Nagyon egyszerű, nagyon jól megírt kisregény, másfél óra alatt végigolvasható, de amilyen kicsi, olyan súlya van.

Éppen az egyszerűségével tud fejbe vágni hatni. Mert hiába tudja az ember, hogy ha egyes szám első személyű visszatekintésként van megírva a regény, akkor a világirodalom egyezményes jelrendszere szerint a főszereplő túl fogja élni,* azért bőven van mit szenvedni a túlélőnek is. Mert hát az már csak úgy van, hogy ahhoz, hogy valaki egy eseményt túléljen, másoknak meg kell halniuk. Adott esetben helyette. Adott esetben a szeretteinek. Adott esetben azoknak, akik segítettek rajta. Adott esetben úgy, hogy ő segíthetett volna rajtuk.

Háború alulnézetből, csaták és dicsőség** nélkül, sőt érzelmesség (és persze érzelgősség) nélkül. Amikor a kisember megpróbál úgy tenni, mintha minden normális volna („Ó, még nem mehetünk, ezt még el kell intézni, oda még el kell menni, várjuk meg, míg akciós lesz”), és persze semmi nem normális.

Garzonban lakom, itt viszonylag kevés személyes holmi fér el,*** de azért, ha szétnézek, és elképzelem, hogy hirtelen hagyjak itt mindent, és a rajtam levő ruhában induljak el egy ismeretlen címre, ahol talán életben maradhatok… valószínűleg én is úgy érezném, hogy egy darabot elveszítettem magamból. Egy jó nagy darabot. És akkor a családomról még szó se volt. Jobb is ebbe nem belekeverni őket.

* Kivéve, amikor nem, bár most hirtelen csak filmnarrátor jut eszembe olyan, akiről a végén derül ki, hogy a túlvilágról beszél.
** Mert csatában részt venni akkora nagy dicsőséggel látta el az embert… 
*** Főleg azért, mert a hely nagy részét könyvek foglalják el…

Ezt 2016. augusztus 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10

 Nem az én műfajom, nagyon nem, ezért nem pontozom se le, se fel.
Jól megírt furry-krimi-thriller, izgalmas, fordulatos, és igen-igen ötletes, csak nem az a fajta, amilyet én szeretek. De hát ez nem a regény hibája. 

Ha már a műfajnál tartunk, a furry-részével az égegyvilágon semmi bajom. Nincs sok tapasztalatom a furrykről, csak a Macskafogót láttam (természetesen) meg a Szimat Szörény rémlik gyerekkoromból. Regényben ez az első magyar furry, ebből a szempontból (is) jár neki az elismerés, mert egyrészt új műfajt vezet be, másrészt sok minden látszik rajta, de a tapasztalat hiánya aztán nem. 
Mindaz, ami a regényt furryvé teszi, nagyon-nagyon tetszett. Emiatt is érdekelt a könyv, emiatt vettem meg, és ebben nem csalódtam. Jól meg van oldva az, ahogyan állandóan egymásba játszik az állati és az emberi. Kiváló az alapötlet, ügyes a megvalósítás, a kulturális „kikacsintásokat” egytől egyig szívből üdvözöltem. (Arnolfiniék kiverték a biztosítékot. Jó!) Nem nélkülözték a humort, és még társadalomkritikára is futotta belőlük. 
Megj.: Nekem egyedül Rilke „A párduc” c. verse hiányzott. Innen üzenem a szerzőnek, ha olvassa a regénye értékeléseit: szerintem abból még sok mindent ki lehet hozni a folytatásban! 

A krimiszállal is jól elvoltam egy darabig. Attól a ponttól volt bajom, ahol a regény thrillerré válik, sőt szerintem annál is tovább megy. Elég erős idegrendszerem van (olvasáshoz legalábbis), de ahogy egyre jobban hullottak a szereplők, úgy veszett el az én érdeklődésem is. (Nem beszélve a regényben ábrázolt szexualitásról, amely szintén nem az én ízlésemhez való.)
Nem mondom, hogy nem szurkoltam a főhősöknek, vagy nem aggódtam értük, sőt! De az, hogy pár óra alatt végigolvastam a regényt, nemcsak az izgalom jele volt – egy adott ponton túl azt jelentette, hogy „essünk már túl rajta”.
Azt pedig csak nagyon csöndesen jegyzem meg, hogy a gyilkos motivációjával kettő bajom is van, és ezekről már nem én tehetek, hanem a regény – igaz, hogy rajtam kívül vajmi kevés olvasót fognak zavarni szerintem, úgyhogy az élményt egyik se befolyásolja. 

Szóval pontozni nem fogom, de nem bánom, hogy elolvastam, és a folytatásokhoz sok szerencsét kívánok!!! 

Ezt 2016. augusztus 23-án írtam. 

Ó, hogy szomorodj meg, Kempelen…

Az összes találmányod nagyon érdekel, boldogan lecsapok az egyetlen könyvre, amelyet életedben megjelentettél, gondolván, hogy majd kívül-belül jó alaposan megtudok mindent a beszélőgépről, erre mennyi teret szentelsz neki összesen? Ötven oldalt!

És miről szól a többi háromszáz? A beszédhangok képzéséről! Egy magyar szakosnak!!! Oké, ez utóbbit nem tudhattad. De akkor is: nem túlzás ez egy hangyányit?!

Felejtse el mindenki, de nagyon gyorsan, hogy ez a könyv a XVIII. század végén íródott. Amit a hangtanról és a logopédiáról tud, annak legalább 90%-a a mai napig szerepel a tankönyvekben, vizsgáztam is belőle, ajdejóvót, sohajobbat… Szerintem teljesen érthető, olvasmányos stílusban, de tudományos részletességgel írja le a beszédszerveket és a hangképzést, abszolúte működik mint ismeretterjesztés, szakszavak kíméljenek, annyit mindenki kibír, hogy „magánhangzó, mássalhangzó, zönge”.*

De nem feledkezik meg az univerzális nyelv lehetőségéről (ír a siketek jelnyelvéről is), sem az egyetlen ősnyelv elméletének cáfolatáról. És bűbájos, ahogyan halálkomolyan részletezi, hogyan lehet a szellentés hangját utánozni. (Nem próbáltam ki. Ellenben érzékenyen érint, hogy a két ujjal történő fütyülés módszertanát nem mutatja be. Életemben sose sikerült.)

Azt is meg kell adni, hogy mindvégig a beszélőgép irányába mutat az egész szöveg, mindig hangsúlyozza, hogy ezt vagy azt a jelenséget azért kell részleteznie, mert a beszélőgép felépítésére/működésére hatással van. (De azért legalább kétoldalanként elragadja a hév, és abszolút nem odatartozó dolgokat is előad, ld. szellentés.) Ráadásul folyamatosan emlegeti a kutatásainak a gyakorlati hasznát: a beszédhibák kijavításának képességét. (Az is igaz, hogy időnként összekeveri a beszédhibát a nyelvjárással, de a XVIII. század végén szerintem nem létezett ember, aki pontosan meg tudta volna őket különböztetni.)

