„(…) egy olyan történetet, amelynek épkézláb, logikus befejezése azt a teremtményt is kielégíti, akit az értelem vezérel. De kell lenni még benne valami plusznak, valami megmagyarázhatatlannak, mélységes meggyőződésem bizonyítékaként, hogy nem mindent vagyunk képesek megérteni abból, ami szemünk elé tárul. A világ érthetetlen, akár a gótikus regény.”

A regény elbeszélője éppen két XVIII. századi regényíróról magyaráz, de közben már ő maga nyakig benne van abban a XX. század végi Prágában játszódó történetben, amelyet a legjobban szeretne olvasni. Megtörténik vele az, amit mindenki szeretett volna megélni már: álmai történetét éli át. Csakhogy ez nem A Végtelen Történet ám.

K. (hogy a francba hívhatnák máshogy, mikor cseh és szorong?) történetének van egy logikus befejezése, plusz kerül bele egy rakás megválaszolatlan kérdés, és ebből következően jó sok gyomorgörcs és félelem. Ha pisztolyt szegeznek a fejemnek, akkor se mindig tudtam volna megmondani, hogy tetszik vagy nem. Időnként igen, időnként nem, időnként mind a kettő. Így a végére érve mégis inkább igen (lásd a kilenc pontot). Azt adja, amit az alcím ígér: gótikus regényt Prágából. A XVIII. századi gótikus regények összes sablonját, piszok ügyesen beillesztve egy nagyon sajátosan XX. század végi problémakörbe. Na jó, egy kicsit Kafka is besegít neki. 

A múltat láttam: a kőcsipkézet különös, csodás képekre szabdalta az üveget, a támpillérek az oszlopokon felkúszva magasan a fejem fölött bolthajtásokká fonódtak össze, amelyek engedelmes, s mégis örömteli meghajlásban görnyedeztek, lelkiismeretesen tartva a mennyezetet és a szentély kupoláját. A középkor emberének alázata volt beléjük vésve, a papé, a katonáé, a kézművesé – és a székesegyházak építőjéé. Fölemeltem a távcsövemet, és rézsút felfelé szegeztem. Egy csapásra gyermekkaleidoszkóppá változott, össze kellett hunyorítanom a szemem a vakító ragyogásban, a fénycsillámok és szivárványszínek özönében, amelyek a magas ablakokon, a templomfalakon kívül csak fehér nappali fény varázslatos kirakójátékán szikráztak. 

(...)

Tekintetem ekkor a nyugati bejárat fölötti rozetta hálójában akadt meg, és kővé dermedtem rémületemben. A kezdet kezdetét láttam, a világ teremtését. Feje tetejére állított teremtés volt ez. És akkor megértettem, hogy ez a tótágast álló kép többet mond az emberről, mint a világ összes könyve.

Aki szereti a történelmi krimit, az hozzá ne nyúljon ehhez a regényhez, mert ez nem az. A krimi-szál ott van a tisztesség kedvéért, de nemcsak hogy kiszámítható, még idegesítő is. Még egy ilyen béna nyomozót nem látott a krimiirodalom.* Imádnák viszont Kafka, sőt szerintem Lovecraft meg úgy általában a horror metaphysicae szerelmesei, úgyszintén a kemény krimi (illetve a noir) rajongói.** Az előbbitől örökli a rémálomszerűséget, a szélsőségesen össze nem illő elemek lidércnyomásos egyvelegét, ahol még egy szoborfejre illesztett sárga virágkoszorú se ártalmatlan holmi. Az utóbbitól a felfordult és kaotikus, labirintusszerű város képét, füsttel, korommal, köddel tele, ahol valami mindig éppen pusztulóban van. Bizony, ez (is) Prága, és éppen ez a regényben a legszomorúbb: hogy egy olyan város szétesésének tanúi vagyunk, amelyet minimum turistaként jó sokan bejártunk és csodáltunk már. (Én is voltam, és nagyon szerettem.)

Mint Simeon az oszlopon, csendben és mozdulatlanul üldögéltem az ablaknál, és nézelődtem. A nap nagy részében kihalt volt a környék; körös-körül ezernyi emberi hajlék, ám életnek semmi nyoma. A betonfalak csöndje szokatlan volt, csak itt tudtam igazán összpontosítani. Egyvalami hallatszott a betonelemek közül: a vasmerevítők nyiszorgása, amikor a forró nyár után hirtelen hűvösre fordult az idő. Többé senki sem születik itt, gondoltam, és a hideg futkosott a hátamon. Ezen a világon, ebben a társadalomban, ebben a városban már nem. Aki még él, lassan sírba hanyatlik, és új élet nem támad.

 

Meg a legnyugtalanítóbb. Nem sok olyan könyvet tudnék hirtelen előszámolni, ahol az ember egyre inkább a gyilkosnak szurkol, nem a detektívnek… és nem azért, mintha a gyilkos olyan rokonszenves lenne, hanem a nézetek rokonszenvesek, amelyeket követ… és azért azt ne má'...

A gond szerintem ott van, hogy én világéletemben gyűlöltem majd' az összes XVIII. századi rémtörténetet. A Udolpho rejtélyeitől rosszul voltam, Az otrantói kastélyt végigröhögtem (kínomban), Az olasz azon kevés könyv közé tartozik, amelyeket képtelen voltam végigolvasni… Ehhez képest amit Urban kihoz a műfajból, az a csúcsok csúcsa, ha még én is odaadom neki a kilenc pontot. 

