Amikor egy Zalka Csenge-mesekönyvet a kezembe veszek, már tudom, mit fogok találni. Rokonszenves szereplőket, akik a bátorságukkal, az eszükkel, a kitartásukkal, a türelmükkel vagy éppen a kedvességükkel aratnak győzelmet. Magától értetődően mindkét nemből valók lehetnek, akár bátrak, akár eszesek, akár gondoskodók. Magától értetődő az is, hogy nem kell fiatalnak sem lenniük – lesz közöttük olyan, akinek megőszült a haja, és attól ugyanúgy állja a sarat, mint a többiek. Fogok találni szerelmet, fogok barátságot is, utóbbit a megszokottnál gyakrabban, olykor egészen váratlan helyeken. Valamint fogok találni olyan családtagokat, akiknek a szélesebb körben ismert mintázat szerint versengeniük „kellene” egymással, sőt, adott esetben elárulni egymást – most viszont bebizonyítják, hogy együtt is tudnak működni. Mindenki jobban is jár úgy. 

Idealizált világ? Nem, hanem nevelő. Bebizonyítja, hogy a problémákat így is meg lehet oldani; az már az olvasó/hallgató dolga, hogy a tanulságokat levonja, és adott esetben alkalmazza is. A mesék nem hazudnak, amikor kivétel nélkül boldog véghez vezetnek. Hanem megmutatják, mi a módja és az ára annak, hogy az ember története boldog véget érjen. 

Szándékosan nem használtam a fentiekben azt a szót, hogy „hagyományos”. Hagyományost az újjal összevetni, az előbbit elvetni, az utóbbit felmagasztalni: ezt meghagyom a mosóporreklámoknak. És Zalka Csenge is így cselekszik. A kötetben található mesék ugyanis egytől egyig ún. hagyományos történetek (ez a népmese, a monda, a mítosz, a városi legenda, a népballada, a hősének és még ki tudja, hányféle műfaj gyűjtőneve), általuk azonban a hagyomány azokat a vonásait mutatja meg, amelyeket ritkán láthatunk. Az utószó részletezi a felhasznált munkamódszert. A legkülönbözőbb kultúrákból örökölt történetek megváltoztatása, valamiféle „mai időkre alkalmazása” (bármit is jelentsen ez) abba nem tartozik bele. A különböző történetvariánsok nagyon gondos felkutatása, alapos tanulmányozása és figyelmes kombinálása annál inkább. Hogy aztán az olvasó esetleg meglepődik azon, hogy ilyen is lehet a hagyomány, nos... ássa bele magát jobban, ha eddig nem ismerte erről az oldaláról. A bibliográfia ott van a könyv végén hozzá.

Évek óta keresem és olvasom a világ különböző népeinek, kultúráinak szövegeit. Regényeket, novellákat, eposzokat, versesköteteket olvastam már százhuszonnégy önálló államból. Tudom, milyen érzés egy-egy alig ismert kultúra múltjába, jelenébe, akár jövőjébe szívesen látott vendégként, klasszikusok vagy kortársak olvasójaként betekinteni. Amióta ezt művelem, gyakorlatilag azóta figyelem Zalka Csengének az enyémmel párhuzamos utazását, jelen állás szerint (azaz egy héttel ezelőttig bezárólag) száznyolcvannégy állam hagyományos történetein át, két világnyelv segítségével. Valamivel utánam kezdte, de rég elhúzott mellettem. Ez azt jelenti, hogy a mesekönyv alapja több mint százhetven állam legalább egy-egy kötetnyi hagyományos története, tudatosan kiválasztva, gondosan elolvasva, tudományosan és szubjektíve egyaránt értékelve. Itt található a róluk szóló blogbejegyzések sorozata. A mesék így szó szerint a világ minden tájáról adnak hírt, Madagaszkártól kezdve Írországon keresztül egészen a Marshall-szigetekig. Ezt a munkát nem lehet nem értékelni. A szerző gyakorló mesemondóként ráadásul valamennyit ki is próbálta több különböző közönség előtt. Nem egyet a Facebook-oldalán is meg lehet hallgatni. Tavasszal, amikor nem lehetett fellépéseket tartani, ezekkel a felvételekkel pótolta a hiányt – és tette egyúttal lehetővé a részvételt a távol levők számára is. 

A kiadó hatéves kortól ajánlja a meséket, ezzel egyet is tudok érteni. Amit ezek a mesék elmondanak és megtanítanak arról, hogyan kell(ene) működnie a világnak, arra a gyerekeknek nagyon nagy szükségük van. Meg nem egy felnőttnek is. Úgyhogy felső korhatárt nem érdemes keresni. A külcsín, ahogy eddig, most is Herbszt László munkája. Az illusztrációk különlegessége, hogy minden meséhez annak a tájegységnek a stílusát, motívumait is felhasználja, ahonnan a mese való.

A kalóz királylány tehát kívül-belül méltó párja a tavalyi Ribizli a világ végén-nek (amelyről itt írtam). Az a kötet „mélyfúrás” volt, és különleges magyar népmeséket hozott a felszínre. Ez széles körben való válogatás, amely távoli népekről ad hírt. A cél ugyanaz: hogy felfedezzük, a hagyomány is sokféle lehet, sok különböző embertípust felvonultathat, és bárhol, bármelyikből lehet hős. Rajta múlik. No meg a közösségen.

Köszönet a szerzőnek és a kiadónak, hogy olvashattam. 

Pontszám: 10/10