A beszélőgép Kempelen állítása szerint egyszerű szerkezet. Hát a leírása ehhez képest irtó bonyolultra sikeredett, szépen felsallangozott barokk körmondatokkal. Állítólag ennek alapján az utókor meg is építette a gépet, úúúúgy szeretném látni egyszer! Amit nem értettem, hogy miért hiányoznak belőle a billentyűk – aztán rém büszke lettem magamra, mikor a legvégén kijelenti, hogy amúgy jó ötlet lenne billentyűket is használni benne, de ezt az olvasóra bízza. Ezek szerint mégis értettem!

Jó kis könyvecske ez, csak elég gyakran át kellett kapcsolnom gyorsolvasásra, amikor két-három oldalakon keresztül magyarázta, hogy mi köze a d hangnak a t-hez. Olyankor igazából csak azt néztem, mond-e közben valami olyat is, amiből még nem vizsgáztam. Jelentem: időnként olyankor is mondott. 

Ja, utóirat: Az előszó (dr. Tarnóczy Tamás munkája) nagyon informatív, sok-sok érdekes és hasznos kultúrtörténeti adalékkal.

* A hang helyett ugyan következetesen a betűt használja, ez egy darabig zavart, de meg lehet szokni. Egyébként nem értem, hogy nem jött rá, hogy el kellene választania egymástól a kettőt – mert arra viszont gond nélkül rájött, hogy ugyanaz a betű más nyelven/helyzetben más hangot jelöl.

Ezt 2016. augusztus 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Van olyan, hogy az ember nagyon szereti a paprikás csirkét (tejföllel).
Meg a gesztenyepürét (tejszínhabbal).

És van olyan (egy ideális világban), hogy az ember mindennap paprikás csirkét kap (tejföllel) és gesztenyepürét (tejszínhabbal), de reggel, délben, meg este is.
Tessék kitalálni, mi fog történni (maximum) pár héten belül. Na, az történt ennek a regénynek az olvasása közben. Azért tartott ilyen sokáig.

Túl sok ez a jóból, minden értelemben. Mégse tudok rá tíz pontnál kevesebbet adni, pedig vacilláltam erősen, hogy ne legyen-e kilenc. Mert ez egy mocsok monstrum, amely minden értelemben próbára teszi az olvasó türelmét, és finoman szólva is marha nehéz olvasni. Kevésbé finoman szólva „tömény, mint az állat”. (Ne gyertek itt nekem azzal, hogy „milyen állat?” Milyen, milyen… Hát sarki róka. Esetleg Atalanta-pillangó.)

Fura könyv, nem sok ilyet olvastam még. Abszolút oda kellett tenni az 1001-es listára, ottan van neki a helye, de hogy azon túl mi a megfásodott karalábé fonnyadt levele ez az izé…

Korrajz, igen. Bűnügyi történet, aha. Legalábbis van benne gyilkosság, meg ki is nyomozzák.* (Az összes spoilert lábjegyzetbe raktam, úgy nézzétek meg őket.) Van benne szerelem is, főbb és kevésbé fő szerelmespárok, romantikus és kevésbé romantikus végkifejletekkel.** És – ilyet még a büdös életben nem láttam – ez a regény ugyan hivatalosan nem számít gótikusnak,*** ehhez képest kb. háromszor annyi gótikus elem van benne, mint Horace Walpole-ban meg Ann Radcliffe-ben összesen. Ez volt rám a legnagyobb hatással, meg a szöveg humora, meg a jellemek. A történetet felőlem le is húzhatták volna a vécén. (Na, azért néha előfordult, hogy egy hangyányit untam magam.)

A humorral kezdem, mert arról a legkönnyebb írni. Csak felfogni igen-igen fárasztó. Legalábbis angolul. Halvány fogalmam sincs, hogy lehet ezt a könyvet magyarra fordítani, mert a humornak legalább a fele szójátékokon alapul. Ne tessék itt Rejtő-féle bravúrokra gondolni, hogy ötpercenként csattan a kalapács és szikrázik a vas, az olvasó meg fetreng és csorog a könnye. Nem. Ez annál hol fanyarabb, hol édesebb. Hol epésen szatirikus, hol angyalian derűs. (Kitalálható, hogy az utóbbi ritkább.) Viszont folyamatosan és koncentráltan kell figyelni, hogy értse az ember az összes poént. Mert ha nem figyel, még az se biztos, hogy leesik neki, hogy ez itt most poén akart lenni. Összesen talán ha háromszor nevettem fel hangosan. Viszont annál jóval többször konstatáltam magamban bólogatva, hogy „ez jó! ez tényleg betalált!”

A jellemek makulátlanok. Dickens mindent beleadott, ami tőle telt, az pedig nem kevés. Jó sok komikus alak, a megfelelő mennyiségű fix tulajdonsággal, mozdulattal, ill. szófordulattal, hogy két felbukkanás után álnéven is pillanatok alatt azonosítani lehet őket, a nevek pedig folyamatosan kicsapták nálam a biztosítékot. Jó értelemben. Egyrészt a beszélő nevek (mert olyan is van benne, na nem direkt módon, csak nagyon óvatos-finoman, hogy az olvasónak csak a regény felénél essen le az a bizonyos, de akkor olyat koppanjon, mintha templomtoronyból dobnák), másrészt a spontán megváltoztatott nevek. Telitalálat egytől egyig, és megint csak nem irigylem a fordítót. Dickens még a legnehezebb feladatot is elvégezte, ami Kuszma molytárs szerint XIX. századi férfi írónak juthat: érdekes és nem gonosz női szereplőket teremtett. Igaz, nem mindegyiken látszik kezdettől fogva, hogy olyan nagyon érdekes lesz… némelyikre várni kell… de megéri. Nagyon. A férfi szereplők pedig egytől egyig a helyükön vannak, vagy odakerülnek.