* Bár szerény véleményem szerint éppoly pontosan tudja ő is, mint az olvasó, hogy ki a gyilkos, csak nem vallja be magának/lenyomja a tudata alá/tulajdonképpen igazat ad neki – kívánt rész aláhúzandó.
** Igaz ugyan, hogy Chandler műveinek megoldását nemhogy a regény felénél nem lehet sejteni – még akkor se feltétlenül értem, mikor Marlowe már elmagyarázta…

Ezt 2014. december 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége. Illetve angolul az első olvasás.

Drága romantikus Bradbury, hogy meg tudja érinteni az ember lelkét, hogy az ujja köré tudja csavarni az olvasóját, még a legcsúnyább hibáit is elnézi neki. Mert vannak hibái, de hát volna szívem egy pontnál többet levonni értük?

Amikor megszólítja és kézen fogja azt a tinédzsert, aki Vörösmartyt meg Arany Jánost szavalt magában a kukoricaföldön címerezés közben, hogy jobban teljen az idő? Azt, aki bekezdéseket tudott fölmondani folyamatosan Az ellopott futárból? Azt, aki még a Bradburyvel való megismerkedése előtt elképzelte, mi történne, ha egymaga maradna meg a világon, és minden elpusztulna körülötte, miféle történeteket vinne magával és hogyan? A módszert Bradbury elegánsan kihagyta a regényből. Nehezményezem.

Megszólítja és kézen fogja most is. Úgyhogy továbbra is szeretem a beszédes nevű Montagot, akivel, akár a hétfővel, véget ér valami régi, és kezdődik valami új, félve figyelem a beteljesült jóslatokat, sajnálom azokat, akik csak zajban tudnak élni, és néha szorongva nézek a könyvtáramra, arra gondolva, hogy meg kéne tanulni legalább egy-két kötetet.

Azért persze most már mást is figyelek. Például a stílust. Valahogy soha nem mutatkozott még meg teljes szépségében, érzékletességében, költői erejében. Biztosan a fordítás is lelkiismeretes munka, de örülök, hogy angolul olvastam újra. Figyelem a szimbólumok erejét, ahogy már kezdettől fogva sugalmazzák a végkifejletet, például a Beatty kapitányhoz kapcsolódó főnix-figura. A szalamandrát, amely pár száz éve a tűz állatának számít, ezért nevezik el róla a tűzőrség kocsiját. Nem számolva azzal, hogy a szalamandra nem éget, nem pusztít, hanem él a tűzben. Mégis jó helyen van az a regényben ott, ahol van: a regényvilág legnagyobb önellentmondására mutat rá. A legutóbbi Fahrenheit-olvasásom óta olvastam Jungot és jungiánusokat, Paracelsust, Picatrixot, szóval most már azt is észreveszem, hogy a Szalamandra legfontosabb utasát, Montagot se pusztán a foglalkozása köti a tűzhöz, hanem a hirtelen fellobbanásokra, ellenőrizhetetlen kitörésekre hajlamos, adott esetben erőszakos, ön- és közveszélyes természete is, amelyet roppant munkával próbál hamu alá fojtani a társadalom. De arra is figyelek, hogy mit talál a főszereplő a természetben – mondom, hogy drága édes romantikus lélek ez a Bradbury, Thoreau-nak repesne a szíve tőle.* 

Vagy tessék nézni a bűbájos pillanatot, amikor Beatty kapitány bibliai idézettel próbál érvelni a könyvek ellen, mindenki füle hallatára: 

„You know the law,” said Beatty. „Where's your common sense? None of these books agree with each other. You've been locked up here for years with a regular damned Tower of Babel. Snap out of it! The people in those books never lived. Come on now!”
She shook her head.

Meg észreveszem azt is, mit szúrt el a bácsi. Én galád. Mi az, amit fölöslegesen pakolt bele.** Mi az, amivel komolyan mellélőtt a célnak.*** Az utóbbiból az utószó szerint ő is megsejtett valamit utóbb, és igazat adott Truffaut-nak, amikor az a filmben „kijavította” az egyik hibát. 

Meg érdekel a jubileumi kiadáshoz készült elő- és utószó. Bár a regények keletkezéstörténete többnyire hidegen hagy, most megfogott az a bátorság, amely ennek a megírásához és kiadásához kellett. Az a bizonyos demokrácia, amely az ötvenes években, ha messze is állt a kelet-európai színvonaltól, azért csöppet sem működött olyan gyönyörűen, annyi szabadságot biztosítva, ahogy szeretjük elképzelni. Eddig sose gondoltam bele abba, hogy nemcsak a fogyasztói társadalom, hanem McCarthy is ott volt a háttérben, és még az elnöknek is bátorságra volt szüksége, hogy kiálljon ellene.

Végül a kiadványról: Elektronikus könyvet olvastam, három és fél dollárért árulta a Kobo. Volt is olvasás közben néminemű kísérteties élményem.**** Megfordult persze a fejemben a szokásos ellenvetés, amit hallani szoktam: valódi könyv-e az ilyen? Hisz nincs se szaga, se tapintása, se semmije, amit éppen ebben a regényben úgy szeretnek, amit éppen ez a regény indokolttá tenne. Éppen ennek a regénynek az esetében nem is szabadna elektronikus kiadáshoz fordulni, mondhatná… nos, szóval valaki. És tévedne, jó nagyot. Mert éppen ez a regény éppen arról szól, hogy tökmindegy, hol az a betű, kőben, égetett agyagban, préselt nádroston, birkabőrön, papíron, képernyőn, franc tudja, min. Ez mind nem számít. A fejed számít, ahol megőrzöd. Az meg pár ezer éve tök ugyanúgy néz ki. Legalábbis belülről. Nahát.

