK-en ingyenesen olvasható kötet tartalmazza. Ugyanezek az írások még egyszer megjelentek – további hat elbeszéléssel együtt – a hatvanas években, aztán egyszer a publicisztikáit is kiadták velük együtt, aztán 2010-ig többet nem foglalkozott vele senki. Sem a festményeivel – festő is volt, annak indult –; néhány hónapja rendeztek belőlük kiállítást, egy darabig még megtekinthető, ha a járvány engedi, kár, hogy messze van.

Mivel Kaffka Margit követőjének tartották, Kaffka novellái pedig bejöttek nekem, én igenis akartam foglalkozni vele. Most pedig őszintén meg vagyok lepve, hogy én miért nem hallottam erről a nőről egyetemista koromban. Tényleg tud úgy, mint a Kaffka Margit. Meg még jobban is. 

A témái hasonlóak, már csak ezért is adja magát a párhuzam: kisvárosi élet, a dzsentri végnapjai. (Jó hosszan elhúzódtak: egy nemzedéknyi idő van közte meg Kaffka között.) Szereplői úrifiúk és -leányok, régi famíliák (leginkább szellemi) örökségével, amely súlyosabb teher nekik, mint amilyen erős támasz, de azért az utóbbit is fel lehet fedezni. Problémáik nagy része ebből következően már régen nem létezik, ebből a szempontból nem aktuálisak már ezek a szövegek, bár kordokumentumként nagyon érdekesek. Főleg, mert 1944-ben jelentek meg kötetben. Úgy, hogy gyakorlatilag semmi utalás nincs bennük a háborús viszonyokra. Iszonyú furcsa elképzelni, hogy azt a kort így is lehetett látni. Pedig logikus. Háborús időkben is számít, ha talán nem is annyit, mint egyébként, hogy ki kiben bízhat meg, vagy ki kit árul el.

A feldolgozás módja is hasonló. Ahogy Kaffkánál, úgy itt is „csendes válságok” szerepelnek. Semmi látványos, csak kiderül, hogy úgy, ahogy addig, nem lehet élni tovább. Ritka kivétel a látványosan brutális cselekedet, és az sem közvetlenül a nézőpontszereplőre hat, adott esetben még csak nem is emberre, mégis kitörölhetetlen nyomot hagy. A legtöbb brutalitás itt igen udvarias formában működik. És attól persze nem kevésbé fáj.

Na, ez az, amiben aktuális maradt Kádár életműve. Meg az emberábrázolásaiban. A kötet szinte minden szövegében, még azokban is, amelyek más tekintetben nem tudtak érdekelni, találtam két-három olyan bekezdést, amelyik nagyon betalált. Amelyik olyan pontosan tudott megjeleníteni egy alakot, egy személyiséget, egy gondolkodásmódot, ahogy akkor se tudnám, ha négybe vágással fenyegetnének. 

Igen, mindent megtanult Kaffkától, ami megtanulható. És igen, tudott hozzátenni valamit, ami az adott témához feltétlenül szükséges, és – ami jóval nehezebb – el is tudta venni belőle, ami szükségtelen. Itt még nyomokban sem lelhető fel a Kaffkánál itt-ott becsúszó giccs. Mondjuk, Kádár sokkal kevesebbet is írt. Több időt hagyott magának egy-egy szövegre. Jól is van az úgy. És még a fentieknél is jobb látni azt, hogy valaki hagyományt teremtett, aztán a hagyomány folytathatónak bizonyult. Ha pedig egyszer folytathatták, csatlakozhat ahhoz később is bárki: Kádár Erzsébet 1946-os halálával nem ért véget az irodalomtörténet.

Most már csak olvasni kéne. 

A felhasznált képeket a kultura.hu és a litera.hu oldalakról hoztam.

Pontszám: 10/9