…és két órája ülök e fölött az értékelés fölött (na jó, közben mást is csináltam), és két órája nem tudom, hogy kezdjek hozzá, hogy a könyv gótikusságáról is írjak.
Arról is a regénynyelv tehet. És ez az egészben a legjobb, ez tudta a legtartósabban lekötni a figyelmemet. Ha csak az eseményeket és szereplőket nézi az ember, nincs a könyvben semmi gótikus, viszont közben az összes metafora, hasonlat, leírás, még a poénok túlnyomó része is folyamatosan nyomja orrba-szájba a temetői-haláltáncos-groteszk hangulatot. Természetesen állandó a köd, többnyire éjszaka van (de mit mászkálnak ennyien a londoni utcákon hajnalig?!), máskor füstös-kormos az idő, vagy éppen mindent belep a por, a piszok; nyarat ritkán látni, télen keserves a hideg. Venus úr rémséges boltja úgy telitalálat, ahogy van, az ember fél a háta mögé nézni, ha róla olvas. A Temze pedig folyik. Viszi magával a szemetet, a bűn jeleit, a holttesteket.
Ez az egész valami hihetetlenül erős atmoszférát teremt, amely alól csak az tudja kivonni magát, aki nem olvassa. És ami a bizonyos regénynyelvet illeti, tökéletesen illik ide. Mert ez a történet a látszatok lelepleződéséről szól – itt legfeljebb csak egy-két mellékszereplő az, aminek látszik, a többiek hosszabb-rövidebb időre maszkot vesznek fel, akár többet is, és újabb meg újabb szerepeket játszanak, amíg már ők maguk se feltétlenül tudják követni, mit is akarnak valójában. Ugyanezt csinálja a regénynyelv. Folyamatosan másnak mutatja a szereplőket, mint amik. Vagy éppen ettől lesz nyilvánvaló, hogy micsodák valójában?!… A magam részéről jóval ijesztőbbnek érzem így a regényvilágot egy egzotikus horrornál. Amikor az ócskás kitömött krokodilja a gyertyafényben életre kelni látszik, a sarki ponyvaárus eladja a saját csontvázát, aztán átváltozik a ház gonosz szellemévé, a szomszéd iskolamester meg poklot cipel magával mindenhova, hát… Nekem ne mondja senki, hogy a vámpíroktól féljek… 

Az utolsó ötven oldal a megoldással talán már nem is kellett volna. A nagyja addigra amúgy is kitalálható. Megnyugtató is, nyugtalanító is – nincs külső segítség, aki a jókat gatyába rázná, a gonoszokat meg megregulázná, elvégzi mindkettő ezt a feladatot saját maga. Ritkán lehet olyan regényt olvasni, amelyben tényleg önmagában hordozza minden szereplő az igazságszolgáltatást: saját cselekedeteinek jutalmát vagy büntetését. Legalább nyolcszáz oldalon keresztül. Legfeljebb, ha nagyon, de nagyon muszáj, akkor jön Jenny Wren kisasszony, aki babaruha-varrónő, Hamupipőke és bosszúálló szellem, szóval jön a kisasszony a mankójával, azt' jól rászakítja a mocsokra a világ tetejét, hogy nézni is öröm.

…hogy melyik szereplőt szerettem a legjobban? 
Hát Jenny Wren kisasszonyt, ki mást? :)

Megjegyzés:
A regényről olvasás előtt gyakorlatilag semmit nem tudtam. Nem ismertem korábban, csak a címét – a Lost c. sorozatból. Aztán meg már szándékosan meg se néztem, mi ez, még a fülszövegét se, úgyhogy kezdetben ezért is boldogultam vele nehezen. 
DE! Útközben csak meg-megnézegettem, mit mond róla a net, mikor már kezdtem kíváncsi lenni az értelmezéseire. NEM JAVALLOTT!!! A net elsősorban rengeteg SPOILERT tartalmaz!!! Még a regény kétharmadánál is okozhat meglepetéseket. Mindenekelőtt: aki jót akar magának, inkább jegyzeteli a szereplőket, hogy később emlékezzen, ki kicsoda, de nem ellenőrzi a Wikipédián, mert az kettő mondatban összefoglalja még a végkifejletet is! (Szerencsére odáig nem jutottam.)
Ja, és valahol a háromnegyedénél eszembe jutott, hogy van ennek filmadaptációja is, lássunk pár képet – hát nem tudom. :/ Aranyos kosztümös-romantikus limonádét sugall az összes. Lehet, megnézem, de hogy ezt borzasztó nehéz lehetett igazán jól megfilmesíteni, az hétszáz százalék.

Inkább olvassátok. Sokáig.

Utóirat: Végül megnéztem a filmet. Minden volt, csak limonádé nem. Itt írtam róla. 

* SPOILER Csak éppen mire kiderül, ki a gyilkos, már a kutyát nem érdekli. Engem legalábbis csak egészen enyhe mértékben érdekelt. Addigra. 
** SPOILER Olyan is ritkán van, hogy én egy szerelmespár ellen drukkoljak. Komolyan meglepő, de számomra teljesen kielégítő lett a végkifejlet. 
*** Ha a gótikus irodalom elengedhetetlen ismérve a természetfeletti jelenléte, akkor az éppen csak vendégszerepel itten. A tizedrangú mellékszereplőként jelentkező derék vidéki angol tiszteletes áll a legközelebb hozzá, mert ő imádkozik is.

A képek forrása: Fulltable.Dyndys.org és Lostpedia.Fandom.

Ezt 2016. szeptember 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Karel Čapek novelláinak receptje tulajdonképpen nagyon egyszerűen elmondható:

1. Vegyünk egy nagy adagot az egyik legősibb és legerősebb emberi tulajdonságból, azaz a kíváncsiságból. Konkrétabban: az elmesélt történetekre való kíváncsiságból. Még konkrétabban: valamely kocsmában, szabadon választható ital mellett mesélt történetekre való kíváncsiságból.

2. Vegyünk valami teljesen hétköznapit, mindenki által ismertet. Lehet esemény, lehet ember. Ha államtitkár, az se baj, csak hétköznapi legyen, nyelőcsővel, vakbéllel, feledékenységgel, ilyesmivel.

3. Most vegyünk valami szenzációsat. Ez lehet egy speciális növényfaj éppen úgy, mint egy egzotikus bélyeg, de nincs kizárva az államok sorsát eldöntő ügyirat se. Gyilkosság bármikor jól jöhet, csak azzal vigyázzunk, mert akár a 2. pontba is tartozhat, akkor pedig önmagában nem elég, más specialitás is kell mellé. Például egy világháborús veterán, aki rosszul lesz 1 db hulla mellett.

4. Vegyítsük a hétköznapit a szenzációssal, és keverjük őket csomómentesre. Ezt a legegyszerűbben úgy lehet, hogy összeöntjük őket egy „világ” nevű edényben (vigyázat: erőteljes pezsgés várható, úgyhogy ajánlott erős falú edényt választani!), rátesszük a tetejét, két kézzel megfogjuk és felfordítjuk. Szükség esetén a művelet többször megismételhető.