* Repesne és rászólna, hogy ennyire nem kell túltolni, ez már súrolja a hamis nosztalgia határát, amit Bradbury csinál. Tipikus „városi ember csodálata”, nem biztos, hogy minden eleme helyénvaló.

SPOILER ** A kisebbségek érzékenységének elítélésére semmi szükség nem volt. Azon kívül, hogy igazságtalan, szükségtelen is, sőt ellent is mond a többi indoknak. Bőven elég a könyvégetés megindoklására az, hogy mindenkinek egyformának kell lennie. Az pont elég ijesztő is. Ha mindenki egyforma, akkor nincs is kisebbség, akkor minek belekeverni őket? Mert Beatty azt állítja, hogy a boldogsághoz mindenkinek egyformának kell lennie. Tehát nem állíthatja ugyanakkor azt is, hogy vigyázni kell, nehogy a könyvek megsértsék egyik vagy másik csoportnak az érzékenységét. Inkább azért (is) kellene küzdenie, hogy ne is legyenek különböző csoportok. Ne akarjanak különbözni egymástól az emberek. Semmilyen értelemben. Részéről így lenne logikus. Meg éppen elég disztópisztikus. NB: Ezt Truffaut se javította ki, sőt rá is játszott a filmben. 

SPOILER *** Nem lesz se jobb, se rosszabb a könyv attól, hogy azt a kettő darab rokonszenves női szereplőt a felénél kinyírják, a többiek meg egytől egyig buták, korlátoltak, legfeljebb tudat alatt lázadnak. Csak az én gyomrom émelyedik fel egy kicsit. Lányoknak ebben a könyvben nem létezik megváltás. Sem átalakulás. Clarisse kezdettől fogva olyan, amilyen. Ja, és önálló gondolata nem nagyon van, pusztán a nagybátyja visszhangja meg Montag tükörképe. Nem lesz se jobb, se rosszabb a könyv attól sem, hogy csupa egyetemet végzett ember képviseli a könyveket ÉS a jót – egyéniségük nincs is, mondjuk, arra kielégítő magyarázatot is ad a könyv, hogy miért nincs –, csak az én szám íze lesz egy kicsit keserű. Mert eszembe jut a paraszt dédapám, aki a hat elemijével Voltaire-t olvasott a méhesben. Neki se jutna a megváltásból. 

**** Az érzés, amikor a vasútállomáson csatlakozásra várva olvasod Bradburyt, és először csak füstszag lepi el a peront (forrás azonosíthatatlan, az állomás és a peron között szerelvény áll), majd pár perccel később már esküdni mernél, hogy valami kőolajszármazékot is érzel… 
Ismerősöktől javaslatokat kértem, hogy mit merhetek ezentúl magammal vinni a vonatra olvasni… Valami abszolút veszélytelent. Van olyan egyáltalán?
A következő javaslatokat kaptam: gasztroregény, szakácskönyv, komposztálási kézikönyv, Szutyejev. :D

Ezt 2018. október 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Nem vagyok hajlandó pontozni, nem igaz, hogy tetszett, de az ilyesmi nem is arra való, hogy tetsszen. Ez pont akkor tökéletes, ha nem tetszik. Maximum annak örülök, de piszkosul, hogy vége.

Meg annak, hogy nem magamtól fogtam a kezembe, hanem egy diákomnak kell segítenem vele kapcsolatban, és ő viszont magától választotta ki elolvasni. Ezt nagyon, nagyon értékelem.

Nagyon sokat tudnék beszélni róla, de vagy csupa közhelyet, vagy csupa személyes dolgot, itt meg egyiket se akarok, eltekintve attól, amit máris megosztottam itt föntebb. De annak se a személyes vonzata a fontos.

Mondhatnám, hogy szegény Winston a lázadásával meg a Stockholm-szinrómájával. Vagy azt, hogy Julia nem felszínes, ahogy egy másik értékelő írta – Julia fiatal. Az ő korában én se értettem a regény filozófiáját. Most értem. Pedig még nem is vagyok annyi idős, mint Winston.

Mondhatnám mindezt, sőt folytathatnám, de nem teszem. Csakis azért csináltam ezt is, hogy mutassam: én kívül rekedtem a regényvilágon, hiszen ezt a bekezdést csak kívülállóként lehet elmondani, különben nincs értelme.

Három dolog ad lehetőséget bármiféle kívülállásra.
1. Hogy ez a szöveg egyáltalán meg van írva, méghozzá rendes angol nyelven.
SPOILER 2. Hogy a függelék múlt időben szól. Vajon mikor kellett (majd :)), hogy íródjon? SPOILER VÉGE
3. Hogy most azonnal hozzáfogok Tolsztojt olvasni.

Ezt 2018. január 9-én írtam. 

2015. február 9.

Találtam egyszer egy régi játékkönyvben egy kitalálós játékot. Irodalmi művekre kellett asszociálni, „mi lenne, ha…” kérdéseket befejezni, és válaszolni rájuk.

Akkor most játsszunk.

Mi lenne, ha szín lenne? – Hússzínű, tüdőszínű, pasztellrózsaszín, egymásba mosódva.

Mi lenne, ha fényforrás lenne? – Szétfolyó viaszgyertya.

Mi lenne, ha épület lenne? – Huzatos folyosók, apró szobák egymástól elválasztva, az ablakokon libegő fehér függöny.

Mi lenne, ha hangszer lenne? – Lehangolódott zongora.

Az nem is igaz, hogy Csehovnál nem történik semmi. 

Történik, csak nem a színpadon, hanem a szereplők tudatában. Úgy vagdalkoznak, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Mert hát persze az tudja a legjobban megsérteni az embert, akit a legjobban szeret, ebben a darabban pedig aztán bőven van szerelem.

