Nagyon egyszerű, nagyon jól megírt kisregény, másfél óra alatt végigolvasható, de amilyen kicsi, olyan súlya van.

Éppen az egyszerűségével tud fejbe vágni hatni. Mert hiába tudja az ember, hogy ha egyes szám első személyű visszatekintésként van megírva a regény, akkor a világirodalom egyezményes jelrendszere szerint a főszereplő túl fogja élni,* azért bőven van mit szenvedni a túlélőnek is. Mert hát az már csak úgy van, hogy ahhoz, hogy valaki egy eseményt túléljen, másoknak meg kell halniuk. Adott esetben helyette. Adott esetben a szeretteinek. Adott esetben azoknak, akik segítettek rajta. Adott esetben úgy, hogy ő segíthetett volna rajtuk.

Háború alulnézetből, csaták és dicsőség** nélkül, sőt érzelmesség (és persze érzelgősség) nélkül. Amikor a kisember megpróbál úgy tenni, mintha minden normális volna („Ó, még nem mehetünk, ezt még el kell intézni, oda még el kell menni, várjuk meg, míg akciós lesz”), és persze semmi nem normális.

Garzonban lakom, itt viszonylag kevés személyes holmi fér el,*** de azért, ha szétnézek, és elképzelem, hogy hirtelen hagyjak itt mindent, és a rajtam levő ruhában induljak el egy ismeretlen címre, ahol talán életben maradhatok… valószínűleg én is úgy érezném, hogy egy darabot elveszítettem magamból. Egy jó nagy darabot. És akkor a családomról még szó se volt. Jobb is ebbe nem belekeverni őket.

* Kivéve, amikor nem, bár most hirtelen csak filmnarrátor jut eszembe olyan, akiről a végén derül ki, hogy a túlvilágról beszél.
** Mert csatában részt venni akkora nagy dicsőséggel látta el az embert… 
*** Főleg azért, mert a hely nagy részét könyvek foglalják el…

Ezt 2016. augusztus 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10