5. Adjunk hozzá emberismeretet és -szeretetet. Előbbiből sosem lehet elég, utóbbival viszont vigyázni kell, mert túl soktól csöpögni kezdhet a végtermék. Elég a kevés, apró adagokban, jól beosztva. Annyit, hogy az olvasó mosolyogjon. Vagy fájjon neki. Esetleg mind a kettő.

6. Kommersz receptekben most jönne a komikum (avagy a groteszk, az abszurd, a humor, esetleg a kombinációik), de az a 4. és 5. pontokon már magától ki kellett, hogy csapódjon. Ha nem csapódott, kezdhetjük elölről. A komikumnak fűszerként, ne adj'Isten cukormázként való kezelése ellenjavallott!!! Persze ettől függetlenül utólag is hozzá lehet még adni egy kicsit, de az alapanyagok jóval nagyobb arányban kell, hogy tartalmazzák.
FONTOS! Amennyiben az eddigi utasításokat gondosan betartottuk, akkor is előfordulhat, hogy a végtermék nem kelt nevetést, sőt, akár meg is ríkathatja az olvasót. Ez nem hiba, és nem is zárja ki a humor jelenlétét. Fekete, ill. keserű humor is van a világon. Ez esetben azonban az emberszeretet aránya megnövelendő.

Ennyi az egész! Így már BÁRKI írhat Čapek-novellát!
(Megj.: Volt, aki tudott írni, ha nem is Čapek-novellát, de regényt. Úgy, hogy Čapeket nem is ismerte, de a receptet igen. Úgy hívták, hogy Rejtő Jenő. Persze éppen ilyen helytálló megállapítás volna azt mondani, hogy Čapek írt Rejtő-novellákat.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. augusztus 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Hogy én milyen büszke voltam magamra, hogy találtam magyar nyelvű Costa Rica-i irodalmat, méghozzá ilyen igényes, szép fordításban! Nem is most készült, már a magyar kiadás is elmúlt ötvenéves, hát még a spanyol.
De hát azért annyira nem jó.

Eleinte nagyon élveztem ennek a vásott kölyöknek a válogatott csínytevéseit, némelyiktől a lélegzetem is elállt. Én se voltam angyal, na de annak, amit ez a kölyök csinál, a töredéke se jutott volna eszembe. Aztán persze rájöttem, miért: engem, hála Istennek, sokkal gyerekbarátabb módszerekkel neveltek. Nemcsak a szüleim.
A fülszöveg az egekbe dicséri ezt a regényt meg a hősét, mondván, hogy egészséges gondolkodású, talpraesett gyerek, aki nemcsak a kalandot, hanem a munkát is szereti. Aha. 1960-ban mi mással reklámozhatták volna? Hát annyira azért nem.

Az, hogy szép szóval jobban lehet rá hatni, mint veréssel, teljesen rendben van. Aki a gyerekek testi fenyítésének pártján van, csak ezt a regényt kell a kezébe nyomni, amelyben Marcos klasszikus E/1.-ben meséli el gyermekkora történetét, és bizony nem titkolja el, hogy minél jobban verik, annál jobban megkeményedik testileg-lelkileg. Időnként tényleg elég horrorisztikus bosszú-módozatokat talál ki.
Az, hogy Marcoson kívül jó pár felnőtt szereplő is több mint gyerekesen viselkedik a regényben, már annyira nincs rendben, de sajnos elég valószerű. Némelykor sírva tudtam volna fakadni, hogy egyetlen nevelőjének se jut eszébe feltenni azt a borzasztó egyszerű kérdést, hogy „miért csináltad?” Nem: akármit cselekszik, bűnösnek tekintik, és jobb esetben jön a megtorlás, rosszabb esetben még ki is nevetik. Nem mondom, hogy e nélkül a társadalom legjelesebb tagját csinálnák a legényből, az egyáltalán nem biztos. Csak azt mondom, hogy ha valakit így nevelnek, akkor bármilyen jólelkű emberpalántából ördögfiókát lehet csinálni.

És itt jön a problémám. Mert az még belefér az „egészséges lelkű” meghatározásába, hogy az édesanyja pár csöndes szóval nagyobb hatással tud lenni a gyerekre, mint akármilyen verés. De az nagyon nincs rendben, hogy a gyerek egy idő után minden veszélyesebb „kalandját” azzal végzi be, hogy elszökik a következmények elől. Ez hatéves korban még normális, de tizenévesen már a sunyiság kategóriáját közelíti. És egy felnőtt se mondja neki, hogy „ha odaütöttél, kis barátom, állj csak szépen oda vállalni a felelősséget is, ahhoz is legyél elég bátor!” Sőt, még a felnőttek bújtatják a legjobban.

A másik problémám: hogy a regény gyakorlatilag dicsfényt von a „rosszaság” köré. Értem én, hogy csínytevőnek lenni izgalmas, azt is értem, hogy ha valaki okos, jólelkű és tehetséges, az gyakran többre viheti, sőt akár sokkal hasznosabb is lehet a világ számára, mint az, aki semmi mást nem akar, csak megfelelni az elvárásoknak. Ezt elismerem. Az elbeszélő, aki visszatekint gyerekkorára, gyakran beszél is arról, hogy milyen viharos élete volt, és mégis mennyivel jobban járt, mint „az ostobák”, akik magoltak vagy unalmas munkát végeztek.
Na de álljon csak meg a gyalogmenet! Azért az finoman szólva is csúsztatás, ostobának és korlátoltnak állítani be mindenkit, aki nem töri be csúzlival az ablakot! Nem beszélve arról, hogy Marcos esetében nem arról van szó, hogy nem akar unalmas munkát végezni – leginkább semmilyet nem végez. Mindenbe belekap, minden érdekli, de leginkább kalandot és mesét akar, kitartó csak akkor tud lenni, ha folyamatos külső megerősítést kap. Mihelyt valami csak egy kicsit nem úgy alakul, ahogy elképzelte, bevágja az ajtót, és felégeti a hidat maga mögött. Van ilyen, tudom én, hajaj, csak glóriát ne kanyarítsunk már köréje… Ha az a glória ott nem volna, két ponttal is többet adtam volna.

A legnagyobb baja ennek a gyereknek az, hogy tele van ötlettel, tehetséggel, kreativitással, és nincs tere kibontakoztatni, úgyhogy időnként szétveri maga körül a világot. Ez pedig szomorú.
Különben a regény, különösen az első fele, nagyon is vidám, még vicces is. Az még nagyon tetszett. Csak a második felében ugyanaz a vidámság már inkább csak ironikus mosolyt csalt az arcomra. Az jut eszembe róla, amit a kisgyerekekről szoktak mondani: „hogyne, persze, hogy tündéri, amikor szemtelenkedik, de képzeld el, mikor majd tíz év múlva is ugyanígy beszél…” 
Tanulságos könyv, az biztos.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Nem hibátlan, és végképp nem lesz a kedvenc könyvem, de ott lenne a helye az 1001 könyv listáján.