Medvegyenko szerelmes Másába, Mása Trepljovba, Trepljov Nyinába, Nyina Trigorinba… de Mását nem érdekli Medvegyenko szerelme (állandóan hangoztatja, mennyire sajnálja, de látszatja, az nincs), Trepljovot nem érdekli Mása, Nyinát nem érdekli Trepljov, Trigorint… egy darabig érdekli Nyina, de csak egészen kicsi ideig, hiszen mindene van neki, csak szilárd akarata nincs. Arkagyina meg nem szerelmes Trigorinba – Arkagyina a saját fiatalságába szerelmes, és mivel negyvenkét éves, ehhez kell neki egy nála jóval fiatalabb szerető. Azért is beszél annyit az ifjúságáról, mert nagyon fél az öregedéstől, attól, hogy egyszer csak nem lesz rá szükség. Trepljov a legidegesítőbb, mert ő a leginkább gyerekes. Az elején, amikor az anyja kicsúfolja a színdarabját, öt perc alatt leállítja az egészet („ha az anyukámnak nem tetszik, akkor én nem is játszom veletek!”). Nyina meg butuska libuska, de legalább megpróbál kilépni a kicsi pocsolyájából, és a maga módján sikerül is neki, még ha többet képzel is magáról, mint amennyit tud.

És mindenki percenként üti-vágja-sérti a másikat úgy, hogy észre se veszi. Ha mégis észreveszi, akkor jól kisajnálkozza magát, aztán kezdi elölről. Nevetséges volna, ha olyan keserű nem lenne. Párbeszéd nincs is, minden szereplő csak saját magával foglalkozik, egyre csak ugyanazokat a mondatokat ismételgetik, és azt hiszik, ha sokszor kimondják, attól igaz lesz. Az élet szétfolyik, és a halál csak annyi, mint egy szétpukkadt gyógyszeres üveg.

Nem szeretem Csehovot, sose szerettem, de nagyon is értem, miért lett belőle klasszikus.

2018. február 26.

Hm. Érdekes, most jobban tetszett, mint legutóbb, de a pontozáson nem változtatok. SPOILER Lehet, hogy Nyina nem is olyan buta, csak az elején naiv, a végére viszont megérik szépen. Az, hogy Trepljov csupa rosszat mond róla az utolsó felvonás elején, elfogultságból is eredhet. És nemcsak Trepljov gyerekes, hanem Arkagyina is. Nagyon. Most felháborított, ahogy a fiával viselkedik. Tudja, mivel bántja meg a legjobban, és direkt megcsinálja, aztán megsértődik, ha tényleg sikerül megbántania. SPOILER VÉGE

Távolba bámuló, merengő, örökösen mellébeszélő emberek, jéghideg könyörtelenséggel.

Pontszám: 10/8

Tessék, gyerekek, olvassátok, mit írt nektek a Tolsztoj bácsi. Igen szépet. Igen sokat. Apróbbat-nagyobbat. Arra való meséket, hogy Koljuska meg Nasztyenka megtanuljanak olvasni, és közben megértsék, hogyan működik a világ.

Hogy a holló vízbe fojtja a fiait, akik nem mondanak neki igazat. Bizony. Azt is megtudhatja Koljuska meg Nasztyenka, hogy hogy verik agyon a kóbor kutyákat bunkósbottal a közmunkára kiengedett rabok. Bizony. Meg persze azt is megtudják belőle, hogy a szegény ember boldogabb, mint a gazdag, és úgy általában az orosz paraszt a legjobb, legerősebb, legrátermettebb ember a világon.

Mindezt pedig egyszerű szavakkal, értelmesen, „ülök a kályha mellett és mesélek”-stílusban adja nekik elő a Tolsztoj bácsi.

Akadnak köztük persze egészen hétköznapi elbeszélések és leírások is, nemkülönben mulatságos történetek, amelyeken Koljuska és Nasztyenka jókat nevethet. Sőt, még az is benne van, hogy a legrútabb gonoszság és a legmagasztosabb szentség nem a pokolban és a mennyben található, hanem itt, a földön, mikörülöttünk, olyan emberek között, amilyenek mi vagyunk. Illetve nem mi, hanem Koljuska meg Nasztyenka, de az most mindegy.

Aki pedig közületek a 90-es évek előtt volt gyerek, annak támad majd olvasás közben igen sokszor oly kísérteties érzése, mintha ezt már olvasta volna valahol. Mert az úgy volt, hogy nem létezett a 90-es évek előtt mesegyűjtemény Tolsztoj bácsi egy-két írása nélkül,* csak akkor még a neve semmit nem mondott a mai felnőtt olvasónak, ezért nem jegyezte meg.

Így a mai felnőtt olvasó visszanyomozta a gyerekkorába a drágakövet találó paraszt meséjét, az örökmozgót feltalálni akaró paraszt meséjét, a gombaszedő kislány meséjét, akit majdnem elütött a vonat, meg a Filipok meséjét (jaj, de édes!), meg az okos kutya meséjét, aki megveszett, de nem akarta bántani a gazdáját, ezért elvonult egyedül meghalni. 

Megállapította tehát a mai felnőtt olvasó, hogy tulajdonképpen erősen traumatizált gyerekkort kellett volna végigcsinálnia, ennek ellenére éppen úgy nem lett fene baja se Tolsztoj bácsi meséitől, mint Koljuskának meg Nasztyenkának.

Jó olvasást, gyerekek!

* És tuti, hogy belenyomták az összes általános iskolai olvasókönyvbe is…

Ezt 2014. december 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Újraolvasás vége.
Meglepő, hogy milyen kevésre emlékszem – a második olvasásból, pedig azt huszonévesen követtem el. És viszont: milyen sokra az elsőből, pedig akkor még gimnazista voltam, és nagyon untam. Az Anna-szálat. Bocsásson meg a világ. Én biza azok táborát erősítem, akiket Levin érdekelt, Levin érdekel, Levin érdekelni fog…*
Hát… idáig tartott, míg megértem arra, hogy méltányolni tudjam Anna történetét is. De most már aztán igazán.

Úgyhogy én most nem fogom ide leírni azt, amit oly sok más értékelő, hogy mennyire sajnálják Annát (és/vagy az életében részt vevő egyik és/vagy másik férfit), és mennyire felháborító, hogy aki semmi mást nem akar, csak békében élni, hazugság és csalás nélkül, annak ilyen sors jut, míg aki titokban műveli ugyanazt, amit Anna,** annak a világon semmi baja sem esik, sőt akár fel is emelheti a világ. Ez legyen evidens.
Arra azért hadd figyelmeztessem a volt és leendő olvasókat, hogy ne sértődjenek/rémüljenek meg, ha a regény címszereplőjéről különösen kezdetben túl keveset találnának olvasni. Először is az, hogy egy regény arról fog szólni, amit a címe ígér, egyáltalán nem magától értetődő (ld.: A három testőr). Másodszor… olyan biztosak vagytok ti abban, hogy a mellékszálak és a mellék-mellékszálak nem arról szólnak? Érdemes keresni a kapcsolódási pontokat és a párhuzamokat, különösen ami a házasságokat, házasságtöréseket és az azokra adott személyes (no meg társadalmi) reakciókat illeti. Én most jó sokat találtam, igaz, harmadszorra már könnyű, meg hát kerestem is.
Ha pedig valakinek a társadalomról, gazdaságról, vallásról folytatott hosszadalmas-elmélkedős párbeszédek ellen volna kifogása, és nincs meg benne az a képesség, hogy ezekben egyszerűen Tolsztoj stílusát élvezze (mert tudom, hogy vannak ilyen emberek, és én komolyan tisztelem őket), akkor vigasztalódjon: semmit nem veszít, ha ezek közben gyorsolvasásra kapcsol. Amikor láttam, hogy ezek alatt a beszélgetések alatt Levin (is) elveszti a fonalat, unja magát, dühös lesz, vagy csak hagyja magát sodortatni az árral, hát akkor tiszta lelkiismerettel csináltam én is ugyanazt.

Amúgy ahhoz is érnem kellett, hogy észrevegyem: ezek a bizonyos párbeszédek nagyon-nagyon gyakran a városi-hivatali élethez kapcsolódnak. Van a regénynek egy kimondott-kimondatlan, de borzasztó erősen jelenlevő alapellentétpárja: a nagyvárosi és a falusi élet ellentéte. És a regény úgy van megírva, hogy a nagyvároshoz kapcsolódjon mindaz, ami illúzió – a faluhoz mindaz, ami valóság (már legalábbis a regény világában az).
Ahogy közeledünk a nagyvároshoz, egyre több a képmutatás, a hazugság, az önáltatás, az üres beszéd – a névleges állások, amelyekben nem kell munkát végezni (minél hosszabb nevű az állás, annál kevésbé), vagy a logikus és következetes gondolatmenetek, amelyeknek vagy semmi közük ahhoz, amiről szólnak, vagy senkit nem érdekelnek. Ebben a világban játszódik az Anna-szál, és a magányosságok történetévé válik, ahol még véletlenül se érti meg egyik ember a másikat, akkor se, ha húsz éve ismeri. És ha valaki ebben a világban nem akar csalni, hanem igazságot akar, az ezekkel az illúziókkal, ezzel a világgal direkt szembemegy… ami bizonyos erkölcsi szint fölött elkerülhetetlen… és hát az ilyet hívják, sajnos, tragikus vétségnek, amely éppoly katasztrofális, mint amilyen tiszteletre méltó.
Ahogy közeledünk a faluhoz meg a bizonyos orosz néphez, úgy közeledünk ahhoz is, amit a regény igaznak tekint – és borzasztó rokonszenves dolgokat tekint igaznak, nehéz elfogulatlanul tekinteni rá: a cselekvő jóságot, az őszinteséget, az önmagát sem értő, de attól még senkinek (önmagának sem!) ártó életet, a mellérendeltséget, ahol nincs szükség hierarchiára, a belső és külső békét. Ebben a világban, ahol senkinek nincs szüksége illúziókra, a lehető legmélyebben tudják megélni a születést, és megélni a halált is.***
Ennek a világnak a lakói nem magányosok: amikor egymásra találnak, onnantól kezdve, ha folyamatos konfliktusok árán is, de egymás megértésére törekednek, és sikerrel is járnak. Jaj, de szép.
És minden elismerésem Tolsztojé, hogy ezt az ideálvilágot oly kevéssé idillikusra tudta megírni, földdel, sárral, izzadságszaggal, trágyaszaggal, káromkodással teli, hogy az ember még el is hiszi neki. Legalábbis addig, amíg be nem csukja a könyvet. De hátha utána is. 