Venezuelai irodalmat kerestem, és három kedves molytárs ajánlója alapján választottam ezt a történelmi regényt, egy olyan korszakról, amelyet tulajdonképpen nem is szeretek (túl véres ez énnekem), viszont a főszereplő annyira érdekelt, hogy leküzdöttem az ellenérzéseimet.

Pedig mielőtt a regényt olvasni kezdtem, fogalmam nem volt, ki az a Lope de Aguirre. Ehhez képest gyorsan el lehet helyezni: Pizarro kortársa, a dél-amerikai spanyol hódítások hírhedt alakja, leginkább véreskezű őrültként tartják számon. Nem, nem emiatt érdekelt. Hanem azért, mert – legalábbis e szerint a feldolgozás szerint – kortársaival ellentétben nem helybeli őslakosokat és/vagy rabszolgákat gyilkolt/atott halomra, hanem a spanyol királyi hadsereg és általában a zsarnokság ellen indított szabadságharcot, azért, hogy emberi körülmények között lehessen létezni a frissen alapított dél-amerikai államokban. „Csak” egy ponton kibicsaklott az agya. A regényből ki is derül, melyik árulás fordítja ki végképp magából – bár véleményem szerint előtte se működött már rendesen az esze…

Lélektani tanulmányt vártam, meg is kaptam: a regény nagyon pontosan ábrázolja azt, hogyan jut el ez az ember a kalandvágytól a lázadás gondolatáig, és hogyan válik belőle először a szabadság hercege, aztán dühöngő őrült – de még akkor is a szabadság hercege. Az ilyet szeretem. Úgy rajzolja meg Lope de Aguirre alakját, hogy véletlenül se lehessen azonosulni vele, de elhatárolódni se tudjon tőle egészen az olvasó. Annak ellenére, hogy mennyi mocsokságot megcsinál, és annak ellenére, hogy a vége felé már szabályos diktátor módjára viselkedik, nem lehet azt mondani rá, hogy gazember. Aki ellen küzd, az ugyanaz a II. Fülöp, akinek a katonáit a Thyl Ulenspiegel szereplői verik ki Németalföldről. SteelCurtain molytársnak pedig tökéletesen igaza van abban, hogy ebben a történelmi helyzetben a spanyol királyok a hunyók… Nála jobban nem tudnám megfogalmazni, hogy miért.

A fenti mondatom persze meg is fordítható: elhatárolódni nem lehet a főszereplőtől, de azonosulni sem lehet vele. Kezdettől fogva nem is kevés olyan vonása van Lope de Aguirrének, amelyektől akkor is elküldeném a fenébe, ha nem gyilkolna le átlag kétoldalanként valakit. Azt az erőt, amely ahhoz szükséges, hogy a királyi hatalom ellen forduljon, a kegyetlenségig fanatikus jelleméből meríti. Őneki senki meg ne mondja, mi a helyes és mi a helytelen. Majd ő eldönti. Akinek nem tetszik, annak elvágja a torkát. Ha a saját embere, akkor is. Akkor főleg.

Igen jó benyomást tett rám az, hogy Otero Silva a hitelesség igényével lép fel: egy ponton még lábjegyzetet is ír arról, mennyi dokumentumot böngészett át az életrajz kedvéért. Tényleg fontos volt számára ez a történelmi alak, akinek a nevéhez az amerikai kontinens legkorábbi „függetlenségi nyilatkozata” köthető (1561!!!). A regényszöveg pedig úgy készült, hogy az olvasó mindvégig több nézőpontból is láthassa az eseményeket. Időnként a görög tragédiák mintájára készült párbeszédek szakítják meg a prózai szöveget; ilyenkor az elbeszélő látványosan senkinek az oldalára nem áll, hagyja mindenkinek a nézőpontját hatni. Máskor csak a nyelvtani szám és személy megváltozása jelzi, hogy most valaki más beszél: egyszer a krónikás, egyszer maga Lope de Aguirre, egyszer valamelyik mellékszereplő – különösen a rémtettek megítélésekor hatásos módszer ez. Sokszor idézi a forrásul szolgáló történelmi dokumentumokat is, bár persze nem tudhatom, mennyi benne a szerzői módosítás. 

De egyúttal ez is a hibája a regénynek. Ettől lesz nehéz olvasmány. Ami önmagában nem baj, csak szerintem bizony jó párszor öncélúvá válik ez a kísérletezgetés. Nem mindig illik oda, ahol éppen van. A barokk körmondatok meg még rendben volnának, de az avantgárd versbetétekkel már nem voltam kibékülve. eme molytárs, egyetértünk.

Arról nem beszélve, hogy kellemetlen érzés egy elborzasztóan véres történet közben állandóan elfojtott röhögőgörcstől szenvedni, mert minden hosszabb spanyol név után eszembe jut, hogy „y Azevedo”… A végén már majd lefordultam a székről, amikor valamelyik megjegyezhetetlen nevű szereplőt azért nézték le, mert csak kéttagú a neve. Fene a pofáját, tényleg mit akar az ilyen egy tisztességes társaságban. 

No, komolyra fordítva a szót: nagyon érdekes könyv ez, de csak erős gyomrúaknak ajánlom. Bár adaptációja sajnos nincs, a főszereplő történetét több film is feldolgozta, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy bármelyiket is végig tudnám nézni… azért próbálkozom. 
Köszönöm az ajánlást, pwz, SteelCurtain és eme molytársaknak!

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. július 31-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Paraszt-eposz.
És most felejtsük el, hogy a „paraszt” szónak elítélő felhangja is van a magyar nyelvben. Itt nincs.* Odüsszeusznak se derogál király létére sk. tutajt ácsolni, de ennyi munkába, amennyit ebben az eposzban végeznek, még ő is belerokkanna. Akhilleusz hozzá se tudna fogni. Mert ezek az eposzi hősök, ezek olyanok, hogy három ütéssel összepakolnak egy hajót, vasalással és komplett vitorlázattal, aztán árpát meg lent vetnek-aratnak, hogy enni is legyen mit, hálót is legyen miből kötni, személyesen mennek be a tengerbe halászni, személyesen ütnek oda a kalapáccsal. Igaz, vannak segítőik, de azt a munkát, amit azok végeznek, el is lehet dobni, mert látszatja sosincs. Akkor meg amúgy minek vannak ott? Hogy legyen, akinél a főhősök erősebbek? Körülbelül. Értenek a kardforgatáshoz is persze, fontos is nekik, adott esetben túlzásba is viszik, de sokkal-sokkal kevesebb teret kap az eposzban a háború, mint a munka. Még amikor valamelyik hőst próbára teszik, akkor se a nyolcvan óriásharcos által őrzött drágakövet kell elhoznia a világ végéről, nem: szántani kell neki meg halászni. Abból ismerszik meg, ki a legény.