* Én kérek elnézést.
** Értsd: úgy csinál, mintha titok lenne, miközben ő is tudja, hogy mindenki tudja, és mindenki tudja, hogy ő is tudja, hogy mindenki tudja, de azért mindenki úgy csinál, mintha titok lenne.
*** SPOILER Annak ellenére, hogy Nyikolaj ápolása valami iszonyú megterhelést jelent mindenkire nézve, és a végén már az ápolói is a halálát kívánják, hiszen tíz napig haldoklik folyamatosan, és mindenkiből kiszívja az energiát. Annak ellenére – vagy éppen azért. Így semmi eszményi-éteri nem marad belőle az égvilágon; és abból, amit végigcsinál, a lehető legtöbbet adja át a környezetének. Ugyanilyen hosszan elhúzódik Kitty szülése – no, azért az nem tíz nap, „csak” huszonkét óra, de annyi is több, mint elég –, és ugyanilyen szörnyű megterhelést jelent nemcsak neki, hanem a férjének is. Ez a kettő, ami lényeges, és csak ez a lényeges. SPOILER VÉGE

10/10

Ezt 2016. január 6-án írtam. 

Újraolvasás vége.

Ez de fura. Nem is tudom, hányszor olvastam már, de ilyen még nem volt: nem belement az a fránya por a szemembe a végén? Ritkán szoktam könyvek fölött sírni (ez is gyorsan felszáradt), Tolsztojon pláne.

Ez nem az a könyv, amelyet olvasva az ember izgul, hogy mi lesz a vége. Ez az a könyv, amelyet olvasva az ember izgul, hogy hogy lehet feldolgozni azt a véget. Az első fejezetben Ivan Iljics már halott, és nyilvánvalóan nem sok embernek fog hiányozni – az arca mégis megszépült és megnyugodott. A kérdés az, hogy mitől? Akinek a haláláról a kollégáinak csak a saját közelgő előmenetelük jut eszébe, a feleségének meg az özvegyi nyugdíj, az min mehetett keresztül, ami annyi értéket adott az utolsó perceinek, hogy méltósággal tudott meghalni?

Nagyon szép könyv. Az első harmada gyors, szinte csak „odavetett” felvezetés (persze minden fontos információt tartalmaz, de egy grammal se többet), a második harmad a szenvedés pontos, valóban megrázó rajza, az utolsó pedig szabályos megváltástörténet. Bebizonyítása annak, hogy mi mindent cselekedhet az ember még néhány órával a halála előtt, magatehetetlenül fekve is. Sugalmazása annak, hogy mi mindenre lehet képes, ha történetesen nem néhány órával a halála előtt gondol bele abba, mit kellett volna kezdenie az életével.

Gogol Köpönyegének komoly párja. Mindkét könyv olyan ember életét meséli el, akinek igazából nem volt élete, és olyan halállal zár, amely igazából nem halál – csak amíg A köpönyeg keserű-vidáman fintorog és nevet, addig az Ivan Iljics halála… hát attól belemegy a por az ember szemébe. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2015. január 19-én írtam.

Szegény drága Akakij Akakijevicset még mindig szeretjük.
És még mindig nevetünk, hol a rovására, hol… a javára. Ilyen kifejezés eddig nem volt, most majd lesz.

Akivel már előfordult életében, hogy örömét lelte teljességgel hétköznapi, hogy ne mondjam, jelentéktelen dolgokban – hogy úgy istenigazából fázott – hogy éjszaka hazafelé menet azon ette magát, miből és hogyan fog kifizetni adott összeget egy teljességgel hétköznapi dologra – hogy lehetetlen dolgokra vállalkozott a spórolás érdekében, és tátott szájjal, boldogan fogadta az apró sikert is… az olvassa fanyar mosollyal Akakij Akakijevics históriáját, és szeresse magát, és röhögjön magán…

…és vegye azt is észbe, hogy igen, ez a név bizony az orosz fülnek is azt a szót asszociálja, amit a magyarnak…

Akivel pedig már előfordult életében, hogy a maga jelentéktelen kis életét egy bűbájosan csengő cím és némi (esetleg tetemesebb) anyagi juttatások után kb. a Jóisten létével érezte egyenértékűnek, és örömét lelte abban, hogy részint a nála kisebbekkel veszekedjen (minél értelmetlenebb szöveget használva, annál jobb), részint a nála nagyobbak elvárásainak igyekezzen megfelelni…

…az szorítsa kissé össze a fogát, és vegye észbe, hogy örömforrásai körömfeketényivel több gyönyörűséget sem juttatnak neki, mint amennyit Akakij Akakijevicsnek juttattak az övéi…

Aki pedig szereti a kísértethistóriákat, amelyekben egy cseppnyi, ámde annál édesebb győzelmet arat a jó, a hatalmasok pedig legalább öt percre verítékezve futamodnak meg, az ne fanyalogjon, hanem vigyorogjon, és szeresse tovább szegény drága Akakij Akakijevicset.

Ezt 2015. január 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Sose szerettem a disztópiákat/antiutópiákat. Az Állatfarm minden ismerősömnek tetszett, csak nekem nem. Az 1984-re szó szerint évekig készültem, mire el mertem olvasni.* A Battle Royale-t úgy húsz oldalig bírtam. Én ellenállok a műfajnak.
A Fahrenheit 451 győzött meg arról, hogy a disztópia nem feltétlenül csupa fulladozás meg hideg verejték, hanem van benne egy kicsi friss levegő is. Csak éppen annyi, amennyi nekem kell. A Kssz! pedig éppen ilyenfajta disztópia, bár közel sem esett ám olyan jól a könyvmoly lelkemnek, mint a Bradbury-regény. Vagy mégis. Vagy mégse.