Nyírfát vet a hűvös völgyön,
égerfát a porló földön,
zelnicét a nedves földön,
kövér földön kecskefűzet,
berkenyét a szent helyeken,
fűzfát folyóvizek mentén,
borókát a száraz sziklán,
tölgyet a patakok partján.
    Hát a fák magasra nőnek,
kis hajtások szálasodnak.
Virág a fenyőfa lombja,
lucfenyő leveles lombja,
nő a nyírfa hűvös völgyben,
égerfa a porló földben,
zelnice a nedves földben,
boróka a száraz sziklán,
borókának szép bogyója,
zelnicének gyöngy gyümölcse.

Furcsa is volt nekem az egész eposzt olvasni, elejétől a végéig. Részleteket már ismertem belőle persze, és azt hittem, itten szampót fognak utaztatni meg kantelén játszani ötven éneken keresztül. Frászkarikát. Az egész szampó-hadjáratot pár ének alatt letudják (még csak nem is háborúval szerzik meg, hanem minden blikkfang nélkül ellopják), előtte-utána pedig van itt minden, mint a búcsúban: medveünnep, lánybúcsúztatás, legényoktatás, ráolvasás, bogyógyűjtés, szövés, fonás, varrás, sörfőzés, gyógyszerkészítés, medvepásztorkodás és sorstragédia. Persze minden mítoszi méretekben és nem kevésbé mítoszi sebességgel, de nem nehéz felismerni benne a hajdani finn hétköznapokat.**

Ami vizet öntögetek
ide a forró kövekre,
az is csupa mézzé váljon,
mint a méhsör, folydogáljon!
Mézes folyó folydogáljon,
méhsör tavacska teremjen
kövekből rakott kemencén,
mohás fürdőházam földjén!
    Meg nem esznek bűnünk nélkül,
meg nem ölnek kórság nélkül,
Teremtőnknek terve nélkül,
Isten igazsága nélkül.
Aki megesz bűnünk nélkül,
szava a szájába szálljon,
vétke a fejére szálljon,
szándéka magára szálljon!

Amivel véletlenül se azt állítom, hogy a „mondanivalón” a szavak valamiféle „burkot” alkotnak, amit le kell hántani, és alatta megtalálja az ember a lényeget. Nem és nem, itt nem erről van szó. Mindössze arról, hogy nemcsak várostromról meg lovagokról meg csábos varázslónőkről lehet jól eposzt írni,*** hanem halászokról meg kovácsokról is. De most komolyan.
Azt még kevésbé állítom, hogy ettől az összes szereplő rokonszenves lesz. Sőt! Még ennyi hisztis alakot, nagyra nőtt óvodást egy rakáson… Mind moströgtönazonnalakarja. Miért? Hát mert hirtelenében azt találta ki. Oka nincs. De azért, ha nem adják, viszi. Ha nem hagyják, megsértődik és mészárolni kezd. Ha bosszút állnak érte, pláne megsértődik. „Kedvencem” az a szereplő, aki finoman szólva drasztikus módszerekkel rabol magának asszonyt, majd rohamot kap, amikor kiderül, hogy az asszony nem szereti. De nemhogy csak felháborodna, még meg is lepődik.
Ha semmi másra, arra nagyon jó a Kalevala, hogy figyelmezteti az olvasót: a testi fenyítés nem használ a gyereknevelésben! Csak sajnos az a helyzet, hogy más se nagyon… Mert itt konkrétan van olyan szereplő, akit hatszor figyelmeztetnek, hogy „oda ne menjen”, mégis „odamegy” (ahova egyébként semmi oka menni, azért megy, mert csak), „ott” megölik, aztán gereblyével szedik össze, hogy feltámasszák, és mihelyt életre kelt, visszamegy! Erre nem mondom, hogy óvodás, mert az óvodásnak ennél sokkal több esze van.

Akkor mitől tíz pont?
Egyrészt mert nagyon tetszik a hajdani népi élet mitikus megjelenítése. Olyan intenzitással és olyan szépen részletezik az énekmondók még a házimunkát is: az embernek szabályos kedve támad kisúrolni a kádat. Bár ez még csak hagyján… de bele se kezdjen, aki nem szerzett be előre vajat, sajtot, rozskenyeret, esetleg disznóhúst (fakultatív), vagy valami bogyós gyümölcsöt! Én ma áfonyát vettem a piacon.
Másrészt a stílusa miatt. Ha csak stílusként nézem, önmagában is belemerülni való gyönyörűség. De itt nemcsak stílusról van szó. Nagy hibát követne el, aki éppen a Kalevala esetében alábecsülné a szavak erejét. Hiszen az ismétlődik énekről énekre, hogy a kimondott szónak hatalma van. Nem mindegy, de nagyon nem, melyik szót mondják ki és hogyan. Nincs varázspálca, nincs főzet, elenyészően kevés a varázslény; itt csak a puszta kimondott szó van, de az mindent visz.

Állj meg, vérnek áradása,
szerteszéjjel szakadása,
fejem felé fordulása,
mellem felé csapkodása!
Maradj helyben, mint a házfal,
mint a sövény, meg ne mozdulj,
állj meg, mint virág a vízben,
mint a sás mocsár mohában,
mint a szikla a mezőben,
kő a zuhatag zajában!
    De ha kedved kerekednék
mégis hamarabb haladni,
hát haladj a hús határán,
csússzál csak a csont vidékén!
Bizony jobb neked odabent,
szebb a bőrnek belsejében,
az erekben elhaladnod,
a csontokban csordogálnod,
mint a földön folydogálnod,
vagy homokba hulladoznod.

Ez a hit fogja egységbe az eposzt (meg a páros versforma, meg persze a munkamunkamunka), mert egyébként szétesne az egész. Nagyon látszik, hogy ezt gyűjtők állították össze, és hogy legalább annyira Lönnrot csinálmánya, mint amennyire népi eposz. Így, ahogyan olvashatjuk, szerintem nem is adta elő senki sehol. Abból látszik igazán, hogy nem következetes még a szereplők származása se, nemhogy egyéb cselekedetei (van, aki kétszer is meghal, de úgy, hogy közben nem támad fel). Nyomokban egységes cselekménymenetet is tartalmaz, de pl. a lakodalom leírása, a medveünnep, a többoldalas ráolvasások látványosan kilógnak a történetből: csak azért kerültek oda, hogy biztos ne vesszenek el.

Uram, Ukko, fönti Isten!
Ha a halált jönni hallod,
a tehenem elváltozzon,
a jószágom megváltozzon,
az én kincsem kővé váljon,
amíg arra jár a rontó,
s el nem megy az erdő vadja.

Ami egyébként részemről teljesen rendben is van, én lennék az utolsó, aki az ilyesmit kifogásolná, ahhoz túlságosan tetszik ez az egész. De mélyen megértem, hogy elsősorban rövidített kiadásokban keringetik a Kalevalát. Megkockáztatom, hogy a teljes szöveg csak az ilyen „tudósmacskájának” való, mint én vagyok. 

A kiadásról: Nagy Kálmán fordítása gyönyörűbb a gyönyörűnél, a magyar népballadák nyelvén szólaltatja meg a finn népi eposzt, de ettől még, ha jól tudom, szöveghű. A borítóra finn mintás szőttest feszítettek (keménytáblás, rajta igazi textíliával!), a papír olyan igazi jó kézbe fogni való, az írástükör elég nagy, szerintem kényelmes. Kézben tartani kicsit nehéz, viszont nyugodtan nekitámasztható bárminek, aztán lapozható, nem csukódik be. Vigyázni is kell rá, papírdobozban árulták annak idején. Főnyeremény.

Csak egy olyan könyvet ajánljatok már nekem, amelyiktől ahhoz is megjön a kedvem, hogy kiselejtezzem a régi cipőket, és a még használhatóakat elvigyem a használtruha-gyűjtő konténerbe…

* Ami a két jelentés elkülönítését illeti, falusi könyvtáros ismerősöm definíciójánál nem tudok jobbat: „Van az a paraszt, aki bunkó, meg van az a paraszt, aki dógozik.”
** Megj.: Jól tudom, hogy finn nemesség sose létezett? Mert hogy mire létezhetett volna, ráültek a fejükre hol a svédek, hol az oroszok?
*** Ami egyébként szintén IGEN VAGÁNY tud lenni.

Ezt 2016. június 21-én írtam.

Pontszám: 10/10

Eleven humorú, ötletgazdag mese-fantasy, fordulatos cselekmény izgalmas világban – véleményem szerint felnőtteknek. Annak ellenére, hogy több vonatkozásban is visszahozta a gyerekkoromat.

Például anyukám brassóiját.

Amelyikből a húgom a krumplit szerette, én a húst.

Ezért aztán úgy ettük a brassóit (hajdani boldog vacsorák a nagyasztalnál!), hogy mindkettőnk megkapta az adagját, majd ő kiszedte az enyémből a krumpli nagyját, én meg kiszedtem az övéből a hús nagyját, így mindkettőnk elégedett lehetett.

Én úgy vagyok bekötve, hogy a világ jobban érdekel, mint a kalandok. Persze közben tudom, hogy az olvasók nagy része éppen fordítva működik. No most ez a regény (tulajdonképpen három kisregény egy kötetben) úgy van összerakva, hogy a háttérvilágnak mindig éppen arra a pontjára világít rá, amelyik a cselekményhez kell, úgyhogy a szöveg minden pontján mindenki megkapja, amit szeret. Legfeljebb osztozkodnak egy kicsit.

Sok magyarázat valóban nem szükséges a világhoz, mert minden ponton ismerős – mégis minden ponton meglepő, ami nagyon gyakran humorforrásként (is) működik. Értsd: mikor éppen nem történik semmi, akkor nevetni lehet. Én legalábbis remekül szórakoztam a kiforgatott magyar és nemzetközi népmeséken csakúgy, mint a jelzésszerű, de hasonlóképp kiforgatott apróbb kulturális „kikacsintásokon”.* Szeretem, ha az ismert mintázatok hirtelen összekeverednek, mint a kaleidoszkópban, és szokatlan formákat adnak ki. Olyankor én hálás közönség vagyok. Főleg, ha mindez nemcsak varázslatos, hanem hétköznapi világban is játszódik, ahol a szereplők időnként unják magukat, dühösek a hidegre és/vagy a sárra, kidörzsöli a feneküket a ló háta, ad absurdum még pisilni is kell nekik.

Könnyed humor, könnyedséget sugárzó mesevilág – de azért van itt bizony nehézség is, nem is kevés. Az első harmad még elmenne ifjúságinak (inkább így tudja meg a bizonyos ifjúság a bizonyos részleteket, mint kevésbé baráti forrásból), de a másik kettő már biztosan nem. Annak ellenére mondom ezt, hogy valóban hordoz a szöveg az ifjúság számára hasznos mondanivalót, pl. a felnőtté válásról.

Nem is akarok vaskalaposnak tűnni, vagy úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy mire a bizonyos ifjúság eljut ehhez a regényhez, egyéb helyekről ennél sokkal több olyan információt szerez, amelyre az előző nemzedék (ld. szülők) még nem feltétlenül tekinti érettnek. A durvaságra meg fel vagyok készülve.

Csak nem akkor, ha egy kedves humorú, ötletes mese-fantasyt olvasok. Olyankor a csúfság úgy esik, mintha a szabadstrandon gyalogolnék bele békésen a vízbe, miközben az iszap besüpped a lábam alatt, aztán egyszer csak kagylóhéjba lépnék. Ne már.**

Amúgy meg Rozi néni forevör! Nem mintha minden tetszett volna, ami körülötte történt, de ő áll a legközelebb ahhoz, hogy a kedvenc szereplőm legyen.

* SPOILER Bertalan és Kempelen… jó! Megj.: Mozart kimaradt… Igaz, ő nem magyar. A kurta farkú malacoktól meg végem volt.
** SPOILER És még csak nem is a szexualitás jelenlétére vagy a kelleténél kicsit több vérre reagálok így. Hanem a férfi-nő kapcsolatokra. Nem feltétlenül ugrik ez az olvasó képébe, sőt szerintem a legtöbben észre se veszik (így aztán még veszélyesebb a dolog): hogy a legritkább esetben alapulnak kölcsönös beleegyezésen. Csalás, átok, kényszer, alattomosság a gyökerük, és ha jól számoltam, összesen egyszer fordul elő, hogy valamelyik fél rájön, hogy ezt nem kéne. Ez a fő oka annak, hogy azt mondom: nem ifjúsági regény ez, nem való formálódó emberek kezébe. Ha csak egy, legalább egy működő (és komolyan vehető) kapcsolat lenne a regényben… 

Ezt 2016. július 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Ki volt az az őrült, aki ezt romantikusnak címkézte?!
A legjobb tanács, amit az olvasóknak adhatok: itt NE keressenek romantikusságot! Ez a könyv jól van megírva, van benne felnőtté válás, szerelem, szexualitás, magány, őrület, no meg ritka nyomasztó környezetrajz, de romantika, na, az nincs.