Mert hát itt van ez a brutális-tündéri világ, kétszáz évvel az atomrobbanás után, nyakig a neolitikumban, annyira orosz, hogy Baba Jaga ahhoz képest nudli, és napi huszonnégy órában bűvös-bájos szövegekkel tömik az olvasó fejét, miközben egérhúst majszolnak, egérzsírból készült gyertyával világítanak, egérbőrből varrott sapkát viselnek, és némelyiknek a hónaljából nő ki a lábfeje, már hogy a kétszáz évvel korábbi atomrobbanás okán. Aztán a bűvös-bájos meséikben időnként egyeseket elevenen felfalnak, másokat megfosztanak a lelküktől, ismét másoknak apokaliptikus látomásai támadnak, mutáns oszloppal meg fenevaddal, amelyik egyszerre fut négy irányba, míg nem jön a szanitéc, és el nem viszi az összes mesélőt a Gulágra gyógykezelésre. Van olyan, hogy az embernek a hideg futkos a hátán, miközben röhög.

Meg itt van ez a Benedikt nevű galambocska, az angyali primitív stílusával, egy akkora darab ragyogó tekintetű jámbor marha, hogy a megjegyzésein az olvasó időnként (elég gyakran) haldoklik a röhögéstől, időnként meg (kicsit még gyakrabban) kedve lenne belemártogatni Benediktet a jeges vízbe, és csak azért nem teszi, mert úgyse fogná fel azt se. Időnként meg mind a kettő. Főleg akkor, amikor odateszik az olvasó elé ezt a Benedikt nevű galambocskát tükörnek. Na, akkor egy kicsit elmegy az olvasó kedve a nagybetűs élettől. Meg még mintha az olvasástól is. Jaj, lekopogom, nem, nem, nem!

Tessék olvasni Tolsztaja nénit (akiben nem vált ám vízzé se a nagyapóka, se a dédnagybácsika vére). Tessék olvasni. De mértékkel.

* Gimnáziumi legjobb barátném bezzeg már tizenhét évesen olvasta, és vagánykodott vele, hogy ő milyen bevállalós, én meg irigyeltem a háttérből.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. február 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Most vagyok gondban. Elég nehezen tudtam mit kezdeni ezzel a könyvvel, többféle értelemben is. Nem azt adta, amit vártam – mondjuk, ez még önmagában nem lenne probléma. :)
Először is természetesen óriási élmény volt eredetiben olvasni, főleg éppen ezt a példányt, és úgy, hogy az enyém. (Paris, Calmann-Lévy, 1921/22, „revue et corrigée par l'auteur”, azaz átnézte és korrigálta a szerző; könnyű, kézbe simuló, puha papíros, kemény borítós kiadás, még a háború előtt újrakötve. Felért egy időutazással.)
Régen olvastam utoljára franciául, nem véletlenül tartott egy hónapig a végére érni. Pedig azért annyira nem nehéz. A XIX. század végén íródott, de a XVIII. században játszódik, azt idézi fel mind eseményeiben, mind ízlésében. Időutazás már a maga korában is. Ráadásul, ha a francia Wikinek igaza van, „pastiche”, azaz egy korábbi szöveg, a „Le Comte de Gabalis” című rózsakeresztes irat újrafeldolgozása, nem kevés iróniával, elég rendesen parodizálva az alkímia/mágia képviselőit.
Eddig tökéletes is lenne. Szeretem az intelligens könyveket, főleg, ha jó a humoruk. Ennek jó. 

Adott egy elbeszélő, Jacques Tournebroche (a magyar fordításban Nyársforgató Jakab), aki az apja vendéglőjében hatéves korától a tűzhely fölötti nyársat forgatja, ölében az ábécéskönyve, olvasni tanul. Rokonszenves egyéniség. Adott egy főszereplő, Coignard abbé, aki az immár olvasni tudó Jacques-ot szárnyai alá veszi, latinra és görögre tanítja, és szép karriert ígér neki. Mindvégig fiaként kezeli, Jacques pedig apjaként szereti. Még rokonszenvesebb egyéniség. Tulajdonképpen róla szól a mű. Az előszóban Jacques bevallott célja az, hogy a mesteréről írjon, és valóban: a regény eleje-vége, mielőtt ő megjelenik a színen, és miután ő eltűnik a színről, az alig néhány oldalt tesz ki. A tanítvány saját élete saját magát se érdekli, kizárólag addig, amíg a mestere szerepel benne.

Egyértelműen ez a derék abbé a regény „hőse”, bár minden, csak nem hős: öregedő, pocakos, szemüveges pap, aki rendkívül szeret enni és inni, talán éppen azért, mert egyikből se jutott neki soha annyi, amennyit érdemelt volna, valamint bájos-lovagiasan tud udvarolni minden útjába kerülő csinos lánynak, akik a stílusa miatt igen nagyra is becsülik; de mindenekelőtt mélységesen szerelmes a könyvekbe, különösen a régi könyvekbe. Egyáltalán nem feddhetetlen, mégis akár szent embernek is mondható. Szelíd, nyugodt, mosolygós bácsi, aki a mennyei dolgok iránt feltétlen tisztelettel viseltetik, miközben a földi világot tiszta racionális elmével szemléli. Bölcs elnézéssel viseltetik a világ minden bűnei iránt, és úgy tud a regénybeli kalandok során ő maga is beléjük keveredni, sőt elkövetni őket, hogy az a legkevésbé sem befolyásolja… mit is? A világ harmóniáját és a saját életének békéjét, igen. (Ezt a kifejezést meddig kerestem, hogy igazán pontos legyen… De most komolyan.) Végtelen szeretettel van megalkotva ez a figura. Az alvilágba leszálló, és ott magabiztosan tájékozódó ókori filozófusok méltó örököse.

De akkor miért ad éppen Coignard abbénak a szájába olyan mondatokat az elbeszélő, amelyeket a legkevésbé se lehet ezzel a jellemmel összeegyeztetni? Aki mindenkivel békében él, és megértéssel viseltetik az egész világ iránt, az hogy viselkedhet többször is következetesen és durván kirekesztő módon? Az antiszemita vagy nőgyűlölő kijelentései úgy estek, mintha puha fűben tett séta közben hirtelen éles kő állna a lábamba. Tényleg. Minek ez? Jó, értem, bizonyára megfeleltek az adott kor gondolkodásmódjának és sablonjainak, de egy ennyire intelligens regénytől az ember éppen azt várná, hogy ha mindent ironikusan kezel, akkor legyen szíves már ezeket is…
…és ami Mosaïde karakterét illeti, az annyira nem egyéb sablonnál, hogy már szabályos fájdalmat okoz olvasni róla. Aki Coignard abbét, vagy, ami azt illeti, a mellékszereplők közül pl. Astaracot, Jahelt, Ange barátot ennyire ügyesen tudta összegyúrni, az Mosaïde-ot miért nem?

Mert Astarac, az zseniális. Mármint nem ő, hanem ahogy meg van csinálva. Meg az is őrajta látszik a legjobban, hogy az elbeszélői hang mennyire jól meg van csinálva. Hiszen végig Jacques szemszögéből látjuk, aki sem nem annyira okos, mint Coignard abbé (ő csendes őrültnek tartja Astaracot, és az „élni és élni hagyni”-elv alapján bánik vele), sem nem olyan fanatikus, mint Astarac, pusztán érdeklődő állampolgár. Így aztán jó darab ideig a levegőben lóg, hogy most Astarac kitűnő alkimista, hazug gazember vagy szánalmas hülye. Még majdnem hisz is neki az olvasó. Meg Jacques is. Aztán egyértelmű bizonyítékot talál arra, hogy Astarac nem mond igazat. Aztán jön az apró tűszúrásnyi, cseppet sem egyértelmű bizonyíték arra, hogy igazat mond. Aztán… igen jók ezek a csavarok! :) Nagyon tetszik, hogy éppen a regény legfontosabb pontjain nem lehet eldönteni, mi miért és hogyan történik.
Csak egy a bizonyos: hogy akár tud aranyat csinálni, akár nem, emelkedetten gyönyörű filozofikus beszédeket tartani, azt nagyon szeret (mikor az ember a stílusát már értékelni tudja, még élvezetes is), de a neki elvégzett munkáért fizetni, azt nagyon nem… Igen ellentmondásos, igen emberi. (Az illusztrációt itt találtam.)

Jahel meg aztán tényleg kész! A kedvenc szereplőm. :) Miatta nem tudok mit kezdeni a regénnyel. Szeretném, ha ő lehetne a Coignard szövegéből hiányolt irónia, húsból és vérből gyúrva. Csak nem tudom eldönteni, hogy tényleg ő-e az. És így nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a könyvet vagy nem. Úgy tud bűnös lenni, hogy közben tisztességes, úgy színlel, hogy közben Jacques-kal és saját magával szemben a sértésig őszinte. Okos is, tapasztalt is, pontosan tudja, mit várhat az élettől, és kivel meddig mehet el, és ami eszköz a rendelkezésére áll (szánalmasan kevés) ahhoz, hogy boldogulni tudjon, azt ki is használja, de közben boldogságot is akar, és azt is megszerzi. Hogy meddig tud így, szó szerint borotvaélen táncolni, az elég kétséges – kíváncsi lennék a történetének a folytatására, bár gyanítom, nem lenne éppen napsugaras.

(A kép az 1975-ös filmváltozatból való, Jahel és Jacques látható rajta, illetve az őket megjelenítő színészek, Chantal Nobel és Didier Haudepin. Részletes információ és egyéb képek itt.)

Ange barát… mintha Coignard abbé paródiája lenne: babonás, szemtelen, tehetetlen vén bűnös, megáldva vagy megátkozva jó sok érzékenységgel. A regény legváratlanabb pontjain jön elő, és mindig idegesítő, mint a rugóra járó bohóc, amelyik az ember szemébe ugrik, ha kinyitjuk a dobozát.

Lehetne itt még sorolni a szereplőket, bár nincs belőlük sok, ugyanazok bukkannak fel újra meg újra. De milyen furcsa az, hogy egész végig éppen csak Jacques-ról nem tudunk meg szinte semmit. Kizárólag azzal foglalkozik, hogy a nála okosabbak (amilyet rengeteget talál) oldalakra rúgó, időnként elég fárasztó párbeszédeit lejegyezze. Ha néha kimondja a véleményét, abban sincs sok köszönet, mert olyankor nagyon látszik, hogy több a jó szándéka, mint az esze. (Az illusztrációt itt találtam.)

Most már azért be kéne fejezni ezt az értékelést… :)
Egyvalamit még, ami a regényolvasás műveletét illeti. A könyv elején rengeteget szótároztam, érzékelhetően fogyott az utóbbi hónapokban a szókincsem. Nagyjából a felétől kezdve viszont szinte már egyáltalán nem kellett. Volt, hogy oldalakat olvastam végig úgy (persze a normál tempómnál jóval lassabban), hogy ki tudtam találni még a sose látott szavak jelentését is. Az, hogy a XVIII. században játszódik, nem sokat jelent, legfeljebb egy-két furcsa nyelvtani szerkezetet meg némi korabeli szóhasználatot, de mindkettőn hamar túlteszi magát az ember. Amit szótárban nem lehet megtalálni, azt a könyvhöz kapcsolt karcokban megírtam. Ha valaki ezzel a könyvvel szeretne gyakorolni, bátran tegye.

Ezt 2015. január 31-én írtam. 

A képeket itt, itt, itt, itt és itt találtam.

Pontszám: 10/8