A pontszáma nem a tetszésemet jelzi. Nem élveztem az olvasást, kivéve a leírásokat, de hát a magány meg az idegenségérzet hibátlan megjelenítései nem is arra valók, hogy élvezzék őket. Mármint normális esetben. Főleg a regény első harmadában találta el nagyon Rhys ennek a kettőnek az ábrázolását, amíg Antoinette (a női főszereplő) gyerek, és nem érti, mi miért történik körülötte, csak azt tudja, hogy mindenhonnan kirekesztik őt is meg a családját is. Fehérként, méghozzá a hajdani rabszolgatartók utódaként élni egy karibi szigeten azt jelenti, hogy az európaiaknak derogál velük szóba állni, a helybeliek meg gyűlölik őket, az a boldogabb, aki üthet rajtuk egyet, és különös kegynek tekintik, ha nem hagyják őket éhen halni. Még a család sem tart össze: az anya elsősorban saját magával van elfoglalva, másodsorban a fiával (valószínűleg azért, mert beteg, tehát eleve több figyelmet igényel), a lányára pedig semmi energiája nem marad, hagyja nőni, mint a dudvát.

Az lenne a csoda, ha ilyen körülmények között épeszűnek nőne fel a gyerek. Ebben a világban pedig csodák nincsenek. Túlvilág sincs,* itt az ember minden értelemben magára van hagyatva. Dühítőek és szívfájdítóak a párbeszédek vagy az arra tett kísérletek: leginkább elbeszélnek egymás mellett a szereplők; nem hallják a kérdést, ha hallják, nem arra válaszolnak, hazudnak, vagy nem válaszolnak egyáltalán, csak nevetnek vagy sírnak vagy ütnek. Kegyetlenek. Nagyon. Elvárják, hogy az ember önmagában boldoguljon, segíteni nem hajlandók, viszont remekül szórakoznak, ha a másik elbukik.

Ebben a közegben sok mindent össze lehet hozni, de boldog emberi kapcsolatokat nem… 

A férfi főszereplő tényleg olyan, amilyennek az öreg dajka leírja: kemény ember, nincs túl sok esze (azaz nem lát túl a saját neveltetésén, meg se próbálja megérteni azt, ami nem mérhető angol mércével), de a saját érdekeit remekül számon tudja tartani. Szintén elidegenedett a családjától, nagyon mély sértettséget hordoz magában, és amikor oka lesz feltételezni, hogy az új környezetében is megsértették és elárulták, a továbbiakban bármilyen disznóságra feljogosítva érzi magát.**

Szóval aki kíváncsi arra, hogyan tudja pár ember tönkretenni egymás életét, nem látványosan, csak barátságosan apró fokozatokban, annak nagyon ajánlom ezt a kis lélektani tanulmányt, hála Istennek nem hosszú, kétszer ennyit már nem bírt volna ki az érzékeny lelkecském…

Szigorúan betartandó utasítás:
AKI A JANE EYRE-T NEM OLVASTA, DE SZERETNÉ, AZ AZ ÉRTÉKELÉS TOVÁBBI SZÖVEGÉBE BELE SE NÉZZEN! SPOILERES!

Amióta tudom, hogy létezik ez a regény, „ami a Jane Eyre-ből kimaradt”, azóta piszkál a gondolat, hogy el kéne olvasni, de nem szeretem az ilyen utólag írt folytatás-előzményeket. Azért amikor láttam, hogy ez is 1001-listás, már közelebb jött a regény. És jól tettem, hogy elolvastam, de azt is, hogy idáig vártam vele. Tizen-huszonévesen nem is tudtam volna mit kezdeni ezzel a könyvvel, a nézőpontok észrevétlen váltogatásával (erősen kell koncentrálni, hogy értse az ember, mikor kinek a gondolatait hallja), a tájleírások valószínűtlen színeivel, az ön- és közveszélyes szereplőkkel, akik egymást se értik, hát akkor az olvasó hogy értse?***

Tehát: Ez a regény NEM utánozza a Jane Eyre-t, önálló, önelvű alkotás, sem stílusában, sem cselekményében, semmiben nem emlékeztet rá! Aki a Jane Eyre-t keresi benne, csalódik. Jane szigorú racionalitásának, öntudatának, önállóságért való küzdelmének valóban leginkább tükörképe Antoinette (és nem Bertha). Emlékeztet Jane-re (büszkének nagyon büszke, gyűlöli, ha nem a saját nevén hívják, és nem tud beletörődni a helyzetébe, hanem változtatni akar rajta), de még több mindenben különbözik tőle. Képtelen megállni a saját lábán, mert nem arra nevelték (igazából nem nevelték semmire), képtelen kitörni a szerepből, amely átváltoztatja, így aztán befelé pusztítja önmagát, kifelé meg a környezetét. Szabadon engedi azokat az indulatokat, amelyeket Jane elfojt, ennyiben könnyebb a helyzete – Jane-nek viszont cserébe van lehetősége kitörni a helyzetéből, és hiába árva, azt a fajta idegenséget, amely Antoinette-et gyerekkorától körülveszi, neki nem kell átélnie.

Szóval nagyon jó ez a könyv, ha nem azt várja tőle az ember, amit Brontëtól kapott. Ami pedig a cselekményét illeti, pont annyira logikusan van felépítve, amennyire a szereplők őrültek. Minden kirakódarab a helyére kerül: Rochester első házasságának így és nem másképp kellett lefolynia ahhoz, hogy megtörténhessen, ami a Jane Eyre-ben történt. ITT A SPOILER VÉGE

* Keresztény semmiképp – az egyetlen egyházi ember, aki a műben szerepel, leginkább arra való, hogy az egyháztól eltávolítsa a híveket; a vallást átokra használja, leginkább a saját frusztrációit takargatja vele –, de szerintem még az ún. obeahban (vuduban) se hisznek, azok se, akik művelik. Akik meg nem művelik, azok csak nézegetik iszonyattal vegyes elragadtatással, mintha múzeumban bámulnának valami egzotikumot.
** SPOILER A férfi helyzete azért rossz, mert nem tudja túltenni magát azon, hogy a családjától csak úgy tudott függetlenedni, hogy eladta magát egy házasságba pénzért, a nőé meg azért, mert egyrészt tudja, hogy a férje csak a pénzéért vette el, másrészt így nem maradt az égvilágon semmi saját tulajdona. Dupla csapda, szép kis képlet. Pedig még tetszenének is egymásnak különben. 
*** Főleg az asszony anyját nehéz megérteni, de azt hiszem, sikerült, csak szomorúbb lettem tőle, és gyorsan felhívom a saját anyukámat, hogy megdicsérjem, milyen rendes asszony. Azt nem mondom, hogy mindig könnyű vele boldogulni, de azért ezt most nagyon megérdemli. :)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. július 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10